Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Eric Voegelin: A modernitás vége (1952)

Eric Voegelin: A modernitás vége (1952)

  2021.01.12. 12:17

I.

Hobbes a theologia civilis hiányában látta a válság forrását a puritán krízis idején. A polgárháborúban részt vevő különböző csoportok olyannyira igyekeztek azon, hogy a közrend a megfelelő transzcendens igazságot tükrözze, hogy mindeközben a társadalom egzisztenciális rendje csaknem a harc áldozata lett. Mindez alkalmat adott arra, hogy újra felismerjék azt, amit Platón már egyszer megfogalmazott: a társadalomnak egy rendezett kozmionként, a kozmikus rend mintájára kell működnie, mielőtt megengedhetné magának azt a luxust, hogy a lélek igazságát is reprezentálhassa.  


A lélek igazságának reprezentációja a kereszténység felfogása szerint az egyház feladata, nem a világi társadalomé. Ha egyházak és szekták sokasága száll harcba egymással a közrend irányításáért, és egyikük sem elég erős ahhoz, hogy abszolút győzelmet arathasson, abból logikusan következik, hogy a köz reprezentánsa egzisztenciális tekintélyénél fogva az összes civakodó irányzatot a társadalmon belüli magántársaságnak fogja tekinteni. Ezt az egzisztenciával kapcsolatos problémát már számos alkalommal érintettem az előadások során: a következőkben áttekintem és összegzem az ezzel kapcsolatos észrevételeimet, mielőtt rátérnék a hobbes-i emberkép ismertetésére és értékelésére. Az itt következő vizsgálódásokat az eddigiekben leszögezett tények ismertetésével kezdem.

A kereszténység ébredésekor vákuum keletkezett a politikai lét isteni jellegétől megfosztott természeti szférájában. A kései Római Birodalom és a korai nyugati politikai egyesülések megalapításakor ez a vákuum még nem okozott komolyabb problémákat, mivel a birodalom mítoszát még nem zavarták meg a nemzeti alapon létrehozott államok, és az egyház volt a legerősebb civilizációs tényező a nyugati társadalom fejlődésében, így a kereszténység még képes volt politikai teológiaként működni. Mihelyst azonban az állam elérte a civilizációs telítettség egy bizonyos pontját, amikor a világi kultúra központjai a bíróságokon és a városokban összpontosultak, amikor a kompetens világi vezetők egyre nagyobb számban bukkantak fel a királyi udvarokban és a városok kormányzatában, világossá vált, hogy a társadalom történeti létezésével kapcsolatos problémákra nem ad választ az, ha csupán a világvégére várakozunk. Az, hogy a gnoszticizmus éppen ezen a kritikus ponton bukkant elő, új fényt vet a nyugati politikai teológia kezdeteire. A keresztény eszkathón immanentizációja lehetővé tette, hogy a társadalmat a maga természetes létében egy olyan jelentőséggel ruházzák fel, amelyet a kereszténység mindeddig megtagadott tőle, a mai totalitarizmus pedig nem más, mint a gnosztikusok politikai teológia iránti törekvésének a végpontja.

A gnosztikusok kísérletezése a politikai teológiával azonban veszélyes játék volt az irányzat keresztény hibrid volta, leginkább pedig keresztény gyökerei miatt. Az ezzel járó veszélyek közül az elsőt már a korábbiakban érintettük is: ez nem más, mint annak a veszélye, hogy a gnoszticizmus a folyamat során nem kiegészíti, hanem kiszorítja a lélek igazságát. A gnosztikus mozgalmakat nem elégítette ki az, ha csupán betöltik a politikai teológia által hagyott űrt: a kereszténység eltörlésére törekedtek. A mozgalom korábbi stádiumában a támadásokat még a kereszténység "spiritualizációja" vagy "reformja" néven illették, ám a későbbiekben az eszkathón szélsőségesebb immanentizációjával már nyíltan keresztényellenesekké váltak. Ennek következményeképpen mindenütt, ahol a gnosztikus mozgalmak teret kaptak, elpusztították a nyitott lélek igazságát, ezzel pedig a filozófiának és a kereszténységnek köszönhetően felfedezett valóságszelet pusztulását okozták. Ezen a ponton érdemes ismét megemlítenünk, hogy a gnoszticizmus fejlődése nem a pogánysághoz való visszatérést jelentette: a kereszténység előtti kultúrákban az az igazság, amelyet a lélek megnyílása jellemzett, egyszerű tapasztalatok formájában jelent meg, míg a gnoszticizmusban a lélek igazsága nem tér vissza ehhez az egyszerűséghez, hanem már csírájában el van fojtva. Ez az elfojtás az oka annak a sivár kegyetlenségnek, amellyel a totalitariánus kormányzatok bánnak az emberekkel.

A gnoszticizmus erősödésének sajátos elfojtó ereje a nyugati társadalomban a világtörténelem ciklikus változásait sugallja. A részletekből egy hatalmas, világméretű, kultúrákon átívelő civilizációs körforgás képe sejlik fel előttünk. A körforgás tetőpontjának Krisztus eljövetelét tekinthetjük, az ezt megelőző jelentős kultúrák jelentik a felívelést, a modern, gnosztikus társadalmak pedig a hanyatlást képviselik. A kereszténység előtti jelentős kultúrák a tapasztalat zártságától eljutottak odáig, hogy a lelket a transzcendencia érzékszerveként különböztessék meg, e fejlődés a Mediterráneum civilizációiban érte el csúcspontját a lehető legnagyobb differenciálódásban a történelemben megnyilvánuló logosz révén. Amennyiben a kereszténység előtti civilizációk az eljövetel maximuma felé mozogtak, a mozgásukat talán nevezhetjük "esetlegesnek". A modern gnoszticizmus megfordítja a differrencializálódás felé mutató tendenciát, és annyiban, amennyiben az elérhető legnagyobb céltól visszahúzódik, "recesszívnek" is nevezhetnénk. Míg a nyugati társadalomnak megvan a maga fejlődési ciklusa, amely növekedésből, virágkorból és hanyatlásból áll, a benne kifejlődő gnoszticizmus miatt egy nagyobb eljöveteli-hanyatlási ciklus hanyatló részének is tekinthetjük.

Ezek az észrevételek a civilizáció jövőbeli fejlődéséről is sokat mondanak. A modern gnoszticizmus még ereje teljében van: a marxizmus például Ázsiában egyre jobban terjed, egyéb változatai pedig - mint amilyen a progresszivizmus és a szcientizmus - a "nyugat felé nyitás" politikáját követve, az elmaradott országok fejlődésével újabb és újabb területeket hódítanak meg. 

Egyesek véleménye szerint a nyugati társadalom sem fulladt még ki: az "elnyugatosodás" egy mai napig fennálló folyamat, és épp felívelőben van. A folyamat világméretű terjeszkedését látván muszáj kimondanunk a nyilvánvalót: az emberi természet nem változik. A lélek bebörtönzése a modern gnoszticizmusban ugyan elnyomhatja a lélek igazságát, ahogy a filozófiában és kereszténységben magának utat törő igazságot is, de nem ölheti meg a lelket, és nem foszthatja meg a valóság szerkezetéből fakadó transzcendenciájától. Itt vetődhet fel a kérdés: meddig lehet elnyomni a lelket, és mi történik majd, amikor a hosszas elnyomás után bekövetkezik a hosszan késleltetett robbanás? Teljes joggal tesszük fel ezt a jövő dinamikájára vonatkozó kérdést, ugyanis ez egyenesen következik az elmélet módszertanilag helyes alkalmazásából, és a mai civilizáció egy empirikusan megfigyelhető alkotóelemét célozza. Az azonban már nem lenne jogos, ha ennek a kitörésnek a megjelenési módját találgatnánk - csak annyit feltételezhetünk, hogy a gnoszticizmus elleni reakció ugyanúgy világméretű lenne, mint ahogy maga a jelenség is az egész világot érinti. A helyzet túl bonyolult ahhoz, hogy feltételezésekbe bocsátkozhassunk: még a saját nyugati társadalmunkról sem tudunk többet megállapítani, mint hogy a gnoszticizmus, hiába kapott akkora nyilvánosságot, nem uralja az egész világot. A nyugati társadalmak klasszikus, keresztény hagyománya még mindig életben van, és a gnoszticizmussal szembeni spirituális és intellektuális ellenállás igenis észrevehető részét képezi a társadalmunknak, az elmúlt fél évszázad egyik leginkább figyelemreméltó vívmánya pedig éppen az, hogy az emberrel és a társadalommal foglalkozó tudományok újult erőre kaptak - ez a fejlemény pedig, ha valaki visszatekint majd rá a jövőből, korunk egyik legfontosabb fejleményének tűnhet majd. Még ennél is kevesebbet mondhatunk el a gnoszticizmussal szembeszegülő keresztény hagyományról a szovjet birodalomban - az okok ebben az esetben nyilvánvalóak. Semmit sem mondhatunk arról, ahogy a kínai, hindu, iszlám és a primitív kultúrák reagálnak majd a gnoszticizmus további várható terjedésére és pusztítására. Észszerűen csupán egyetlen tekintetben bocsátkozhatunk találgatásokba: a robbanás időpontját illetően. Az esemény beköszönte az objektívan felfogott időn belül bizonytalan, de a gnoszticizmusban rejlő önmegsemmisítő vonás alapján azt kell mondanunk, hogy ez a robbanás közelebb van hozzánk, mint ahogy ezt a gnoszticizmus jelenlegi ereje alapján gondolnánk. Éppen ez az önmegsemmisítő vonás az, amely a gnoszticizmust mint politikai teológiát különösen veszélyessé teszi.

II.

A gnoszticizmus első fő veszélye a lélek igazságának megsemmisítése volt. A második veszélyforrás szorosan kapcsolódik az előzőhöz: a gnoszticizmus igazságát, ahogy emlékezhetünk rá, a keresztény eszkathón hamis immanentizációja szennyezi be. Ez nem csupán az eszkathónt illető elméleti tévedésnek tudható be, amelyet ennek vagy annak a gondolkodónak vagy a különböző filozófiai iskolák számlájára írhatnánk. A gnosztikus gondolkodók, vezetők és a követőik is ennek a tévedésnek a nyomán ítélnek meg egy meghatározott társadalmat, valamint annak a rendjét és eszkathónját is. Ha ezek az emberek az elképzeléseiket konkrét társadalmi problémákra próbálják alkalmazni, rosszul értelmezik az immanens valóság szerkezetét. A történelem eszkatologikus ábrázolása végül a valóság hamis képéhez fog vezetni, ezek a hibák pedig gyakorlati következményeket szülnek majd, ha a politikai cselekvés alapjává teszik meg őket. A gnosztikus tévedés éppen az emberiség ősi, bölcs belátását semmisíti meg, amely minden létező növekedéséről és hanyatlásáról szól. Ahogy a Koheletben olvashatjuk:

Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt: Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének.

Ezek után az emberi tudás végességéről a Kohelet azt is állítja: az ember képtelen felmérni, hogy "mindent ő tesz, a maga idejében. Adott ugyan nekik (némi) fogalmat az idő egész folyásáról is, de anélkül, hogy az ember elejétől végig fel tudná fogni, amit az Isten tesz." (Préd 3. 11.) Minden, ami létezik, előbb-utóbb véget is ér, ezt a misztériumot pedig nem tudjuk felfogni. Ez a két tényező az, amely a létet irányítja. A gnosztikus történeti spekuláció azonban nem csupán félredobja ezt a két elvet, hanem éppen az ellenkezőjére fordítja őket. A végső, örök birodalom eszméje egy olyan társadalmat feltételez, amely - bár megszületett - sosem ér véget, a folyamat misztériumát pedig a végcél spekulatív ismeretével próbálja eltüntetni. A gnoszticizmus így valami olyasmit hoz létre, ami ellenkezik a létezés elveivel, ezzel pedig - amennyiben ezek az elvek a hívők számára a valóság alapjait adják - egy olyan álomvilágot teremt, amely önmagában is egy, a gnosztikus tömegek és képviselőik cselekedeteit és ízlését irányító kiemelkedő fontosságú társadalmi tényező.

A meghatározott elvek alapján létrehozott álomvilág jelensége bővebb magyarázatot igényel: nem létezhetne történelmileg tömeges jelenségként, ha nem valamilyen alapvető, megélhető ösztönben gyökerezne. A gnoszticizmus egzisztenciaellenes álomvilágát talán úgy tehetjük érthetőbbé, ha egy különösen univerzális emberi tapasztalat szélsőséges megjelenési formájának tekintjük, amelyben a lét borzalma és a létezésből való menekülés vágya fejeződik ki. A problémát pontosabban a következőképpen fogalmazhatjuk meg: egy társadalom létezése során a rendjét a létezés transzcendens rendjének részeként fogja fel. A társadalomnak ez az önértelmezése, melynek során a kozmikus rend tükörképét látja a saját rendjében, a társadalmi valóság része. A rendezett társadalom (és a társadalmi önértelmezés) egy hullám a lét folyójában; Aiszkhülosz polisza, amelyet a Diké irányít, egy sziget a démonikus rendezetlenség tengerén, amely a fennmaradásáért küzd. Csak a létező társadalom rendje fogható fel: a létezése önmagában felfoghatatlan. Egy társadalom sikeres artikulációja csak bizonyos kedvező körülmények között történhet meg, de a körülmények változásával - például egy erős, hódító hatalom felbukkanásával - meg is szűnhet. A fortuna secunda et adversa kegyetlen, és mosollyal az arcán uralja a létezésnek ezt a síkját. A létezésnek ez a kockázatos volta, az, hogy nem látjuk sem okát, sem értelmét, ez maga a démoni rettenet, amelyet még az erős szívűek is nehezen viselnek - a gyengébbek számára pedig, akik képtelenek anélkül hinni, hogy azt higgyék, megérdemlik a létezést, egyenesen elviselhetetlen. Mindezek alapján észszerűnek tűnik, ha azt feltételezzük, hogy minden fennálló társadalom - ha különböző mértékben is - hajlamos arra, hogy a saját rendje értelmét kiterjessze a fennállása tényére is. Ez különösen jellemző a hosszú és dicsőséges múltra visszatekintő társadalmakra, amelyek a létezésüket a világ rendje részeként magától értetődőnek tekintik. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy a társadalom megszűnjen létezni, amikor pedig egy megrázó hatású csapást mérnek rájuk - mint amikor 410-ben elfoglalták Rómát -, jajkiáltás fut végig az orbis terranum-on: "Elérkezett a világ vége!"

Minden társadalom hajlamos a rend jelentését kiterjeszteni a létezésre, de a gnosztikus társadalmakban ez az önértelmezés elvévé vált. Ez az elmozdulás egy hangulattól, a létezést adottnak vevő fáradtságtól egy alapelvig határozza meg az új cselekvésmintát. Az előbbi esetben a valóság struktúrájának figyelmen kívül hagyásáról van szó, egy olyan ellazult állapotról, amely belefeledkezik a lét örömébe, és amelyben a polgárok erkölcsei romlásnak indulnak. Az emberek ügyet sem vetnek a nyilvánvaló fenyegetésre, félvállról veszik a dolgokat: ez a hangulat a régi, széthullásnak indult társadalmakra jellemző, amelyek a továbbiakban már nem is harcolnának a fennmaradásért. Az utóbb említett eset - a gnosztikusok esete - pszichológiailag tökéletesen más helyzetet takar. A gnoszticizmusban elvi ügy a valóság figyelmen kívül hagyása: ebben az esetben inkább azt mondhatnánk, hogy a gnosztikusok hajlamosak tartani a létezéssel járó kockázattól, még akkor is, ha ebben az álomvilágban senki sem ismeri el ezt a problémát. Az álomvilágban nem gyengül a felelősségtudat, mint az előbb vázolt esetben, és a világ lakói mindig készen állnak arra, hogy hősiesen felvegyék a harcot, ha valamilyen veszély fenyegetné őket. A valósággal ápolt viszony energetikus és aktív, de sem a valóságot, sem a valóságban végrehajtott cselekvéseket nem helyezik fókuszba: a gnosztikus álom elhomályosítja a látást. Ennek a következményeképpen jön létre az az igencsak összetett pneumopatologikus állapot, amelyet Hooker puritánábrázolásában olvashattunk. 

A jelenség kortárs változatainak tanulmányozása azonban bonyolultabb feladat, mint amire Hooker vállalkozott a maga idejében. A tizenhatodik században az álomvilágot és a valódi világot terminológiailag még szétválasztotta a két világ keresztény szimbólumrendszere. A kór - és annak is egy speciális változata - világosan felismerhető abból, hogy a beteg élesen tudatában volt annak, hogy az új világ nem azonos azzal a világgal, amelyben a valóságban él. Az álomvilág radikális immanentizációjával az álomvilág terminológiai szempontból is összekeveredett a valósággal; az a megszállottság, amely álomképekre cserélte volna a valódi világot, már csak egyetlen világot érintett, amelyben az álmodók a valóság szótárát alkalmazzák, de a szavak jelentései megváltoznak - mintha az álom lenne a valóság. 

A legkönnyebben egy példán keresztül érzékeltethetjük a problémát. A klasszikus és keresztény etikában az első erkölcsi erény a sophia vagy prudentia, mivel a valóság szerkezetének ismerete nélkül (és ide értjük a conditio humana-t is) az erkölcsi cselekvés lehetetlenné válik. Ha nem ismerjük az okokat és a célokat, nem cselekedhetünk erkölcsösen. A gnosztikus álomvilágban azonban a valóság figyelmen kívül hagyása az első számú elv, ennek következményeképpen pedig azok a tettek, amelyeket a valódi világban tényleges következményeik miatt erkölcsi szempontból őrültségnek neveznénk, az álomvilágban erkölcsösnek számítanak, miután az általuk elérni kívánt eredmény pozitívnak tűnik. A szándékolt és a valódi következmény közötti szakadék nem csupán abból a gnosztikus erkölcstelenségből fakad, hogy figyelmen kívül hagyják a valóság szerkezetét, hanem abból is, hogy egy másik személy vagy társadalom nem úgy viselkedik, ahogy az álomvilág ok-okozati összefüggéseinek megfelelően kellene neki. Az erkölcsi őrület erkölcsként történő felfogását, illetve a sophia és prudentia erényeinek erkölcstelenségként történő beállítását igen nehéz átlátnunk - és ebben az álmodók sincsenek a segítségünkre, amikor a kritikai vizsgálódást erkölcstelen törekvésnek bélyegzik. Ami azt illeti, gyakorlatilag minden nagy politikai gondolkodót, akinek sikerült megpillantania a valóság szerkezetét (Machiavellitől napjainkig) a gnosztikusok erkölcstelennek bélyegeztek (nem is beszélve a liberálisok által olyannyira kedvelt szórakozásról, amely abból áll, hogy Platónt és Arisztotelészt fasisztának bélyegzik). A teoretikus feszültséget tehát tovább súlyosbítják a személyes problémák is. Kétségtelen, hogy a kritikai politikatudomány elleni szűnni nem akaró gnosztikus sértegetéshadjárat komoly hatással volt a kortárs politikai közbeszéd színvonalára is.

Az álom és a valóság elvszerű összemosása olyan következményeket vont maga után, amelyek bár különösnek tűnnek, de meglepőnek korántsem nevezhetők. A történelmi ok-okozati viszonyok kritikai vizsgálatát gyakorlatilag betiltották, ennek megfelelően pedig a politikai célok és eszközök racionális koordinációja is lehetetlenné vált. A gnosztikus társadalmak és vezetők fejlődésük során felismerik ugyan a létüket fenyegető veszélyeket, de ezek a megfigyelések nem vezetnek megfelelő reakciókhoz a valódi világban. A kihívásokra az álomvilág mágiájával válaszolnak: elítélik, erkölcstelennek bélyegzik az őket fenyegető veszélyt, szándéknyilatkozatokat tesznek, határozatokat hoznak, az emberiség támogatását kérik, agresszornak bélyegzik az ellenfeleiket, tiltakoznak a háború ellen, a világbéke és az egységes világkormányzat mellett kampányolnak stb. Az az intellektuális és erkölcsi romlottság, amely ezekben az intézkedésekben mutatkozik meg, egy különös, kísérteties őrültekháza légkörével tölti meg a társadalmat - ahogyan azt most, a Nyugat válsága idején magunk is megtapasztalhatjuk.

A kortárs politikai gyakorlatban megnyilvánuló gnosztikus őrület alaposabb tanulmányozása túllépne ezeknek az előadásoknak a keretein. Elemzésemnek arra a tünetre kell összpontosítania, amely a leginkább jellemzi a gnosztikus politika önmegsemmisítő vonását: a szenvedélyes békeszeretetre. Egy olyan korban, amelyben a háború béke, a béke pedig háború, talán nem árt, ha néhány definícióval tisztázzuk a helyzetet. A béke ezek szerint a társadalmi kapcsolatoknak egy olyan időszakos rendjét jelenti, amelyben a fennálló erők között egyensúly uralkodik. Az egyensúly több oknál fogva is felborulhat: felboríthatja a népességnövekedés egy adott területen, illetve a népesség csökkenése valahol másutt, de az olyan technológiai újdonságok is, amelyek több hasznot hajtanak a nyersanyagban gazdag országoknak, mint másoknak; de ilyesminek számít a kereskedelmi útvonalak átrendezése, és még egy sor egyéb tényező is. A háborúban erőszakot alkalmaznak a kiegyensúlyozott rend visszaállításának céljából, ezt pedig vagy a szemben álló egzisztenciális erő leverésével, vagy pedig a társadalmi viszonyok átrendezésével próbálják elérni úgy, hogy megfelelő módon fejezzék ki az egzisztenciális erők viszonylagos erejét. A politika különféle diplomáciai eszközökkel vagy egy megfelelő elrettentő erő felmutatásával az erőegyensúly helyreállításán, illetve a rend újraépítésén fáradozik. Az előbbi definíciókat természetesen nem kell kinyilatkoztatásnak tekintenünk a háború, a béke és a politika ügyében; csupán azt a szabályrendszert próbáltam megvilágítani általuk, amelynek keretein belül a most következő problémát vizsgálom majd.

A gnosztikus politika abban az értelemben önmegsemmisítő, hogy a béke érdekében tett lépései csak növelik a háború esélyét - ennek a folyamatnak a működéséről már szót ejtettem az álomvilág mágikus eljárásainak ismertetésekor. Ha az egyensúly kezdődő zavara nem találkozik a megfelelő politikai reakcióval a valódi világban, csak varázsigéket szórnak rá válaszul, olyan méreteket ölthet, hogy a háború elkerülhetetlenné válik. Mindezt kiválóan mutatja a nemzetiszocialista mozgalom előretörése Németországban, majd Európában: a folyamatot a gnosztikus jajveszékelés kórusa kísérte, amelyben azon szörnyülködtek, hogy ezek a barbár és reakciós tettek visszataszítóak egy haladó világban - de egy ujjukat sem mozdították volna meg annak érdekében, hogy minimális politikai erőfeszítéssel még idejében megfékezzék a mozgalom növekedését. A második világháború előtörténete felveti a kérdést, hogy a gnosztikus álom vajon nem fertőzte-e meg már olyan mértékben a nyugati társadalmakat, hogy a racionális politikát is ellehetetlenítse, és vajon nem csak a háború maradt-e az egyetlen megoldás a fennálló erők közötti zavarok rendezésére.

A háborúban és a háború után történtek sajnálatos módon nem csillapítják, inkább erősítik ezt a félelmet. Ha lehet egyáltalán célja a háborúnak, akkor annak az erőegyensúly helyreállításának kell lennie, nem pedig a zavar fokozásának. Ha van értelme a háborúnak, akkor az az, hogy megszabaduljunk az egyensúlyvesztést okozó erőtöbblettől, nem pedig az, hogy megsemmisítsük az erőt, ezzel egy hatalmi vákuumot hozva létre, amely ismét egyensúlyvesztést okoz. A gnosztikus politikusok ehelyett hagyták, az orosz hadsereg eljusson az Elbához, átengedték Kínát a kommunistáknak, demilitarizálták Németországot és Japánt, mindeközben pedig a saját hadseregüket is leszerelték. Jól ismerjük a tényeket, de az talán elkerülte a figyelmünket, hogy az emberiség történetében mindeddig nem akadt példa arra, hogy egy világhatalom arra használja fel a győzelmét, hogy hatalmi vákuumot hozzon létre, amely még csak nem is szolgál a javára. Ahogy korábban, most is szükséges megjegyeznünk, hogy egy ilyen horderejű jelenséget nem írhatunk a tudatlanság és az ostobaság számlájára. Ezeket az intézkedéseket szándékosan, a gnosztikus álom emberképére alapozva hozták meg, abban a hitben, hogy az emberiség a béke és a rendezett világ felé tart, egy nemzeteken átívelő, absztrakt rendre való várakozásban, amely köszönőviszonyban sincs a valóban létező erők struktúrájával. Az a meggyőződés áll mögöttük, hogy a háborút a hadseregek okozzák, nem pedig azok az erők és együttállások, amelyek miatt azok egyáltalán létrejöttek és mozgásba lendültek - és így tovább. Az előbbiekben felsorolt lépések - valamint azok az álomvilágból eredő meggyőződések, amelyeken alapulnak - azt sejtetik, hogy a valósággal való kapcsolat komolyan sérült, az az őrület pedig, amely az álomvilágot fogadtatja el igaziként az emberekkel, meglehetős sikerrel működik.

Mindezen felül érdemes megjegyeznünk azt is, hogy a saját kárára hatalmi vákuumot létrehozó nagyhatalom egyedülálló jelensége mellett itt még egy, korábban sosem látott jelenséggel találkozunk: egy olyan, fegyverekkel kivívott háborús győzelemmel, amelyet nem követtek békeszerződések. Ezt a meglehetősen nyugtalanító jelenséget megint csak nehéz lenne a megoldandó problémák összetettségével magyarázni: ebben ismét a gnosztikus álomvilág őrülete nyilvánul meg, amely arra készteti a gnosztikus társadalmakat, hogy figyelmen kívül hagyják a valóság szerkezetét. Nem lehet béke: az álmot nem lehet átvinni a valóságra, a valóság pedig még nem oszlatta szét az álmokat. Természetesen senki nem jósolhatja meg, hogy az erőszaknak milyen lidérces tombolása szükséges ahhoz, hogy kitörölje az álmot a nyugati társadalom szeméből, azt meg még kevésbé tudjuk, hogy hogyan fog kinézni a világ au bout de la nuit.

A gnosztikus politika tehát önmegsemmisítő abban a tekintetben, hogy a valóság szerkezetének figyelmen kívül hagyása folyamatos háborúskodáshoz vezet. A háborúknak ez a láncolata csak kétféle eredményre vezethet: vagy pokoli pusztítás fog tombolni a földön, az ezzel együtt járó társadalmi változásokat pedig jelenleg még képtelenek vagyunk belátni, vagy pedig néhány generáció múlva az emberek elhagyják az álomvilágot, még mielőtt a legrosszabb bekövetkezhetne. Erre utaltunk korábban azzal, hogy a gnosztikus álomnak hamarabb vége szakadhat, mint ahogy azt bárki feltételezné.

3.

A gnoszticizmusban, a nyugati társadalom politikai teológiájában rejlő veszélyek felsorolása valószínűleg némileg aggasztóan hat. Az előző eszmefuttatás teljes egészében csak a gnoszticizmus progresszív és idealista - a nyugati demokráciákban leginkább elterjedt - változataira érvényes, de nem illik azokra az aktivistákon alapuló változatokra, amelyek a totalitariánus birodalmakban terjedtek el. Bármekkora felelősség is terheli a jelenlegi helyzetért a progresszivistákat és az idealistákat, a legégetőbb problémát a jelek szerint az aktivisták okozzák. A két veszély közötti szoros összefüggéseket tisztáznunk kell, annál is inkább, mert a gnoszticizmus ezen két változatának követői világméretű harcban állnak egymással. A kérdés vizsgálatához egy híres liberális értelmiséginek a kommunizmus problémáira vonatkozó gondolataival láthatnánk hozzá.

"Leninnek bizonyára igaza volt, mikor végső soron arra törekedett, hogy a földön hozza létre a maga mennyországát, és parancsolatait az egyetemes emberiség belsejébe vésse. Akkor is igaza volt, amikor felismerte, hogy a békét megelőzően háborúra van szükség, és hiábavaló arra törekednie, hogy a generációk során át követett hagyományokat egy csapásra megváltoztassa." [1]

"A természetfeletti vallások hagyományteremtő ereje elszállt: a tudományos kutatás Descartes utáni előretörése végzetes csapást mért a tekintélyére. Igen nehéz látnunk, hogy milyen más alapot találhatna magának az újjáépítendő civilizációs hagyomány, mint az orosz forradalom alapjául szolgáló eszméket. A természetfeletti alapokat kivéve a forradalom alapjául szolgáló eszmék pontosan megfelelnek annak a szellemi környezetnek, mint amelyben a kereszténység a Nyugat hivatalos vallásává vált." [2]

"Bizonyos értelemben igaz, hogy az orosz elvek mélyebbre hatóbbak, mint a kereszténység, mivel a tömegek megváltását még az ember életében keresi, ennek megfelelően pedig az általunk is ismert világ átalakítására törekszik." [3]

Kevés olyan gondolat van, amely többet árulna el a mai liberális értelmiség vergődéséről: a filozófia és a kereszténység egyaránt kívül esnek a tapasztalatuk határain. A tudomány - amellett, hogy uralhatjuk vele a természetet - valami olyasmi, ami kellően kifinomulttá teszi az embert ahhoz, hogy ne higgyen Istenben. A mennyországot a földön kell megteremtenünk. Az önmegváltás - a gnoszticizmusnak az a tragédiája, amit Nietzsche olyan tökéletesen megtapasztalt, hogy ez a tapasztalat összezúzta a lelkét - az életnek egy olyan kiteljesedése, amely mindenki számára megadatott: mindenki a saját képességeihez mérten építi a társadalmat, ezért cserébe pedig hetente megkapja a fizetését. Az emberi lét egyetlen problémája az, hogy folyamatosan elégedetté kell tenni a tömegeket. A politikai elemzők megjósolhatják, hogy ki kerül ki győztesen a harcból, így az okos értelmiségi még időben felkészülhet rá, hogy a kommunista birodalom udvari teoretikusa legyen. Ha pedig elég okos az ember, akkor követi ezeket a főpapokat, és ő is meglovagolja a jövőt ostromló hullámokat - manapság ezek olyan hétköznapi esetek, hogy kár is több szót vesztegetnünk rájuk. Azokról a nyughatatlan, ügybuzgó, pitiáner alakokról van itt szó, akik nem bírnak magukkal, és mindenáron közéleti szerepre törekednek, hogy az emberiség tanítóivá válhassanak, akik jóhiszeműen sutba vágják a meggyőződéseiket, és minden lelkiismeretfurdalás nélkül olyan problémáikkal kapcsolatban nyilvánítják ki a véleményüket, amelyről fogalmuk sincs. Nem is tagadhatjuk le a liberalizmusból a kommunizmusba tartó átmenet immanens összefüggését és őszinteségét: ha a liberalizmust az ember és a társadalom immanens megváltásaként fogjuk fel, a kommunizmus csupán ennek a felfogásnak a legradikálisabb megjelenési formája. Ezt az evolúciós folyamatot John Stuart Mill már előrevetítette, amikor kifejtette, hogy a kommunizmus beköszöntével jön majd el az emberiség fénykora.

Szakszerűbb kifejezésekkel a problémát a következőképpen fejthetnénk ki: az immanentizációnak három lehetséges változatát ismerjük, a teleologikust, az axiologikust és az aktivistát. Itt nem csupán három, egymással párhuzamos verzióról beszélünk: a változatok dinamikus kapcsolatban állnak egymással. A progresszivista és utópikus variánsok a gnosztikus mozgalom minden újabb hullámában egy politikai jobbszárnyat alkotnak: elegendő teret hagynak a tökéletesség felé történő lassú fejlődésnek, és kiegyeznek a kitűzött cél és az elért állapot közötti feszültségben. Mindeközben az aktivisták megalkotják a politikai baloldalt, és erőszakkal próbálják megteremteni a tökéletes világot. Azt, hogy a hívek melyik oldalhoz húznak majd inkább, részben az olyan személyes tulajdonságok határozzák meg, mint a lelkesedés, a temperamentum és a következetesség, részben - és nagyobb részben - pedig az ahhoz a civilizációs környezethez való viszonyukon múlik, amelyben a gnosztikus forradalom végbemegy. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a nyugati társadalom nem mindenestül modern: a modernitás a klasszikus-keresztény hagyomány ellenében, ezen a társadalmon belül jelent meg, és belőle nőtte ki magát. Ha semmi más nem létezne a nyugati társadalomban, csak a gnoszticizmus, a mozgalom balra tolódása elkerülhetetlen lenne, mivel ezt diktálja az immanentizáció logikája, és így már rég felszámolta volna önmagát. A múlt nagy nyugati forradalmai - a forradalom logikájának megfelelő baloldali kitérő után - végül a kor társadalmi erőinek, gazdasági érdekeinek és kulturális hagyományainak megfelelő rendben állapodtak meg. Lehetséges, hogy emögött az a meggyőződés vagy remény állt, hogy a múlt "részleges" forradalmai után kitör majd a "radikális" forradalom, a végső birodalom megalapítása pedig a nyugati hagyományok romba döntése után épülhet fel - most, hogy a tömegek már vérre szomjaznak. [4]

A gnoszticizmus dinamikája tehát két irányvonal mentén mozog. A történeti szálon a gnoszticizmus az érett középkor részleges immanentizációjától a jelen radikális immanentizációja felé halad, a forradalmak hullámait követve pedig hol jobbra, hol balra leng ki. Az az elképzelés azonban, amely szerint ez a két dinamikus mozgás valamely belső logikát követve találkozik, eszerint a nyugati társadalom megérett a kommunizmusra, és a nyugati történelmet a modernitás logikája uralja, és semmi más, nem egyéb, mint a gnosztikus propaganda egy különösen arcátlan, veszélyes és ostoba példája, amelynek semmi köze nincs a politikatudományhoz. Számos olyan tényt állíthatunk szembe ezzel az állítással, amelyekről napjaink közbeszédje szívesen elfeledkezik a liberális klisék hangoztatásának közepette: először is, a kommunista mozgalom a nyugati társadalomban sehol sem lenne, ha nem támogatná a szovjet kormányzat. Az egyetlen olyan gnosztikus aktivista mozgalom, amely egy nemzeten belül említésre méltó sikereket volt képes elérni, a nemzetiszocialista mozgalom volt, az efféle sikerek öngyilkos jellegét pedig mi sem mutatja jobban, mint a rezsim visszataszító romlottsága (míg fennállt) és a porig bombázott német városok. Másodszor: a nyugat válsága a szovjet fenyegetés korában a korábban leírt hatalmi vákuumnak köszönhető, nem pedig a kommunistáknak. A hatalmi vákuumot a modern demokratikus kormányok önként és dalolva, egy hadisiker mámorában hozták létre, minden külső nyomás nélkül. Harmadjára: a szovjet birodalom európai terjeszkedésének semmi köze a kommunizmushoz. A szovjetek jelenlegi expanziója a keleti blokkban az orosz uralom alatt álló szláv birodalom elképzelésére vezethető vissza - például ennek a megteremtését javasolta Bakunyin is I. Miklósnak. Nagyon valószínű, hogy egy olyan orosz irányítás alatt álló birodalom, amely nem a kommunizmus elveit vallja, ugyanott terülne el, ahol most a Szovjetunió - és nagyobb veszélyt is jelentene a világra, mert egységesebb erőt tudna felmutatni. Negyedszer: a szovjetek, bár egyáltalán nem lebecsülendő az erejük, nyers erőben nem kelhetnek versenyre a nyugattal. A statisztikák szerint a nyugati államok sokkal jelentősebb emberi és természeti erőforrással, valamint jobb ipari potenciállal rendelkeznek, mint amit a szovjetek valaha is képesek lehetnének felmutatni - nem is beszélve arról a háttérben álló erőről, amit mi képviselünk. A veszély a nemzeti partikularizmusból és a bénító intellektuális és erkölcsi káoszból ered.

A kommunista fenyegetés problémája tehát a Nyugat bénultságából és a gnosztikus álom önmegsemmisítő politikája miatt állt elő. A korábbiakban idézett gondolatok jól mutatják a probléma forrását. A jobb- és baloldal közötti mozgás az álomvilág természetéhez tartozik; ennyiben a kommunizmus csak az immanentizáció radikálisabb és konzisztensebb formájának tekinthető, mint a progresszivizmus vagy az utópizmus, amely mellett áll a logique de coeur. A nyugati gnoszikus társadalmak azért bénultak le intellektuálisan és érzelmileg is, mert a baloldali gnoszticizmus alapvető kritikáját lehetetlen megfogalmazni anélkül, hogy eközben ne semmisítenénk meg a jobboldali gnoszticizmust is. Az ehhez hasonló jelentős intellektuális és gyakorlati forradalmak azonban nem mennek végbe egy nap alatt: legalább egy generációs váltás szükséges ahhoz, hogy ez megtörténhessen. Nem tehetünk mást: meg kell elégednünk azzal, hogy megfogalmazzuk a problémát. A látens kommunista fenyegetéssel még a lehető legkedvezőbb körülmények között is számolnunk kell mindaddig, míg a nyugati társadalmak közbeszédét gnosztikus klisék uralják. Másképpen fogalmazva: mindaddig, míg a valóság struktúrájának felismerését, a sophia és prudentia erényeinek gyakorlását, az intellektus fegyelmezettségét és a teoretikus kultúra, valamint a lélek életének fejlesztését a közbeszéd "reakciósnak" bélyegzi, miközben ügyet sem vet a valóság szerkezetére, figyelmen kívül hagyja a tényeket, meghamisítja a történelmet, felelőtlen kijelentéseket tesz, filozofikusan műveletlen, spirituálisan egysíkú és az agnosztikus okoskodást állítja be az ember sikerhez vezető útjának. Röviden szólva: mindaddig, míg a civilizáció reakciósnak számít, az erkölcsi őrület pedig haladásnak, nincs remény a változásra.

IV.

A gnoszticizmus szerepét a nyugati társadalmak politikai teológiájaként, a lélek igazságának megsemmisítésében játszott szerepét és a létezés problémájával kapcsolatos vakságát már kellő mértékben megtárgyaltam ahhoz, hogy rávilágítsak a probléma fontosságára. Ezek után visszatérhetünk arra a gondolkodóra, aki felismerte, milyen természetű kérdésről van szó, a problémát pedig a saját reprezentációelméletével kísérelte meg feloldani. A tizenhetedik században úgy tűnt, hogy gnosztikus forradalmárok törnek az angol társadalom létére - hasonlóan ahhoz a veszélyhez, amely ma a nyugati világot fenyegeti. Hobbes egy olyan politikai teológia létrehozásával próbálta megoldani a problémát, amely a társadalmat ugyanúgy rendezné be a maga egzisztenciális létében, mint ahogyan az általa reprezentált igazság épül fel - emellett az igazság mellett pedig nem lett volna helye másnak. Hobbes ötlete annyiban igencsak észszerű volt, hogy minden súlyt a gnosztikusok által olyannyira elhanyagolt egzisztenciára helyezett volna. Az elképzelés gyakorlati értéke azonban azon áll vagy bukik, hogy megfeledkezhetünk-e arról a transzcendens igazságról, amelyet az emberiség a társadalomban próbált megjeleníteni, illetve megfeledkezhetünk-e a kereszténység és a filozófia által nyújtott tapasztalatokról. A gnosztikusokkal szemben, akik csak akkor fogadták el a társadalom létét, ha az egy bizonyos igazságot testesített meg, Hobbes azt vallotta, hogy bármilyen rend megteszi, ha alkalmas arra, hogy megőrizze a társadalom létét. Annak érdekében, hogy tarthatóvá tegye álláspontját, egy új emberképet kellett alkotnia: az emberi létnek már önmagában is a kiteljesedés örömét kellett hordoznia, a halál utáni lét értelmét pedig semmisnek kellett tekintenie. Hobbes úgy vette fel a harcot az eszkathón gnosztikus immanentizációjával, amely magát a létezést sodorta veszélybe, hogy radikálisan immanentizálta azt a létet, amely viszont tagadta az eszkathónt.

Ez a törekvés ambivalens eredményeket hozott: annak érdekében, hogy tartható legyen az egyházakkal és szektákkal szemben elfoglalt álláspontja, Hobbesnak tagadnia kellett, hogy fanatizmusukat (bármilyen rossz irányba mutat is) alapvetően az igazság iránti vágy táplálja. A gnosztikusok törekvéseit az immanens egzisztencia értelmében úgy kellett értelmezni, mint a hatalomvágy zabolátlan tombolását, vallási meggyőződésükről pedig ki kellett mutatni, hogy csak e vágyat leplezik. Hobbes elemzéséből kiderül, hogy ő volt minden idők legnagyobb pszichológusa: a hitbuzgalom és a reformokat követelő idealizmus álcája mögött megbúvó libido dominandi leleplezése manapság ugyanolyan erővel hat, mint amikor írta. Ennek a bámulatra méltó pszichológiai teljesítménynek azonban meg kellett fizetni az árát. Hobbes jól látta a puritán gnosztikusok vallásosságában megbúvó romlottságot, de úgy gondolta, hogy nem a szenvedély rontja meg a lélek életét, hanem a lélek életét látta egyfajta szélsőséges egzisztenciális szenvedélyként. Ennélfogva nem volt képes egy olyan nézőpontból szemlélni és magyarázni az emberi természetet, amelyből a lehető legélesebben megláthatta volna a transzcendencia tapasztalatát, így azt sem vette észre, hogy a szenvedély, legfőképpen pedig az alapvető szenvedély, a superbia rejti magában az emberi természettől való eltávolodás legnagyobb veszélyét. Hobbes ezzel éppen ellentétes következtetésre jutott: a szenvedély életét tette meg az ember természetének, így pedig a spirituális élet nála a superbia szélsőséges megnyilvánulását jelentette.

Az elmélet szerint az emberi természetet az ember szenvedélyein keresztül kell tanulmányoznunk, az pedig, hogy ezek a szenvedélyek mi felé irányulnak, a vizsgálat szempontjából érdektelen. [5] Ez a hozzáállás homlokegyenest ellenkezik a klasszikus és keresztény erkölcsfilozófiával. Az arisztotelészi etika a cselekvések céljával veszi kezdetét, és az emberi élet rendjét a legfőbb cél, a summum bonum viszonylatában vizsgálja, Hobbes azonban azt állítja, hogy nincsen semmiféle "summum bonum", akármit is állítanak "a régi erkölcsfilozófusok könyveikben". [6] A summum bonum-mal együtt azonban az emberi élet rendjének forrása is eltűnik, sőt a társadalom rendje is szertefoszlik: a társaság életének rendje ugyanis az arisztotelészi és keresztény értelemben vett homoniából, vagyis a közös nouszban való részesedésből fakad. Hobbesnak egy olyan társadalmi rend megteremtésével kellett tehát megküzdenie, amely mögött nem áll a résztvevőknek semmiféle közös törekvése, hanem minden egyes tagját csupán a saját egyéni szenvedélyei mozgatják.

Hobbes eljárásának részleteit mind jól ismerjük, így elég, ha csak a főbb pontokat idézem fel ismét. Az ember boldogsága Hobbes számára a vágy egyik tárgytól a másikig történő szüntelen vándorlását jelenti. A vágy tárgya "nem az egyszeri és pillanatnyi élvezet, hanem a jövőbeli vágyakhoz vezető út biztosítása". [7] "Ezért az egész emberiség általános törekvésének elsősorban az újabb és újabb hatalom iránti örökös és szüntelen vágyat tartom, amelynek csak a halál vet véget." [8] Az emberek sokasága még nem alkot közösséget, csupán egymással versengő, hataloméhes egyéneket érthetünk alatta. A hatalomvágyat csak fokozza, ha valaki kielégíti a többiek kisemmizésére irányuló vágyát. [9] "E versenynek nincs más célja, nincs más jutalma, csak az, hogy valaki az első lesz. E versengésben folytonosan nyomulni gyötrelmes. Folytonosan nyomulni közel áll a boldogsághoz. Kiszállni egy a halállal." [10] "A szenvedély legmagasabb foka a büszkeség." [11] A büszkeség számos formát ölthet, amelyek közül a politikával kapcsolatban Hobbes számára az tűnt a legfontosabbnak, amikor valaki az isteni sugallat birtokosának szerepében tetszeleg, vagy pedig az, amikor úgy hiszi, hogy az univerzális igazság birtokosa. Az efféle büszkeség nem más, mint maga az őrület. [12] "Mert ha a Bedlamben valaki józanul társalogva elszórakoztat minket, majd ha búcsúzáskor megkérdezzük tőle, hogy egy más alkalommal mivel viszonozhatnánk előzékenységét, azt feleli, hogy ő az Atyaúristen, akkor szerintem nem kell semmiféle további rendkívüli cselekedetre várnunk, hogy őrültségét bizonyítottnak tekintsük." [13] Ha pedig ez az őrület erőszakba vált, az őrültek pedig másokra is megpróbálják ráerőltetni, az "felbolydult és fellázadt nemzethez" [14] fog vezetni.

Mivel Hobbes nem ismerte fel, hogy mi áll a lélek rendje mögött, úgy vélte, hogy ezt a küldetéstudatot csak egyvalami írhatja felül: csak egy dolog létezik, amely még a prófétaszereppel járó büszkeséget is legyőzheti, ez pedig a halálfélelem. A halál a legfőbb rossz, ha pedig az életet nem élhetjük úgy, hogy a lélek a summum bonum felé irányuljon, csak a summum malum-tól [15] való félelem kényszerítheti ki a rendet. A kölcsönös félelem szüli meg a hajlandóságot arra, hogy az emberek egy szerződéssel alávessék magukat a kormányzatnak. Amikor a szerződő felek megegyeznek abban, hogy kormányozzák őket, "minden hatalmat és erőt egyetlen személyre vagy egyetlen olyan gyülekezetre ruháznak át, amely akaratukat szótöbbséggel egyetlen akarattá alakíthatja át." [16]

Hobbes éleselméjűsége leginkább abban mutatkozik meg, ahogy a szerződésszimbolikával bánik. A szerződéselméletek meglehetősen elterjedtek voltak a tizenhetedik században - de a lényeg nem is a szimbólum alkalmazásában rejlik. Az, hogy az emberek egy államot alkotnak egy szuverén uralma alatt, jogi aktusként is megjelenhet, de alapvetően a szerződő felek pszichológiai változásairól van szó. A politikai társadalmak születéséről szóló hobbes-i felfogás igencsak hasonlít Fortescue elméletéhez, amelyben egy új corpus mysticum születik az emberek erupciójának köszönhetően. Az egybegyűltek nem egy olyan kormányt hoznak létre, amely egyénenként képviselné őket: a szerződés értelmében megszűnnek önálló személyeknek lenni, és az erőiket a nemzet tagjaiként az állam és az állam képviselője, a szuverén felé csatornázzák.

Ennek az elméletnek a felállításához Hobbesnak pontosabban is meg kellett határoznia, hogy mit ért a "személy" fogalma alatt. "A person, is he, whose words or actions are considered, either as his own, or as representing the words and actions of another man, or of any other thing." ("Személynek nevezzük azt, akinek szavait és cselekedeteit vagy sajátnak tekintjük, vagy pedig olyan szavaknak és cselekedeteknek, amelyek ténylegesen vagy képzeletből valaki vagy valami másnak tulajdonított szavakat és cselekedeteket képviselnek.") Amikor önmagát képviseli, természetes személyről beszélünk, amikor pedig valaki vagy valami mást, mesterséges személyről. A "személy" ezen jelentése a latin persona vagy a görög prosopon eredeti jelentésére utal vissza: az arcra, a külsőleges megjelenésre, arra a maszkra, amelyet a színésze hordanak a színpadon. "Tehát a személy mind a színpadon, mind pedig a mindennapi érintkezésben annyi, mint szereplő, megszemélyesíteni meg azt jelenti, hogy önmagunk vagy valaki más szerepében vagy képviseletében lépünk fel." [17] 

Ez a személyfelfogás lehetővé teszi Hobbes számára, hogy elválassza a reprezentatív szavak és tettek látható világát a lélekben zajló láthatatlan folyamatoktól, ez pedig azzal jár, hogy a látható és érzékelhető szavak és tettek, amelyek mindig egy meghatározott, fizikálisan létező emberi lényhez köthetőek, egy olyan lelki folyamatot jeleníthetnek meg, amely több, önálló emberi lélek interakciójából születik. A természeti állapotában mindenki rendelkezik személyiséggel abban az értelemben, hogy szavai és tettei a szenvedélyei által diktált hatalomvágyat jelenítik meg. A politikai állapotban az emberi szenvedélyek széttöredeznek, és egy új egységben, amit commonwealth-nek neveztek, olvadnak össze. Azok, akiknek egybeforrt a lelkük ebben az új egységben, nem reprezentálják az új személyt: ez már a szuverén feladata. A commnwealth e személyének megalkotása Hobbes szerint "több az egyetértésnél és összhangnál", ahogyan az a szerződés megfogalmazásából tűnhetne. Az egyes, egyedi személyek megszűnnek létezni, és ebből születik meg az egyetlen személy, a szuverén. "És így születik meg az a nagy Leviatán vagy, hogy tiszteletteljesebben fejezzem ki magamat, az a halandó isten, amelynek - a halhatatlan Isten fennhatósága alatt - békénket és oltalmunkat köszönhetjük." Az egybegyűltek beleegyeznek, hogy "akaratának és ítéletének mindegyikünk alárendeli a maga akaratát és ítéletét". Az egyéni akaratok egyesítése "valódi egységet" hoz létre, mivel a halandó isten "akkora hatalommal és erővel rendelkezik, hogy a megfélemlítés eszközével élve mindenki akaratát a belső békére vagy a külső ellenséggel szembeni kölcsönös összetartásra irányíthatja". [18]

Hobbes elmélete bámulatosan elegáns. Ha az emberi természet csupán szenvedélyekből áll, és mindenestül hiányzik belőle a lélek rendező forrása, a pusztulástól való félelem valóban felülkerekedik minden egyéb szenvedélyen, és a rend elfogadására szorítja az embert. Ha a büszkeség nem hajt térdet Diké előtt vagy nem váltja meg az isteni kegyelem, egy olyan Leviatánnak kell megtörnie, aki "a gőgösök királya". [19] Ha az egyén lelke nem képes kapcsolódni a Logoszhoz, akkor nincs más hátra: a szuverén, aki minden lélekben rettegést kelt, lesz az "állam lényege". [20] A "gőgösök királyának" kell megtörnie azt az amor sui-t, amelytől az amor Dei nem volt képes megszabadítani az embert. [21]

V.

A Fienzei Joachim által megalkotott szimbólumrendszer általánosságban véve uralta a modern politikai mozgalmak önértelmezési törekvéseit, Hobbes pedig egy ehhez mérhető jelentőségű szimbólumgyűjteménnyel gazdagította az emberiséget, amely a modern politika radikális immanentizmusát jelenítette meg.

Az első ilyen szimbólumot jobb híján az új pszichológiának nevezhetnénk, és a legkönnyebben úgy ragadhatjuk meg a lényegét, ha a gyökeréül szolgáló ágostoni pszichológiát vesszük szemügyre. Szent Ágoston a lélek két fő akarati vonásaként az amor sui-t és az amor Dei-t különböztette meg. Hobbes megszabadult az amor Dei-től, és egész pszichológiáját egyedül az amor sui-ra - vagy ahogy ő fogalmazott, az egyén önhittségére vagy büszkeségére - építette. Az amor Dei-nek az emberi lélekből történő kivonásával egy olyan folyamatba pillanthatunk bele, amely már a tizenkettedik században megkezdődött. Azzal, hogy a társadalomban megjelent az önálló egyén, egy olyan új típus jelent meg a világban, amely a közéleti sikerre való törekvésével csakhamar felhívta magára a figyelmet. Ami azt illeti, John of Salisbury a Policraticusban igencsak hasonló szavakkal írta le ezt a típust, mint ahogyan Hobbes tette. [22] A késő középkor és a reformáció zavargásainak közepette ez a típus olyannyira elterjedtté vált, hogy már ez tűnt "hétköznapinak", és általános aggodalomra adott okot. Hobbes pszichológiájával egy időben született Pascal pszichológiája is - bár ő a keresztény hagyományt követte, és arról, aki csupán a szenvedélyeit követi, úgy vélte, hogy a libido valamely fajtájának esett áldozatául. Hobbes egy másik kortársa, La Rochefoucauld a "világi" ember jellemrajzával kezdte a maga pszichológiai elképzeléseinek kifejtését: ezt az embert csakis a saját amour-propre-ja (az ágostoni amor sui) motiválja. A nemzeti változatok - a francia moraslistes és írók pszichológiája, az angol fájdalom-gyönyör kettősség pszichológiája, a német romantikusok tudatallatija és Nietzsche pszichológiája - talán meggyőzi az olvasót a jelenség szívósságáról. A "modern" ember modern empirikus pszichológiája - annak az embernek a lélekrajza, aki intellektuálisan és spirituálisan is zavart, ennek megfelelően pedig elsősorban a szenvedélyeire hallgat - is beilleszthető ebbe a sorba. Hasznunkra válhat, ha megkülönböztetjük egymástól az orientáció és motiváció pszichológiáját: így megkülönböztethetjük egymástól az egészséges psziché tudományát a zavart elme pszichológiájától, amelyben a motivációk egyensúlyba hozásával kell rendet teremteni - az egészséges psziché a szó platóni értelmében a lélek transzcendentális irányultságán alapul. A "modern" pszichológia ebben az értelemben tökéletlen, mivel csak egy bizonyos pneumopatologikus embertípus kezelésével van elfoglalva.

A második szimbólum magát az embert érinti. Miután egyre gyakrabban találkozhattunk a zavart elme előbb ismertetett típusával, lassan ez számított a hétköznapinak, ennek megfelelően pedig a filozófiai antropológia ezt a viselkedést úgy értelmezte, mint az "emberi természetet". Az időnk nem engedi, hogy mélységében foglalkozzunk ezzel a problémával: meg kell elégednem azzal, hogy felhívjam a figyelmet a kortárs egzisztencialisták és a tizenhetedik századi első, a létezéssel foglalkozó filozófusok között fennálló kapcsolatra. Az immanens lét elméletének kritikáját Platón már elvégezte a Gorgiászban, így erről többet nem is kell mondanunk.

A harmadik - és utolsó - szimbólum speciálisan Hobbes-ra jellemző: ez a Leviatán figurája. Kevesen fogják fel manapság a jelentőségét, mivel az abszolutizmus zsargonjától elvakítva nem látják elég tisztán. A korábbiakból világossá válhat, hogy a Leviatán a rend azzal a rendezetlenséggel szemben, amelyet a gnosztikus aktivisták a superbia hatására akár a polgárháborúig is hajlandóak elvinni. A Leviatánt nem azonosíthatjuk az abszolút monarchiával, és ezt Hobbes royalista kortársai is belátták; nem hiába nem bíztak Hobbesban. A szimbólumot azonban a maga szintjén a totalitarizmussal sem azonosíthatjuk a tökéletesség végső céljában. Hobbes szimbóluma inkább csak a totalitarizmus egy alkotóelemét vázolja fel, amely majd csak akkor kerül a képbe, amikor egy gnosztikus aktivistákból álló csoport az egzisztenciális reprezentáció egyeduralkodójává válik egy társadalomban. A győzedelmes gnosztikusok nem tudják megváltoztatni az emberi természetet, ahogyan a világi Paradicsomot sem képesek létrehozni: csupán arra törekszenek, hogy minden fennálló ellenállást leverjenek - elsősorban a rivális gnosztikus erők letörésén munkálkodnak. Amennyire a totalitárius birodalmakat ismerjük, a legfőbb célkitűzésük épp az, hogy megszabaduljanak a gnosztikus igazság körüli vitáktól - vagyis azoktól a vitáktól, amelyek épp azt a témát értintik, amiknek éppen ők a leginkább látványos képviselői. A nemzetiszocialisták a faji kérdéssel próbálták elfojtani a vitát, mihelyst hatalomra kerültek, a szovjet kormányzat pedig be is rekesztette azt a marxizmussal. Azt a hobbes-i elvet, amely szerint a Szentírás csak azért érvényes, mert a kormány ezt így parancsolja, nyilvános hirdetését pedig csak a szuverén felügyelete mellett végezhetik, a szovjet kormányzat már gyakorolja is azzal, hogy a kommunizmust a "párt álláspontjára" szűkíti le. 

A párt álláspontja változhat, de az értelmezés változásai mögött mindig a kormányzat fog állni. Azok az értelmiségiek, akik a továbbiakban is vitatják a Korán szavait, a kellő büntetésben fognak részesülni. Az a gnosztikus igazság, amelyet az eredeti gnosztikus gondolkodók hoztak létre, a közrend egy immanens fennállásában nyilvánul meg. A Leviatán a végzet szimbólumaként így végül a gnosztikus aktivisták ajtaján kopogtat majd, amikor álmodozásaikban úgy hiszik, hogy megtalálták a szabadságot.

VI.

A Leviatán szimbólumát egy angol gondolkodó hozta létre: úgy vélte, hogy ez lesz a válasz a puritán fenyegetésre. A nagyobb európai politikai közösségek közül azonban éppen Anglia volt az, amely a leginkább ellenállt a gnosztikus totalitarizmusnak, és ugyanezt mondhatjuk el Amerikáról is, amelyet pedig épp ugyanazok a puritánok alapítottak, akiktől Hobbes tartott. A továbbiakban pár szó erejéig - zárásképpen - ezt a témát szeretném érinteni.

A magyarázatot a gnoszticizmus dinamikájában kell keresnünk. Emlékezhetünk rá, hogy gyakran eszünkbe ötlöttek a modernitás növekedésének különféle jelei a fenti vizsgálódások során, s ezek a jelek rendre szemben álltak a mediterrán hagyománnyal; s arra is emlékezhetünk, hogy a gnoszticizmus a fejlődése során egyre radikálisabb hagyományokat öltött. A középkorban a Szentlélek elhagyta Istent az immanentizáció során, de meghagyta a transzcendenciáját; az eszkathón későbbi radikális immanentizációja során pedig olyan következményekhez vezetett, mint amilyenekkel Feuerbachnál vagy Marxnál találkozhatunk. A nyugati kultúra gnosztikus hanyatlása egy ezredéves folyamat, az a néhány fennálló politikai társulás pedig, amely még fennmaradt, attól függően viszonyul ehhez a lassú folyamathoz, hogy mikor ment végbe náluk a nemzeti forradalom. Ha a forradalomra korán került sor, minden bizonnyal a gnoszticizmusnak egy kevésbé szélsőséges ága van még uralmon, így a tradicionális erők ellenállása is hatékonyabbnak bizonyulhat. Ha a forradalom később következik be, akkor egy radikálisabb gnosztikus hatalom uralja az országot, a modernitás előretörésével a tradíció is túl sokat vesztett az erejéből. Az angol forradalom a tizenhetedik században éppen akkor következett be, amikor a gnoszticizmus még nem esett át a szekularizáció folyamatán: láthattuk, hogy a baloldali puritánok örömmel láttatták magukat kereszténynek - igaz, egy különösen tiszta kereszténység-megközelítést alkalmaztak. Az 1690-es paktum megkötésével Anglia megőrizte az arisztokratikus parlamenti kormányzást és a keresztény commonwealth erkölcseit, amelyeket mára nemzeti intézményekként szentesítettek. Az amerikai forradalom, akármekkora hatással is volt rá a felvilágosodás, mégis az ancien régime keresztény intézményrendszere alatt fogant. A francia forradalomban a gnoszticizmus baloldali szárnya tört előre, ez pedig azzal az eredménnyel járt, hogy kettéhasította a társadalmat: az antiklerikálisok a forradalom törekvései alapján próbálják meghatározni magukat, a konzervatívok pedig a mai napig próbálják megőrizni a keresztény hagyományt. A német forradalomban nem voltak erős intézményi tradíciók, így pedig a történelem során első ízben kerülhetett előtérbe a gazdasági materializmus, a rasszista biológia, a romlott pszichológia, a szcientizmus és a technológiai kegyetlenség - vagyis a fék nélküli modernitás. A nyugati társadalom egésze tehát rétegzett civilizáció, amelyben az amerikai és az angol demokrácia adja a legrégebbi réteget, amely a kulturális tradíció legszilárdabb rétegét képviseli, míg a német terület képviseli a legprogresszívebb modern réteget.

Ebben a helyzetben az utolsó reménysugarat az amerikai és angol demokráciák képviselik; alkotmányukban ezek adják vissza leginkább a lélek igazságát, és ezzel egy időben ezek a legjelentősebb egzisztenciális erők is - de minden erőnkre szükségünk lesz ahhoz, hogy ezt a mélyen izzó parazsat tűzzé élesszük, amely végre eloszlathatja a gnoszticizmus romlottságát, és a civilizáció új alapjait vetheti meg. Most azonban csak az egyensúlyban reménykedhetünk.

Fordította: Dippold Ádám

[1] Harold J. Laski: Faith, Reason and Civilization. An Essay in Historical Analysis. New York,Viking  Press, 1944, 184.

[2] Uo., 51.

[3] Uo., 143.

[4] A "részleges" és "radikális" forradalmak elméletét Karl Marx fogalmazta meg első ízben: Karl Marx: Kritik der Hegelschen Rechtsphilosophie, Einleitung (1843), Vol. 1.: Gesamtausgabe, 617.

[5] Thomas Hobbes: Leviathan (Blackwell ed.), Bevezetés, 6.

[6] Uo., XI. fejezet, 63. (Magyar Helikon, Budapest, 1970, 85.)

[7]) Uo.

[8] Uo., 64. (Magyar Helikon, 85.)

[9] Uo., XIII. fejezet, 81.

[10] Thomas Hobbes: The Elements of Law, Natural and Politic. Ed. Ferdinand Tonnies. (Cambridge, 1928). I. rész, IX. fejezet, 21. bekezdés.

[11] Thomas Hobbes: Leviathan. VIII. fejezet, 46.

[12] Uo., 46-47.

[13] Uo., 47-48. (Magyar Helikon, 65.)

[14] Uo., 47. (Magyar Helikon, 65.)

[15] Thomas Hobbes: De homine, chapter XI., art. 6.; De cive, chatper I., art 7. A halálfélemről és a summum malum  kérdéséről lásd: Leo Strauss: The Political Philosophy of Hobbes. Oxford, 1934.

[16] Thomas Hobbes: Leviathan. XVII. fejezet, 112. (Magyar Helikon, 148.)

[17] Uo., XIV. fejezet, 105. (Magyar Helikon, 138.)

[18] Uo., XVII. fejezet, 112. (Magyar Helikon, 148.)

[19] Uo., XXVIII. fejezet, 209.

[20] Uo., XVII. fejezet, 112. (Magyar Helikon, 149.)

[21] Uo., XXVIII. fejezet, 209.

[22] A saját állapotával tisztában nem lévő és az Isten iránti engedelmességéről nem tudó ember "olyan elképzelt és hiábavaló szabadságra tör, amiben félelem nélkül élhet, és büntetlenül megteheti, amire csak kedve van, és mégis valamiképp Istennek kedves". (The Statesman's Book of John of Salisbury, fordította és a bevezetést írta John Dickinson, New York, 1927, VIII. 17.)

"És bár nem juthat mindenkinek fejedelmi vagy királyi hatalom, a zsarnokságtól mindazonáltal senki vagy csak nagyon kevés ember érintetlen. Azt mondják, zsarnok az, aki erőszakos uralommal nyomja el a népet; ám nem csupámn egész nép, hanem bármilyen kevesek fölött, de mindenki uralkodik, amennyire csak teheti." (John of Salisbury: Policraticus. Budapest, Atlantisz, 1999, VII. 17., 210. oldal)

Sőt, még a verseny hobbesi metaforája is megtalálható John of Salisburynél: "És így mind részt vesznek a versenyben, és amikor a célt elérik, egyikük - aki gyorsabban haladt előre az ambíció versenyében - elnyeri a díjat, és legyőzi Pétert vagy Krisztus bármely követőjét." (The Statesman's Book of John of Salisbury, fordította és a bevezetést írta John Dickinson, New York, 1927, VII. 19.)

*

In Voegelin, Eric: Új politikatudomány. Nemzeti Közszolgálati Egyetem Molnár Tamás Kutató Központ, Budapest, 2014, 127-146.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters