Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Othmar Spann: Az univerzális állam (1932)

Othmar Spann: Az univerzális állam (1932)

  2021.01.24. 00:04

Othmar Spann e tanulmánya nemrégiben jelent meg a német könyvpiacon, és az elgondolása szerinti rendi állam népszerű ismertetését tartalmazza. A magyar fordítás jogát a Korunk Szava kapta meg. Azzal bocsátjuk olvasóink elé az érdekes tanulmányt, hogy annak nem minden megállapításával értünk egyet. Különösen áll ez Spann-nak a demokráciáról vallott álláspontjára, mely Magyarországon még külön nem kívánt félreértésekre is adhat alkalmat.


Aki az állam fogalma által felvetett kérdések és gondolatfeladatok vizsgálatába kíván mélyedni, annak - mint a társadalomtudomány tárgyainál mindenütt -, itt is éles különbséget kell tennie az individualisztikus és univerzalisztikus álláspont, s ezeknek megfelelően az empirizmus és idealizmus között. Ezzel szakítunk a hagyományos államtudománnyal, mely az individualizmus és univerzalizmus szembeállítását nem ismeri, és többé-kevésbbé burkolt individualizmusban vagy empirizmusban reked meg. Hogy mi az idealizmus (az egyénből való kiindulás) és az univerzalizmus a közösségből, az egészből való kiindulás), mi az empirizmus (a külső tapasztalatból való kiindulás, mérsékelt materializmus) és idealizmus (a szellemiből való kiindulás), ezt itt tudottnak kell feltételeznünk. [1]

Először az állam lényegét, azután feladatait vizsgáljuk, mindkét szemszögből nézve. Munkánk során nem térhetünk ki az elméleti fejtegetések elől, mihez az olvasók szíves türelmét kérjük. Az elméleti tisztázás azonban kifizeti magát, nélküle semmire sem mehetünk.

1. Az állam lényege. a) Az állam empirisztikus és individualisztikus felfogása. Az empirizmus a lelki jelenségeknek, különösképen a gondolkodásnak bizonyos magyarázata, éspedig a tapasztalás anyagából, az érzékelésből kiindulólag (szenzualizmus). Az állam azonban a cselekvések körébe tartozik. Csupán közvetett értelemben szólhatunk tehát az állam empirisztikus felfogásáról; abban az értelemben, hogy az empirizmus, miután már mindent érzékletileg viszonylagosan, haszonelvűleg magyaráz, nem térhet ki az elől sem, hogy a cselekvést, és annak legelőkelőbb területét, az államot sem erkölcsileg és szellemileg, hanem tisztán külsőlegesen, haszonelvűleg, eszközszerűen, viszonylagosan magyarázza.

Következőleg minden empirisztikus tanító számára, Hobbestól, Locketól, Rousseautól kezdve napjainkig, az állam külsőleges berendezkedés egyes vagy az összes emberek hasznára, jólétére vagy külsőleges kölcsönös megsegítésére, (amit Platón tekintettel a testi szükségletekről való gondoskodásra, „sertésállamnak“ nevezett.) A tudománynak ehhez képest az állam kutatásához - mint egy természeti tárgyéhoz - „induktívan“, „lélektanilag“ „genetikusan“ kell fognia.

Az empirizmus ezt a felfogását csak úgy viheti keresztül, ha végeredményben individualisztikus állam-magyarázatokra támaszkodik. Mert ami az empirisztikus felfogásnak megfelel, az az individualizmusnak az állam társadalmi természetéről és keletkezéséről adott magyarázata, melyet, mint közismertet, itt csak emlékezetbe hívunk.

A legjellemzőbb individualisztikus magyarázat, a szerződéstan szerint az állam lényege legjobban felismerhető, ha az embereket állam nélkül gondoljuk el. Mik volnának akkor? Egyes, magukra utalt autark jelenségek, korlátlan szabadságjogokkal, egyarán kiszolgáltatva a „mindenki által mindenki ellen vívott harcnak“ és a „mindenkinek mindenkitől való rettegésnek.“ (Hobbes) Amennyiben államot alapítottak, lemondtak ugyan korlátlan szabadságjogaik egy részéről, arról, hogy mások életét és tulajdonát bántsák, ezzel azonban a többit annál inkább biztosították maguknak. A beiktatott uralkodó őreivel az élet és tulajdon védelmében őrködik a szerződések betartásán. Ez az uralkodó az egyesek akaratát hajtja végre. Magában véve államakarat nincs. Az államakarat az egyesek akaratából vezethető le. („Népfölség.“) Következik ebből: az állam akarat megalkotása választás és képviselet által. (Képviseltetés.) További következmény: az állam maga nem valóság, hanem az egyedekből származik. Továbbá: az uralkodó őreivel voltaképpen csak hasznossági célból (az egyesekért) lett beiktatva, tevékenysége csak külsőleges célszerű jellegű. Az állam mindenképpen eszközszerű valami, magában szellem - erkölcsisége nincs; mert hiszen csak egyesek hasznossági megfontolásából ered.

Az individualisztikus államfelfogás egy másik válfaja, a Machiavellizmus szerint az állam a hatalom gyakorlásának megtestesítője, és úgy keletkezik, hogy az erős a gyengét aláveti, elnyomja. Az állam itt is a hasznosságnak, az eszközszerűségnek megnyilvánulása, nevezetesen a hatalmon lévők, a kizsákmányelók számára.

Ez a marxizmus államfelfogása is. Miután a jövő „osztály nélküli“ társadalmában senki sem nyomja el a másikat - mondja Marx -, az állam is megszűnik. Bekövetkezik az „egyének szabad társulása“ fennhatóság nélkül. Az „állam elhalásának“ és az uralom nélküli végállapotnak ez a tana teszi legnyilvánvalóbbá, hogy az államot csak mint egyesek függelékét, hozzá még nélkülözhető függelékét veszik számba. Marx ebben a sarkalatos tételben anarchistának bizonyul. Mert csak az anarchizmus ismeri az „állam elhalását“, az állam nélküli állapotot, a „fennhatóságnélküliséget“.

Az eredmény lényege: hogy az uralkodó individualisztikus felfogás, a szerződéstan szerint az állam belső felépítésének és szerkezetének kérdése tulajdonképen nem létezik, mert ez az államfelfogás (mint valamennyi individualisztikus) először is atomisztikus, mivel mindent az egyedből vezet le; másodszor politikai egyenlőséghez vagy homogenitáshoz vezet, miután mindenki ugyanannyit adott oda korlátlan jogaiból, legyen egyébként mint szellem-erkölcsi személyiség akár alkotó szellem akár átlagember; harmadszor az egyenlőség következtében az államakarat kialakulása mechanisztikus; negyedszer épen ezért centralisztikus is, mert egyik polgár csak úgy közvetlenül az állam hatalma alatt áll, mint a másik, hiszen maga járul hozzá ennek létrejöveteléhez jogai egy részéről való lemondása és akaratának a megbízottakra való ruházása által. „Egy nép egy kormányzat“, így jellemezhetnek a contralizációnák ezt az elvét.

Ezek szerint az empirisztikus-individualisztikus államtanítás főtételeiül tekintendők: Először az állam maga nem valóság, hanem az egyedeknek köszöni létét; másodszor: természete teljességgel külsőleges, eszközszerű, minek folytán sem saját szellem-erkölcsi jellege, sem méltósága nincsen; harmadszor: atomisztikus, homogén, mechanikus és centralisztikus, és ezért a szó szoros értelmében vett szerkezete nincsen. Ami homogén, annak nincs szerkezete, az mindig csak valami összegezett, puszta egymásmellettiség, még ha meghatározott módú egymásmellettiség is.

b) Az állam az idealisztikus felfogás szerint. Idealisztikus felfogás szerint az államnak, noha a cselekvés körébe tartozik, a szellem-erkölcsi élet vetületének kell lennie, és az egyeseken túl saját valósággal kell bírnia. Így Platónnál, Arisztotelésznél, Hegelnél. Abból, hogy az utóbbi az államot az „objektív szellem“ tanánál tárgyalja, világlik ki legjobban, melyek azok az előfeltételek, melyekből az idealisztikus filozófia fogalomképzése az államot kialakítja. Minden eszményi bölcselet számára a szellemi a metafizikai-vallásos elemekben gyökeredzik, így az állam is, mely ezt a szellemi világot szervezőleg vezeti. Az állam lényegének eszményi felfogása nem keresheti indokolását a társadalom egyéni tagoltságában, mert mihelyt a társadalmi életet egyedekből keletkeztetik, és valódi önálló egész voltát tagadják, az állam sem lehet külön valóság, nem ruházható fel szellem-erkölcsi méltósággal.

c) Az állam [az] univerzalisztikus felfogás szerint. Az őstény, melyre a társadalomtudományi boncolás bukkan, nem, mint ezt az individualizmus állítja, az egyed, hanem ennek más emberekkel való kapcsoltsága; a szellemi közösség vagy kettősség. Az emberek egy körének szellemi élete gyűjtőközösség vagy összkettőség; az egyedek valamennyien - szellemi magánéletük (vita propria) és sajátos egyéniségük épségben tartásával - ennek szellemi tagjai. A gyűjtőközösség fogalmából következik, hogy a szellemi és élettartalom bizonyos belsőleg azonosfajú életkörökre, azonosfajú kettősségkörökre vagy szellemi tartalomkörökre tagozódik, arra, amit a „szellemi rend“ névvel illetünk. A kettősségi körök vagy szellemi rendek cselekvő hatást a szervezés által nyernek. Tehát csak a szervezés folytán keletkeznek a hatályos cselekvésű rendek, a cselekvő rendek vagy teljes rendek (míg a tisztán „szellemi rend“ még kibontakozatlan, még nem hatályos, még nem jelent történelmi ható erőt).

A cselekvő rendek egyike, különösképen a vallási rend, az egyház és a gazdasági rend mellett, az állam.

Hogy mi az államot „rend“-nek nevezzük, ez nem tetszik a kialakult véleménynek. Ez az államot a szervező élet abszolút közepének kívánja tekinteni (ahogy ez az össz-szerződésről szóló tannak megfelel, és a maga részéről szervezett rendeket ilyenekként elismerni elvileg nem akar). Az állam azonban nem abszolút központ, hanem megvannak a maga sajátos feladatai. Intézményes alakulat, más intézményes alakulatok mellett, „szervező erő“, s mint ilyen, a cselekvések körébe tartozik. Hogy rend, és mennyiben az, (ha különleges is) ez mindjárt ki fog tűnni.

Mielőtt tovább haladnánk, tisztázzuk a cselekvés természetét. Individualisztikus felfogás szerint a cselekvés az elgondoltnak mehanikus kiviteléül tekintendő. A cselekvés maga így az ember lényének szintén csak eszközszerű alkatrésze volna, és az állam mint a tevékenységnek egy nyilvánítása ismét már ebből kifolyólag sem volna valami sajátos, hanem eszközszerű. - Univerzalisztikus felfogás szerint azonban a cselekvés nemcsak külső végrehajtás (exekutív cselekvés), a mechanikus izommozgatáshoz hasonlóan, hanem egy új sík, melyen a szellem kibontakozik, melyen majd kiteljesedik és teljesen megvalósul.

Aminthogy a kimondott szó (mely szintén a cselekvésen alapul) tisztázza a gondolatot, tetőzi be, rendezi és alakítja a megállapításhoz képest: Amit befelénézés által gyűjtöttünk, tényekben tör magának utat. [2]

Állami tevékenység a rendező vagy szervező cselekvés körébe vág. Ez „cselekvés, életre hívó cselekvés“, előkészítő tevékenység - olyan, mely alkot. Mert míg a másik cselekvést létrehozza, előcsalogatja, kicsiholja, ezzel bizonyos szellem-erkölcsi tartalmat is csihol ki. A cselekvéshez megkívántatik a hatalom is. Mert csak akinek cselekedni hatalma van, [az] cselekszik. A cselekvés nem puszta lehetőség, hanem már végbement valóság. Már a mozdulat is csak úgy lehetséges, ha a kar nem béna; még inkább a rendező tevékenység, melynek mint „cselekvésre ingerlő cselekvés“-nek oly tevékenységet kell kiváltania, mely indítékul szolgál, kényszert gyakorol, anyagtechnikai hatással van a külvilágra, a gazdasági javak mozgására stb.

Amennyiben már most az állam is a cselekvések bizonyos körét öleli fel, szintén rend. De ha rend is az állam, mégsem csupán egy a többi rendek között, hanem átfogó jellege folytán a többiek közül kimagasló rend. Aminthogy a szelleminek terén a metafizikainak elsőbbsége biztosítja az egységet, úgy a cselekvések terén is egy intézménynek (szervezetnek) elsőbbsége által kell az egységet biztosítani. Az állam ugyanis legáltalánosabb intézmény, s mint ilyen, hatóereje szerint (bár sohasem ténylegesen) összessége minden intézménynek; és az elsőbbség ilyen értelmezése szerint egységességi elv. Mint legáltalánosabb és minden cselekvés egységességéért kezeskedő rend, egyúttal legfelsőbb rend is, irányítója és bírája az összes többi rendeknek.

Így már nem beszélhetünk kizárólag az állam főhatalmáról, az államfelségről sem. MINDEN RENDNEK MEGVAN A MAGA SAJÁTOS FŐHATALMA, A MAGA SAJÁTOS FELSÉGE. A rendek sajátos felségjoga (szuverenitása) nem az egyedek akaratának köszöni létét, mint ezt az államok szuverenitását illetőleg az individualisztikus felfogás vallja, (a „népfölség“, mint az „államfölség“ állítólagos forrása) hanem köszöni a rend által a kultúra szellem-erkölcsi élettartalmának összeségén belül betöltött feladata érvényének, a renden belül mindenkor megszervezett cselekvés termelékenységének. Mint minden intézményt, a főhatalmat is végeredményben dologi érvényessége, dologi hatályossága indokolja meg: tárgyi szuverenitás lép a népfölség helyébe, tárgyilagosság az alanyiságéba, az egyéni önkényébe.

Ugyanaz a szuverenitása, vagy főhatalma, mely a közösség életének össz egészéből reá háramló dologi tartalmából folyik, van meg az államnak is. Ehhez járul még egy másik, kiváltságos felségjoga: az, melyet mint csúcsrend, az összes többi rendek irányítója és bírája gyakorol. Kétféle főhatalma vagy felsége van tehát az államnak: sajátos főhatalma, mely rendi feladatai folyományaként illeti meg, és az igazgató főhatalom, mellyel mint csúcsrend, az összes többi rendek irányítójának minőségében él.

2. Az állam feladatai. Az individualisztikus elméletek terméketlen „államcéltan“-t hoztak létre, melyben, miután a „laissez-faire“, az államfeladatok minimuma, politikailag többé nem vonzott, és a következetességhez kellő bátorságuk nem volt, „jogcélról“ (a biztonságra és tulajdonra vonatkozólag a „laissez-faire“-rel azonos) vagy „jóléti célról“, „kultúrcélról“ és effélékről meséltek, és nem riadtak vissza ehhez képest „jogállamot“, „jóléti és rendőrállamot“ és „kultúrállamot“ megkülönböztetni; beszélnek „hatalmi célról“, is minek azonban nincs több értelme, mint ha az emberi szervezetnek „vércélt“ vagy „izomcélt“ tulajdonítanánk. Ezzel szemben univerzalisztikus tanunk szerint az állam rend, és mint ilyennek sajátos feladatait és a csúcsrend feladatait kell ellátnia. Ez szabja meg belső felépítését, szerkezetét is.

a) Sajátos feladatok. E feladatok legfelsőbbje a kifelé való védekezés, gondoskodás, a külpolitika. Ennek belül az felel meg, amit „belpolitika“ néven foglalunk össze, és ami a hadügyben, a közigazgatásban és a közjogban (ti. a nem rendi közjogban) kiváltképpen az általános joggyakorlatban és jogalkotásban jut kifejezésre mindig, amennyiben nem illet meg más rendi testületet. Ehhez képest a külpolitika elsőbbséggel bir a belpolitika felett. Ezt a tételt az összes nagy államférfiak gyakorlatban életszükségletként követték, aminthogy az összes nagy történetírók is elméletileg vallották.

Magának a „semleges“ államnak is van külpolitikája, melynek elsőbbségével számolnia kell, ti. belpolitikáját ehhez kell szabnia. Azonban külpolitikája többnyire alig más, mint alkalmazkodás, ha nem épenséggel színt nem valló jellemtelenség.

A külső és belső politika feladatai által két feladathordozó van adva: a harcos és a hivatalnok. Mélyebb értelemben e két feladat persze egységes: a valódi államférfiú harcos és hivatalnok egyben, az államférfiúi tevékenység mindig harcias kifelé, hivatalnoki .vagy kormányzó befelé irányítottságában. Hogy melyiküké az elsőség, azt történet és elmélet egyként kétséget kizáróan tanítják: a harcosoké a hivatalnokokkal szemben. Áll ez minden államférfiúi feladat természetére, de vállalójára is. Mihelyt az államfeladatok hordozóit nem tölti el többé nemes harci kedv, hanem ezek csak diplomaták, sakkjátékosok, vagy éppenséggel száraz papíroslelkek, előnyhajhászók, képmutatók, bérencek, vagy gyarló filiszterek, az állam fénykorának befellegzett. A központosított, formalisztikus állam legnagyobb baja, hogy majdnem kizárólag a hivatalnoki és bérencszellemet hagyta és hagyja még felülkerekedni. Innen Bismarck gyűlölete a „titkos tanácsosok“-kal szemben.

Viszont az államalkotó eszme, mely egyedül vall nagy politikusra és államférfiúra, mindig egész embert követel. Ezért még sohasem létezett nagy államférfiú lényeges harcias tulajdonságok nélkül. Nagy Sándor, Nagy Károly, Nagy Ottó, Barbarossa Frigyes, Savojay Jenő, Nagy Frigyes, Napóleon, Bismarck mind harcosok voltak. Bismarck, aki a papíros államférfiak korában élt, egyéniségére nézve harcias volt, és mint hadvezér is igen tehetséges, amint ezt „Gondolatok és emlékezések“ című könyve is tanúsítja. Metternich, kiben nem buzgott nemes harcos vér, nem sorozható az igazi államférfiak közé, és némely jelentős teljesítménye ellenére is csak hűvös diplomata.

A középkorban a hivatalnok (hűbéres) egyúttal harcos is. A hadászat próbaköve vezetői volta valódiságának. Mikor a hűbéres nemesség a zsoldos hadsereg által kiszorítva, harcos jellegét elvesztette, és puszta feudalizmusba hanyatlott, magasztos vezéri tulajdonságai is mindinkább elsorvadtak - 1789, 1848 voltak e fejlődés végső állomásai.

Ez a hűbérállamból a feudalizmuson keresztül az abszolutisztikus államhoz, és ebből a demokrácia káoszába való fejlődés ékesszólóan hirdeti a vezéri hivatás jelentőségét az államéletben.

b) Az államnak, mint az összes rendek legfőbb irányítójának, vagy „csúcsrendnek“ feladatai. A rendi tagozódású közéletben (és még a liberális korban is az élet sok dologban nyíltan vagy burkoltan rendileg rétegződött) a rendi testületek, akár kimondottan ilyenekként lépnek fel, akár nem, működésüket maguk szabják meg. Így ma nyilvánvalóan: a gazdasági testületek. Az ebből származó ellentéteket és feszültségeket áthidalni, azokban dönteni és ítélni egyfelől, a fennmaradó hézagokat kitölteni és kiegészíteni másfelől, ez az a feladat, mely az államra hárul. Nem tűrhetné az állam a gazdasági élet oly hézagait, melyek például a fegyveripar hiányában vagy tökéletlenségeiben jelentkeznének vagy a vámügyben, ha ezáltal a külpolitika vagy az államélet életbevágó érdekei volnának veszélyeztetve (vámvédelem összhangban szövetségekkel és ellenségeskedésekkel, hadi szükségletű javak vámvédelme stb.); ekkor bele kellene szólnia a gazdasági rendek működésébe, bár azoknak elvileg magukat kell kormányozniok.

Másik idevágó eset a kiegészítő rendszabályoké a nevelésügy terén, amennyiben a tanférfiak (szellemi rend) vagy az ipari termelésben a gazdasági vezetők ezt talán nem kielégítően fejlesztik. Példája ennek az egész merkantil rendszer. Midőn Colbert az ipari szakoktatást szervezte, ezzel a nevelési és gazdasági rendszert egyaránt kiegészítette, miután azt a gazdasági rendek elhanyagolták.

Más példa az államnak, mint csúcsrendnek teljesítményére a konkordátumok megkötése. Mert itt nem ám a külpolitikának a „Vatikán“-nal szemben teljesített feladatáról van szó, hanem lényegileg arról, hogy a közösség életében a rendi életköröket, kiváltképen az egyház-vallási életet és a nevelését (következményében az egész egyéb életet, beleértve a belső és külső államéletet) az összesség létével és az állammal bizonyos viszonyba hozzuk.

c) A kisegítő vagy kiegészítő feladatok. Mindenütt, ahol alsóbb fokozatok nem válnak be, a felsőbbeknek kell helyt állniok. Ez különben általános szabálya a fokozatfelépítés megalkotásának, [3] és az alaptörvény, melynek értelmében az államnak a többi rendekért helyt kell állnia. Az állam, mint csúcsrend a cselekvés (intézmények) legfelsőbb foka, ránézve is áll tehát ez a szabály. Az államnak mindenütt, hol egyes rendek a szolgálatot felmondják, helyettük be kell ugrania, és feladataikat át kell vállalnia. Midőn a kapitalisztikus-liberális korban a gazdasági élet rendi alkatát többé-kevésbbé elvesztette, és ennek folytán zátonyra futott, az államnak kellett szociálpolitikájával segítségére sietnie. Napjainkban, midőn a gazdaság is mindinkább testületi alapokon szervezkedik, az állam szociálpolitikai jelentősége itt-ott háttérbe szorul. Gondoljunk csak a szakszervezetek állal megkötött kollektív szerződésekre, melyeknek mai osztályharcos és mechanisztikus beállítottsága persze ellenkezik a rendi gondolattal.

3. Az állam és a többi rendek. Nem volna helyén való itt részletes államtant nyújtani. Mégis néhány fontos pontra röviden utalnunk kell.

Az államnak más rendekhez való viszonyában először a főhatalmak körét kell tisztáznunk. A rendek főhatalma, mint előbb kitűnt, nem az államtól származik, hanem önmagában gyökerezik. A rendek azonban alakilag az állam vezetése alatt állnak, mert az állam, mint csúcsrend az egyetlen, mely a cselekvések terén összegységet létrehozni képes és hivatott. Fordítva, az állam főhatalmát nem nyeri a rendektől, még kevésbé az egyedektől. Minden rendnek megvan ugyanis a maga sajátos főhatalma vagy szuverenitása.

Ebből a szempontból kell az alkotmánykérdést is megítélni. A „rend, állam“, ami azt mondja, hogy mindenekelőtt azoknak az embereknek a köre, kiknek az állam feladatait vállalniok kell, az államhordozó rétegei a népnek, a dolog lényege és fogalma szerint egyáltalában nem szorulnának arra, hogy feladatukhoz a többi rendektől kapjanak pénzt (ahogy ezt a mai választási és adórendszer, - hol mindenki választ és adót fizet - tévesen sejtetni engedi). Az állam önmagában bírja eredetét; nem alapszik sem hivatás szerint tagozódott „gazdasági parlamenten“, sem olyan „parlamenten“, melyet az „egész nép“ választ; mint minden rend, sajátos feladataiban gyökeredzik; és ehhez képest az embereknek egy sajátos körén, kik magukat ezeknek a feladatoknak szentelik, és ezáltal hordozóivá és alkotóivá lesznek.

A valódi államférfiúi és államszervező és hordozó rendi szellem továbbá sajátos nevelése alapján vezérséggé lesz, harci készségen és harciasságon keresztül, puszta hivatalnokságon túl, mint előbb kitűnt. Minden államférfiúi hozzáértést a bátorság erényének kell alátámasztania, ahogy Platón is tanította, kinek államában a „bölcsek“ és az „őrök“ (hivatalnokok) szintén harcosok. Korunkat az igazságot illetőleg a hosszú béke és az anyagelvűség megtéveszti, ilyen gondolatokat ábrándnak tart. A történelem azonban csalhatatlanul bizonyítja igazunkat.

Minden pacifizmus államvakságra vall, olyan emberekre, kik úgyszólván államüres térben élnek, minek folytán a vezérség iránt érzéküket elvesztették, és túlságosan el is anyagiasodtak. Azonban nem a munka az, ami nemesít, hanem a vezérség. Hiszen munka a vezérség is, csakhogy olyan, mely a leghatásosabbal, az irányítással, az alkotással járul hozzá a munkához. Ezért egyetlen államhős is évszázadokra rányomja bélyegét. Nagy Károlyt, mint a kereszténység vezérét, tanítóját és büszkeségét tisztelték. Nagy Sándor, Nagy Károly, Nagy Ottó átalakították népüket, és Európa életét századokra kihatólag átszervezték.

Bár az állam nem származik más rendekből, mégis ezekkel általános viszonyba kell kerülnie, miután vezérüknek és egyben, ha kudarcot vallanak, helyettesüknek (supplent) kellene, és kell is lennie. Innen van az, hogy az államnak az összes életkörök életszükségleteit állandóan számon kell tartania. A többi rendek ezért természetes tanácsadói, természetes tanácskozó testületei. Azonban semmiesetre sem ezek a gyökér, melyből az állam kifejlődik, és semmiképpen sem bennük kristályosodik ki az állami akarat. Ez individualisztikus elgondolás volna, mintha az államot tömörülés által egyesekből vagy testületekből vezethetnők le. Ez azonban nem áll. A „rend állam“-nak elvileg magának kell akaratát megalkotnia, - e célból akár önkényesen is megszervezhető -, ha csak a többi rendnek lényegéből folyó önéletét meghagyja és a magáét velük élénken együttérző kapcsolatban folytatja.

Mai füleknek ez idegenül hangzik. De amióta a franciák nyugtalan népe az európai világnak egy 1789-cel szolgált, és a szellemileg elkábult németeké egy 1848-cal, azóta az állami lét egyik örvényből a másikba zuhantm és az igazi állam képe elmosódott. Demokratikus anarchia itt, bolseviz-mus amott a következmény.

Mivel az állam külön rend, sajátos feladattal, a dolog lényege szerint pénzeszközeit és pénzhatalmát illetőleg sem kellene a többiektől függenie, legalábbis távolról sem oly mértékben, mint a mai adórendszer mellett. Lényegének megfelelően inkább oly helyzetet kellene biztosítani az államnak, hogy szükégleteit nagyban és egészben maga fedezze. Magántulajdon, uradalmak, mindennemű egyedárúságok és a legmagasabb állami szerveknek és az irányadó hatóságoknak az állam saját vagyonából eredő közvetlen bevételei az, amit a dolog természete megkíván, és ami a történelemben az uralkodó mindaddig, míg az individualisztikus-liberális torzállam az emberekre nem szakad, és őket a romlás szélére vagy a bolsevizmusba nem kergeti.

Ha az államot lényege szerint, mint rendet egyéb rendek mellé (és fölé) iktatjuk be és ehhez képest az egész lét testület-rendileg tagozódik, mint p. o. a középkorban, akkor ebből az összes rendi ügyeknek magától értetődő ön-kormányzata folyik (ami épen tárgyalt sajátlagos szuverenitásából is következik). Ezzel azonban a rendek önálló fenségjogokat gyakorolnak, saját körükben úgy járnak el, mint az állam a magáéban. Ezért ezt a tényállást képletesen így fogalmazhatni: a rend elnyeli az államot. A mai központosított államtól, mely mindent maga akar csinálni, valamennyi rend átveszi azt a szervezői munkát, mely lényege szerint nem az államot illeti meg, hanem sajátképpen egy más rendet. Ez szinte maga is kis állam lesz.

4. Arra a kérdésre, milyen meghatározott formát fog a rendek önkormányzata és az államhoz való viszonyuk ölteni, ma még általánosan előre felelni nem lehet; mert ez nagyban függ majd a történelmi körülményektől, melyek közt az újjáalkotás végbemegy. Kétféle lehetőséget különböztetünk meg: fokozatos és hirtelen újjáalakítást.

I. Fokozatos és inkább békés átalakulás esetében elképzelhető, hogy a gazdaság mai szerkezete, ahogy egyrészt kartellekben, konszernekben, trösztökben és szövetkezetekben, másrészt szakszervezetekben, a tarifaszerződések és békéltetés által bizonyos fokig egyesítve megtestesül, hogy ez a szervezeti felépítés foglalkozás szerint tagozódott rendek összönkormányzati testületévé, nevezzük így: gazdasági rendi házzá fejlődik tovább. Hogyha

1) a gazdaság összes ún. „csúcsszövetségeit“ egyesítenék, (mikor is a vállalkozók csúcsszövetségei mellé a munkások és alkalmazottak hasonló csoportjai kellene, hogy sorakozzanak úgy, hogy minden ilyen összszövetség három csoportból állna); és ha ennek az összegésznek

2) azokat az önkormányzati ténykedéseket, melyeket máris ellát, hatósági fenségjogul adományoznák; adományoznák továbbá azokat a fenségjogokat, melyekkel ma már számos gazdasági kamara, grémium és hasonló testület él, továbbá végül mindazokat a törvényhozási jogokat, melyeket ma az általános parlament tisztán gazdasági téren gyakorol, - akkor meg volna vetve alapja a gazdasági rendek házának, a gazdaság, mint összefoglaló rend meg volna szervezve. Éspedig mint összefoglaló rend, mely magában ismét hivatások szerint tagozódnék, körülbelül a csúcsszövetségek rész- és alszövetségeinek mintájára. Az összefoglaló rend viszont hivatásrendi alcsoportjain és ágain belül mindenkor ismét önkormányzattal élne, decentralizáció centralizáció helyett!

Ez utóbbi pont alapvető fontosságú. Mert „a gazdasági rendek háza“ eszerint korántsem olyan tarka-barka országház, mint a mai államparlament, mely 1. mindenről és mindenféléről beszél és határoz, és amely 2. „ősválasztásokon“ alapszik, választásokon, melyeket megejteni a választók nagy tömege szigorúan véve nem képes, miután senki sem tudja, miről van szó. Viszont a hivatásrendi tagozódásnál a kis rész- és alszövetségek maguk határoznak saját különleges és helyi ügyeikben, melyekhez csak maguk értenek, míg a gazdasági rendek háza, mint a csúcsszövetségek háza csak a gazdaság általános ügyeit tárgyalja. Ezekben ismét nem az egész ház mint olyan, hanem külön szakosztályok, - amelyeket viszont a szükséghez képest mozgékony vegyes alkatú szakbizottságok alkotnak, esetleg szakosztályokat és csúcsszövetségeket keresztezve, határoznak, amennyiben határozataik lefelé, saját szakkörükre vonatkoznak vagy legalább is itt lesznek előkészítve, amennyiben a gazdaság egészét érintik, s így az összház határozatát igénylik.

A vezérkiválasztás itt az „egyenlők egyenlők közt“ elve alapján történik, mely lényegileg a szakértelem elve. Elválasztásoknak ezek szerint csak az alszövetségek kis körében, azonos hivatásúak között van helye, míg a szövetségek mint olyanok, a felsőbb szövetségekbe és a rendek házába megbízottaikat küldik, miáltal szakértelem és vezetőképesség, legalább bizonyos kereteken belül, szükségképpen érvényesül. Ezzel szemben a mai általános parlament tömeg-ősválasztásai csak mindig silányabb, létüket mindinkább demagógiái fogásoknak köszönő vezetőséget eredményeznek, nem iskolázott, kipróbált, az életben bevált vezetőséget, hanem az élettel szemben idegen, torzhajtású vezetőséget, a mai politikai pártokat!

Magától értetődik, hogy az egész gazdasági önkormányzatnak felülről lefelé állami felügyelet alatt kellene állnia, és az állam nagyban és kicsinyben mindenkor feltétlenül gyakorolhatná „vétó“ jogát, ahol ezt szükségesnek tartja. Mert egyedül ez felel meg a feltétlen felsőbbségnek, mely az államot, mint csúcsrendet, mint az összes rendek vezetőjét és helyettesét lényege szerint megilleti.

Ha a fejlődés így, vagy ehhez hasonlóan alakult volna, úgy a mai központosított és mindent egymaga kormányzó állam csak mintegy maradék-állam léteznék. Mert akkor lényeges hatásköröket engedett volna át a „gazdasági rendek házának“, és azon szervek rendszerének, melyeknek csak elseje a rendek háza, és megelégednék ezek felügyeletével. Mai viszonyokhoz mérve

1) az államminisztériumok egy része felügyelő szervvé zsugorodnék össze, mert jelenlegi munkájuk nagy része, a gazdasági törvények előkészítése és végrehajtása, most már a rendi alapon álló testületek önkormányzatában bonyolódnék le;

2) a leggyarlóbb testület, a mai parlamentarizmus, lényeges megszorításokat szenvedne. Mert hiszen ezt is megfosztanák mind az említett hatásköröktől.

3.) Gondoljuk azután ezt a fejlődést továbbszőve és a testületi önkormányzatot meghonosítva a vallási és tudományos életben, az iskolaügyben és az ezzel kapcsolatos adóügyben (melynek azután részben közszolgáltatáson, földbirtokon, alapítványokon, szóval a rend saját bevételein kellene alapulnia, legalább is bizonyos fokig), akkor ebben a tekintetben is a minisztériumoknak részben felügyelő szervekké kellene átalakulniok, a mai túlméretezett bürokrácia csökkenne és átalakulna, az általános parlament és a tartományok parlamentje fenségjogain újabb rést ütnének. Akkor azután e maradékparlamentek és maradékpártok felszívását és átalakítását nyugodtan bízhatnák a jövőre. á

II. Hogy mi történnék erőszakos fejlődés, esetleges államcsíny esetén, ez azoknak az embereknek a körén múlik, kik az államcsínyt végrehajtják, mindenekelőtt vezérük személyiségén.

Ez a parlamentet alakilag fenntarthatja, mint ezt Cromwell tette és sokáig Mussolini is. Vagy szélnek is bocsáthatja.

Mindkét esetben az életberendezkedés belső átalakítása volna a lényeges, nem a külső formák.

Ez az átalakítás csak az lehet, hogy a mai állami hatáskörök egy részét rendi testületekre, mindenekelőtt arra, melyet mi a „Gazdasági rendek házának“ neveztünk, ruházzák. Mert csak ezáltal adjuk vissza az államot eredeti feladatainak.

Továbbá annak az emberkörnek, melynek kezében a vezetés van, magának kell valamiképpen mind „rend“ államnak, mint testületnek megalakulnia. Az államtanácsnak, mely azután a jövendő államvezető körül csoportosul, vagy pótolnia kellene a mai parlamentet, vagy amennyiben az alakilag fennmarad, túlszárnyalnia.

Hogy miként kellene egy ilyen „államtanácsot“ összeállítani, azt apróra kigondolni hiábavaló, mert mint mondtuk, ilyen esetben minden a körülményeken és a személyiségeken fordul meg. Annyi azonban bizonyos, hogy helyes felépítés mellett egyrészt a többi rendekkel élénk kapcsolatban kellene maradnia, és evégett számos megbízottukat körébe fogadnia, másrészt nem szabadna kezéből a gyeplőt kiadnia. Ilyen esetben feltétlenül az államhordozó rendnek és vezérének kell az úrnak a házban maradni. Csak így töltheti be a csúcsrend feladatait.

Hogy a dolgok fejlődése rendi alapra helyezkedjék, ebben az irányban hatnak ma a kor összes egészséges és életképes erői. Bizonyos az is, hogy ez a fejlődés nyújtja a szociális kérdés megoldásának egyetlen lehetőségét, ha a bolsevizmusnak gátat akarunk vetni.

A felszín alatt azonban a rendi fejlődés már jobban megérett, mintsem sokan vélik. Éppen ma ismét mindenütt látjuk egyfajú létkörök szervezeteit keletkezni, és arra törekedni, hogy saját hatáskörükben kis „államot“ alkossanak. Minél jobban kiépülnek ezek a szervezetek, annál kevésbbé központosított és mechanisztikus lesz az állam, lesz az egész létrend. A rendek életének önállósága diadalmaskodni fog a mai állam szeretet nélküli, lélektelen, gépies voltán, amennyire ezt az emberi tökéletlenség engedi. Mindenütt létkörök keletkeznek benne, melyek a hivatás, erkölcs, szellemi és vallási élet folytán személyi szálakkal vannak átszőve. Ez egyik főoka, hogy miért nem létezett a középkorban szociális kérdés?

Alapvető tévedés azt hinni, hogy e létkörök csak „gazdasági érdekeltekként“ lépnének fel. Ellenkezőleg, a rendek természettől fogva arra törekszenek, hogy kebelükben közösséget szervezzenek, és ezáltal mintegy „állammá váljanak az államban“. Továbbá kényszerülnek kölcsönös beletagolódásba, hiszen nem egyének állnak szemben egyénekkel, hanem rendek rendekkel. Hiszen annál inkább kell (szellemileg és politikailag is, nemcsak gazdaságilag) az összközösség tagjaiként viselkedniük, minél kevésbé marad az állam központosított Leviathan, mely mindent elnyel, és minél inkább lesz renddé, mely sajátos feladatait helyezi homloktérbe.

Ebből következik, hogy nem a demokrácia, melyben mindenkinek azonos a mondanivalója (s a korcshajtású vezetőség még ezt is beléjük fojtja) az állam természetes életformája, hanem az, melyben aránylag azonosfajú életkörökön belül egyenlők egyenlők felett határoznak.

A demokráciának testületi renddel való helyettesítése nem jelenti a nép elnyomását. Sőt éppen ennek ellentéte áll: valódi szabadság és egészséges népjogok csak a rendi felépítmények önálló létében honolnak; míg a demokráciában a pénz hatalma és a népámítás, rejtett plutokrácia és radikális demagógia, minél hosszabb életű, annál inkább felülkerekedik. A népi és valódi állam útjai mindenütt a természetes fejlődésű összességeken és a szövetségek minden faján át vezetnek. Hogy ezekre az utakra rátérünk-e vagy nem, ez erkölcsiségünk létének vagy nemlétének kérdése.

*

[1] Részletes tárgyalása: Othmar Spann: Gesellschaftslehre. 3. Aufl. Leipzig, 1930, 66., 99.

[2] Erről bővebbet Spann "Schöpfungsgang des Zeites". Jena, 1928, 128.

[3] Ld. Spann: Kategorienlehren, 1924,165.

*

In Korunk Szava, 2. évf., 12. szám (1932), 7-8.; 13-14. szám, 23-24., 15-16. szám, 27-28.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters