Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Szekfű Gyula: A magyar bortermelő lelki alkata (1922) - Részlet

Szekfű Gyula: A magyar bortermelő lelki alkata (1922) - Részlet

  2021.01.11. 15:18

Tagányi Károlynak, a hazai gazdaságtörténet alapítójának és mesterének hálás ragaszkodással ajánlja a szerző.

Előszó

Nem szándékom sem a szőlőművelésnek és bortermelésnek, sem a borkereskedésnek történetét adni. Célom inkább teoretikus: bemutatni azon hatást, melyet lelki tényezők, faji, öröklött sajátságok gyakorolnak a gazdasági életre, holott a mi közönségünk, főként annak egyoldalúan, materiálisan orientált része hajlandó a gazdasági élet jelenségeit tisztán anyagi processzusokra, nem pedig lelki tényezőkre vezetni vissza. Ez utóbbi felfogás elavult volta nem ismeretlen azok előtt, kik figyelemmel kísérték a német gazdaságtörténet újabb kutatásait, melyek például a kapitalizmus anyagi jelenségét itt vallástörténeti tényekből (puritanizmus szelleméből), ott faji összefüggésekből (a zsidóság hatásából) magyarázzák. Mivel azonban joggal feltehettem, hogy ez újabb szakkutatások ismeretlenek közönségünk előtt, ezért látszott szükségesnek jelen munka első fejezetében a teoretikus vonatkozású problémát és a megértéshez szolgáló fogalmakat közérthető módon tisztázni.


Ami utána jön, a munka többi fejezete, inkább csak például, paradigmául szolgál az elől felvetett kérdéshez. A magyar bortermelés és borkereskedés 18. és 19. századi történetén vizsgálom meg, valóban megvan-e a lelki tényezőknek az a hatása a gazdasági életre, a magyar gazdasági életre, amelyet az első fejezetben elméletileg megállapítottam. A példa azonban nemcsak a belőle megvilágosuló általános eredmény miatt, de mondhatnám, önmagában is érdekelt, ami természetes is, hisz[en] a borkereskedés és termelés ügye a 18. században a magyar állam akkori központi problémájával, nagy betegségével, a gazdasági önállótlansággal függött össze, a 19. században pedig olyan kiváló magyarok töprengtek rajta, minő Széchenyi István, Wesselényi Miklós és Szemere Bertalan. Úgy vélem, nem végzek fölösleges dolgot, midőn működésüknek e meglehetősen elfeledett oldalát újra megvilágítom.

Bár így a bortermelés történetének rajza nem is öncél jelen munkámban, s ehhez képest, mint mondani szokás, teljességre nem is tartok számot, mégis első sorban bortermelő szakköreink olvashatják érdeklődéssel, és azt hiszem - a megtett kötelességérzetből származó megnyugvással. Bortermelésünk ma kétségtelenül európai magaslaton áll, de hogy minő nehézségbe, minő fáradságos munkájába előrelátó hazafiaknak került ezen magaslat elérése, ezt mutatja meg munkám. Minél nehezebb volt a felemelkedés, minél mélyebben gyökereztek a magyar természetben a kifejlést akadályozó tényezők, annál nagyobb az érdeme azon szervezett munkának, melyet Schamstól és Széchenyitől kezdve bortermelésünk vezérférfiai minden időben végeztek. Az emelkedés fő akadálya faji természetünk egy hiányából származott; ezt a hiányt borászatunk vezetőinek sikerült kiküszöbölni, s ezzel példát adni más köröknek is faji természetünk nemesítésére. Vajha a Széchenyitől annyit emlegetett egyéb nemzeti hibák, a szalmaláng, az örök gyűlölködés, az illúziókhoz ragaszkodás is olyan józan, állandó kezeléssel gyógyíttatnának, minőt egy speciális téren borászati szakköreink alkalmaztak.

Budapesten, 1922. augusztusában

*

I. Probléma és fogalmak

Régi igazság, melyet legújabban Georg von Below formulázott: a historikusban mindig lakozik valami a szkeptikusból. Persze nemcsak azért, mert már módszerének elemi feltételei közé tartozik, hogy az előadása alapját szolgáltató kútfőket jól szemügyre vegye, és semmit el ne higgyen nekik anélkül, hogy meg ne győződött volna megbízhatóságukról. A szkepticizmusnak, hogy úgy mondjuk, e szövegkritikai formája is szükséges, nagyon is szükséges a történetíráshoz, de van egy másfajta is, melyet maguk a történészek is gyakran elhanyagolnak.

A modern történész saját tudománya termékeire évszázadokra visszamenőleg tekinthet vissza. Tudományának anyaga az emberi faj földi cselekvése, az emberi csoportok és egyének változatos és múlékony cselekedetei, melyeket nemcsak rekonstruálnia kell, amennyiben ez lehető és érdemes, hanem kiválogatás és magasabb szempontok alkalmazásával mintegy újra alkotnia: a lefolyt múlékony durva valóságból, egy új magasabb lelki valóságot előállítani. Anyag és probléma egyaránt ősrégi, az érdeklődés iránta szintén az. És mégis, ha a történész számot ad magának azon kísérletekről, melyekkel Hérodotosztól Hegelig és Oswald Spenglerig a gondolkozók hosszú sora próbált a földi események végnélkülinek látszó sorozatába némi rendszert, valami törvényszerűséget, vagy legalább emberi értelmet belevinni - ha a történetfilozófiák egymással ellentétes, egymást könyörtelenül tagadó példányain végigtekint: lehetetlen, hogy zúgó fővel meg ne kapaszkodjék, menekvésül, a saját tudománya metódusába, mely őt az ily rendszerező kísérletekkel, szép játékokkal szemben józan, nyugodt szkepticizmussal vértezi fel. Mert a modern történeti módszer, mely a segédtudományok: írástörténet, jog-, közigazgatás-, gazdaságtörténet, pszichológia és irodalomtörténet hathatós támogatásával fejlődött ki, teljes jogot ad a historikusnak a szkepticizmusra azon próbálgatásokkal szemben, melyek az ő módszerével ellentétben terjeszkednek és hódítják meg a sohasem szkeptikus tömegeket.

Különös jelenség, de megfigyelhető: az átlagos intelligenciájú tömegeknek rendesen van valamiféle ily rendszerező felfogása a történetről, annak dacára, hogy e tudománnyal szemben közömbösek, és tán létezéséről sem igen tudnak. De a múlt dolgokról valami általános ítéletük mégis van, amely ítéletnek elemeit persze készen kapják azon uralkodó szellemi irányoktól, melyeknek, szintén inkább öntudatlanul, alá vannak vetve. A mai átlagember történeti felfogása - főként nálunk, hol a szellemi világban oly kevés az önállóság - részben a liberális irányból, és ennek racionalisztikus előzőjéből, részben a szocializmus történeti materializmusából jött létre. Természetesen a tömegek történeti felfogásának liberális kútfői közt nem szabad sem Mommsent, sem Diltheyt, racionalisztikus-pozitív forrásai közt Tainet vagy régebben Schlözert keresnünk; ehelyett sokkal alább kell szállnunk és egész alacsony, közkézen forgó elméletekkel és felfogásokkal kell megelégednünk. A magyar liberális korszak legünnepeltebb történeti munkáinak, A régi és új Magyarországnak szerzője annyira távol állott mindennemű lelki tények felfogásától, hogy nem átallotta Széchenyi István egész lelki működését testi betegségre vezetni vissza. És tapsoló közönsége nem vette észre e felfogás durva materialisztikus voltát, mert maga is rabja volt a 19. század e szellemi betegségének. Ha tehát a következőkben az átlagemberek e történeti felfogását jellemezzük, és benne racionalisztikus, liberális, pozitivista, materialista elemeket találunk, ezen kifejezéseket mindenkor a nálunk divatos átlagos, közértelemben használjuk, anélkül, hogy Diltheyt és Tainet vagy Comte-ot bevonnánk a dologba, melyben ők valóban ártatlanok.

A közfelfogásnak, mely rajtunk generációk óta uralkodik, két fő formája van. Az egyik ellenségesen áll szemben a földi események csodás változatosságával, s amennyiben a cselekvések ez előttünk fekvő labirintusát mégsem tagadhatja, benne egy hibát lát, melyet meg akar és - azt hiszi, meg is tud javítani. Hite szerint ezen rakoncátlan, rendszerbe eddig nem foglalható tömkelegébe az emberi cselekedeteknek mégis lehet rendet és rendszert hozni. A hatalom persze, melytől e csodát várja, időnkint és pártállás szerint más és más nevet visel: egyszer Észnek, vagy Szabadságnak, máskor Demokráciának vagy Liberalizmusnak, néha Kapitalizmusnak, később Anyagnak, Gazdaságnak, Kommunizmusnak hívják, de a különböző nevek alatt egyazon lényeget ismerhetünk fel: egy valami óriási méretekbe nőtt erőt, melynek az ő hívői oly sokféle és komplikált hatáskört, és oly korlátlan működést tulajdonítanak, hogy az szinte már a földi korlátokból kinőve transzcendens lénnyé, bálvánnyá magosul csodálóinak szemei előtt. Ez az erő az emberi történet folyamában minden jónak és minden szépnek egyetlen kútforrása; ő alkot mindent, ami kívánatos, és ő képes mindent alkotni. A szocialisztikus történetfelfogás szerint a gazdasági tényezők az okai az emberi cselekedetek egész sorozatának; nincs egyetlenegy tény sem, melyet ne e gazdasági tényezők alkottak volna, s másrészt, ha e gazdasági tényezők megváltoznak, például a kapitalizmus helyébe kommunizmus lép, ezáltal egyszerre, varázsütésre megváltozik a földi lét, és emberi lélek egész arculatja. Nem kevésbé nagy hatalommal rendelkezik a racionalizmus és liberalizmus bálványa, az Ész és a Szabadság, a Demokrácia és az általános, titkos és egyenlő Polgáruralom, melyeknek, lelkes híveik szerint, szintén megvan legalább is azon erejük, mint a tavaszi napnak, mikor havas mezők és kopár földszalagok helyén egyszeriben virágos szőnyeget és zöld pázsitot varázsol.

A történeti metódus szempontjait alkalmazva e jelenségre, kétségtelen, hogy itt a kauzalitásnak egy egészen jogosulatlan formája áll előttünk. A szemügyre vett erő, legyen annak bármily neve, nem egyéb, mint egy ormótlan nagy Ok, egy óriási méretű kauzalitás, melyről hívői felteszik, hogy képes az emberi cselekedetek végtelen tömegének irányát megszabni, függetlenül minden egyéb indítéktól, mellyel eddig a földi cselekedeteket meg szoktuk okolni, már amennyire ez a történetírásnak egyáltalában lehető volt. Az átlagfelfogás óriási bálványt csinált magának, melyet közelebbről meg nem határozható titkos, minden világrészben, minden korokra, minden egyénre hatékony, legyűrhetetlenül hatalmas erőkkel látott el, aminthogy a liberális és szocialista publicisták Szabadság, illetőleg Anyag-tisztelete néhol veszedelmesen közeledik az alacsony kultúrájú, félvad népeknek bálványimádásához. Ez a föntebb jelzett felfogásnak egyik, pozitív formája, mely a komikumot sem nélkülözi abban, hogy a bálványimádó híveknek egyik állandó mellékfoglalkozása éppen a - pozitív vallások kigúnyolása és diszkreditálása!

A pozitív formát kiegészíti, teljessé teszi a negatív. Hit helyén itt sötét tagadás áll, a bálvány helyén rendszerré emelt képrombolás. Az átlagos történetfelfogás, az ő bálványa, a Nagy Ok boldog birtokában, nekimegy minden egyéb oknak, megsemmisít, hatástalannak, értéktelennek nyilvánít minden egyéb kauzalitást, aminthogy a valóságban nincs is szüksége egyre sem, mivel a nagy bálvány, a soknevű, az Ész, a Szabadság, az Anyag, minden jelenségnek kielégítő oka, s kívüle egyéb oknak nincs is többé létjogosultsága. De nem is lehet, mert ha a Nagy Ok mellett még más indítékok is merészkednének a földi események egymásutánjába irányítólag belenyúlni, ez esetben a Nagy Ok, az Ész, vagy Anyag bálványa semmiképp nem lehetne mindenható, mert el kellene tűrnie maga mellett még olyan kisebb okokat is, melyek létezésüket nem őrá vezetik vissza. A bálvány hívei kénytelenek tehát, nem valami tapasztalati okból, tudományos belátásból, hanem csak bálványuk tekintélyének fenntartása érdekében az emberi fejlődésre ható tényezők sorából kizárni úgy a nagy egyéniségeket, mint az érzelmeket, az ésszel nem szabályozható, mert kedélyvilágban gyökerező vallásos és nemzeti, faji érzéseket. Természetesen ez a múltra nézve nem mindig sikerülhet nekik, de erre nincs is szükségük. Amikor a doktriner liberalizmus kénytelen megállapítani, hogy a középkori ember életének, s ennélfogva a középkori történetnek is egyik fő indítéka a vallásos érzés volt, ezt azzal a magyarázattal köti össze, hogy a középkor sötétségében az igazi nagy okok, az Ész és Szabadság még nem működhettek, tehát a szánalomraméltó középkori ember mit tehetett egyebet, meg kellett elégednie ebben a szomorú korszakban az emberhez egyedül méltó ok szegényes pótlékával, a vallással. Amelyre természetesen manapság, a Nagy Ok uralkodása idején, semmi szükség nincs többé. Hasonlóképp gondolkodik a történeti materialista felfogás a nemzeti indítóokokról, a népi és faji különbségek történeti hatásáról, amiben egyébként csak az eredetileg és mai formájában ismét anacionalisztikus liberális felfogást fejleszti tovább.

Hogy az ilyen konstrukciókat a történész szkepticizmussal fogadja, azt nem kell külön hangsúlyoznunk. Szkepticizmusa azonban nemcsak onnan származik, hogy a történet módszeres tanulmányánál megismerte a pozitivista-materialista iránytól tagadott okok valóságos nagy hatását, a vallásos érzelmek, a morális momentumok, a nemzeti különbségek, a nagy egyéniségek történetalkotó képességét és tényleges erejét. Szkeptikussá leszünk akkor is, ha megpróbáljuk a materialista alapra helyezkedni, és a Nagy Okból magyarázni a jelenségeket, anélkül, hogy egyelőre tekintettel lennénk a többi, előttünk ismeretes indítékra. Talán nem kell külön hangsúlyoznunk, hogy mind a liberalizmus és pozitivizmus Szabadsága és Ész-elve, mind a materialista szocializmus Anyaga: gazdasági tényezői, tagadhatatlanul tényleges faktorai voltak és lesznek a történeti folyamatnak; köztük és az emberi történet egyes, sőt nagyszámú és igen fontos momentumai között valóságos kauzalitás áll fenn, melyet komoly historikus nem is tagadott soha. De ha hatásukat kutatjuk, még pedig az átlagember bálványimádásától mentesen, csakhamar elérkezünk azon ponthoz, hol e nagy okok már összezsugorodnak olyannyira, hogy hatásukat a legélesebb szemmel sem lehet többé felfognunk. Azaz a pozitív és materialista okok bizonyos ponton megszűnvén hatni, következőleg ezen a ponton túl már nem ők, hanem azon okok működnek, melyeknek létezését és jogszerű hatékonyságát pedig az átlagos irány mereven tagadja.

Íme egy példa az agrártörténet köréből, mely annyiban előnyben van a gazdaságtörténet egyéb ágai felett, mert már régen, szinte száz év előtt sikerült megállapítania azon feltételeket, melyek valamely adott helyen virágzó produkciót tesznek lehetővé. Mint talán olvasóim egy része előtt ismeretes, a mezőgazdasági termelésnek szinte matematikailag formulázható feltételeit egy mecklenburgi gazdaember, Johann Heinrich von Thünen fedezte fel, aki gőzölgő elméletektől függetlenül, egyedül gyakorlati, tapasztalati adatok segélyével végezte kutatásait. Adatait az ő évtizedeken át pontosan végzett gazdasági számadásai szolgáltatták neki, és ha kutatásaiban valami eredményt vélt elérni, előbb kipróbálta azt saját gazdaságában, és csak ha az ott bevált, azaz meghozta a várt termést és jövedelmet, csak akkor fogadta el valóságos teoretikus eredménynek. [1] Ezen "egzakt" kutatásai szerint a mezőgazdasági termés a föld munkaképességétől, minőségétől, humusztartalmától és két úgynevezett kulturális tényezőtől függ: az egyik, hogy mi volt korábban az illető földben, s a másik, minő munkát fordít a gazda a most benne lévő terményre, azaz a föld megmunkálása az illető termelési évben. [2] A további építmény hasonlóképpen kizárólag gazdasági tényezőkkel számol: kimondja, hogy a mezőgazdasági termelésnek célja és értelme a jövedelem, a termés hozadéka, és ezen alapon, föltéve, hogy a termés a fönt felsorolt öt tényezőnek lehető legkedvezőbb együttműködése folytán jön létre, még mindig nem bizonyos, hogy hoz-e jövedelmet, mert a gazda bevétele a termésen kívül a szállítási költségtől és a piaci ártól is függ. Mindezen tényezők hatásának, mint mondottuk, matematikailag egzakt lemérése által Thünen képes volt megjelölni azon vidékeket, hol például szemes gabona, másutt marhatenyésztés, ismét másutt kizárólag fatermelés lehet a gazdának jövedelmi forrása. Ez az ő úgynevezett Standorttheoriája, melyet a nemzetgazdaságtan mai napig helyesnek ismer el, anélkül, hogy képes volna azt Thünen speciális területéről, a mezőgazdasági termelésről átültetni az ipari és kereskedelmi termelésre. Csak nemrégen szenvedett hajótörést egy ilyen kísérlet, mely az ipari termelés feltételeit akarta Thünenhez hasonlóan matematikai formulákba szorítani. [3] A nemzetgazdászat tankönyveinek illető fejezetei ma is csak Thünen megállapításait ismételik, és a gazdasági termelésnek csak általános feltételeit, minők a talaj, a nyersanyag, a megfelelő munkaerő, szállítási eszközök stb. tudják felsorolni.

A feltételek, melyektől Thünen teóriája a termés hozamát, azután a gazda jövedelmét függővé teszi, kétségtelenül gazdasági természetűek, s bennük lelki, kulturális vonatkozást első pillanatra alig jut eszünkbe keresni. Közelebbről szemügyre véve azonban, nemcsak a fönt nevezett (gazdaság-) kulturális tényezőkben, de még a föld hozamképességében, minőségében és humusztartalmában is fel kell ismernünk olyan momentumokat, melyeket nem teljesen és kizárólag a természet munkája, az Anyag határoz meg, hanem részben legalább tudatos emberi működés is befolyásol. Hisz "humusz" alatt is Thünen elsősorban az emberi megmunkálásból előálló termőképességet érti, és olyan földre vonatkoztatja, mely épp az emberek céltudatos munkája folytán már elvesztette azon növényi szubsztanciákat, melyekkel műveletlenül, ősállapotában rendelkezett. A gazdaságkulturális tényezők közül pedig az, mely a gazdától végzendő földmunkára vonatkozik, már valóban komplikált fogalom, melynek összetételében a kulturális tényezők határozottan fölényben vannak az anyagiak felett. Ezen természetüket felismerte már a Thünen elméletének ipari térre átültetője, Alfréd Weber is, ki az ipari termelés összes tényezőit két csoportba osztja: egyrészt a természeti-technikai (fekvés, klíma, a megművelés technikája), másrészt a társadalmi- kulturális csoportba, amely utóbbit adott gazdasági és társadalmi formák folyományának tartja, tehát az Anyag és Természet kizárólagos uralma alól felszabadítva, az emberi cselekvés és az emberi történet körébe utalja át. Ezen kulturális csoport, komplex voltához képest, ellenállást tanúsít a gazdaságtörténet azon egzakt, matematikai formulákhoz vonzódó irányával szemközt, mellyel Alfred Weber műveli; ezért kénytelen ő kutatásai további folyamán ezt a tényezőt elmellőzni, és megelégedni azon különbség felemlítésével, melyet az egyes területek népességének faji, öröklött tulajdonságai okoznak az ipari termelés feltételei között. [4]

Az Anyagból, Gazdaságból kiindulva, matematikai formulák büszke bizonyosságán át egyszer csak megérkeztünk a lakosság öröklött faji tulajdonaihoz, egy igen labilis, sokféleképp érthető és nehezen formulázható jelenséghez, mely annyira nem alkalmas matematikai kezelésére, hogy bizonytalanságában a matematikai formulák ellentétjének tekinthető. Amikor azonban egy ilyen komplex lelki tényező bevonul a kutatás körébe, és a szemügyre vett jelenségen hatását érezteti, abban a pillanatban megdől a pozitivista-materialista Nagy Ok kizárólagos uralma, sőt az egész elmélet is buborékként szertefoszlik. Mert ha E=TQHK, ha ez az egyenlet helyes is, amiben nincs okunk kételkedni, de ha K mennyiségét nem tudjuk benne meghatározni, s ha konstatálnunk kell, hogy mennyisége, értelme - népek, fajok, korok, egyének szerint - változik, akkor a pozitív tartalmú K helyébe kénytelenek vagyunk egyszerűen egy ismeretlen, csak ezután és méghozzá: esetről-esetre meghatározandó tényezőt, X-et tenni. Az így nyert eredmény pedig: E=TQHX nem mond egyebet, mint hogy a probléma a gazdaságtannak materiális: természeti-technikai eszközeivel nem oldható meg, hanem átcsap a szellemtörténet, a lelki tényezők hatásával foglalkozó történetkutatás körébe.

Érezte ezt a becsületes öreg Thünen is, aki bár egészben véve Adam Smíth alapján állott, és a liberális gazdaságfelfogás e nagy alkotójának néhány részlettanítását helyesbíté és mélyíté el, mégis munkájában többször is élénken tiltakozik az ellen, ha valaki az ő elmélete alapján akarna valamely gazdasági formát más vidékre átültetni, anélkül, hogy tekintettel volna az ott lakó népesség szokásaira és évszázadokon át öröklött gazdasági gyakorlatára. Ezen minden liberalizmus- és történeti materializmussal dacoló historizmusában annyira megy, hogy nem átallja egyenesen kijelenteni: az ő eredményei csak a mecklenburgi mezőgazdasági területen (amelyről adatai is származnak) érvényesek, teljes egészükben és például a belga mezőgazdaságra már át sem ültethetők.

Így valóban nem marad egyéb hátra, mint komolyan szemügyre vennünk a faji, öröklött tulaídonságok gazdaságtörténeti vonatkozásait.

Zsákutcák zsákutcájában volnánk, ha most a továbbhaladás előtt, definícióját kellene adnunk a fajnak és az öröklött tulajdonságoknak. Ez a szegény fogalom, annak dacára, hogy elég hosszú múltra tekint vissza, a pártok kedvezése és gyűlölsége miatt mai napig sem stabilizálódhatott, és nem tehetett szert általánosan elismert formára. De a történeti kutatás rosszul állna, ha szolgálatában csak pontosan körülírt és mindenkitől egyformán elismert fogalmak szerepelhetnének. Hisz[en] alkotmány, parlamentarizmus, Julius Caesar, athéni demokrácia, germán invázió, liberalizmus, karolingi gazdaság, Don Carlos, árja néprokonság, mind fogalmak, melyeknek az emberi történetben megvan az ő pozitiv alapjuk: a lefolyt jelenség, a következéseiben tapasztalható kapcsolat, a valóságban átélt emberi élet, - melyekkel tehát a történetírás joggal operálhat, sőt kénytelen operálni, anélkül, hogy e fogalmak mibenlétét, e jelenségek és emberek értékelését illetőleg a szakemberek közt bárminemű communis opinio kifejlődött volna. A fogalmak tisztázása folyton folyik, a szaktudomány Julius Caesar jelentőségét kétezer év, az angol parlamentarizmusét kétszáz év, a francia demokráciáét 10-20 20 év óta vizsgálja, anélkül, hogy kutatásait bármelyik kérdésben végképp lezártnak tarthatná.

Így aztán nincs ok szégyenkeznünk, ha a faji kérdést illetőleg sem tudunk pontos, mindenütt érvényes definíciót és értékelést nyújtani. A faj problémája, a liberális tudomány százéves uralma alatt következetesen elhanyagolva és egyoldalú enthuziaszták - gondoljunk csak Gobineau-ra és H. St. Chamberlainre - kezére engedve, ma azon kérdések közé tartozik, melyek közmegelégedésre semmiképpen meg nem oldhatók. Az utóbbi század a szabad költözés, az ipari központok és a közlekedési eszközök rohamos fejlődése révén Európa lakosságának tetemes részét hajtotta új lakóhelyekre, új szomszédok közé annyira, hogy manapság alig van terület, hol a régi lakosok bevándoroltakkal, jövevényekkel vagy azoknak leszármazóival ne élnének együtt. Ha még tekintjük a gazdasági és kulturális krízist, melyben Európa már évtizedek óta él, s amely az emberek testvéries érzését nagyon is korlátok közé szorítja, és érthetővé teszi, hogy a jövevényt nem fogadják tárt karokkal, hanem ehelyett inkább a választófalakat keresik, melyekkel a hívatlan vendéget maguktól elkülöníthetik: akkor megértjük az animozitást, azt a fontos életérdekből is származó gyűlölködést, mellyel a népek a faj, a race, a népiség jelszavára reagálnak. Az egyik fél az őslakó arisztokratikus gőgjével keresi-kutatja, és ha megtalálta: imádja a saját faji tulajdonait (mert faji hibákra, bűnökre csak nem fog akadni az ilyen érdekből származó kutatás!), és helótának vagy felkapaszkodott parvenu-nek tartja a nem-fajtájabelit, míg ez, érezve fajiságának a környezettől elütő voltát, és tapasztalván az elütő fajiság kellemetlen következményeit, kézzel-lábbal tiltakozik a faji kérdés felvetése ellen, és a mindent individualizáló, s éppen ezáltal mindent uniformizáló liberalizmusra esküdve tagadja, hogy faji különbségek léteznének az emberi nem, a homo sapiens egyes csoportjai között.

Nem lehet kétséges, hogy a faji kérdésnek a történeti kutatás körébe vonását meg nem akadályozhatja sem ez a félős tartózkodás, sem pedig az a lehetőség, hogy a várható eredményekkel esetleg tudománytalan körök visszaélést követhetnének el. Az aggályok túlzottak, mert a faji kérdés olyatén felfogása, aminőre történeti kutatásnál szükségünk van, egyik fél kezébe sem adhat fegyvert, melyet az a másik ellen fordíthatna. A történet világánál kétségtelen, hogy sem abszolút kedvező tulajdonú, sem művelhetetlen, javításra alkalmatlan fajok nincsenek, mert a történeti fejlődés során mindegyik faj változásokon megy át, tehát a véletlenül hosszabb fejlődésen, kedvezőbb viszonyokon átment műveltebb fajnak semmi joga nem lehet fejletlenebb társát lenéznie. Viszont a történeti életet élt népfajok közti különbségek sem olyanok, melyeknek a külsőt illetőleg anatómiai eltérések, a belső alkatra nézve pedig valami immanens tulajdonok volnának okozói. Egyetlenegy pillantás az európai népek fejlődésére, meggyőz bennünket az ily mélyreható, változhatlan különbségek valószerűtlenségéröl. Az európai népfajok, melyek történetünknek három-négyszáz év óta főszereplői, az utóbbi ezredév alatt, jóformán szemeink előtt alakultak ki elsősorban keveredés útján, mint az angol a francia-normann-szász-keltából, a francia a latin-kelta-germánból, az északnémet germán és szlávból, a délnémet ismét más germánból és más szlávból, a magyar a honfoglalás előtti finnugor-török keveréknek újabb török-szláv-germán felöntéséből. Mindebből látható, hogy a faj fogalma, amelyre nekünk az európai történet kutatásában szükségünk van, elsősorban történeti alakulat, időben lett és időben megváltozható képződmény, nem pedig valami anatómiai vagy pszichikai unikum, specialitás, mely egy példányban, egyetlen formában állván elő, egész léte alatt büszkén dacolhatna a történeti fejlődés által eszközölhető változtatásokkal.

Ha pedig történeti alakulatnak fogadjuk el a fajt, akkor el kell ismernünk, hogy alá van vetve mindazon tényezők hatásának, melyek a történet folyamán, az emberi cselekvésekre érvénnyel bírnak. Ilyen első sorban a természet, melynek hatása a lakóhelyek szerint, ahol a faj kialakult, különböző: az éjszaki népek, norvégek, dánok, finnek fajiságának tulajdonai a természeti viszonyok folytán eltérnek a mérsékeltebb és délibb vidéki lakókéitól, mint például a délnémetekéitől, magyarok-, olaszok-, spanyolokéitól. Hegyi népek szintén különböznek az alföldek, mocsarak lakóitól. De a természeten kívül kulturális és társadalmi tényezők is megváltoztatják a faj arculatát. Tagadhatatlan, hogy a mai angol faj kialakulására nagy, döntő befolyással volt az a mérsékelt, abszolutizmustól és demagógiától tartózkodó alkotmányos élet és berendezések, melyek Angliában a 17. század óta uralkodtak. Éppen így az amerikai faji speciesre az Egyesült Államok alkotmányos és gazdasági viszonyai, a franciára a hosszú feudalizmus, abszolutizmus és a rá következő század forradalmi demagógiája. A németre a patriarchális és felvilágosodott abszolutizmus, aminthogy a magyar fajiságnak is némely vonása azon közjogi viszony hatása alatt fejlődött ki, mely nálunk négyszáz éven át a legfőbb, központi probléma volt.

A kulturális és társadalmi hatásnak azonban, hogy valóban hatás legyen, az előbbi példákból láthatólag is bizonyos időn át kell tartania, míg az illető faji objektumon tapasztalható, megfigyelhető nyoma maradhat. Faji változás csak huzamos behatás folytán állhat elő. Áll ez olyan változásra, mely egész fajon megy végbe olyképpen, hogy a faj alá tartozó összes egyedek bizonyos idő múlva némely új tulajdonokkal rendelkeznek, melyek korábban, a faj korábbi tagjaiban még hiányoztak. De áll ez az egyéni változásra is, a fajhoz kívülről csatlakozó egyének, illetőleg, mivel huzamos időről van szó, családok megváltozására, asszimilációjára. Idegen fajiságukról leszakadt családok, melyek huzamos időn át benne élnek az új fajiságban, a kulturális és társadalmi tényezők hatása alatt átalakulhatnak, aminek azonban feltétele, hogy a korábbi faji környezettől megváljanak, s viszont valóban benne éljenek az új környezetben. Bajuvár-osztrák származású főúri családok egy-két generáció alatt elcsehesedtek, de viszont mikor egyes tagjaik megint német környezetbe jutottak, igen könnyen visszagermanizálódtak. Az ilyen változásoknál tehát a huzamosság mellett állandóságra is szükség van, hogy az eredmény látható legyen. A kulturális-társadalmi hatás mibenléte feltételezi egyúttal, hogy testi változások aránylag nehezebben jönnek létre, mint lelkiek, annál nehezebben, mivel a történeti kutatást érdeklő fajok többnyire erősen kevertek és állandó, általánosan érvényes külső tulajdonokkal maguk sem igen rendelkeznek. A 19. század nagyfokú keveredése óta a külső különbségek inkább ruhára, testtartásra és egyes testi, külső szokásokra, például hanghordozás, redukálódnak. Tót vagy magyar származású amerikai családok, megtartva anatómiai specialitásukat, ha volt ilyen, mégis rövidesen átalakulhatnak külsőleg tökéletes amerikaiakká.

Összefoglalva: faji tulajdonoknak nevezhetjük azon külső és belső, testi és lelki sajátságokat, melyek a történeti korban egységesen jelentkező, egységes, egyednek tekinthető emberi közösségeket a többitől megkülönböztetik. Ilyen értelemben tehát szó lehet kisebb és nagyobb közösségek faji tulajdonairól, amennyiben azokat fel tudjuk ismerni. Például a germán népcsalád, vagy a szászok, bajorok néptörzsének faji tulajdonairól, az arabok, az izraeliták, a spanyol-portugál zsidók faji tulajdonairól, a magyar nép, a székely törzs faji tulajdonairól. Mindezen tulajdonságok részben a természeti, részben kulturális-társadalmi tényezők huzamos és állandó hatása alatt fejlődnek ki az illető közösségben, és egyszer kifejlődve a közösség tagjai közt átöröklődnek. Ebből világos, hogy faji tulajdonokról társadalmi és köz- vagy magánjogi alapon kifejlődött közösségeknél, minők a társadalmi osztályok, rendek, céhek stb. nem lehet szó. Faji tulajdonok kizáróan a nagyfokú állandósággal rendelkező, mondhatjuk: súlypontjukat és továbbfejlődési, szaporodási lehetőségüket önmagukban bíró emberi közösségekben léphetnek fel, minők a nemzet, nép, néptörzs.

Történeti szempontból faji tulajdonoknak nevezhetjük tehát mindazon örökletes tulajdonságokat, melyek a történeti korszakban a változó gazdasági, kulturális és társadalmi viszonyoktól többé-kevésbé függetlenül valamely nemzetet vagy népet azon egy nemzetté és néppé tesznek.

Ebbe a definícióba ugyan belecsúszott a „nép" és „nemzet'" fogalma, melyeket, hogy „egzaktok" lehessünk, megint külön kellene megvizsgálnunk és meghatároznunk. De ettől bizonyára felment bennünket az olvasó, ki nem fog hozzánk szigorúbb lenni, mint más történeti és egyéb művek szerzőihez, kik szintén definíció nélkül alkalmazzák e kifejezéseket. Nép és nemzet fogalmában minden értelemben van valami állandóság, örökletesség, s ezért nagyon is szükség van rájuk a definícióban, mely nélkülök talán a történetileg változók mellett túlságosan elhanyagolná ezen sajátságokat.

Bevonván a történeti kutatás körébe a faji tulajdonokat, melyek, mint láttuk, csak huzamos idő alatt, állandó nyomás folytán, generációkon át öröklődve változnak, ennek első következése nem lehet egyéb, mint hogy azon kutatási területeken, hol a faji tulajdonoknak szerepét felismertük, bizonyos állandósággal, a történeti események lassú lefolyásával kell számolnunk. Ez már magában véve ellentétben van a liberális felfogás forradalmi, a szocialista-materiális elmélet katasztrofális változásaival, melyektől a két elmélet elsősorban várja az emberi nem haladását. De nem kevésbé szöges ellentétben van magával a haladási tannal, mely szerint a történeti fejlődésnek haladó, kedvelt képlettel szólva: fölfelé irányuló tendenciája van, s amelynek hívei oly magasztos megvetéssel néznek le a középkorra és a vallásháborúk, a nemzeti harcok elmaradt, alacsony korszakára. Amennyiben az emberi fejlődés népek és nemzetek kereteiben, azok tagjaitól elősegítve folyik le, ezen népek és nemzetek semmiképpen nem rendelkezhetnek bennük rejlő, immanens haladási tendenciákkal, mert hisz épp az, mi bennük állandó mag, a faji tulajdonok, fajiságuk, haladás helyett állandóságot, örökletes maradiságot, és csak igen csekély, igen lassú változási képességet foglal magában. Ha tehát az emberi történetben tényleg megvolna ez a liberális haladási tendencia, ez semmiképp nem bírhatná székét a népekben és nemzetekben, mint a történet lefolyásának objektumaiban, hanem ellenkezőleg arra kellene törekednie, hogy e népek és nemzetekben rejlő állandó hajlandóságú tényezőket, a konzervatív erőket legyűrje, és haladásra kényszerítse. De akkor vajon hol lakozzék a haladási tendencia? Ennek kutatását és ilyen spekulációk terét nyugodtan átengedhetjük a pozitív és történeti materialista iskolák ortodox vagy reformista művelőinek.

A faji tulajdonokat tekintetbe vevő történetírás nem fog tehát folyton lelkendezni minden egyes változáson, melyet „haladásnak", javulásnak, az emberi ész és műveltség győzelmének hirdetnek, hanem inkább némi szkepticizmussal kutatni fogja az újnak tetsző jelenség eredetét, előzményeit és azon tényezőket, melyek azt létrehozták. Az ilyen kutatás nem egyszer fogja lehűteni lelkesedését, és bizonyára meg fogja tanítani arra, hogy a legkisebb „haladás'', az emberi művelődés legkisebb nyereménye is csak nehéz munka árán érhető el, lassú, céltudatos törekvéssel, a bennünk levő hasznos, értelmes tulajdonok fáradságos élesítésével és a túlnyomóan mozgásra képtelen tulajdonaink tudatos háttérbe szorításával. Az ilyen kutatás folyton tekintettel lesz a néppszichológia és társadalomtudomány azon fejezeteire, melyek a kulturális viszonyok állandóságáról, az újítások akadályairól, a népfajok életében mutatkozó kontinuitás elvéről szólanak.

Mert ezek a tudományok már rég megállapították a művelődés, anyagi és szellemi műveltség-változás feltételeit, melyek a fentiekből érthetően egészen mások, mint a modern pozitív és szocialista elmélet kultúrképzőnek vélt eszközei. A valóságban ez utóbbiak: tömegek együttes, nem egyéni iskolázása, napisajtó, közigazgatási parancsok és tilalmak, gazdasági harc és kényszer, mindezek nem képesek a kultúra adott viszonyait mélyebben megmunkálni, és bennük lényegesebb változást eszközölni. E tekintetben hasonlítanak a primitív népek faekéihez, melyek a termékeny földrétegnek csak felületét karcolgatják, anélkül, hogy mélyebbre ereszkednének. Ami hatásuk mégis van, azt inkább huzamos, állandó és következetes munkájuknak, és annak köszönhetik, hogy bizonyos időn át szinte szuverén módon, konkurencia és ellenzék nélkül működhettek. A tényleges műveltség-változás felületesebb formája, melyet némely gazdaságtörténész után acculturatiónak nevezhetünk, tisztán ilyen külsőleges változásokat hoz létre. [5] Klasszikus példája ennek azon köztudomású tény, hogy az összes kultúrjavak közül a föld kerekségén legnagyobb elterjedésre a pálinka, betel és dohány tett szert. Jellemző a japáni kultúrátvétel is, mely tisztán külsőleges, mindenben a technikai vívmányok elsajátítására irányul, anélkül, hogy a japáni nép öröklött, történeti, faji tulajdonait bármiképp is érinteni vagy változtatni akarná.

Ezen tisztán külsőleges átművelődéssel szemben sokkal ritkább a valóságos kultúrváltozás, melyet Vierkandt endogénnek nevez. Feltételei is bonyolultak: (1) kell, hogy az illető nép egész szellemi és morális konstitúciója érett legyen a változásra, (2) hogy ugyanazon népben a változásnak szükséges volta tudatosan felmerült legyen, (3) egyes személyek iniciatívája, mert a tömegben magában nincs meg a változás tendenciája, ezt legcélirányosabban, a tapasztalat szerint, nagy egyéniségek adhatják. Végül (4) külső, kívülről jövő alkalom is kell, minő volt szinte egész Európára nézve a francia forradalom és Napóleon reformjai, ránk magyarokra [18]48-ban a párizsi és bécsi forradalom, a pozsonyi országgyűlés reformműködésére az országbeli városi és parasztmozgalmak, a pesti március idusa stb. Ebből egyúttal megítélhető, minő fontosságot tulajdonítsunk egy-egy bármily jóhiszemű "tegyünk már valamit" kiáltásnak sajtóban, parlamentben, társadalmi életben.

Mindezen feltételek együttműködése megindíthat egy tényleges kultúrváltozást, melynek folyamán az állandóságot képviselő, konzerváló tényezők háttérbe szorulhatnak, hatalmuk megtörhetik, és valami új áll elő azon a talajon, hova eddig az idegen új kívülről be nem hatolhatott. A változást tehát az illető emberi közösségben nem külső erők hozzák létre, hanem épp ellenkezőleg, az illető nép egész morális és szellemi konstitúciója változván meg, ennek egyes erői kell, hogy a változást eszközöljék. Az eddigi konstitúció egyes tényezői elhanyatlanak, meggyöngülnek, elhalnak, és helyükbe eddig elnyomott, gyönge, csekély szerepű tényezők veszik át az uralmat és vezetést. Az egész szellemi és morális konstitúció így nyerhet mélyreható változás esetén, egészen új, eddig nem is sejtett formákat és színezetet.

A néppszichológia és szociológia ilyen és hasonló szempontjai eddig jobbadán csak ősnépekre, afrikai, amerikai, ausztráliai vad törzsekre alkalmaztattak, s általában véve inkább etnográfiai, mint történeti jelentőséggel bírtak. A történet köréből csak az ősrégi, és részben kevéssé ismeretes kultúrák, leginkább a kínai és az egyptomi szolgáltattak ilyetén kutatásokhoz adatokat. Az anyag e korlátozásának nézetem szerint semmi belső oka nincsen, külső is csak az, hogy a historikusok egyrészt, másrészt a szociológusok és néppszichológusok kölcsönös ellenszenvvel viseltetvén egymás iránt - az egyik fél tagad minden törvényszerűséget, a másik pedig mindenütt törvényt szimatol, és mindent rendszerbe akar szedni -, mindkettő tartózkodik egymás eredményeinek felhasználásától. Pedig az európai történet kétségtelenül legalább is oly nagy és nevezetes példáit mutatja a műveltség-változás legkülönbözőbb fajainak, mint akármely sötét világrész. Viszont az is kétségtelen, hogy az európai kultúrváltozások is az egyes népfajokban és nemzetekben folytak le, tehát éppen oly állandó jellegű, örökletes és egyúttal könnyen körülhatárolható emberi közösségekben, minők az eddigi kutatástól előnyben részesített vad és félvad néptörzsek. Ha még kiemeljük, hogy az európai népek körében végbement kultúrváltozások lefolyását a rendelkezésünkre álló rendkívül változatos kútfőkből sokkal könnyebben és összehasonlíthatatlanul biztosabban lehet rekonstruálnunk, mint az egzotikus népekét - elég itt arra rámutatni, hogy az európai változások majdnem mindegyikére van egykorú megfigyelőnk, ki a változásban vagy hozzá közel élve, nyílt szemmel figyelte meg annak fázisait; Tacitustól Széchenyi Istvánig a kiváló elmék egész sora -, akkor természetesnek fogjuk találni, hogy a fönt ismertetett fogalmak az európai történet egyes eseményeire és viszonyaira minden kétség nélkül alkalmazhatók.

*

Bennünket itt természetszerűen a magyar változások érdekelnek. De nemcsak azért, mert azok állnak legközelebb hozzánk. A magyarság szereti történetét az angoléhoz hasonlítani, mégpedig leginkább alkotmányának régisége, politikai viszonyainak állandósága, stabilitása miatt. Jogtörténeti kézikönyveinknek a tényleges fejlődést illető csekély tudását sikerrel leplezi az „ezeréves" alkotmány folytonos emlegetése. Ez az ezeréves változatlanság rendkívül érdekes jelenség, és minél részletesebb megvilágításra volna érdemes. Az eddigi magyarázatok: a magyar nép szabadságszeretete, dinasztikus hűsége, a Szent Korona tana stb. alapjában véve csak egy újabb ismeretlent állítanak a megismerendő helyébe. Kétségtelen, hogy a magyar történet változásai kevéssé mozgalmasak, és talán kevésbé is számosak, mint a germán, latin, szláv népeké. A tényleges változások is részben külsőlegesek, talán még acculturatió esetei, részben sokkal inkább egyes nagy egyéniségek személyes működésének köszönhetők - gondoljunk Szent Istvánra! -, mint más népek változásai. És az is kétségtelennek látszik, hogy a változásnak elsősorban a magyarság faji, örökletes tulajdonságai álltak és állnak ellent. Mindamellett hiba volna mindjárt "ezeréves" periódusokkal számolnunk a magyar történetben.

Aminthogy az is kétségtelen, hogy a kézikönyveink és jogtörténeti köztudatunk által Nagy Lajos korától egyvégtében számított „Szent Korona államrendszere" is rászorul pontosabb vizsgálatra, mely tekintettel lesz arra, hogy a 14. századi viszonyok minden faji állandóság mellett sem maradhattak mozdulatlanul az európai változások forgatagában. Már az eddigi kutatások világánál is bizonyosnak látszik, hogy Werbőczi e tekintetben is, úgy mint köz- és magánjogunk egyéb terein is bizonyos változást jelöl, amely változásban működő konzervatív és újító, társadalmi, gazdasági, faji tényezők közelebbi megvizsgálása nem lenne hálátlan feladat. [6]

Ezen általános megjegyzések kissé eltávolítanak kiinduló pontunktól, ahol a gazdasági élet változásairól elmélkedve, bennük lelki, szellemi, örökletes, faji okokra akadtunk. Az eddigi eredményeket a magyar gazdaságtörténet speciális tényeire alkalmazva, olyan jelenségkörbe jutottunk, hol a konzervatív erők, és a kontinuitás elve talán még korlátlanabb hatalommal uralkodnak, mint más népeknél. Hisz az oly gazdaságtörténeti tények, hogy például a magyar nép nem kereskedik, és nem lehet kereskedésre rászoktatni, mindenki előtt ismeretesek, sőt az utóbbi időkben csömörlésig ismételve közhelyekké váltak. Persze anélkül, hogy e szembeötlő ténynek közelebbi okait bárki is szemügyre vette volna. Kétségtelen, hogy az okok között természetiek és társadalmiak is szerepelnek: a hazánkban letelepedett magyar fajnak igen sokáig nem volt szüksége kereskedésre, hogy fenntartsa életet; társadalmi oknak vehetjük például a bécsi kormány kereskedelemellenes politikáját, továbbá a nemesi birtokjogot, mely a szorgalmas kezet is megkötötte és a privilegizáltakat erővel henyélésre kényszerítette, végül a jobbágyságnak kötött helyzetét: ezen külsőleges, kívülről az egyedekre ható tényezők mind részt vettek abban, hogy nálunk nem fejlődhetett ki az a nagy gazdaságtörténeti változás, mely a nyugati népeket, vagy azok lakosságának egy nagy részét mezőgazdasági termelőből ipari és kereskedelmi munkássá és vállalkozóvá tette. De mindezek hatása együttesen sem lehetett volna oly nagy, mint aminő valóban, ha nem járulnak hozzá a magyar faj belső, örökletes tulajdonságai, melyeknek a változás évszázados megakadályozásában és a mai végtelen lassú átalakulásban mindenképp első, döntő szerepet kell tulajdonítanunk.

Mindezek azonban bonyolult problémák, és mi jelenleg, a kutatás legkezdetén, jó, ha óvatosak leszünk, és megelégszünk olyan kérdésekkel, melyek pontosan körülhatárolhatók, és úgy a kutatás során, mint az eredmény dolgában különösebb komplikációktól mentesek. Itt elsősorban a gazdasági termelés azon területei jönnek tekintetbe, melyeken a magyar nép némi előszeretettel dolgozott, amelyek tehát bizonyos értelemben magyar specialitásokat tüntetnek fel. Ezek a mezőgazdasági termelés és a kézműipar némely ágai. Ez utóbbiakkal gyorsan végezhetünk. A magyar iparos, amennyire ezt az utóbbi századokra vonatkozó igen felületes ismereteinkből megítélhetjük, vagy mészáros, vagy szabó, vagy csizmadia volt; ezek a főtípusok, melyeket a közvélemény magyar mesterségeknek szokott tartani. Mind a három kétségtelenül olyan iparág, mely a technika haladására nincs túlságosan ráutalva, s amennyiben újításokra mégis rászorul, ezeket a vevőközönség változott szükséglete úgyis reá kényszeríti. Egészben véve mindhárom jelenség sokkal igénytelenebb, és - valljuk meg - a mi ipartörténetünk teljességgel hátramaradt volta miatt annyira ismeretlen, hogy részletesebb vizsgálatunk a mai viszonyok közt tanulságokat aligha nyújtana.

Sokkal fontosabb problémák a gabonatermelés és az állattenyésztés. Mind a kettő évszázadokon át foglalkozása volt népünk nagy tömegeinek, miből következik, hogy az a termelési mód, mely bennük magyar földön kifejlődött, bizonyára magán fogja hordozni a magyar fajiság, örökletes magyar sajátságok bélyegét. Természetesen ennél a kutatásnál is nagy körültekintésre és óvatosságra van szükség. Hogy csak egy példát említsek: a juhtenyésztés, ha jól tudom, szinte kétszáz év óta egyik forrása a magyar gazdagságnak, és mégis nem hiszem, hogy a termelési mód és a belőle származó produktumok feldolgozásának módszere használható adatokat nyújthatna a magyar fajiság ismeretéhez. A magyarság öröklött tulajdonságai mintha csekély hatással voltak volna a magyar juhtenyésztésre, mely elsősorban néhány nagybirtokosnak köszönheti fellendülését, s ennélfogva a termelési módokat is nagyobbára a külföldről kölcsönözte. Sokkal nagyobb hatása lehetett a magyar fajiságnak a marha- és lótenyésztés miként való kialakulására, valamint a gabonatermelés egyes ágaira. Sajnos, mindezekre igen kevés kútfő áll rendelkezésünkre, s a magyar gazdaságtörténet irodalmában is hiába keresünk hozzájuk útmutatást.

Mi itt a korábban megállapított fogalmakat a magyar bortermelés problémájára fogjuk alkalmazni. Elsősorban azért, mert a magyar bortermelés szinte százötven évre visszamenőleg értékes irodalommal rendelkezik, melyből bőségesen meríthetünk adatokat a minket érdeklő kérdések tisztázására. Alkalmas példává teszi a bortermelést az a körülmény is, hogy természettől adott feltételei szinte az egész országban, és különösen azon vidékeken vannak meg, hol a magyarság lakik évszázadok óta. Ehhez képest a magyar nép mindig szívesen foglalkozott szőlővel és bortermeléssel. És az a - mondhatjuk: érzelmi reláció, mely a bortermelő és munkájának objektumai, a szőlő és a bor között fennáll - egy régi magyar gazdaságpolitikus szerint a „distractio", melyet a bortermelés nyújt, egyik oka nagy elterjedtségének - valószínűvé teszi, hogy a termelőnek lelki tulajdonai, tehát épen a faji sajátságok, nyíltabban, akadályoktól mentesebben, szabad szemmel inkább láthatóan fognak jelentkezni, mint más termelési ágaknál, melyek nem tudnak ily személyes relációba lépni a termelővel. A dolog természetéből folyik, hogy kutatásunkat nem korlátozhatjuk azon processzusra, mely a szőlő elültetésétől a szüretig, a bor valóságos termelésének pillanatáig tart, hanem ki kell terjesztenünk a bor kezelése, a pincészet, eladása és a vele való kereskedés momentumaira is, mivel ezek csak együttvéve merítik ki a bor mint árucikk fogalmát, és csak együttvéve adják a bornak és bortermelésnek jelentőségét a magyar gazdaságtörténetben. Érdeklődésünk ezen kiterjesztését annál hasznosabbnak látjuk, mivel a borkezelés és borkereskedés már erősen túlhaladják az egyszerű agrártermelés körét, és mint ilyenek, technikai és társadalmi tényezők hatásának erősen ki vannak téve, úgyhogy ez utóbbiaknak a faji tényezőkkel szembeállítása bizonyára érdekes tanulságokat fog szolgáltatni kutatásunk számára.

*

[1] J. H. V. Thünen: Der isolirte Staat in Beziehung auf Landwirtschaft und Nationalökonomie, főként I. kötete: Untersuchungen über den Einfluss, den die Getreidepreise, der Reichthum des Bodens und die Abgaben auf den Ackerbau ausüben. II. kiadás. Rostock 1842. V. ö. az irodalomra és Thünen jelentőségére az Allgemeine Deutsche Biographie cikkét, továbbá Alfred Weber: Die Standortslehre und die Handelspolitik az Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik 32. kötet, 1911, 668. Iap.

[2] Thünen matematikai formulája szerint: termés (Emte) = a föld működése (Tätigkeit), kvalitása, humusza és a kultúrtényezők, azaz: E = TQHK.

[3] Alfred Weber: Über den Standort der Industrien, I. Teil, Reine Theorie des Standorts. Tübingen, 1909. Keveset nyújt Wemer Sombart: Der moderne Kapitalismus II/2., 1917. 800. Iap.

[4] Alfred Weber: Über den Standort der Industrien. I. 20. Iap. "Differenzen der rassenmässigen Erbqualitäten der Bevölkerung".

[5] V. ö. ezekre Vierkandt: Die Stetigkeit im Kulturwandel. Leipzig, 1908.

[6] V. ö. Werbőczi birtok- és közjogi újításairól Tagányi Károly: Falu és földközösség. Közgazdasági Lexikon I., 616., s tőlem: Serviensek és familiárisok. Akadémiai értekezés, 1912, 115-121. lap, s A magyar állam életrajza.

*

A magyar bortermelő lelki alkata. Történeti tanulmány. Eggenberger-féle Könyvkereskedés Rényi Károly Bizománya, Budapest, 1922, 3-27.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters