Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : T. S. Eliot: A keresztény társadalom eszméje (1939) - I. rész

T. S. Eliot: A keresztény társadalom eszméje (1939) - I. rész

  2021.01.23. 19:02

Előszó

A három előadást, amelyeket itt – némi javítás és átdolgozás után – nyomtatott formában is közreadok, 1939 márciusában a cambridge-i „Master and Fellows of Corpus Christi” kollégium meghívására tartottam a Boutwood Alapítvány jóvoltából. Szeretném kifejezni hálámat a „Master and Fellows”-nak ezért a megtiszteltetésért és kiváltságért. Jegyzetekkel akkor egészítettem ki a szöveget, amikor előkészítettem őket a kiadásra.


A kiindulási pontom az a sejtés volt, hogy azok a szakkifejezések, melyekkel jelenleg a nemzetközi kapcsolatokat és a politikaelméletet tárgyaljuk, talán csak elrejtik előlünk a jelen civilizációjának valódi problémáit. Mivel azt választottam, hogy egy ilyen hatalmas témával foglalkozom, magától értetődik, hogy az itt következő oldalaknak csekély jelentőségük lesz önmagában, és csak akkor lesznek hasznosak, ha egyéni hozzájárulásként fogjuk fel őket a vitához, amelynek a jövőben még hosszú ideig és sokakat kell foglalkoztatnia. Eredetiségre pályázni arcátlanság lenne a részemről, ez az esszé csak a gondolatok eredeti elrendezése lehet, melyek nem voltak a sajátjaim ezelőtt, és amelyek bárki tulajdonává válhatnak a jövőben, aki csak használni tudja őket. Sokat köszönhetek azoknak a beszélgetéseknek, amelyeket néhány barátommal folytattam, akik elméjét ilyen és ehhez hasonló kérdések élesítették, de név szerint köszönetet nyilvánítani nekik, azt a kellemetlenséget okozhatná, hogy e barátokat is felelőssé teszem saját érvelési hibáimért. Továbbá mélységes hálával tartozom számos újkeletű könyvnek is, mint például Mr. Christopher Dawson’s Beyond Politics-ja, Mr. Middleton Murry’s The Price of Leadership-je, és Tevd. V. A. Demant írásainak. Mélységesen le vagyok kötelezve Jacques Maritain műveinek, különösen Humanisme Integral-jának.

Remélem, az olvasó számára már a kezdetektől világos lesz, hogy ez a könyv egyáltalán nem védőbeszéd a „vallási újjászületés” mellett a szokásos értelemben. Ebben a vállalkozásban nem vagyok érdekelt, és nekem úgy tűnik, hogy e fogalom magában foglalja a „vallásos gondolkodás” és a „vallásos érzés” szétválasztásának lehetőségét, amelyet nem fogadok el, vagy amelyet nem találok elfogadhatónak jelen nehézségeink megoldása szempontjából. Egy névtelen író jegyezte meg nemrégiben a „The New English Weekly (July 13, 1939)”-ben, hogy:

„Az ember minden társadalomban spirituális intézmények (valamilyen formája) szerint él, ahogyan politikai intézmények szerint is, és kétségkívül gazdasági aktivitás szerint. Kétségkívül az emberek különböző periódusokban e három tényező valamelyikébe helyezték bizalmukat, hogy a társadalom valódi összetartó ereje legyen, de sohasem zárták ki a másik kettőt teljesen, mivel ezt lehetetlen lenne megtenni.”

Ez egy fontos és ebben a kontextusban értékes különbségtétel, de annak világosnak kell lennie, hogy amit itt tárgyalni fogok, azok nem a spirituális intézmények a maguk önálló szempontja szerint, hanem az értékek szervezete és a vallási gondolkodás egy iránya, amely elkerülhetetlenül a politikai és a gazdasági rendszer kritikájához vezet.

Első fejezet

Az a tény, hogy valamit sok időbe telik megoldani, vagy hogy több generáció számos elméjének figyelmét igényli, még nem ok arra, hogy halogassuk annak tanulmányozását. Ez kényszerhelyzetekben hosszú távon azt bizonyíthatja, hogy a problémák, amelyeket semmibe vettünk vagy megoldásukat elhalasztottuk, – sokkal inkább, mint azok, amelyeket sikertelenül próbáltunk megoldani – vissza fognak térni, hogy kínozzanak minket. A jelen pillanat nehézségeit mindig kezelni kell valahogy, azonban a jelenünk permanens nehézségei valójában minden kor nehézségei. A téma, amellyel a következő oldalakon foglalkozni fogok, olyasmi, amelyről meg vagyok győződve, hogy most kell rá figyelmet fordítani, ha szeretnénk megszabadulni a sürgető tanácstalanságtól, amely a markában tartja szellemünket. Sürgető ez a probléma, mert alapvető, és a sürgősség az oka annak, ha egy olyan valaki, mint jómagam, akinek e téma túlnyúlik a megszokott érdeklődési körén, megkísérel vele foglalkozni, a közönség pedig feltehetően szívesebben olvassa majd, mintha más témákról írnék. Ez egy olyan probléma, amelyet minden bizonnyal jobban tudok kezelni, mintha bármilyen egyéb terület hivatásos tudósa lennék. Nem tudósok számára írok, hanem olyan embereknek, mint amilyen én vagyok – néhány hibát minden bizonnyal kompenzálnak bizonyos előnyök –, s ami alapján valakinek a tudós voltát meg lehet ítélni, az nem különleges tudása egy bizonyos területről, hanem gondolkodásának, érzésének, életének teljessége, és az a mód, ahogyan az emberi lényeket szemléli.

A költészet gyakorlásához önmagában nincsen szükség bölcsességre vagy alapos tudásra, de az mindenképpen szükséges kellen, hogy legyen, hogy az ember felkészítse elméjét az egyetemes értékrend befogadására; ez pedig a szavak jelentésének elemzéséből áll, az általunk használtakénak éppúgy, mint mások szavainak. A keresztény társadalom eszméjének kifejezését használva nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy ezt elsősorban egy olyan társadalom vizsgálatából származtatom, amelyet talán kereszténynek is hívhatunk; amire gondolok, csak akkor érthető meg, ha világossá válnak számunkra egy megérdemelten kereszténynek nevezhető társadalom törekvései. Nem szűkítem le a kifejezés alkalmazhatóságát egy, a földön tökéletesített keresztény társadalomra, és nem értem ez alatt azt, hogy ez egy olyan társadalom, amelyben megmaradt néhány keresztény hithez kapcsolódó hivatás, vagy megvannak még a keresztény praxis maradványai. A jelen társadalom problémáinak vizsgálata elsősorban nem néhány hiányosságra, túlkapásra és igazságtalanságra vonatkozik, hanem arra a kérdésre, hogy mi – ha van ilyen egyáltalán – az ideája annak a társadalomnak, amelyben élünk? Milyen célra kell berendezkednie?

A keresztény társadalom eszméjét elfogadhatjuk vagy elvethetjük, de ha készek vagyunk elfogadni, a kereszténységet a szokásosnál sokkal nagyobb intellektuális tisztelettel kell kezelnünk; úgy, mintha az sokkal inkább az egyén gondolkodásának, mintsem az érzéseinek tárgya lenne. Egy ilyen attitűd következményei túl komolyak ahhoz, hogy mindenki számára elfogadhatóak legyenek; mikor a keresztény hit nemcsak az érzés, hanem a tudás alapján áll, a gyakorlati következmények kényelmetlenek lehetnek. Így látni a keresztény hitet – és ez nem jelenti azt, hogy szükségszerűen elfogadjuk, de azt igen, hogy megértjük a valódi kérdéseket – olyan, mint látni azt, hogy a különbség egy semleges társadalom (mint az olyan társadalom, amelyben jelenleg élünk) és a pogány társadalom eszménye (amelytől a demokrácia támogatói undorodnak) között hosszú távon kevés jelentőséggel bír. Jelen idő szerint nem rendelkezem azokkal az eszközökkel, amelyek segítségével a keresztény társadalmat életre hívhatnám, még csak abban sem vagyok biztos, hogy ezt megtenni kívánatos lenne, de az nagyon is foglalkoztat, hogy világossá tegyem ennek különbségét attól a társadalomtól, amelyben jelenleg élünk. Minden tudatosan gondolkodó embernek alapvető törekvése, hogy megértse annak a társadalomnak a természetét, amelyben él. Azokkal a jelenleg elterjedt kifejezésekkel, amelyekkel társadalmunkat más társadalmakkal szemben jellemezzük – mi, „a nyugati demokráciák” –, dicsőítjük, de valójában csak félrevezetjük és kábítjuk magunkat. Úgy beszélni magunkról, mint „keresztény társadalom”, szemben Németországgal és Oroszországgal, a kifejezéssel való visszaélés. Csak azt értjük ez alatt, hogy olyan társadalomban élünk, amelyben senkit sem büntetnek a kereszténység formális megvallásáért, de eltitkoljuk magunk elől azon igazi értékek ismeretének kényelmetlenségét, amelyek szerint valójában élünk. Azonfelül eltitkoljuk magunk elől társadalmunk hasonlóságát azokéhoz, akiket utálunk: ha elismernénk a hasonlóságot, el kellene fogadnunk azt is, hogy a külföldiek csinálják jobban. Az a gyanúm, hogy a totalitarizmustól való irtózásunk ellenére valójában irigyeljük őket a hatékonyságukért.

Egy politikai filozófia manapság, még akkor is, ha keresztény, általában nem foglalkozik egy keresztény állam lehetséges struktúrájával. Megelégszik egy általánosan igazságos állam lehetőségével, és ha nem szimpatizál egyik vagy másik szekuláris rendszerrel sem, arra törekszik, hogy a jelen rendszerünket fogadja el, amelyet csak egy kicsit jobbítani kellene, de nem alapjaiban megváltoztatni. A teológus szerzőknek több mondanivalója van témámhoz kapcsolódóan. Nem hivatkoznak azokra a szerzőkre, akik a bizonytalanság eloszlatására törekedve gyakran leértékelik a keresztény szellemet a mindennapi dolgok szintjére, de azokra a szerzőkre sem, akik keresztény alapelvekre hivatkozva magyaráznak egy bizonyos politikai helyzetet. A témámhoz kapcsolódnak viszont azon keresztény szociológusok munkái, akik gazdasági rendszerünket a keresztény etika fényében kritizálják. Műveik általánosságban kijelentik, és részletekbe menően be is bizonyítják, hogy a keresztény alapelv inkompatibilis társadalmi gyakorlatunk nagy részével. A legtöbbünket elismerten inspiráló igazság és a humanitás szelleméhez fellebbezve azonban, a gyakorlati észhez is folyamodva mutatják ki, hogy jelenlegi rendszerünk nemcsak gonosz, hanem hosszútávon működésképtelen, és katasztrófához vezet. A változtatások többsége, amelyet ezek az írók pártolnak, – habár keresztény alapelvekből vezethetők le, és ajánlhatóak minden intelligens és elfogulatlan embernek – nem teszik szükségessé egy keresztény társadalom létét, és ahhoz sem kell keresztény hit, hogy ezeket el lehessen fogadni. E változtatások inkább csak lehetővé teszik az egyes keresztény számára, hogy megélje kereszténységét. Csak másodlagosan foglalkozom itt gazdasági rendszerünk változásaival, és csak másodsorban az elkötelezett keresztényi élettel, elsődleges érdeklődésem a társadalmi attitűd megváltozása, hiszen csak egy ilyen változás hozhat bármi értékeset, amelyet Keresztény Társadalomnak nevezhetünk aztán. Abban biztos vagyok, hogy egy ilyen változás további változásokat kényszerítene ki az ipari rendszerünkben, a kereskedelemben és pénzügyi téren, úgy, hogy ott könnyítené, ahol most akadályozza az odaadó életet azok számára, akik képesek rá. Kiindulási pontom azonban más, mint a szociológusoké és a közgazdászoké, habár hozzájuk folyamodok felvilágosításért, és a Keresztény Társadalom gyakorlati alkalmazása olyan reformok szerint alakulna, amilyeneket ők javasolnak, azonban, ha a „szellem megváltozását” csak a szókincs megújulása jelzi, egy olyan veszéllyel találjuk magunkat szemben, amely ellen mindig küzdenünk kell.

Témám szintén érinti a keresztény írók egy másik fajtáját, az egyházkritikusokat. Újfent hangsúlyozom, hogy az állam és az egyház problémája nem tartozik az elsődleges érdeklődési területemhez. E területre a nagyközönség nem fordít túl sok figyelmet, – kivéve akkor, ha hagyja, hogy az újságok kihasználják, mikor a közönség érdeklődését felkorbácsolják – az valójában soha nem elég jól informált ahhoz, hogy véleménye legyen. Témám megelőzi az állam és az egyház problémáját, legátfogóbb kifejezéseit tekintve pedig magában is foglalj azt. A szokásos állásfoglalás ezzel kapcsolatban a létező államot figyelembe véve kérdezi: „Milyen Egyház?” De mielőtt megfontolnánk, hogy milyennek kellene lennie az állam és az egyház közötti viszonynak, először azt kellene kérdeznünk: „Milyen Állam?” Van-e bármilyen jelentés, amely szerint az állam kereszténynek tekinthető? Még akkor is, ha az állam természete olyan, hogy ideáját nem határozhatnánk meg keresztényként vagy nem-keresztényként, az nyilvánvaló, hogy a ma létező államok oly széles skálán váltakoznak, hogy a viszony az állam és az egyház között bármilyen lehet a nyílt ellenségeskedéstől a többé-kevésbé harmonikus együttéléséig ugyanazon társadalom különböző intézményeiben. Amit Keresztény Állam alatt értek, az nem valamilyen különleges politikai forma, hanem az az állam, amely megfelelő a keresztény társadalom számára, bármely állam, amelynek alapján egy bizonyos Keresztény Társadalom felépítheti önmagát. Tudom, hogy sok keresztény van, aki nem hiszi, hogy az államhoz kapcsolódó egyház szükséges a Keresztény Társadalom megteremtéséhez, a következő oldalakon pedig érveket kell szolgáltatnom arra vonatkozóan, hogy miért kellene mégis ennek a szükségességében hinniük. A kiindulási pont ezzel kapcsolatban sem a szokásos Államot és Egyházat illető angol szerződések vizsgálata nem lehet, sem a témához kapcsolódó kortárs diskurzus nem adja meg a szükséges segítséget. A korábbi szerződések valójában egészen mostanáig egy Keresztény Társadalmat feltételeztek, a modern szerzők pedig azt, hogy pogány társadalomban élünk: e feltevéseket szeretném megkérdőjelezni.

Az ember véleménye arról, hogy a jövőben mit lehetne tenni ezért az országért, továbbá az arról való nézete, hogy milyennek kellene lennie a viszonynak állam és egyház között, attól függ, hogyan látja a jelenlegi helyzetet. Három kimutatható történelmi egységet absztrahálhatunk: az egyik szerint a kereszténység egy új kisebbség egy látható[an] pogány hagyományokkal rendelkező világban, a másik szerint – ez pedig semmi jóval sem kecsegtet egy kívánatos jövővel kapcsolatban – az egész társadalmat kereszténynek lehet nevezni vagy egy egészben, vagy különböző szektákra osztva, és végül a harmadik szerint a gyakorló keresztényeket kisebbségként kell meghatároznunk (legyen az akár állandó, akár csökkenő) egy többé nem keresztény társadalomban. Elértük már a harmadik pontot? A különböző vizsgálatok különböző eredményekre juthatnak, én viszont két fő nézőpontot jelölnék meg két különböző kontextusban. Az első, hogy a társadalom akkor szűnt meg kereszténynek lenni, amikor a vallási gyakorlatot abbahagyták, amikor a viselkedés keresztény alapelvek szerint való szabályozása megszűnt, és mikor az evilági prosperitás vált az egyetlen tudatos céllá egy egyén vagy egy csoport számára. Egy másik lehetséges megoldás szerint, amelyet talán még kevésbé értenek, a társadalom addig nem szűnik meg kereszténynek lenni, amíg kimutathatóan nem válik valami mássá. Az én olvasatom szerint ma egy olyan társadalomban élünk, amely nagyrészt negatív, azonban amennyiben pozitívnak nevezhető, még mindig keresztény. Nem gondolom, hogy egy társadalom sokáig negatív maradhatna, mert egy negatív kultúra nem eredményes többé egy világban, ahol a gazdasági és szellemi erők bizonyítják a pogányságuk ellenére is pozitív kultúrák teljesítőképességét, és azt gondolom: az előttünk álló választás abban áll, hogy egy új keresztény társadalmat formáljunk, vagy elfogadjunk egy pogány társadalmat. Mindkettő radikális változásokat hozna magával, de azt hiszem, hogy a többség – ha azonnal szembe tudnánk nézni mindazokkal a változtatásokkal, amelyeket csak néhány generáció alatt lehetne véghezvinni – a kereszténységet részesítené előnyben.

Nem várom el azt, hogy mindenki egyetértsen velem abban, hogy a jelenlegi szervezetünk és a társadalom beállítottsága – amely bebizonyította, hogy nagyon is életképes a tizenkilencedik század folyamán – „negatív”: sokan fenn fogják tartani a véleményüket, hogy az angol, a francia, az amerikai civilizáció még mindig magában foglal valami pozitívat. Mások ragaszkodni fognak ahhoz, hogyha a kultúránk negatívnak nevezhető, akkor a negatív kultúra jó dolog. Két határozott érvem van e támadások visszaverésére, az egyik a principiális elv, hogy egy ilyen kultúra nem kívánatos, a másik a tények ítélete, hogy valamiképpen el kell tűnnie. A jelenlegi rend védelmezői nem veszik észre, hogy egyrészt ez a rend mennyire egy pozitív kereszténység maradványa. másrészt azt sem, hogy már eddig is valami egészen más irányba kezdett fejlődni.

Van egy olyan típusú ember, akivel nehezen lehet egyetértésre jutni, és egy másik, akinek az ember hiába beszél. A második típus sokkal gyakoribb és makacsabb, mint ahogyan azt először gondolnánk: egy olyan lelkiállapotot fejez ki, amelyre mind hajlamosak vagyunk a gondolkodásra való természetes restségünk miatt; ezek azok az emberek, akik nem tudják elképzelni, hogy a dolgok más módokon is folyhatnak, mint a jelenben. Időről-időre egy meggyőző író vagy szónok hatása alá kerülve a nyugtalanság vagy a remény fogja el őket, de a képzeletük legyőzhetetlen renyhesége arra készteti őket, hogy úgy viselkedjenek, mintha semmi sem történt volna. Azok, akiket nehéz meggyőzni, de talán az ember nem hiába beszél nekik, olyanok, akik hisznek abban, hogy nagy változásoknak kell bekövetkezniük, de abban sem biztosak, hogy mi az, ami elkerülhetetlen, mi az, ami valószínű, és mi az, ami kívánatos.

Amit a Nyugati Világ jelképezett – ez alatt olyan kifejezéseket értek, amelyeknek szentséget tulajdonított –, a „liberalizmus” és a „demokrácia”. A két dolog nem azonos vagy felcserélhető. A „liberalizmus” fogalma nyilvánvalóbban kétértelmű, azonban a „demokrácia” jelenleg népszerűségének csúcsán van. Mikor egy kifejezés olyan mértékben szakralizálódik, mint ma a demokrácia, gyanakodni kezdek, hogy egyáltalán jelent-e még valami, hiszen túl sok minden jelent egyszerre: talán olyan helyzetben lehet, mint a Meroving császár: amikor valaki hozzá folyamodik, azonnal keresni kezdi a majordomust. Néhányan olyan messzire mennek, hogy magától értetődőnek állítják: a demokrácia az egyetlen rendszer, amely a kereszténységgel kompatibilis, másrészről pedig a kifejezést a német kormánnyal szimpatizálók sem vetették el. Ha valaki támadná a demokráciát, talán rájöhetnék arra, hogy a kifejezés mit is takar. Az biztos, hogy bizonyos tekintetben Nagy-Britannia és Amerika demokratikusabb, mint Németország; másrészt viszont a totalitárius rendszerek védelmezői jogosan ragaszkodhatnak ahhoz a véleményükhöz, hogy ami náluk van, az nem demokrácia, hanem a vagyonosok oligarchiája.

Mr. Christopher Dawson úgy látja, hogy „amit ma a nem diktatórikus országok szimbolizálnak, az nem a liberalizmus, hanem a demokrácia”, és úgy folytatja, hogy megjósolja egyfajta totalitárius demokrácia eljövetelét. Egyetértek az előrejelzésével, viszont ha valaki megvizsgálja, nem pusztán a nem diktatórikus államokat, hanem a társadalmakat, amelyekhez ezek tartoznak, az általa kapott eredmény nem lesz majd mérhető ahhoz az intenzitáshoz, amellyel a liberalizmus még mindig behatol a szellemünkbe, és hatással van viselkedésünkre az élet számos területén. Ez a liberalizmus a saját természetében rejlő lehetőség szerint valami önmagától nagyon különböző felé irányul. Úgy tűnik, inkább elengedi az energiát, minthogy összegyűjtse; gyengít, ahelyett, hogy erősítene. Ezt a mozgalmat nem a kezdete, hanem a célja határozza meg; inkább eltávolodik, ahelyett, hogy közeledne valami meghatározotthoz. A mi kezdőpontunk sokkal reálisabb számunkra, mint a végcélunk, és a cél végül úgy tűnik, hogy nagyon más képet fog mutatni ahhoz a bizonytalan elképzeléshez képest, amelyet eredetileg elképzeltünk. Az emberek hagyományos társadalmi viselkedésének elpusztításával, természetes kollektív tudatosságuk atomizálásával, azáltal, hogy szabad kezet adott a legbutábbak véleményének, a nevelés tanítással való helyettesítésével, az okosság előtérbe helyezésével a bölcsességgel szemben, és hogy az újgazdagot támogatja a tanult ember helyett – egy eszme fejlődésének elősegítésével, amelynek alternatívája csak a reménytelen apátia lehet –, a liberalizmus képes előkészíteni az utat a saját tagadásának: a mesterséges, mechanizált, brutalizált ellenőrzés számára, amely kétségbeesett ellenszere az általa okozott káosznak.           

Annak evidensnek kell lennie, hogy a liberalizmusról sokkal tágabb értelemben beszélek, mint azt bármely politikai párt története teljes egészében példázhatná, és ugyanígy sokkal tágabb értelemben, mint ahogy azt az egyházat illető vitákban használták. Igaz, a liberalizmus természetét sokkal jobban lehetne illusztrálni a vallási, mint a politikai történelemben, ahol az alapelvet sokkal inkább gyengíti a szükség, ahol az észrevételt sokkal inkább összezavarják a részletek és a reformok, azáltal, hogy mindegyik csak a saját korlátozott vonatkozásai szerint érvényes. A vallási liberalizmust talán azoknak az elemeknek az egyre inkább gyorsabb elhagyásaként határozhatnánk meg, amelyek a történelmi kereszténységben babonásnak és régimódinak tűnhetnek, összezavarva olyan üzelmekkel és túlkapásokkal, amelyek a támadások legitim célpontjai lehetnek. De – mint egy olyan mozgalom, amelyet inkább az eredete határoz meg, mintsem hogy valamilyen célra irányuljon –, a kilökődések sorozata után elveszti erejét, mivel már nincs mit elpusztítania, nincs mit fenntartania és hová továbblépnie.

A vallásos liberalizmussal nem foglalkozok kiemeltebben, mint a politikaival: egy lelkiállapotot vizsgálok, amely bizonyos körülmények között általánossá válhat, megfertőzve ellenségeit éppúgy, mint a híveit. Egyáltalán nem fejezhetném ki magam kielégítően, ha ugyanakkor azt a benyomást kelteném, hogy a liberalizmusról azt gondolom, hogy egyszerűen elvethető, vagy hogy gyökerestől kiirtható, mint egy olyan bűn, amelynek egyszerűen létezik másik alternatívája. Ez egy szükségszerűen negatív elem, mikor a legrosszabbat mondtam róla, ez a rossz csak belőle következett, mint egy olyan negatív elemből, amely pozitív célokat szolgálhat. Abban az értelemben, ahogyan a liberalizmust szembeállíthatják a konzervativizmussal, mindkettő egyformán visszataszító: ha az előbbi káoszt jelent, az utóbbi megkövesedést. Mindkét esetben azzal a kérdéssel kell szembenéznünk: „mit kell elpusztítani?”, és azzal, hogy „mit kell megőrizni?”, és sem a liberalizmus, sem a konzervativizmus, amelyek nem filozófiák, hanem talán csak egyszerűen szokások, nem elegendőek ahhoz, hogy eligazítsanak minket.

A tizenkilencedik században a Liberális Pártnak megvolt a saját konzervativizmusa, a Konzervatív Pártnak pedig a saját liberalizmusa; egyiknek sem volt politikai filozófiája. Egy politikai filozófiát vallani valójában nem egy parlamenti pártként megjelenő politikai erő feladata: egy párt politikai filozófiával forradalmi párt. A politikai pártok politikájával nem foglalkozom. Egy forradalmi párt politikájával sem. Ha egy forradalmi párt eléri azt a kívánt célt, amelyet a politikai filozófiája előirányoz, a növekedési folyamata által az egy egész kultúra filozófiájává válik, ha viszont végül alkalmazkodik, akkor politikai filozófiája a domináns osztályé vagy csoporté lesz, emásogy olyan társadalomban, ahol a többség passzív, a kisebbséget pedig elnyomják.

De a politikai filozófia nemcsak egyszerűen egy formalizált rendszer, amelyet teoretikusok határoztak meg. Az olyan tanulmányok állandó értéke, mint Arisztotelész Politikája és Poétikája, abban mutatkozik, hogy végletesen ellenkeznek mindazzal, amit doktrinernek nevezhetünk. Ahogyan a drámai költészetről vallott nézeteit a létező attikai dráma tanulmányozása által határozta meg, ugyanígy politikai elméletét is a tetőpontján lévő athéni demokrácia implicit, tudattalan céljainak megérzésére alapozta. Az ő határai univerzalitásának feltételei, és ahelyett, hogy szellemes teóriákat eszelt volna ki, egyetemes bölcsességgel telve írta tanulmányait. Amit politikai filozófia alatt értek, az nem egyszerűen a tudatos szabályokba foglalása egy ember ideális céljainak, hanem a kollektív vérmérséklet szubsztrátuma, a viselkedés módjai és azoknak a tudattalan értékeknek az összessége, amelyek a szabályok alkotásának anyagát alkotják. Amit keresünk, az nem egy program egy párt számára, hanem egy életforma az embereknek, az. amelyet a totalitarizmus is keresett, részben, hogy újjáélessze, részben, hogy erőszakkal az emberek nyakába varrja. Választani ma nem az egyik és a másik absztrakt forma között kell, hanem egy pogány, és így szükségképpen csökevényes kultúra, és egy vallásos, és így szükségképpen tökéletlen kultúra között.

A liberalizmus hitei és attitűdjei eltűnésre vannak ítélve, és már kezdenek is eltűnni. A szabad kizsákmányolás elmúlt korához tartoztak, a veszély viszont az, hogy a kifejezés egyre inkább csak a rendellenesség gyümölcseit jelenti majd számunkra, nem pedig a negatív elem örökkévaló értékét. A liberalizmusból magából olyan filozófiák származnak, amelyek tagadják azt. Mi nem tartjuk a lépést a liberalizmussal annak látható végkifejlete, az autoritárius demokrácia felé. Olyan sok központja van – Nagy-Britannia, Franciaország, Amerika és a Domíniumok –, ahol a nyugati társadalmak átalakulásának sokkal lassabban kellen végbemennie, mint Németország egységes testében, így ezek a tendenciák kevésbé feltűnőek. Továbbá azok, akik a leginkább meg vannak győződve az élet egyes területeit ellenőrző etatizmus szükségességéről, azok lehetnek a libertarianizmus leghangosabb hitvallói is egyben, kitartva a „magánélet” védettsége mellett, amely szerint minden ember engedelmeskedhet a saját libertarianizmusának, vagy addig követheti a saját szeszélyeit, amíg a „magánélet” területe egyre kisebbé nem válik, s talán el is tűnik végül. Lehetséges, hogy az elnéptelenedés következményeitől való rettegés a kötelező nemzés törvénybe iktatásához vezet.

Ha a liberalizmus eltűnik az emberek filozófiai életéből, miféle pozitívumot hagy hátra? Csak a „demokrácia” kifejezésünk marad, egy terminus, amelyhez kapcsolódóan a mai generációk számára is megjelenik a „szabadság” liberális konnotációja. De a totalitarizmus megtarthatja a „szabadság” és „demokrácia” kifejezéseket, és saját jelentést adhat nekik: és azt, hogy erre joga van, nem lehet olyan könnyen megcáfolni szenvedéllyel fűtött elmével. Azzal a veszéllyel találjuk magunkat szemben, hogy semmink sincs a mindazzal szembeni gyűlöleten kívül, amelyet Németország és/vagy Oroszország fenntart; a gyűlölet, lévén az újsághírek és az előítélet komposztja, két olyan eredményre vezethet ugyanakkor, ami első látásra összeegyeztethetetlennek tűnhet. Arra indíthat minket, hogy elvessük a lehetséges fejlesztéseket csak azért, mert az egyik vagy mindkét országhoz tartozónak bélyegezzük őket, és ugyanúgy arra is, hogy egyszerű utánzók legyünk a rebours [éppen fordítva], azáltal, hogy kritikátlanul elfogadunk mindent, amit a másik két ország elvet.     

Most egyfajta szélcsendben élünk a doktrínák ellenkező szelei között, egy olyan időszakban, amikor egy politikai filozófia elvesztette hathatósságát és tartósságát, mégis az egyetlen, amelyet a közbeszédben éltetni lehet. Ez nagyon rossz az angol nyelv számára, egy rendellenesség (amelyben mindannyian vétkesek vagyunk), és nem egyéni őszintétlenség; ez az, ami felelős sok politikai és egyházi megnyilatkozás ürességéért. Csak meg kell vizsgálnunk az újságok vezércikkeinek tömegét, a politikai beszédek tömkelegét, hogy megfigyeljük a tényt: jó prózát nem tudnak írni meggyőződés nélküli emberek. Az alapvető ellenvetés a fasiszta doktrínával szemben – az egyetlen, amelyet eltitkolunk magunk elől, mert az talán minket is megbélyegezne – az, hogy pogány. Vannak más ellenvetések is a gazdasági és a politikai szférában, de ezek nem olyanok, amivel kapcsolatban méltósággal nyilatkozhatunk, mielőtt rendbe tettük volna a saját dolgainkat. Vannak még más ellenvetések is, mint az elnyomás, az erőszak, a kegyetlenség, és ezek, bármennyire is tiltakozzunk ellenük, az eszközök, és nem a célok ellenvetései. Igaz, hogy bizonyos kontextusban használjuk a pogány szót, magunkra pedig keresztényként hivatkozunk. De mindig kitérünk a valódi kérdés elől. Az újságok mindig tele vannak a „Német nemzeti vallás” elterelő hadmozdulatával; ez olyan különcség, amely végtére is nem furcsább, mint néhány kultusz, amelyet az angolszász országokban követnek. Ez a „német nemzeti vallás” meggyőz minket arról, hogy keresztény civilizációnk van, és sikerül vele palástolnunk, hogy céljaink, akárcsak Németországé, materialisztikusak. S az utolsó dolog, amit megtennénk, az a „kereszténység” vizsgálata lenne, amelyet állítólag őrzünk.

Ha eljutva idáig, elfogadjuk a hitet, hogy a totalitárius világiasság egyre nagyobb mértékben való alattomos elfogadásának egyedüli alternatívája az, ha egy Keresztény Társadalomra törekszünk, meg kell fontolnunk azt is, hogy milyen társadalmunk van manapság, és hogy egy Keresztény Társadalomnak milyennek kellene lennie. Abban is biztosnak kell lennünk, hogy mit akarunk: ha az igazi ideálunk az anyagi hatékonyságé, annál jobb, minél előbb szembenézünk a következményekkel. Azokat, akik szinte önelégülten, ugyanakkor kétségbeesve azt állítják, hogy a krisztianizáció agyrém, nem próbálom megtéríteni. Azok számára, akik felismerik, hogy egy jól szervezett pogány társadalom mit jelenthet, szintén nincs mondanivalóm. De ugyanennyire jó lenne emlékezni arra, hogy az állam pogány elméletének megvalósítása nem jelent teljesen pogány társadalmat. Az ellentmondás, amely az államelmélet és a társadalmi tradíciók között feszül, látható Itáliában, egy országban, amely még mindig főként mezőgazdasági és katolikus. Minél magasabb fokon iparosított egy ország, annál könnyebben virágzik ki benne egy materialisztikus filozófia, és ez a filozófia egyben annál halálosabb is. Nagy-Britannia minden más országnál régebben iparosított. És a korlátok nélküli iparosítás nők és férfiak csoportjait hozz létre, – minden országból – amelyek elszakítva a tradíciótól, elidegenítve a vallástól hajlamossá lesznek a tömegszuggesztióra: más szavakkal csőcselékké válnak. S a csőcselék csak csőcselék marad akkor is, ha megfelelően etetik, megfelelően ruházzák, jó helyen lakik, és jól meg van nevelve.

A liberális elmélet, miszerint a vallás egyéni meggyőződés kérdése, és a magánélet körébe tartozik, továbbá nincs olyan ok, amely miatt a keresztények ne alkalmazkodhatnának bármely világhoz, amely jól bánik velük, egyre kevésbé tartható. Úgy tűnik, hogy ezt az elméletet fokozatosan elfogadták hamis következtetésként, amely az angol kereszténység szektákra bomlásából származott az általános tolerancia örömteli következményeként. A különböző felekezetek sikeres együttműködése nagyrészt az általános életmódban gyökerezett, amelyet az azonos előfeltevések és viselkedés által is osztottak. Amikor tévedtek, akkor együtt tették. Nekünk kevesebb kifogásunk van, mint őseinknek nem keresztény viselkedésükért, mert kifejlődött egy nem-keresztény társadalom körülöttünk, s ez magától értetődőbben telepszik rá életünkre, eltörölve a köz és a privát moralitás közötti kényelmes különbségtevést. A probléma, hogy keresztény életet éljünk egy nem keresztény társadalomban, rendkívül időszerű számunkra, és jelentősen különbözik attól az ellentéttől, amely az államegyház és a disszenterek között feszült. Ez nem csak egy kisebbség ügye egy társadalomban, ahol az emberek idegen hitet vallanak. Ez a probléma abból fakad, hogy olyan intézmények hálózatába vagyunk beágyazódva, amelyektől nem idegeníthetjük el magunkat: a végrehajtó intézmények nem semlegesnek, hanem nem-kereszténynek tűnnek. Az a keresztény, akiben nem tudatosodik ez a dilemma – és a többség ilyen –, egyre inkább dekrisztianizálódik a tudat alatti nyomás által: a pogányság birtokolja az összes értékes hirdetési felületet. Minden, ami a keresztény tradíciókból a családban generációról generációra öröklődött, el kell, hogy tűnjön, és a keresztények kis csoportja tartalmazza majd az összes felnőtt „újoncot”. Nem úgy foglalkozom a kereszténységgel, mint egy elnyomott kisebbséggel. Amikor egy keresztény az állam ellensége, a feladata sokkal nehezebb, ugyanakkor egyszerűbb. A tolerált kisebbségi lét veszélyeivel foglalkozom; és a modern világban talán nincs kevésbé tolerálható dolog egy keresztény számára, mint az, ha tolerálják.

A kísérlet, hogy a keresztény társadalom távlatát azonnal vonzóvá tegyük azok számára, akik nem remélnek ebből származóan közvetlen személyes előnyt, haszontalan lenne, még a gyakorló keresztények többsége is visszariadna ettől. A társadalom megváltoztatására kiötlött egyik séma sem tűnik azonnal kellemesnek – kivéve, ha csalással próbáljuk a társadalomra kényszeríteni –, egészen addig, ameddig a társadalom nem válik annyira elkeseredetté, hogy elfogadjon bármilyen változást. A keresztény társadalom csak akkor válik elfogadhatóvá, ha már becsületesen megvizsgáltuk az összes lehetőséget. Természetesen, egyszerűen az apatikus tagadásba is süllyedhetünk: hit nélkül, vagyis a magunkban való hit nélkül, életfilozófia nélkül, legyen az keresztény vagy pogány, és művészet nélkül. Vagy talán „totalitárius demokráciánk” lesz, különböző, de mégis olyan, amely sok hasonlóságot oszt más pogány társadalmakkal, hiszen lépésről lépésre meg kell változnunk, hogy felvegyük a versenyt velük, egy olyan ügymenetben, ahol parancsolnunk és beleegyeznünk kellene anélkül, hogy tekintettel lennénk az egyéni lélek szükségleteire; a higiénikus moralitás puritanizmusa áll a hatékonyság érdekében, a vélemények egyneműsítése a propaganda által, és csak a kor hivatalos dogmáinak hízelgő művészet. Azok számára, akik ezt el tudják képzelni, és így vissza is riadnak egy ilyen távlattól, kijelenthetjük, hogy az egyetlen lehetősége az ellenőrzésnek és az egyensúlynak a vallásos egyensúly, és az egyetlen reményteljes kurzus egy boldogulásra törekvő társadalomnak, amely szeretné folytatni kreatív aktivitását a civilizáció művészeteiben az, ha keresztény lesz. Ez a jövőkép fegyelmezettséget, kényelmetlenséget és kellemetlenséget hoz magával a továbbiakban, de végtére is, a pokol alternatívája a purgatórium.

Pető Zoltán fordítása

Eliot, T. S.: A keresztény társadalom eszméje. In Miles Christi Évkönyv, MMXII, 367-379.

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters