Ami maradt belőlük, mintegy magnak, az földhöz ragadt paraszt volt. Az ember furcsa állat. Hatalmas önzésével, életvágyával legyőzi a külső természetet, s akkor aztán belső természete, ösztönei rabja lesz. Ha ma széttekintünk a civilizált világ nagy és gazdag városaiban, valami szörnyű, mesterkélt, hazug és beteg életet látunk bennük. Hiába okosak, műveltek, tanultak bennük az emberek, mégis alapjában beteg figurák, mert a természet rabságából kiszabadulva, a társadalom és a gépek rabjaivá lettek.

Boldogság az élet kis örömein túl úgy sincs, de ezeknek az embereknek az élvezetei olyanok, amelyek nemcsak őket őrlik fel, hanem a közönséget is. Míg viszont a parasztok örömei nem annyira életellenesek. Ezek nem akadályozzák az életet, nem gátolják a természetes ösztönöket. Kényelmük, szórakozásuk megfér a keretek között, s ha ösztöneik néha vad megjelenésűek is, de ezek csak esetlegesek, egyéniek, nem zavarják a közösség életét. S ha ösztöneik útját követik, mint cselekvő, dolgozó vagy szerelmeskedő emberek, szinte akaratukon kívül fenntartják a fajtát, és fejlesztik a közösséget.

A parasztságnak tehát van egy általános emberi hivatása, az, hogy akarva-akaratlanul, tudva-tudatlanul fenntartsa az ember egészséges viszonyát a természettel, s hogy az akarat és képzelet embereinek az esetleges romboló erejét fékezze és egyensúlyozza. Így parancsolja ezt az élet legfőbb törvénye: a megmaradás törvénye.

Hogy pedig az emberiség miért maradjon meg, azt csak képzelgő és beteg pesszimisták kérdezhetik. Az élet öncélú, s hogy meg akar maradni, azt nem valami elv, program vagy világnézet parancsolja neki, hanem önmagából eredőleg teszi. A lét azért lét, mert nem lehet nemlét.

Ez tehát érvényes miránk, magyarokra is. Meg akarunk maradni, és keressük a formát, a módot, a jövő útját. És keressük a sorrendet. Ez, amint mondtam, minden népnél lehet más és más, térben és időben változik a sorrend, de az biztos, hogy nekünk ma elsősorban az akarat és képzelet embereire van szükségünk, mert megáporodott, megposhadt az életünk. A magyar életnek dinamikussá, mozgóvá kell változnia, felfrissítő belső áramlásra van szükség. Ezt a felfrissítő belső áramlást csak a parasztság hozhatja, nem azért, mintha az különb volna, mint a többi, hanem azért, mert a parasztságnak még szunnyadnak a tartalékerői mind szellemi és erkölcsi, mind a politikai és gazdasági téren. 

Ezt én nem a többi osztályok ellen mondom. Hiszen már azoknak a vezetői is hangoztatják, úgy az ipari munkások, mint az értelmiségiek és polgárok oldaláról, hogy a parasztság nélkül nincs magyar megújhodás. Nem arról van hát szó, hogy a többi osztályok tehetségtelenebbek vagy erkölcstelenebbek, mint a parasztok, hanem arról, hogy a parasztok nélkül nem boldogulnak. Kezükben az ország sorsa, nekik volt gazdasági és politikai hatalmuk, nekik volt kulturális és szellemi szabadságuk, és nem tudtak változtatni a magyar sorson. A forradalom és az ellenforradalom egyformán erőtlen kísérlet maradt a parasztok nélkül. A forradalom nem tudott egészséges demokráciát, s az ellenforradalom nem tudott egészséges fasizmust csinálni. Minden félbemaradt, minden kormány és minden párt félerővel dolgozik és félmunkát végez, mert hiányzik a magyar társadalomból a parasztság ereje. Nem feszít, nem bont, nem változtat és nem egyensúlyoz, mert csak szenvedője, de nem cselekvő részese a magyar sorsnak. 

De a magyar parasztságnak a magyar nemzetben nemcsak ez a társadalmi frissítő szerepe van, hanem reá vár a magyarság népi, vagy pontosabban faji egységének, faji színképének a kialakítása is.

Közhely, hogy az élők sorsa a természetben örök alkalmazkodás. De míg az állatok és növények alkalmazkodása többnyire merev, egyoldalú, addig az emberé visszaható erejű, amennyiben nemcsak ő alkalmazkodik, hanem ő is alkalmazkodásra kényszeríti a természetet. Legalábbis ahol lehet. Az állatok és a növények alkalmazkodása végtelen sok apró mozzanatból áll, miközben az egyedek óriási többsége elpusztul, az ember alkalmazkodásában azonban jelen van a tudat is. Először megismerő, elemző, kutató tudat, s aztán megjelenik az ideál, az eszme, a sorsalakítás tudata, sőt a sorsalakító tudat jelentőségének a tudata is. Nemcsak azt akarja az ember tudni, hogy ő micsoda a világban, hanem azt is, mivé lehet. Így aztán megpróbálja alakítani a sorsát. Néha a lehetőségek vonalán, ezek a szerencsés lépések, néha a lehetőségek ellen, ezek a szerencsétlen lépések.

A magyarságot - sajnos - eddig az jellemzi, hogy többször próbálta a lehetőségek ellen, mint a lehetőségek vonalán az alkalmazkodást. A hunok, avarok és az első Árpád-fejedelmek szerencsétlen módszerei után Szent István megtalálta a szerencsés alkalmazkodást, de azután elveszítettük, és mondhatni: máig sem találtuk meg. Így pazaroltuk el a népi erőt a tatárok és a törökök ellen. S amikor a Habsburgokkal való szövetkezés útján a lehetőségek vonalára léptünk, akkor már nem volt bennünk elég erő, hogy mint egyenrangú szövetséges álljunk melléjük. Szolgák meg nem akartunk lenni, és ekkor meg a szabadságharcokban pazaroltuk a törökök után és Dózsa után megmaradt népi erőt. Annyi szerencsénk volt ebben a szörnyű ember- és erőpazarlásban, hogy legalább a középosztály magyar részében, köznemesekben és értelmiségiekben kifejlődött valami magyar közösségi érzés, valami magyar ízlés, magyar sorstudat és valamelyes egységes magyar állami egységtudat is. Ha széthúztak is, Habsburg- és törökpártiakra oszlottak is, ha harcoltak is egymás ellen kurucok és labancok, de mindegyik akarta, hogy Magyarország egy ország legyen, a magyar nemzet egységes magyar nemzet legyen. Nem tudtak belenyugodni, mint egyes nyugati nagy nemzetek, hogy 2-3 apró országban éljenek.

Persze ez a középosztály ezt a magyar egységtudatot nem tudta átruházni a nagytömegű parasztságra; a polgárságra és az ipari munkásságra meg nem is akarta. Így aztán amikor felmorzsolódott, megsemmisült a magyar középosztály, idegenek jöttek [a] helyébe, akikből már hiányzott, s akiknek egy részéből ma is hiányzik ez az ösztönös magyar közösségi érzés és ösztönös magyar sorstudat. Hiányzik belőlük a magyar ízlés, és hiányzik a híres magyar józanság is. Ennek a ma uralkodó középosztálynak és polgárságnak izgékony, kapkodó, felületes, másfelől ennek ellentétében maradi, reakciós lelkisége nem alkalmas a magyar közösség vezetésére. Különösen nem alkalmas a magyar parasztság vezetésére, mert az a nép már eleve gyanakvó és bizalmatlan az olyan emberekkel szemben, akikkel nem tud lelki kontaktust találni. Azért lett keresztény nemzeti ellenforradalmár népi demokrata helyett, azért nyugodott bele, sőt támogatott minden olyan politikust, aki a parasztságnak és a munkásságnak nem akart politikai jogot adni, mert érezte, hogy másképp nem maradhat felül.

Szemünk előtt folyik le ennek a középosztálynak zavaros kapkodása. Vagy túl modern, vagy betegesen reakciós. Aki a zsidót megtagadja, az más idegenek vonzása alá kerül. De önmagunkba merülni, a magyar valóságba belemélyedni nem tud. Sem a munkássággal, sem a parasztsággal nem tud azonosulni, mert hiszen mindegyiken csak uralkodni szeretne. Velük szenvedni, osztályazonosságot vállalni nem bír, mert sem lélekben, sem testben nem azonos vele. Idegen szolgákból és felfelé alkalmazkodó bevándoroltakból nem könnyen lesz együttműködésre alkalmas demokrata polgár.

Még ez sem volna nagy baj, ha időnk volna. Majd csak megtalálnánk egymást kölcsönösen. Ha magyarok akarnának lenni, előbb-utóbb meg kellene keresniök minket, mert mi egészen biztosan nem keresnénk meg őket. Mi nem léphetünk ki önmagunkból, mert mi úgy vagyunk magyarok, hogy nem is tudjuk, hogyan lehetnénk mások. Az idegen hatás megzavarhat bennünket, de vagy a magunkévá tesszük, vagy lerázzuk.

Erre azonban nincs idő. A szomszéd népek eleven demokráciája és eleven nacionalizmusa, és eleven szocializmusa nagy hódító erő velünk szemben még akkor is, ha nem állna mögötte katonai hódítás vágya. A magyarságnak ma sajnos nemcsak szociális bajai vannak, nemcsak a helytelen birtokeloszlás, nemcsak az alacsony munkabérek, nemcsak a rossz kiválasztódás, nemcsak a dolgozók jogtalansága és elhagyatottsága, hanem a faji bomlás, faji széthúzás veszélye is fenyegeti. Lehet, hogy a faji egység eszméje a németeknek orvosság volt, nekünk azonban méreg, mert a szociális bomlás mellé faji bomlást hozott. "Asszimilánsok", disszimilánsok, "törzsökösök" és beolvadottak hadakoznak egymással, részint nyíltan, részint rejtve, más köpönyegek alatt. Szemmel látható, hogy az óriási jobboldali tábor azért munkaképtelen, mert olyan belső ellenszenv, olyan mérges faji gyanakvás van a fajmagyarok és az asszimilánsok között, hogy képtelenek az együttdolgozásra. Ez a szerencséjük a fajiságon felülemelkedő öreg jobboldaliaknak, a konzervatív birtokosoknak és a liberális tőkéseknek és a velük együttérző és együtt dolgozó magas hivatalnokoknak, hogy ez a furcsa faji bomlás keletkezett itt. Máskülönben leváltotta volna már őket egy frissebb, harcosabb, próbálkozóbb szellemű jobboldali sereg. Hogy jobb vagy rosszabb volna-e a magyarságra, nem kutatom, ellenben azt biztosan tudom, hogy ezek egyike sem tud a magyarságnak egységes vezető réteget, sem igazi szociális és népi politikát adni.

Ez a felismerés napról napra jobban terjed. A fajilag magyar középosztály legjobbjai, főleg a fiatalok és azok a beolvadottak, akik már véglegesen elfogadták a magyarsághoz való tartozást, és meg is van bennük a teljes azonosuláshoz szükséges őszinteség és alázat, már évek óta hirdetik, hogy a magyar megújuláshoz a parasztság teljes erejére is szükség van. Egyik rész csak a tehetséges parasztfiúk kiemelését és a középosztály felfrissítését szorgalmazza, a másik már tovább lát és tovább megy, mert a parasztság teljes bevonulását követeli. Tehát szerintük már nemcsak a parasztok tehetséges fiaira van szüksége a magyarságnak, és nem is a jelenlegi középosztály felfrissítésére, hanem igazi új értelmiség kialakítására, amely már nem programból, hanem valóságban magyar legyen.

Természetesen ezeknek van igazuk. A magyarságnak nem szabad magából kimarni a beolvadó idegeneket, de a szellemi és politikai vezetést nem engedheti át senkinek. Mert ha még jó vezetők volnának is, még ha helyesen vezetnék is a magyar népet (sajnos, eddig ebből semmit sem láttunk), még akkor sincs rá szükségünk, hogy a magyarság belső szociális küzdelmeit, az új rendért folyó küzdelmet faji síkra vigyék át, s faji gyanakvás mérgezze a szellemi és politikai felszabadítás harcát. Ezt nem lehet másképp elkerülni, mint ahogy a parasztság, amely a legtisztább és legnagyobb magyar törzs, kerüljön a magyarság élvonalába. A parasztság még az idegeneket is legjobban beolvasztotta, mert nem a nyelvi és kulturális felület elfogadására, hanem a népi ízlés, s általában a népi ösztönvilág elfogadására kényszerítette őket.

A magyarság ma még nem egységes nép. Nem azért, mert osztályokra, felekezetekre, pártokra oszlott, ez minden népnél így van, hanem azért, mert alsó és felső rétegei fajtában és ízlésben is másfélék. Erre nagyon világos bizonyíték, hogy éppen most keresi mindenki, amikor a faji egység jelszava uralja a világot, hogy mi a magyar, ki a magyar, hol a magyar? Ha tudnák, nem keresnék. S ha következetesen keresik, megtalálják a paraszti törzsben. Mert máshol valóban csak nyomokban él, s az is el-elvész az idegen hatások között. Hogy egységes néppé váljék, a nagy paraszti törzs felemelkedésére van szükség. Ha az az erő, tehetség, bölcsesség és naiv hit, józanság és egyensúlyozó erő, ami még a mi parasztságunkban szunnyad, felszínre kerül, a beolvadó idegenek is könnyebben megtalálják az igazi magyar formát, mint ma, amikor vagy nemzetközi arisztokratáink, vagy zsidó és német sajtóembereink mutatják nekik a nem magyart, hanem az álmagyart, nem a népit, hanem a "népiesch"-t.

A mi parasztságunknak tehát az általános emberi hivatáson túl van egy külön magyar hivatása is: magyarrá kell tennie, mert csak ő teheti magyarrá a magyar nemzetet. Nincs szükségünk belső faji harcokra, mert ez csak akadályoz bennünket a felszabadulásban és a nagyvonalú fejlődésben is. Akármilyen szerények és félrehúzódók vagyunk is mi magyarok, azt senki sem kívánhatja tőlünk, hogy mi lépjünk ki önmagunkból, hogy mi alkalmazkodjunk, mi vegyük át az idegen lelkiséget. Még ha ez a lelkiség valami határozott formát mutatna is, akkor is egy nép nehezen és sokára hagyhatja el a saját formáját. S ha elhagyja, belepusztul. Az emberek megmaradhatnak, de már más nemzethez tartoznak. Ez a minálunk uralkodó asszimiláns lelkiség azonban nem német, nem szláv, nem latin, hanem valami furcsa, nem is nemzetekfeletti vagy nemzetközi, hanem nemzetenkívüli keverék, és hozzá minden állandóság nélkül. Ehhez mi nem alkalmazkodhatunk. Ellenben ők alkalmazkodjanak a néphez. A néphez, az igazi magyarokhoz, mint Petőfi, s akkor belőlük is olyan igaz magyar lesz, mint Petőfiből. 

In Széchenyi-naptár az 1942. esztendőre. A Széchenyi Munkaközösség kiadása, Budapest, 1941, 51-56.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés