E tételek érvényessége és igazsága a magyar történelemben is beigazolódott. Népünk sorskérdésévé vált a „helyes választás” problémája. Különböző földrészek, fajok, kultúrák és vallások kö­zött hányódván, Nyugat-Kelet kérdése ránk nézve igen sok eset­ben az élet-halál kérdését jelentette. Hiszen úgy a keleti, mint a nyugati problémakör gyűjtőmedencéje volt és lesz sok olyan egy­másból folyó vagy egymás után következő jelentős politikai vagy kulturális kérdésnek, amelyek alján tulajdonképpen a magyarság lényegének és önmegismerésének tudatos, vagy kevésbé tudatos vágya húzódik meg.

Kelet és Nyugat között elfoglalt ingahelyzetünk azonban, mely történelmileg annyi súlyos nemzeti csapásnak és szerencsétlen kimenetelű összeütközésnek volt okozója - kulturális téren mégsem bizonyult hátrányosnak. A pozitív és negatív sarkok közötti állandó feszültség, amely több ízben tört ki belpolitikai villongásokban, a művelődés terén nemzeti szellemünk gazdagodásához és színeződéséhez vezetett. Legalább „két síkban” éltünk mindig, és a ma­gyar politika legnagyobb problémája minden időkben az volt, hogy ezt az egymással versengésre teremtett két létformát valahogy egyensúlyi helyzetbe hozza, vagy ha ez már lehetetlennek bizonyult - gazdaságosan váltogassa. Mikor ezer évvel ezelőtt mi is beléptünk az európai népek együttesébe, vérben, vallásban, szoká­sokban, kultúrában idegenek voltunk, és azok is akartunk maradni. Az élet azonban hatalmasabbnak bizonyult a vágynál, és a XI. században már reálpolitikai okok kényszerítettek minket arra, hogy új helyzetünk összes következményeit haladéktalanul levonjuk. A germán, szláv, latin világ ütközőpontján, az ázsiai pogányság és a keleti, valamint a nyugati kereszténység válaszútján döntenünk kellett magunkról és jövönkről. Az első magyar uralkodócsalád vallási téren egyezséget kötött, hogy ezáltal biztosíthassa nemzete fejlődésének szabadságát. Ezzel formailag kulturális elhelyezkedé­sünk is elintéződött. De csak formailag, mert a teljes lelki be­olvadást akadályozta a velünk ellenséges nyugati politikai légkör és az a körülmény, hogy amikor Magyarország kereszténnyé lett, vagyis európaisult, ez a keresztény Európa már maga is százados átalakulásra tekintett vissza, amelyet a nyugati latin-germán népek mind végig csináltak, amelyből azonban a későn érkezett magyar­ság szükségképpen kiesett. Nem élve át az európai szellemnek ezt a tavaszát, és a befogadásnak más lelki előfeltételeivel közeledve feléje, úgyszólván csak kész eredményeket, leszűrt tartalmakat vett át, de nem vehette át az életformákat. Innen a paradox helyzet, hogy bár ezek az átvett tartalmak lassanként az ősi életformákat is átszivárogtatták, és őket lényegükben áthasonították, mégis újból, úgyszólván századról-századra kellett a nyugati szellemre önmagában ráeszmélnie, és azt meghódítania. Ha tehát Nyugat és Kelet szelleme válhatatlan is a magyarban, és örökké egymáson keresztül szól, mégis azt mondhatni, hogy ugyanakkor számára mindkettő csak eshetőség és alkalom, és szüntelenül keresnie kell közöttük az egyensúlyt, lépésről-lépésre meg kell alkudnia velük, hogy belőlük valóságot formáljon.” [1]

Ha tüzetesebben vizsgáljuk a magyarság életében a keleti és nyugati szemlélet viadalát, úgy államiságunknak már első századaiban rátalálunk a mai értelemben vett népi és európai gondolat küzdelmére. A népi hagyományokra támaszkodó keleti szemlélet pogány nemzeti és faji tradícióinak megfelelően a „splendid isolation” politikáját akarja követni, kalandokra jár, és igájába akarja hajtani a magyarság körül lakó népeket, nem annyira politikai ha­talmának reális megalapozása, mint inkább erejének nyers fitogtatása céljából, A nyugati szemlélet - keresztény gondolatoktól át­szőve - már számol az európai népek társaságával, a népek és fajok egyenjogúságával, és sokkal inkább szervezésre, mint kímé­letlen hódításra gondol, vagyis mai értelemben vett föderációt ala­kít a magyarság békés vezérszerepének elismertetése mellett. Az első századokban még kétséges, melyik elmélet jut végső győzelemre, de a XIII. század már kétségtelenné teszi, hogy európaiakká vál­tunk, amit bizonyít az a tény is, hogy míg a honfoglaló magyar­ságnál Kelet és Nyugat még egyet jelent Ázsiával és Európával, a XIII. században Kelet már a kelet-európai, Nyugat pedig a nyugat-európai népek szövetségének problémáját jelenti.

A törökök ki­űzése után újra átalakul a kérdés, és most már Nyugat a német­-római császársággal való együtthaladást jelenti a függetlenségi tar­talmat nyert keletiséggel szemben. A nyugati tájékozódást reál­politikai meggondolások teszik indokoltá, míg a keleti mellett ér­zelmi szempontok szólnak, amelyekben itt-ott még mindig fellel­hető a Nyugattól való elszakadás tudatos vagy kevésbé tudatos vágya. A tatár és török dúlásokban elfogyott maradék magyarság régi nagyságát és hatalmát feledni képtelen, és megkevesbedett népállományával egyedül és függetlenül akarja a Duna-völgyben betölteni régi szerepét. Ez természetesen erejét meghaladó feladat, s a török háborúkat követő szabadságküzdelmeinknek tulajdon­képpen ez a fő oka és eredője. A vágy vívja itt csatáját a gyakor­lati politika adottságaival és lehetőségeivel, s hogy ezt a nemzet maga is belátja, azt mutatja megoszlásának ténye is.

A kuruc-labanc ellentét más és sokkal több, mint merőben a Habsburg-ház és a magyar nemzet küzdelme. Az ellenséges német nyomásnak az egyesült nemzet talán sikerrel tudott volna ellenállni, azonban a nemzet tekintélyes része nem látta célszerűnek az ellenállást. A nemzet egyik része került itt szembe a nemzet másik részével, s e háborúk pusztító hatásának ez az igazi magyarázata. A függetlenségi „keleti” szemlélet vívja itt csatáját a nyugatival szemben, a merev magyar közjogi álláspont a reálpolitikai felfogással. Mind­két oldalon tehát sok jóhiszemű és igaz magyar küzd, s ez az egyik oka annak, hogy a nemzet nagy tömege tanácstalanságában erkölcsileg meghasonlottá, politikailag pedig közönyössé válik. A magyar küldetést felfedni és meghatározni hivatott politikai szemlélet ellentmondóvá és bonyolulttá válik, az adott történelmi helyzet sohasem nyújt lehetőséget arra, hogy kulturális, politikai, gazdasági vagy nemzeti életünket egyazon időben teljes mértékben kiélhessük. Nyugat-keleti ingahelyzetünk s a szeszélyes közép-euró­pai történelem hol az egyik, hol a másik felfogásnak látszik ked­vezni, s így egyöntetü állásfoglalásra sohasem tud eljutni a nemzet. Helyzetünk mindig többrétű és összetettebb mint politikai érzékünk.

A Kossuth-Széchenyi ellentétnek éppen úgy ez a magyarázata, mint a kiegyezés utáni Deák-Tisza és függetlenségi politikának. A legnagyobb hazafiak és magyarok lesznek így évszázadokon át az ellenpárt szemében hazaárulókká, mert nálunk a kormánypárti és ellenzéki elkülönülés - sajátos történeti helyzetünknél fogva - mindig sokkal lényegbevágóbb különbséget jelent, mint kül­földön. A nemzet életének legalapvetőbb szempontjai kerülnek egymással szembe párt vagy gazdaságpolitikai elgondolások helyett. Részletkérdések helyett, kül- és belpolitikai rendszerproblémák várnak tisztázásra. Nincs kevesebbről szó, mint arról, hogy az év­századok óta összekovácsolt Monarchiában alárendelt, egyenjogú vagy felérendelt szerepet töltsünk-e be, vagy felszámolva a közjogi kapcsolatot, az itt élő kis népekhez közeledve megvessük-e alapját a dunai népek valamilyen formájú szervezett közösségének. A két megoldás mögött a pángermán és pánszláv veszély árnyéka rajzo­lódott fel, s egyéni rokonszenvből,tájékozottságtólvagy fantáziától üggött, hogy ki melyiket tartja életképesebbnek és a magyar nép jövőjét illetőleg döntőbb jelentőségünek. [2]

Bizonyos törvényszerűség érvényesült azonban ebben a poli­tikai megoszlásban, amelynek kulturális, földrajzi, stratégiai, világnézeti, felekezeti és nemzetiségi okai annyira szembetűnők, hogy ezek számbavétele nélkül szinte érthetetlen lenne egész újkori és legújabbkori történetünk. A Bécstől távoleső Tiszántúl és Erdély nemcsak katonailag, de kulturális és felekezeti téren is hivatva volt arra, hogy szabadságküzdelmeink irányítását kezébe vegye, s a nemzeti öncélúság gondolatát alkotmányban, hitben, kultúrában is hangoztassa és kiépítse. A magyar reformációban és az akkori politikai mozgalmakban már nem egy eleme húzódik meg a mai értelemben vett népi gondolatnak, hiszen a nemzeti nyelvekre le­fordított Biblia és ennek szabadabb magyarázata révén már a XV. és XVI. századokban olyan mozgalmak veszik kezdetüket, amelyek igen nagy hasonlatosságot mutatnak a Harmadik Birodalom által jelenleg hangoztatott ,,nemzeti kereszténység” programjával. Az anglikán egyház kialakulása vagy a cseh huszitizmus - beszédes bizonyítékai e fejlődésnek. A lutheri német hitújítás nemzeti tendenciáját is nehéz lenne letagadni, s mivel a reformáció Magyarországra is német - főleg szepességi - közvetítéssel érkezett, ért­hető volt, hogy itt is nemzeti tartalommal itatódott át, és azon a keleti magyar területen nyert a legnagyobb elterjedést, mely távoli fekvésénél fogva kívül esett Bécs közvetlen katonai és kulturális hatáskörén. De ez a magyarázata annak is, hogy később, főleg a XVIII. és XIX. században, amikor a ,,szabadság” gondolatának ideálja, amelyet hitelvi téren a reformáció tett először programmá, betört a bölcseleti, politikai és gazdasági életbe is, megint a Tiszán­túl és Erdély visszhangozza legjobban a század forradalmi jelsza­vait. Az „egyéniség” szabad kifejtésének vágya kollektivizálódik tulajdonképen a múlt században virágzásra jutott nemzeti gondo­latban, a népi élmény pedig megjelenik, mint jelszó az irodalomban (Beranger, Petőfi, Arany), a politikában (demokrácia) és a bölcse­letben (Rousseau). Még nincs határozott programja, még kevés benne a mai értelemben vett önmegismerési vágy (fajkutatás, hungarológia), sőt a „testvériség” jelszavának hangoztatásával egyene­sen nemzetközinek és nemzetek fölöttinek akar látszani, de a szabadságeszme politikai formája: a demokrácia az állami szuve­renitás dogmájának oly készséges elfogadásával már megteszi az első lépést affelé az európai szétesést eredményező nemzeti gon­dolat felé, amely a fajelméletek révén éppen napjainkban érte el tetőfokát.

Magyarország történetében ez a mozgalom kettős hatással jelentkezett: az európai népek „ébredésének” időszakában a nem­zetet öntudatra ébresztette, nemzeti függetlenségének megoltalmazására sarkallta, s ezzel segített a mindent erjedésbe hozó XIX. század viszontagságain átvezetni a nemzetet, kulturális és népi sértetlenségének teljes megóvása mellett. A század jellegzetes szemléleti nézőpontja azonban még a legélesebb szemű megfigyelők elől is eltakarta e mozgalom veszélyeit, amelyek abban jelentkeztek, hogy míg a nemzeti gondolat Nyugaton a nyelvazonosság szem­pontjának felvetésével minden esetben összekapcsoló, tehát hatalmi alapot teremtő erőként lépett fel, itt Keleten - különböző nyelvek és népek hazájában - éppen megfordítva: szétválasztó és bomlasztó erőnek bizonyult. A Trianon utáni Magyarország döbbent rá ennek veszélyére, főleg Szekfű Gyula „Három nemzedék”-ének hatása alatt. A kudarcba fult két forradalom után a nemzet ösz­tönösen megérezte, hogy az individuálista-liberális politikai elvek alkonya elérkezett, hogy a szabadság gondolat társadalomszemlé­letét és itt, Európa keletén, államatomizáló erejét átfogóbb és különle­ges történeti fejlődésünkhöz közelebb álló rendszerrel kell felcse­rélni, hogy külföldi elméleti példák lemásolása helyett egy, a viszonyainkhoz, adottságainkhoz, tehát lényegünkhöz és valódi nem­zeti érdekeinkhez sokkal inkább simuló nemzetpolitikai elgondo­lásnak kell életet adni. E gondolat megvalósítására és intézményes kiépítésére, sajnos, nem került sor. Azonban mégis volt annyi haszna, hogy az új nemzedékben felébresztette a vágyat a szociális­-keresztény politika után, kikényszerítette a nemzeti múlt kritiku­sabb szemléletű átértékelését, élesebben kirajzolta Nyugattól el­ütő duna-völgyi küldetésünket, és a népi politikának olyan érde­keinknek megfelelő fogalmazását adta, amely a magyar néperő korszerű fejlesztésének programja mellett számolt kishatalmi jelle­günkkel, duna-völgyi küldetésünkkel és a magyar kultúrának poli­tikai energiává való átalakításával.

E hármas program szintézise eredményezte azt, hogy a húszas évek fiataljainak politikai és társadalmi szemléletében egyre tisztább körvonalakban bontakozott ki a nemzeti (nem pedig hazafiaskodó!) jelleg, és ennek megfelelően fokozatosan csökkent a külföldi minták utánzásának vágya. Ezekben az áthidaló és szin­tetizáló elvekben felolvadni látszott a magyar politikai gondolko­zás kettőssége is: Kelet és Nyugat ellentéte és a reál- valamint ideálpolitika szempontja. Trianon és a módosult közjogi helyzet közelebb hozta egymáshoz a Dunántúlt és Tiszántúlt. A magyar fiatalság legjobbjai ez időben szinte hiánytalanul sorakoztak fel emellett az egyedül lehetséges program mellett, és ez az egység minden valószinűség szerint meg is maradt volna, - ha a közbejött németországi események új irányt nem adnak a megin­dult nemzedéki mozgalomnak. A keresztény és nemzeti-népi poli­tika annyira kívánatos egyensúlyát azonban az utolsó évek esemé­nyei megbontották. A magyarországi új nemzedék, sajnos, ismét két táborra oszlik. Az elmélet hívei ma újra külföldi mintákra esküsznek, míg a magyar parlag igazi művelői most is hangoztat­ják a nehezebbik, de eredményesebb út feltalálásának szükséges­ségét: a magyar talajból, magyar múltból és magyar lélekalkatból kinőtt valóban nemzeti és duna-völgyi politikai programm ki­alakításának nélkülözhetetlenségét. A múlt századi küzdelem ma újalakban kel életre. Akkor a liberalizmust minden feltétel nélkül befogdók voltak az „európaiak”, ma az Európától, ennek kultúrájától és ke­reszténységétől elszakadni szándékozók azok, akik nem akarják észre­venni, hogy ez éppen oly idegen és igazi nemzeti küldetésünktől és ter­mészetünkül távoleső cél, mint amilyen a liberalizmus vagy marxiz­mus volt. Ma Európát megtagadni az európai divatm és ha ez még afaji gondolat jegyében történik is, ez éppen olyan ,,idegen” minta szá­munkra, mint a múlt századi volt, mert nincs átszűrve nemzeti érde­keink és szempontjaink szűrőjén. Az értelem megint hadra kel tehát az érzelemmel, az elmélet a gyakorlattal, a nemzeti szempont a hazafiaskodó probléma-sülyesztéssel és a gondolkozási restségre valló doktrinerség a nagy műveltséget és invenciót kívánó történeti empirizmussal.

Az ellentét ma politikai téren még alig érezhető, hiszen az új nemzedék jelenleg még nincs a hatalom birtokában, és csatáit harminc-negyven éves fejjel is csak eszmei síkban tudja megvívni. De a keresztény nemzeti célkitűzések és elvek alatt is lélekalkatának, műveltségének és táji származásának megfelelően mást ért aszerint, hogy szemlélete és tájékozottsága lezárul-e a magyar határoknál vagy felismeri-e az egész kontinenst magába ölelő válság jelentőségét. Két gondolkozási és létforma van tehát kialakulóban úgy a kulturális, mint ebből folyóan a politikai élet­ben: egyik a magyar népi, a másik a magyar-európai hagyomá­nyokat érvényésítő és intézményesíteni szándékozó irányzat, mely eddig csupán legkiválóbb képviselőiben tudott szintézisbe jutni. A magyar nemzeti lét népi és európai szemléletű tábora ugyanazt a problémakört két oldalról és két szempontból vizsgálja, de míg a népi felfogás érdeklődési körét sok esetben tudatosan korlátozza és politikummal vegyíti, addig az európai szemlélet mindezeken felül még súlyt helyez arra is, hogy megőrizze és fejlessze a magyarság szellemi és politikai életében azokat a hagyományokat is, amelyek a szűkebb nemzeti erényeken kívül európai szempontból is nél­külözhetetlenné és naggyá tették a magyarságot.

A húszas évek irodalmi harcaiban már tisztán kiütközik e szellemi ellentét, de határozott körvonalakat csak a legutóbbi évek folyamán kapott. A népi mozgalom első irodalmi beindítóinak, Szabó Dezsőnek és Móricz Zsigmondnak szellemi hatása alatt fejlő­dik ki különösen a kisebbségi magyar ifjúságnál az a szemlélet, amely politikumot csinál ebből az egyelőre csak irodalmi programot jelentő mozgalomból. A transylvan irodalomban Nyirő József és Tamási Áron már öntudatos és irányzatos képviselői ennek a szemléletnek. De a magyarság önmegismerési vágya és népi érté­keinek kifejtése nemcsak irodalmi és politikai program lesz, ha­nem az európai gondolattal való szintézisében tudományos célki­tűzéssé is válik, amely a hungarológiai kutatás problémájában nyer megtestesítést.

Érdekes tünete ennek a mozgalomnak, hogy legkiválóbb képviselői szépirodalmi téren tűnnek fel, míg az európai hagyományo­kat művelő irányzat inkább az esszé műfaját választja ki monda­nivalói számára. A népi és európai szempontokat egyformán kép­viselő Válasz legkomolyabb mondanivalóit tanulmányok formájá­ban juttatja el olvasóközönségéhez, a magyar, humanista hagyomá­nyokat újító Apollo legszebb írásai esszék, a nemzedéki állás­foglalást képviselő Korunk Szava, Újkor, Magyar Út, Fiatal Ma­gyarság hasábjaikról szinte teljesen száműzik a szépirodalmat. De ami az új nemzedék szellemi kiképzése terén talán a legdöntőbb jelentőségü; a Szekfű Gyula irányítása és vezetése alatt álló Magyar Szemle körül kialakul egy teljesen nemzeti (de nem csak népi) szemléletű fiatal tudós és közírói munkacsapat, melyet a reális nemzetszemlélet és az európai, valamint a magyar hagyományok­hoz való osztatlan ragaszkodás jellemez legjobban. Erre a mun­katáborra Széchenyi szelleme ütötte rá legjobban bélyegét, s így minden megnyilatkozásuk az európai, keresztény és magyar gon­dolat szintézisének jegyében történik. Ugyanakkor a függetlenségi­-népi gondolatkör szellemi fellegvárában: Erdélyben Makkai Sándor új értelmű Széchenyi-kultusz megindítója lesz a legnagyobb magyar­ról szóló pompás tanulmányával és „Magunk reviziója” cimű könyvével. Széchenyi keresztény-nyugatmagyar-európai szem­léletét ülteti át keletmagyar-protestáns környezetbe, mégis tős­gyökeresen népi és transylvan szellemmel. A gyakorlatiasabb és mégis mélyebb magyarság kialakításában Szekfű Gyula és Makkai Sándor munkásságán át a keleti és nyugati magyar szemlélet közelebb került egymáshoz, s az új nemzedék soraiban szintézisének alapja meg van vetve. De ez a szellemi találkozás abból a szempontból is igen nagy jelentőségü, mert a keresztény-nemzeti politika befogadására magyar Keleten, illetve a keleti szellem és érzelemkörben is elő­készítette a talajt, miáltal azt nemzetpolitikai síkba emelte. A ra­cionalista szellemi áramlatokra mindig jobban visszhangzó magyar Kelet, ekként legfiatalabb nemzedékében magáévá teszi Széchenyi keresztény nemzetszemléletét, s ezzel kulturális és politikai tekin­tetben eljegyzi magát azzal a Nyugattal, melyet elméleti úton azonban mégsem akar többet utánozni. Ennek a rétegnek Nyugat csak útirány, nem pedig minta, melyet kritika nélkül le kell másolni. Legnagyobb élménye - s ebben is Széchenyi tanítványá­nak bizonyul - a magyar parlag, melynek számára - a velünk ellenséges Európában - helyet akar juttatni a nap alatt”. [3]

Időn, eseményeken, felekezeteken, tájakon és történelmi szimpátiákon felül tehát itt a magyarság örök kettős arcának meg­nyilvánulásáról van szó, arról a lelki-szellemi-érzelmi kettéosztottságról, mely a lélekben rejtőzik, s mely a kelet-nyugati magyar ellentétben mai formájában csak a történelem véletlene folytán nyert területi elhatárolást, de más históriai körülmények között talán éppen fordítva alakulhatott volna ki. A lélek kettőssége ez, mely eseményekben, térben, időben keres érvényesülést, a magyar psziché Janus-arca, a „magyar lélek ősi finitizmusa, amellyel eleve elsorompózza magát” a feltételezetten idegen hatások és érdekek elől, s ugyanakkor meglepően erős nyiltsága, lelki készsége, ame­lyet következetlenül egyes külső hatások be- és elfogadása iránt tanúsít.

„Innen a magyarságnak gyakran említett kettős arca, a keleti és nyugati, amely látszólag ellentétes irányba néz, s ha mégis egymással szemtől-szembe tekint, gyanakvóan és megvetéssel teszi. Attila-álmok és Európa-akarat szegik egymás útját és törekszenek egymást kölcsönösen háttérbe szorítani. Valahogyan a kettő mindig egyszerre és egymásban van, talán már gyökereikben összefogóz­nak. Jellemzően kitűnik ez már abból, hogy olyan gyakran egymás szerepét vállalhatják. A változás motívumai majd az egyik, majd a másik oldalon vetődnek fel, és ebből a szempontból a nyugati szellem épp úgy lehet a tespedtség és ellenállás hordozója, mint ahogy viszont a sokat gáncsolt keleti magatartás a megújulásé.” [4]

A múlt század gyökértelenjei a „nyugat bámulói” voltak, akik minden kritika nél­kül ültették át a magyar talajba a liberális gazdasági és politikai rendet, századunk epigonjai pedig a „keletiek” lesznek, ha a ma-gyar történelmi múlttal és érdekekkel annnyira ellenkező német mintájú népiség-élményt teszik magukévá. Mert a két irány veszedelme egyformán az, mikor kizárólagossá és utánzóvá válik, mi­kor lemond a sajátosan nemzeti jellegű és szellemű vonás kialakí­tásáról, hiszen magunkat és nemzeti egyéniségünket Kelet és Nyu­gat túlzásaival szemben csak úgy tudjuk megmenteni és megőrizni, ha Nyugattal szemben magyar, Kelettel szemben pedig európai múl­tunkat állítjuk védőgátul. Egy olyan nemzet, mely politikai, alkot­mányjogi s hadászati műveltségében már ezer év előtti letelepedésekor megállta helyét a nyugati nemzetekkel szemben, mely az Anjou-királyok és Mátyás alatt oly humanista-reneszánsz műveltséget teremtett, amely Itália mellett második volt Európában, nem tűzheti maga elé politikai célként keleti parasztállamok rendszerét, és nem másolhatja le a germánok mitológiájából életre kelt új pogány elméletet akkor, mikor a katolicizmusban európai nagykorúságát, a protestantizmus­ban pedig nemzeti függetlenségének világnézeti alapjait tudta kiépíteni. A népi és európai irányzat tehát két nélkülözhetetlen eleme a magyar politikának és művelődésnek, s csak akkor válnak veszedelmessé, mikor egymás létezése és jogosultsága felett eltekintenek, mikor reálpolitika helyett utópiává válnak, mikor mélyen átérzett és szellemileg részletesen kidolgozott program helyett jelszó-kultusszá alacsonyulnak a mindig jóhiszeműnek ma­radó magyar tömegek vámszedőinek kezében.

Mindkét elem szük­séges, de mindkét elem túltengése könnyen nemzettragédiához ve­zethet. Bethlen Gábor és Széchenyi István legnagyobb érdeme az, hogy végre tudták hajtani szűkebb keleti és nyugati hazájukban e gondolatok gyümölcsöző szintézisét, hogy rá tudták eszméltetni a magyarságot arra az igazságra, hogy a magyarság és európaiság nem egymást kizáró, de egymást feltételező fogalmak, hogy a magyarság népi erejét is csak műveltséggel lehet felemelni és gazdagítani. A nemzet szempontjából nem lehet veszedelmes vagy káros egyik irány sem, ha népi politikánkat európai szemléletű és műveltségű vezetők irányítják, „európai politikánkat” pedig olyanok, akik tisztában vannak azzal, hogy művelt nemzetről csak akkor lehet beszélni, ha annak tudósai és felsőbb osztályai mellett milliós tömegei is fel tudtak emelkedni kultúrában, gazdagságban, önérzetben az ember magaslatáig. A népi és európai irány legna­gyobb közös problémája tehát a szellemi és erkölcsi színvonal kérdése; háború előtti történelmünk tragédiája is arra vezethető vissza, hogy a függetlenségi népi hagyományokat fantaszta-dilettánsok, nyugati jövőnkútjait pedig doktriner-szobatudósok keresték.

Mily igaza van tehát Fülep Lajosnak, mikor ezt írja: „A mi kiegyezéses nemzetieskedésünk a terméketlen, mozdulni, látni, lenni nem akaró álnemzetit védi az egészség nevében a beteges, bomlott lelkű, forradalmi Nyugat ellen. [...] Az államhatalom, a hiva­talos politika [...] „nemzeti” volt, s nem azt mondta: nem törődöm a nemzeti feladatokkal, hanem azt: amit én csinálok, az a nemzeti és minden más nemzetietlen vagy nemzetellenes. Átvette volt Nyugatról a liberalizmust s a liberalizmus nemzeti eszméit, az egye­dül segíteni képes reformok dolgában azonban azt mondta, nem szabad a Nyugat után mennünk."  [5]  - S ezek ellentéte, a Nyugatot csak Nyugatért követők csoportja? Ugyanilyen túlzásba esnek! A magyar élet és magyar szellem valódi problémáitól hasonló távolságba kerülnek, az eszmék tisztázása helyett ezek káoszát készítik elő, haladó elvűségükből legkevesebb hasznot éppen a magyarság húz. Egyoldalú és kritika nélküli kultuszt tehát egyik irány jegyében sem lehet űzni, s éppen ezért kell veszélyesnek tartanunk háború utáni nemzedéki mozgalmainkban azokat a szempontokat és áramlatokat, amelyek készek az irányzatokat akár politikai, akár irodalmi síkban egymás ellentétének feltüntetni, s bennük tisztán építő, vagy tisztán romboló erőhatásokat felfedezni. Ez ellentétnek „elfajulása - írja Németh László [6] - mely ma a sznobok és parasztok harcában tárul elénk, az utolsó évek szégyene, s a nemzeti tudatfosztás legfrissebb és legbántóbb tünetei közé tartozik. [...] A kétféle magatartás közül bizonyára az első az ellenszenvesebb, s a második az ostobább. A sznob lebecsüli a helyet, amelyen él. Ez a lebecsülés jogos lehet, mint ítélet, de nem lehet az, mint magatartás. Országunk, mint hely, lehet elmaradt, szánalomra méltó, mint működésünk kijelölt helye, minden terek közül a legfontosabb. [...] De a paraszt, ahogy a mai magyar pa­raszt gondolatban megjelenik, titokzatos szorzó, amely tunyaságunkba beszorozva nagyszájúságunk álomképeit adja eredményül. A magyar parasztban szunnyadhat rendkívüli érték és tehetség, ezt az értéket (azonban) munkával kell kibányászni, s a tehetségnek épp­úgy meg kell járni a tehetségek kapaszkodóját, mint a nemparaszt­nak, s végül nem a parasztság, hanem a képesség, készültség és mun­kabírás számít. Nagy hiba a paraszttehetséget a kapaszkodó felé­ről istenítése bűvszavával leszédíteni. Minél kisebb egy nép, an­nál több szemének, fülének kell lennie; minél vékonyabb szálból sodorták életét a párkák, annál tökéletesebb képének kell lennie a világról. A tájékozódás a nagy népeknél fényűzés, a kicsinyek­nél életösztön. A parasztmitológia épp ezt az ösztönt zsibasztja el”.

Mindkét irányzat a művelődési és politikai egyoldalúságnak, a magyar parlagtól és a magyar múlttól való elszakadásnak délibábos megnyilvánulásait termelte ki, amelyek politikai téren is ká­rosan éreztetik hatásukat. Akik ma is kritikátlanul lelkesednek minden téren Nyugatért, azok hajlandók a haladást következetesen és kitartóan a demokráciával és a liberális gazdasági renddel azo­nosítani és összetéveszteni, miáltal szemléletükben a népi és szo­ciális szempont éppen úgy háttérbe szorul, mint a népi politika túlzóiban a magyarság élete és jövője szempontjából éppen annyira jelentős és fontos történelmi gondolat. Ha a népi politi­káról el is kell ismernünk, hogy alapfeltétele minden egész­séges és gyakorlati megmozdulásnak, azonban ez csak alap lehet, amelyen felül még számos hasonló jelentőségű reformot kell végrehajtani a magyarság európai és duna-völgyi küldetésé­nek betöltése céljából. Nemcsak földművelő, de ipari proletáriátusunkat is fel kell emelni és beépíteni a nemzeti szervezet épüle­tébe. Szekfű Gyula helyes meglátása szerint új vezető réteget kell nevelnünk a mai némileg feltolakodó, bomlasztó vagy igazi törté­nelmi érdekeink iránt érzéketlen osztályok helyett, a duna-völgyi kis nemzetek problémáján keresztül a magunk és az ő számukra állást kell foglalnunk a pángermán és pánszláv veszéllyel szemben. Ezer és ezer ilyen vagy hasonló probléma vár ma Magyarországon tisztázásra, amelyek egymástól elválaszthatatlanok, és éppen ezért valódi reformot csak együttesen és egyidőben megoldva jelenthetnek a magyarság számára. De reformra vár ezen felül társadalmunk szel­lemi, vallásos, szociális és politikai szemlélete is. Általános megújulást kell végrehajtanunk az egyeseken keresztül, s olyan szellem[i] és er­kölcsi életet kell nevelnünk, amely képes lesz a többségi és kisebbségi magyarságot a XX. század érdekeinek, szempontjainak és mód-szereinek megfelelően önmagához és Európához visszavezetni.

Ezt a programot a népi és európai gondolat szintézise nél­kül nem tudjuk végrehajtani. Mindkét gondolat nélkülözhetetlen, mindkét gondolat a magyarság sors- és létkérdéseinek magvát alkotja. Az európai és népi élmény nélkül színtelen, szegény és csonka lenne a magyar lélek, ezek hiányában kiszáradna szellemi életünk, iránytű nélkül maradna politikai és történelmi képessé­günk, elvesztenénk helyzet- és idő érzékünket - amivel ezer éven át magyarok és európaiak tudtunk maradni. Az európai művelő­dés szelleme nélkül ma már nem tudunk Európában megmaradni.

*

[1] Prohászka Lajos: A vándor és bujdosó. Minerva, XIII. évf., 5-6. lap. 

[2] Pongrácz Kálmán: Kelet és Nyugat az ifjúsági gondolatban. Magyar Szemle, 100. szám, 332-33. lap.

[3] Pongrácz Kálmán: i. m., 336.

[4] Prohászka Lajos: i. m. 4-5. lap.

[5] Fülep Lajos: Nemzeti öncélúság. Válasz, I. évf., 15. s következő lap.

[6] Németh László: Sznobok és parasztok. Tanu [Tanú], VIII. 191-192. lap.

*

In Hitel, 2. évfolyam, 2. szám (1936), 121-130.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés