S hogy, mint pásztor halálán az étlen ebek: az őrült óriás bukásával parancs és muszáj megdöglöttek, a nagy zűrben mehetett mindenki arra, amerre tetszett. A katonák faképnél hagyták a halál bodegáját, a foglyok szétlézengtek a táborokból. Még az őrültek is kijöttek szomorú házaikból, s a gyilkosok is tovább állhattak börtöneikből. A józanok ötévi egyetemes őrültsége után hadd legyen szabad mindenki, minden bűn, betegség és perverzitás: őrültebbé már nem tehetik a világot.

Egy csoport közvetlen annak a sínpárnak a fejénél áll, amely ki van jelölve az induló vonat számára. Tudják, hogy még csak két óra múlva indulhatnak, de azért már ott állnak, s nézik mereven a két messziségbe nyúló vasvonalat. És szemeikben végtelen távolság van, és szívükben sápadt kérdések néznek egymással szemben, mint sötét szobában megijesztett leánytestvérek. Mások sorban feküsznek a fal mellett, buta álomba hajítva, eltompulva az élet minden íze iránt. Egy csomó bécsi katona összeállva, édeskés, szomorkás nótát énekel, amilyennel első csókjukat garnírozták körül valamely csónaklábú, kenderhajú Grätchennel. Olyan együtt vannak ebben a nótában, s bajuszuk vége boldogban izeg-mozog, mint egy házasodó egér farka. Közben rumot isznak, s úgy törlik a szájukat, mintha lelküket cirógatnák. Vagy tíz orosz fogoly a földön ül, s egymás húsába dülve, olyan egyforma tátott szemmel, egyforma halvány mosollyal bámulnak a levegőbe. Mit látnak és mit mosolyognak? Egy szemüveges, túlszőke porosz doktorandusz, nekitámasztva magát a falnak, és alighogy kiesett kezéből a szurony, a kézigránát, rászopja magát egy könyvre, melyet francia tudós írt francia irodalmi kérdésről, és egész kiszomjazott kis tudós lelkével nyeli a drága betűket. A tömegben egy pár olasz ágál, ide-oda mozognak, hadonásznak, s olyan hangosan beszélnek, hogy lármájuk néha elfedi a tömeg tompább zsibongását. A levegő sűrű, nehéz, és irtózatos szagok fetrengenek benne. 

Az egyik kijáró melletti padon egy magyar legény ül. A batyuja mellette van, ő egy cigarettavéget szopogat. A cigaretta nem ég, s ez így van rendjén, mert akkor már rég nem volna, és vele az utolsó öröm is kiszakadna az ínséges világból. A legény fiatal. Nagy, világoló szemein, duzzadt arcán, hamiskás ajkain még az ötévi kínszenvedés után is látszik, hogy dalra, csókra, jó kacagásokra született. Végignézegeti az előtte elzsibongó embereket: nem akad-e legalább egy, kivel el lehetne komázni egy kicsit. Mert szó nélkül olyan nehezek az élet nehézségei. Három osztrák katona matat el előtte: az egyiknek olyan országabeli képe van, hogy megrántja a köpenyét, s öt év alatt szerzett összes nyelvi készségével kedélyesen odaszól neki:

- Honnan komm. Svager? (Honnan jössz, Sógor?)

Különösen a sváger szó igézetében bízik. De az osztrák elrántja köpönyegét, s mond valamit durván németül. Azután mind a három idegen katona felkacag, s szájukkal csúfosan utánozzák a legényt. Az elszégyelli magát, kiköpi szájából a cigarettát, tapos rá egy nagy keserveset. Idegen, idegen mindenki ezen a világon!

A csarnok legbelső zugában megtömött hátizsákján ül egy tatár katona. Nyársegyenesen, mereven ül, egy pontra ragasztott szemekkel, mintha sátor előtt ülne nagy pusztaság tágasságában. Arca sötétbarna, fényes barna szemei végtelenül szomorúak. Hosszú kemény koponyája kendővel van bekötve. Úgy jött el a kórházból, hova fején mély vágással került. Semmilyen zajra sem mozdítja a fejét, semmilyen látványra sem rebbenti meg a szemeit. Talán nem is hall és nem is lát semmit. A két kitagadott a terem két legtávolabbi pontján van. Köztük hemzseg, zsibong az európai bábel, és ők nem látják egymást.

A magyar már unja ezt a sok léleknélküli zajt, ezt a sok nem olvasható arcot. - Borcsa most enni ad a disznónak - mondja magában, s gyönge melegség serked nyomán a lelkében. Azután ráhajtja fejét a batyujára, behunyja szemeit, s próbálja elhitetni magával, hogy alszik.

Egyszerre künn az uccán vad kiabálások s futó emberek dobbanásai hallatszanak. A közeli Károly-kapunál egy álmos bajor katona kézen vezette a gazdája lovát hazafelé. A ló valamitől megriadt, kitépte magát a puha kezekből, s vad iramodással rohant a pályaudvar felé. Már patái csattogását is lehetett hallani, már látni is lehetett, amint a csarnok roppant ablakai felemelt fővel, tágult orrlikakkal, lobogó sörénnyel vágtatott el.

Az osztrák katonákból tovább mászott ki - nyúlósan és kanyargósan - a nóta, mint egy kiürgézett galandféreg. Az olaszok hangos röhögéssel egy elromlott automata-mérlegen próbálták megmérni magukat. Az oroszok tovább bámultak és mosolyogtak. A doktorandusz el nem vette volna szeme éhes száját a könyv édes csecseitől a világ minden kincséért. Mindenki tett, vett, aludt, énekelt, mozgott, mint azelőtt. Senki sem figyelt oda ki, senkinek nem volt semmije a rohanó állat. A magyar felugrott, termete teljes magasságra egyenesedett, lábaiban viharos mozdulat volt, s lobogó szemekkel nézte a felséges állatot. A ló egy pillanat alatt eltűnt, mint riadt álom jelenése. Ebben a percben a legény hirtelen megfordította fejét, s a tömegen át, az egymásba mozgó idegen figurák csalitja mélyén egy alakot látott. Egy alakot, mely felszökő mozdulatban volt at eltűnt ló után, melynek szemeiben az ő szemeinek lángja, félig nyílt ajakán az ő el nem kiáltott kiáltása volt. A test értette a megmozdult testet, a szem a szemet, a száj a szájat. A tatár egy pár lépést tett feléje, de a legény már fölkapta batyuját, s odarohant hozzá. Mint éhes száj a kenyérhez, mohón sietett egyik kéz a másikhoz:

- Szervusz, testvér! - mondta boldog kacagással magyarul a magyar.

- Testvér, testvér! - motyogta tatárul a tatár.

Leültek a batyuikra, szorosan egymás mellé. A magyar gyermekes buzgással kurkászott elő holmijából egy darab kenyeret, a tatár pedig valami éktelen kolbász-szerűséget lóbált társa elé. Minden falatnál új unszolással kínálták egymást. Közben záporos bőséggel beszéltek, mint akiknek hosszas hallgatásban duzzadt meg a lelke. A magyar beszélt Balatondörgicséről, az édesanyjáról, a két lovukról, a tehenükről, Borcsáról s az öregebbik disznóról, aki az Istennek sem akar répát enni. Az édesanya, a ló, az otthon szelíd állatai voltak a tatár beszédében is. A tatár tatárul beszélt, a magyar magyarul. De kenyéren át, húson át, szívből csordult szavakon át a két ember értette egymást. Mert ott a kannibál Európa embererdejében az ős család tűzhelye sugárzott szívükből. A tűzhely, melytől széttévedtünk, s azóta vagyunk a világ rossza, Európa árvája.  

In Széchenyi-naptár az 1942. esztendőre. A Széchenyi Munkaközösség kiadása, Budapest, 1941, 48-50.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés