Területi vagy etnikai alapon nyugvó igénybejelentések, amelyek valamely nemzeti kultúra számára értéket igyekeznek rekvirálni, rendszerint túlhajtott nacionalizmusból fakadnak, és komikumba torkollnak. Elgondolásukban az a tudat vagy hit fűti az igénylőt, hogy a lángelmét a földterület vagy a nemzeti sajátosság szüli. Minthogy pedig a nacionalista a priori meg van győződve saját nemzeti kultúrájának nagyobb értékéről, természetesnek találja, hogy a leglazább összefüggés is, amelyben a kiváló művész, tudós vagy államférfi az ő kultúrájával áll, hozta létre amannak kiválóságát. Másrészt azzal, hogy a kiválóságot sikerült a nemzeti kultúrának leltárába bekebelezni, ismét annak értékét emelte. Minthogy pedig az a nacionalizmus, amelynek kulturális aranyfedezetét az ily betörés csökkentené, nem marad tétlen, ebből, már a Homéroszért civódó hét város óta, olyan parázs kultúrverekedés szokott támadni, hogy az érdektelen szemlélőből egyebet, mint komikus hatást, alig válthat ki.

Noha Petőfinek eredeti neve kétségtelenül utal felmenőinek szerb származására, a szerb nacionalizmus még annyi jogon sem követelheti magának a magyar nemzeti eszme vértanúját, mint amennyire a magyar kultúra igényelheti Albrecht Dürert, aki, bár apja a Békés megyei Ajtósról származott, sőt maga is használta kézjegyében a kitárt ajtót, mégiscsak a német reneszánsz szülötte és rézmetszeteiben a német művészetnek egyik legnagyobb, de egyszersmind legjellemzőbb képviselője. Érthetőbb volt az a vita, amely Liszt Ferenc körül a mostani ünnepségek alkalmából zajlott. Nem azért, mert Magyarországon született, bárha osztrák szülőktől, nem azért, mert önmagát több ízben magyarnak vallotta, bárha egy hazafias képviselő 1873-ban meg is interpellálta Trefort kultuszminisztert, hogy miért nevezett ki magyarul sem beszélő sült németet a Magyar Kir. Zene- akadémia igazgatójává, hanem mert egyrészt oeuvre-jének legismertebb része mégiscsak a 19 magyar rapszódia, másrészt azonban az egyházi zenében alkotott mesterművei és weimari korszakának programzenéje, párizsi és római tartózkodása, bécsi kiképzése és londoni hangversenyei éppoly meggyőzően hirdetik művészetének nemzetköziségét.

Ha Liszt élete megerősíteni látszik, hogy [a] művész hazája a nagyvilág, amivel szemben ugyan bizonyára súlyosan esik latba Pékár Gyulának a Petőfi Társaság ünnepélyén hangoztatott érve, hogy „az a Liszt, aki Wagnerrel szemben úgy járt el, mint ő, az csak magyar nemes, talpig magyar gavallér úr lehet, senki más nemzet fia!", mégis nyilvánvaló, hogy Liszt Ferenc hovatartozásáért érdemes vitatkozni, sőt verekedni. Legfeljebb az lehet kérdéses, vajon az a külföld, amely Lisztet reklamálja, igazán belátja-e tévedését, ha Pékár azt kiáltja feléje, Zrínyi szavával: „Eb ura fakó! Elég volt, ne bántsd többé a magyart, ne vedd el halhatatlanainkat!"

És ha már az ebeknél tartunk, fel kell vetnünk a kérdést, vajon a kuvasz is oly kultúrérték-e, mint Liszt Ferenc? Kénytelenek vagyunk ezzel a kérdéssel foglalkozni, mert a kuvasz nemzeti hovatartozása körül keletkezett irodalmi harc még sokkal elkeseredettebb, mint az, amelyet a Liszt-jubileum kiváltott. Netalán kételkedők meggyőződhetnek erről, ha elolvassák „A kutya" című szakközlönynek, az OET (Országos Ebtenyésztési Tanács), a KE (Komondoregylet), az MBBK (Magyar Buldog és Boxer Klub) és még egy sereg rokonegyesület hivatalos lapjának múlt évi decemberi számát. Ennek a szaklapnak A Komondor című rovatában jelent meg, a szerkesztő tollából, egy elkeseredett polemikus cikk - méghozzá kissé hazafias ízű német fordításban is -, amelyből szó szerint idézem a következőket:

„A Der Hund 1935. évi október hó 1-i számában egy cikk jelent meg Prof. G. M. V. Anton Hruza tollából, amelyben a cikk írója elképesztő vakmerőséggel azt állítja, hogy a kuvasz voltaképpen cseh eredetű, s mi magyarok azt jogtalanul tekintjük saját nemzeti kutyafajtánknak.
Nincs okunk feltételezni, hogy a cikk cseh hivatalos körök sugallatára íródott, mindenesetre azonban az eljárás jellemző a mi kedves szomszédainkra. Nem elégedtek meg azzal, hogy egy jókora darabot kihasítottak ezeréves hazánk testéből, most el akarnak tulajdonítani mindent, amit ott a magyar kultúra ezer év alatt meghonosított!...

Mélyen sajnálkozunk mi is afelett Prof. úr Hruza, hogy önöknek nincs más nemzeti kutyafajtájuk, de az alkotásnak más és nemesebb módja is lehet, mint egy kész dolgot mástól eltulajdonítani."

Ments Isten, hogy mint laikus a csehszlovák és magyar kynológiának e mélyenszántó tudományos vitájába beleszóljak, már csak azért sem, mert miként egy másik hazafias orgánumunkban (Új Magyarság, 1936. február 9-én, 20. oldal) közölt szakcikkben olvasható, eldöntetlen probléma, vajon a kuvasz még a honfoglalás előtt itt volt-e, avagy mint Lendl véli, a honfoglalók a Kaukázus környékéről hozták-e, tehát kutyabarátaink „sajnos, csak feltevésekre vannak utalva". Magának a kuvasznak, tehát a legkompetensebb tényezőnek nyilatkozatával sem oldható meg a probléma. Félő, hogy a kuvasz - akár a cseh cuvati-ból származik a neve, [1] akár eredeti magyar alkotás -, ha egy cseh és egy magyar kolbásszal kínálnák meg, elég nemzetközi érzést tanúsítva, mindkettőt elfogyasztaná, sőt félő, hogy még bottal sem lehetne az egyik vagy a másik kultúrközösség mellett színvallásra kényszeríteni, mert miként már Pázmány Péternek 1613-ban megjelent Kalauzában olvasható: perseléssel szalonna nem lészen a kuvaszból.

Így tehát a csehszlovák és a magyar kynológusnak a nemzeti kultúrérték védelmében folytatott harca ugyan továbbra is eldöntetlen marad, azonban felmerül az a további kérdés, kinek van inkább igaza: a problémát hallgatással mellőző kuvasznak, vagy a nyilatkozó tudósoknak? És, bár a Kis-Viczay Pétertől idézett közmondás szerint „a kuvaszugatás messze érni nem szokott", azt hiszem, hogy a kuvasz némasága e kérdésben beszédesebb, mint a tudósok nyelvelése. Még a legöregebb kuvasz sem emlékszik arra, hogy a dánok megsértődtek volna, mert német nacionalisták kiderítették, hogy a Great Dane voltaképpen német Dogge, vagy hogy a németek kifogásolnák az újfundlandi elnevezést, mert pudli őseinek bölcsője német területen ringott. Noha a kultúra szót legszélesebb értelmében véve, a földterületnek minden állati és növényi terméke hozzátartozik ahhoz a nemzeti kultúrához, amely az állam területén kifejlődött, kultúrértéknek mégis csak azt szokták tekinteni, amiben a nemzeti szellemnek lényegesen nagyobb része van, mint a kutya vagy más háziállat tenyésztésében. Ha ugyanis ellenkező feltevésből indulunk ki, egészen furcsa eredményre jutunk. Minthogy a simmenthali tehén vagy a roueni kacsa - hozzáértők szerint - különb, mint más svájci tehén és francia kacsafajta, kénytelenek lennénk elismerni, hogy van külön simmenthali vagy roueni nemzeti eszme is.

Szerencsére a jó Isten, az ő kifürkészhetetlen bölcsességében, a természet adományait függetlenítette attól a bizony gyakran változó nemzeti sajátosságtól, amely a területet benépesítő emberi lakosságot jellemzi. Mit sem változtatna a tokaji nedű zamatán, ha magyarok helyett tunguzok kapálnák is a szőlőt és a malosszol-kaviár - ezt még a legkonokabb fasiszta is kénytelen elismerni - mit sem vesztett ínycsiklandó ízéből, amióta a cári nacionalizmust a kommunista internacionálé váltotta fel. És akár franciásan hangzik is a perigordi szarvasgomba, vagy angolosan a whitestable osztriga, sem a francia, sem az angol nemzeti géniusznak nem lenne oka, hogy gyászfátyolba burkolja fejét, ha netalán kiderülne, hogy ez a szarvasgombafaj az olasz Savoyából ered, a native-ek pedig Belgiumból kerültek a Themse torkolatához. Állatok és növények, mint nemzeti sajátosságnak attribútumai, mindig sajnálatos jelei annak az alsóbbrendűségi érzésnek, amelyből a nemzeti gondolatnak komikus túlhajtása fakadt.

Megbocsáthatatlanul lebecsüli mind a magyar, mind a csehszlovák nemzeti kultúrát az a feltevés, hogy ennek teljességében akár a kuvasz, akár más állat vagy növény számot tenne. Sőt merem hinni, még azon sem fordul meg a magyar nemzeti kultúra értéke, hogy Liszt Ferencet sikerül-e magyarnak elismertetni? Jut is, marad is. Nemzetközi szemszögből vitás kultúrértékekért folytatott soviniszta küzdelem mindig a szegénység gyanúját kelti. Csak a soviniszta korlátoltság nem veszi észre, hogy az ilyen harc, még ha fontosabb érdekekért folyik is, mint az ezeréves kuvasz, többet árt, mint használ a nemzeti gondolatnak. Mert nevetségessé teszi, és a nevetségesség öl.

Nem mi vagyunk a nemzeti gondolat ellenségei, akik a rózsáról elhessegetjük a bogarakat, a nemzeti érzés virágjáról a csodabogarakat, akik lenyessük a fáról a vadhajtásokat, a nemzeti gondolat törzséről a soviniszta kinövéseket, hanem a nacionalizmusnak üvöltő és önkívületben táncoló dervisei, akik e produkció fejében nemzeti jutalomra tartanak igényt. Nem az veszélyezteti a nemzeti gondolatot, aki rámutat a nacionalizmusban rejlő veszélyekre, hanem az, aki a nemzeti gondolatot uszító célokra használja az idegen nemzeti gondolat ellen. Ami valóban nemzeti érték, az nem szorul védelemre, s annak igazát nem kell idegen értékek ellen intézett támadással igazolni.

Ilyen értéke minden nemzetnek akad. Nemcsak a költők, művészek, tudósok, nemcsak a kutatók, feltalálók és felfedezők, nemcsak az apostolok és államférfiak sorában. Számtalan oly teljesítmény akad, amely látszólag független a nemzeti sajátosságtól, s mégis éppúgy függvénye, mint a lemetszett szőlőfürt a termő tőkének. Csak egyetlen példára hivatkozom, amellyel néhány napja találkoztam egyik színházunkban. Shaw Szent Johannájának előadása volt. Nincsenek benne hazafias szólamok, sőt az egyik szereplő egyházi főméltóság kemény szavakkal ostorozza a nemzeti különválást. Nem látni a darabban piros-fehér-zöld lobogót vagy díszmagyart, nem emlegetik Csaba királyfi hadait, sem a revíziót, nem játsszák a Himnuszt, és eleinknek törökdúló csatáiról sem esik szó, de azért ez a színházi produkció, amelyben egy idegen szerző idegen tárgyú művészi alkotását többek között egy szlovákosan hangzó nevű nagyszerű művésznő és egy németesen hangzó nevű zseniális művész játssza, mégis a nemzeti sajátosságok remekbe szökkent megnyilatkozása. Mint egész ez a tökéletes színművészeti alkotás nemcsak azért része nemzeti kultúránknak, mert mint tökéleteset szíves örömest reklamáljuk magunknak, nemcsak azért, mert azok, akiknek együttes energiája létrehozta, magyarok, hanem elsősorban azért, mert alig hihető, hogy akármilyen nációbeli színházigazgató, kritikus vagy néző készséggel el ne ismerné versenyen felül álló tökéletességét. Talán más nemzetnek színházi kultúrája is létrehozhatta volna, de a miénk hozta létre, ezért magyar. Csak az lehet része a nemzeti kultúrának, ami remekbe készült, s így az előítélettől mentes nemzetközi versenyben saját fajsúlyánál fogva állja a nemzetközi összehasonlítás tűzpróbáját, és csak akkor nemzeti, ha tökéletességében annak a meghatározhatatlan valaminek is része van, amit együttvéve kultúrának szoktunk nevezni. De éppen ezt a versenyképes tökéletességet veszélyezteti a nacionalista öndicsőítés, amely elvakultságában a nemzeti kultúra tényezőinek szemmértékét és világosan látását is elhomályosítja.

Ezért esküdt ellensége a nacionalizmus és sovinizmus a nemzeti eszmének, ezért - mint a nemzetköziségnek közismerten romboló munkása - szívesen feláldozom még az ezeréves kuvaszt is azon a máglyán, amelyen az orléans-i szűz ötszáz és néhány év előtt, mint a nemzeti gondolatnak első vértanúja elhamvadt, ha ezen az áron Szent Johanna előadását, sok minden egyébbel együtt, amit a magyarság nem magának, hanem az emberiségnek teremtett, sikerül a nemzetközi elismerés számára megmenteni.

*

[1] Ebben alighanem téved Hruza professzor is, minthogy Miklosichnak a magyar nyelv szláv elemeiről szóló standard művében a kuvasz szó nem szerepel, s Balassa professzor szíves közlése szerint, Munkácsi Bernát avar kölcsönszónak tartja.

*

Századok, 11. évf., 2. szám (1936), 95-98.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés