A Naplóban jelzett «általános, élénk» helyeslésből arra lehet következtetnünk, hogy parlamentáris alkotmányunk érvényesülésének első idejében még nem vert gyökeret közéletünkben az a megkülönböztetés, amely a «becsület», «illem», «modor» tekintetében más mértéket alkalmaz a «társaságbeli emberre», és mást a «politikusra». A parlamenti illem és modor fogalmi elválasztása a társadalmi illemtől és jó modortól, s a kettőnek szembeállítása későbbi időből származik.

Vajon mi lehetett az oka annak, hogy ez a helytelen - parlamentet és politikusokat egyaránt lealacsonyító - megkülönböztetés kialakult? Számos egyéb ily irányban ható tényező mellett e megkülönböztetés kialakulásának tételes jogi okát abban találhatjuk, hogy házszabályaink terminológiája nem alkalmazkodott a parlamenti tevékenység természetének és céljának követelményeihez, s a kettő közötti diszharmónia fogalomzavart eredményezett. Régebbi házszabályaink ugyanis a Ház méltóságával össze nem férő, továbbá az illemet sértő kifejezések használatát - az illetlenség fokára való tekintet és ily irányú minden megkülönböztetés nélkül - egyformán az elnöki beavatkozás (rendreutasítás) felhívásával torolták meg. [1]

Csakhogy ez a látszólag szigorú megoldás túllő a célon. Szemben állanak vele a parlamenti tevékenység természetéből és céljából folyó követelmények. Mert kétségtelen az, hogy üdvös és megnyugtató eredményt csak attól a parlamenti munkától remélhetünk, melyben a szólásszabadság és a kritika szabadsága azokig a legvégsőbb határokig el van ismerve, amely legszélső határok épen csak a parlamenti munka lehetőségének és a parlamenti tagok és pártok nélkülözhetetlen összeműködésének biztosítására szolgálnak. A szólásszabadságot a parlamentben a legnagyobb liberalizmussal kell kezelni. A kicsinyeskedésnek innen távol kell maradni.

Ez a megfontolás indokolttá teszi és megköveteli, hogy a Ház munkájában való részvételnél az illemszabályokkal való súrlódások, sőt az illemszabályoknak a parlamenti munkát és együttműködést jelentősen nem akadályozó negligálásai is megtorlás nélkül hagyassanak. Elvégre is a parlament tagjai különböző társadalmi osztályok fiai, különböző tudással, műveltséggel, modorral, temperamentummal stb., s míg az egyik képviselő mélyenjáró ellentéteket is a legsimább és teljesen szalonképes modorban tud feltüntetni, addig a másik képviselő a hang élességével vagy kifejezéseinek csípősségével igyekszik magát jobban megértetni, vagy szavainak súlyt kölcsönözni. A politikai ellentétek erőssége és a parlamentnek gyakran szenvedéllyel fűtött légköre is figyelembe veendő. A parlamenti szólásszabadság mindenekfölött álló szempontja érdekében az ilyenformán jelentkező apró-cseprő áthágásokat el lehet, és el is kell tűrni, egészen addig a határig, míg ezek a parlamenti munka lehetőségét és a szükséges összeműködést nem veszélyeztetik.

A parlamentáris élet természetével és követelményeivel tisztában levő elnök eszerint cselekszik. Bár a házszabályok a Ház tekintélyét és az illemet sértő minden kifejezés ellen felhívják az elnöki beavatkozást, az elnök mégiscsak az olyan, erősebben szembeszökő durvaságokkal szemben fog beavatkozni, amelyek a nyugodt parlamenti munka lehetőségét kizárják vagy azt jelentősen akadályozzák. Ez azonban téves következtetésekre ad alkalmat. A contrario ugyanis így lehet érvelni: az illem, amelyről a házszabályok beszélnek, s amelyet a házszabályok az elnöki közbelépés felhívásával szankcionálnak, kétségkívül más illem, mint a társadalmi illem. Hiszen minden újságolvasó ember látja, hogy a parlamentben elnöki megtorlás nélkül hangzanak el olyan kifejezések, amilyenek a jó társaságban nem használatosak. Eszerint a házszabályok illemen nem a társadalmi illem közkeletű szabályait, hanem az ún. parlamenti illemnek az előbbitől eltérő, annál enyhébb szabályait értik.

És tovább következtetve: amit tehát ezek az enyhébb (parlamenti) illemszabályok nem tiltanak, vagyis mindaz a magatartás és kifejezés, amely elnöki megtorlást nem von maga után, az a parlament méltóságát nem sérti, azzal összefér, a parlamentben illetlenségnek nem is tekinthető, tehát e helyütt szabad, megengedett.

Ezt a téves következtetést helybenhagyják, sőt a terminológiával is megerősítik a képviselőház újabb (1913.) házszabályainak 214. és 215. §§-ai. Ezek a §§-ok már csak «a parlamenti illemet» sértő kifejezéseket és magatartást tiltják, s ennek a tilalomnak a szankcióját írják elő a 251. §-ban. A (társadalmi) illemet sértő kifejezésekről és magatartásáról nincs többé szó, ezeknek a tilalma az új házszabályokból kimaradt, s a nem nagyon aggályos lelkiismeretű törvénymagyarázók hamar készen vannak a következtetéssel: ami nem tilos, az jogilag szabad, vagyis a társadalmi illemnek az elnöki védelemben részesülő parlamenti illemnél érzékenyebb szabályai a parlamentben nem kötelezők.

Míg így az új házszabályok említett rendelkezései az illemet sértő cselekvések szempontjából a régi házszabályok vonatkozó rendelkezéseivel szemben elnézőbbeknek mutatkoznak, (mert hisz[en] nem minden illetlenséget, hanem csupán a «parlamenti» illem megsértését tilalmazzák és büntetik), addig a Ház valamelyik tagja ellen elkövetett sértések megtorlásánál éppen ellenkezőleg az előbbi szabályt megszigorítani látszanak.

A régi házszabályok 221. §-a ugyanis csak a Ház valamelyik tagja ellen elkövetett durva sértés fenforgása esetén hívta fel az elnöki megtorlást (rendreutasítást), az enyhébb sértésekről nem szólott, azokat kifejezetten nem tilalmazta. Ezzel szemben az új házszabályok 214. §-a általánosságban rendeli, hogy a «sértést tartalmazó nyilatkozatoktól tartózkodni kell», s e tilalom áthágása esetén a 251. §. kötelességévé teszi az elnöknek a közbelépéstés pedig enyhébb esetekben a figyelmeztetést, ha pedig a «vétség súlyosabb természetű», akkor az elnöki rendreutasítást. Ennek a látszólag szigorúbb formulázásnak azonban itt sem az az eredménye, hogy most már a kisebb jelentőségű - éleskedő és csipdelőző - sértések is megtoroltatnak. Ez a parlamenti szólásszabadságnak alig indokolható és alig keresztülvihető megszorítása volna, s a parlamenti élet természetével és követelményeivel tisztában levő, s e szerint cselekvő elnök az új házszabályok alapján is csak súlyosabb sértések előfordulása esetén lép közbe.

Csakhogy a házszabályok szószerinti értelmétől eltérő eme gyakorlatnak e téren is ugyanaz a következménye, amit fentebb az illemet sértő nyilatkozatok liberális elbírálásával kapcsolatban kimutattam. A kisebb sértések és ízetlenségek elnöki beavatkozás nélkül maradván, megengedett vitatkozási modornak tűnnek fel, vagyis a kisebb sértések parlamentáris értelemben nern tekintetnek többé sértéseknek. Így alakul ki lassan a parlamenti illem fogalmának pendantjaképen a parlamenti sértés új fogalma, élénken dokumentálva a parlamenti élet fokozatos eldurvulását és színvonalának elszomorító süllyedését. 

De tévedés volna azt hinni, hogy az e téren tapasztalható fogalomzavar csak a magyar közélet gondolkozását fertőzte meg. Ugyanezt a dekadens irányzatot látjuk érvényesülni az angol parlamentáris gyakorlatban is.

Az angol képviselőház elnökét a parlamenti élet hosszú múltjának praecedensei irányítják abban a tekintetben, hogy milyen illemsértő magatartásnál és kifejezésnél lépjen közbe, s milyen eseteket hagyjon figyelmen kívül. Természetes azonban, hogy a parlamenti élet követelményeinek megfelelően az ő eljárásánál is a szólásszabadság és a szabad kritika elveinek liberális respektálása a vezéreszme, s így ő is figyelmen kívül hagyja a parlamenti tagok apró-cseprő illemsértéseit, míg ezek a parlamenti munka lehetőségét és eredményességét nem veszélyeztetik.

Már most, ha azt látjuk, hogy az angol parlamentben elhangzanak igen erős és jó társaságban egyáltalán nem használt kifejezések és fordulatok, s ezeket az elnök teljesen figyelmen kívül hagyja, vagy az elnöki beavatkozást sürgető felkiáltásokra egyenesen azzal felel, hogy: «A tiszteletreméltó képviselő semmiféle imparlamentáris kifejezést nem használt», akkor bizony itt is kézenfekvőnek látszik az a következtetés, hogy a parlamenti illem, az más, a parlamentben szabad az, ami jó társaságokból ki van zárva. Egyenesen az elnöki székből enunciálta ezt a sikamlós tétett Sutton Manners Károly az 1832. reformot követő ülésszak egyik ülésén. Ugyanis egy elnöki megtorlás nélkül maradt igen durva beszéd miatt méltatlankodó képviselőnek így válaszolt: «A tiszteletreméltó képviselő remélem át fogja látni, hogy különbség van a között, amit ő jóizlésűnek, és amit a Ház szabályellenesnek tart».

Eszerint tehát csakugyan különbség volna a társadalmi illem és a parlamenti illem között? Csakugyan szükség volna arra, hogy ezt a különböztetést megtegyük? A parlamenti élet valóban kizárná azt, hogy a parlamentben is az illem közkeletű szabályai uralkodjanak?

Egyáltalában nem! A kettőt össze lehet, és össze is kell egyeztetni!

De hogyan lehetséges ez a parlamenti élet követelményeinek figyelmen kívül hagyása nélkül? Milyen formában?

A helyes megoldás - már amennyire a jog ezt a kérdést egyáltalában megoldhatja - azzal volna elérhető, ha a házszabályok előrebocsátanának egy általános tilalmat, amely ilyenformán hangzanék:

«A Ház méltóságát és az illemet sértő, nemkülönben a bárki ellen sértést tartalmazó nyilatkozatok és cselekmények szigorúan tilosak, miért is azoktól tartózkodni kell.»

Ennek az általános tilalomnak szankció nélkül kellene maradni. [2] Mint elvi utalás és figyelmeztetés állana ez minden egyes képviselő előtt jelezve, hogy a parlamentben is az illem általános szabályai irányadók, s a sértegetések parlamenti megitélésében is a jóízlés közkeletű szabályai vétetnek alapul. Mint szankció nélküli lex imperfecta nem célozna ez a tilalom egyebet, mint azt, hogy az elvet leszögezze, a fent említett fogalomzavart eloszlassa, s a jóhiszemű félreértéseket kizárja. Ezzel kiküszöböltetvén a társadalmi illemtől különböző parlamenti illeni homályos és nyúlós fogalma, a parlament minden tagja világosan látná, hogy nemcsak önmagával szemben, hanem a Ház rendjével szemben is tartozó kötelessége, hogy a Ház szabályaiban is elismert és alapul vett közkeletű illemszabályokhoz alkalmazkodjék, s a jóízlés által tiltott mindennemű sértegetésektől tartózkodjék.

Az imigyen előrebocsátott általános tétel után következnék a házszabályok további rendelkezése, amely az elnök közbelépését hívja fel olyan esetekben, amikor a Ház méltósága vagy az illem szabályai szóval vagy cselekedettel durván megsértetnek, vagy amikor bárki ellen durva sértés követtetik el.

A Ház méltósága elleni durva sértésként csak azokat a súlyosabb áthágásokat kellene megtorolni, amelyek egyenesen és tudatosan a Ház tekintélyének csorbítására irányulnak, vagy amelyek megtorlatlanul hagyásából a közvélemény a Ház tehetetlenségére vonhatna következtetést. Az illem szabályai és egyes képviselők ellen elkövetett sértések pedig csak akkor volnának megtorlandó durva sértéseknek minősítendők, ha a parlament munkásságát, illetve a parlament tagjainak nélkülözhetetlen összeműködését jelentősen akadályozzák vagy veszélyeztetik.

Ilyen formulázás mellett nem lehetne többé szó parlamenti illemről, nem lehetne a parlamentben szem előtt tartandó illemszabályokat a társadalmi illemszabályoktól elkülöníteni, hanem az illemszabályok elleni cselekvésnek volna két kategóriája. Az első kategóriába tartoznának az illemszabályok kisebb jelentőségű negligálásai, amelyek jogi szankció nélkül maradnak, nem mintha fair voltuk elismertetnék, hanem mert magasabb érdekből ezekre az illetlenségekre azt kell mondanunk: pati posse.

A második csoportba tartoznának azok a durván illemsértő cselekvések és kifejezések, melyek a parlament munkaképessége és a parlamenti munka eredményessége érdekében elnökileg megtorlandók. A szó szorosabb értelmében az illetlenségnek szankcióval fenyegetett ezen második csoportját nevezhetnénk par excellence imparlamentáris magatartásnak vagy imparlamentáris kifejezéseknek, de ez a terminus nem volna a parlamentben illetlen magatartás és kifejezés szinonimája, hanem ennek az utóbbi genusnak csak egyik - súlyosabb elbírálás alá eső - speciese.

A durva sértések szigorú megtorlását életképes parlament nem nélkülözheti. De a kisebb jelentőségű áthágásokkal szemben is ki kell jelentenie saját reputációja érdekében az elvi tilalmat, már csak azért is, hogy ha a parlament az egyéni ízléstelenségnek és modortalanságnak enyhébb eseteivel szemben a törvényhozói munka szabadságának magasabb szempontja érdekében szemet is huny, ez ne tűnjék fel úgy, mint az ilyetén magatartás hallgatólagos approbálása.

Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy bármilyen lesz is a házszabályok idevágó rendelkezése, az ízléstelenséget a parlamentből az emberi lehetőség határáig csak az irthatja ki, ha a választók törvényhozói kvalitásokkal bíró komoly embereket küldenek a parlamentbe. Ahol ez nem így van, ott hiába minden szabály, ott a baj sokkal mélyebben gyökerezik, mint azt a parlamenti hang és modor eldurvulása a felszínen mutatja.

Nagy igaza volt Disraelinek, a jeles angol államférfiúnak, aki 1879-ben így nyilatkozott: «Ha egyszer megszűnnek gentlemaneket küldeni a parlamentbe, akkor ez a birodalom veszve van!»

*

Ami már most azt a kérdést illeti, hogy milyen nyilatkozatok és cselekvések vonandók az elnök által megtorlandó durva sértések, fogalma alá? - vagy a fentebb mondottak alapján közelebbről körülírva:

az illem szabályai és egyes képviselők ellen elkövetett milyen sértések azok, amelyek a Ház munkáját vagy a parlament tagjainak nélkülözhetetlen összeműkődését jelentősen akadályozzák vagy veszélyeztetik? - Továbbá, melyek azok a Ház méltóságát durván sértő kifejezések és cselekmények, amelyek egyenesen és tudatosan a Ház tekintélyének csorbítására irányulnak, vagy amelyek megtorlatlanul hagyásából a közvélemény a Ház tehetetlenségére vonna következtetést? Ezeknek a kérdéseknek, a konkrét esetben való elbírálását nem lehet merev szabályok felállításával megkötni és irányítani, ellenkezőleg, a felmerült esetek helyes eldöntése mindig az elnök tapintatától és diszkréciójától fog függni.

Természetes ugyan, hogy e téren a parlamenti élet praecedensei alapján bizonyos állandó gyakorlat fog kialakulni. Ez egyrészt az elnök diszkrécionális hatalmának szűkítésére vezet, viszont másrészről az elnöki tekintélyt emeli, amennyiben az állandó gyakorlathoz alkalmazkodó elnök pártatlanságát kidomborítja, s az ilyen intézkedésekben való közmegnyugvást elősegíti. De tévedés volna azt hinni, hogy az ilyen irányelvek által való megszorítás valaha is az elnök diszkrécionális hatalmának teljes megkötéséig mehetne. Az angol parlamenti életben igen sok ilyen - az elnöki diszkrécionális hatalom kezelőjét irányító - közelismert irányelvvel találkozunk, melyek épen az elnöki hatalomnak praecedensekre támaszkodó kezelési módja következtében érvényesülnek az állandó gyakorlatban.

Ezek az irányelvek észszerűségüknél fogva nálunk is követhetők volnának, és a következetes eljárás nálunk is kialakíthatna bizonyos állandó gyakorlatot, amelynek üdvös hatása elfajult parlamenti életünk regenerálását jelentősen előmozdíthatná.

Megkísértem, hogy egynéhány ilyen általános, követésre alkalmas irányelvet, főleg az angol parlamentáris gyakorlat szemmel tartásával megkonstruáljak. Különösen azon a téren, ahol az áthágások a leggyakoribbak, ahol a szenvedélyek legerősebbek, ahol az elnöki pártatlanság kidomborítása közmegnyugvás keltése céljából legszükségesebb. Vagyis a parlamenti tagok egymást kritizáló és támadó, éles, csípős vagy durván sértő kifejezéseinek s magatartásának elbírálásához próbálok támogató pontokat nyújtani a következőkben:

1. Elvül szolgálhat, hogy a parlamenti tagoknak egymás ellenében hangoztatott csípős és éles kifejezései elnöki beavatkozás nélkül maradjanak, ha azok a politikai magatartást kritizálják, ellenben az elnök köteles megvédeni mindenkit olyan megjegyzések ellen, melyek nem a politikusra, hanem az egyénre vonatkoznak s alkalmasak arra, hogy a közvélemény előtt őt egyéni értékében leszállítsák.

Canning György angol miniszterelnököt 1823. évi április 17-én Brougham Henrik képviselő így aposztrofálta: «Abból a célból, hogy hivatalba juthasson, a botrányos csúszás-mászás leghihetetlenebb példáját adta, amit a politikai köpenyegforgatás története felmutathat.» [3] Az elnök nem tartotta szükségesnek a beavatkozást. Sőt midőn 1896-ban a miniszterelnök egyik kiváló ellenzéki vezérre azt a megjegyzést tette, hogy «egész politikai életében a következetlenség monumentális mintaképe volt», az ellenzék rendreutasítást követelő zajongására az elnök haiározottan kijelentette: «A tiszteletreméltó képviselő semmiféle imparlamentáris kifejezést nem használt.»

2. Ha valakinek állításai valótlannak jelentetnek ki, elnöki beavatkozásnak csak az esetben van helye, ha a valótlannak mondott kijelentés megtevőjének az imputáltatik, hogy szándékosan mondott valótlanságot. Ha csak arról van szó, hogy valakinek állítása tényleg valótlan, ez esetben elnöki beavatkozásnak nincs helye. Hogy a valótlanság megállapítója kétségbevonta-e a helyreigazított állítás kijelentőjének jóhiszeműségét, ezt nemcsak a szavak alapján, de a gesztusok, hanghordás és az összes kísérő körülmények figyelembevételével egyedül az elnök állapíthatja meg. De ha a képviselő világos szavakkal - kibúvók fenntartása nélkül - kijelenti, hogy az állítás jóhiszemű voltában nem kételkedik, ezt a magyarázatot el kell fogadni.

3. Nem szenved kétséget, hogy nagyfokú illetlenség és erős sértés a szónokkal szemben, ha akár egyes képviselők, akár többen, akár egész pártok valamelyik szónok beszéde kezdetén vagy annak folyama alatt a teremből tüntetően kivonulnak. Még fokozottabb illetlenség, ha valaki azután távozik, miután támadott, gyanúsított, interpellált s nem várja be a feleletet, a védekezést, a helyreigazítást. Mivel azonban az ilyen magatartás nem elháríthatatlan akadálya a parlamenti munkának, mivel továbbá ez a magatartás a közvélemény előtt úgyis önmagát kompromittálja, mert a vita elől való megfutamodás jellegét viseli magán, s mivel végül eme magatartás célzatos és sértő voltának megállapítására kevés objektív szempont kínálkozik, s a megtorlásra sem áll alkalmas eszköz a parlament rendelkezésére, ez okokból leghelyesebb, ha az ilyetén illetlen magatartást az elnök figyelmen kívül, azaz beavatkozás nélkül hagyja.

4. A Ház méltóságát s a szónok iránti köteles figyelmet sérti az a képviselő is, aki tanácskozások alatt újságot olvas. Az angol képviselőházban az ilyen magatartás elnöki rendreutasítást von magára, nálunk talán csak az esetben volna indokolt az elnöki bevatkozás, ha az újságolvasás a Ház méltósága vagy a szónok személye ellen tüntető módon történnék.

5. A Ház méltóságával nem egyeztethetők össze azok a - ha nem is durva, de legalább is léha - elménckedések, amelyekkel mind parlamenti beszédekben, mind különösen közbeszólásokban gyakran találkozunk. A Ház méltóságán kívül sértik az ilyen léha viccelődések a többi képviselőtársakat is, mert a komolyságot nélkülöző léhaságok közrebocsátása a képviselőtársak szellemi szintjének nagyfokú lebecsülésére mutat, ha ugyan nem a szónok komoly gondolatainak hiányában leli magyarázatát. Az elnök mégis helyesen teszi, ha - kirívóbb eseteken túl - tartózkodik a beavatkozástól, és csak az esetben lép közbe, ha a közbelépés más okból: a tanácskozás csendjének és rendjének biztosítása céljából elkerülhetetlen.

Ugyanilyen szempont szerint volna megítélendő az a bizalmaskodó, komázó hang is, amellyel némelyik képviselő azt igyekszik bemutatni, milyen otthonosan érzi ő magát a Házban. Bár ez a nyegle hang a Ház méltóságát sérti, a tanácskozás komolyságát lefokozza, s a Házon kívüli hallgatóságra igen kiábrándító hatást gyakorol, mégis enyhébb eseteket az elnök elnézhet (minima non curat praetor), de ha az elnöki tekintélyt fenn akarja tartani, semmiképp sem tűrheti meg, hogy a komázó hang vele szemben használtassák. Ilyenkor az erélyes rendreutasításnak nem szabad elmaradnia.

6. Cum grano salis zsinór[mér]tékül szolgálhatna az az elv is, amelyet az angol képviselőházban az 1897-iki ülésszakban Gully elnök így formulázott: «A kormány eljárását általában sokkal erősebb kifejezésekkel lehet feltüntetni, mint amilyeneket a Ház egyes tagjai ellen használni szabad». Mértékkel alkalmazva könnyen belátható ezen elv észszerűsége, tekintve, hogy a parlament egyik fő feladata éppen a kormány tevékenységének erélyes és céltudatos ellenőrzése. A túlbuzgóság itt kisebb rossz, mint a lanyhaság.

7. Viszont az is irányelv lehet, hogy az elnök a kormány tagjai által elkövetett durva sértésekkel szemben még hajthatatlanabb eréllyel és szigorúsággal járjon el, mintha ilyen sértések valamelyik szürke képviselőtől származnak.

Az angol képviselőház nagynevű elnöke: Sutton Manners Károly 1823. április 17-én Canning miniszterelnöknek - bár védekező sértésére a következő szavakkal lépett közbe: «Remélem, hogy a nagyon tiszteletreméltó gentleman vissza fogja vonni ezt a kifejezést. Annak, aki oly magas rangot és állást foglal el, mint ő, tudnia kell, hogy ily kifejezés sérti a Ház szokásait és rendjét».

8. Az elhangzott sértés nem jogosíthatja fel a sértettet arra, hogy durva sértéssel válaszoljon. Ilyen önbíráskodás lehetetlenné tenné a parlament nyugodt munkáját, s a parlamentben használt hang fokozatos eldurvulására vezetne. Az elnök feladata a durva sértések megtorlása, a kisebb jelentőségű invektivák pedig az önérzet hangján ugyan, de a parlament méltóságának és színvonalának tiszteletbentartásával utasíthatók vissza.

9. Azonnal be kell avatkoznia az elnöknek, ha valaki a király véleményének vagy rokonszenvének bármelyik politikus vagy politikai irányzat mellett vagy ellen való imputálásával érvel.

Amint a kormány vagy pártja nem érvelhet azzal, hogy az általa követett politikát a király követeli vagy támogatja, úgy az ellenzék sem érvelhet azzal vagy nem célozhat arra, hogy a kormány már elvesztette a király bizalmát, nem indulhat ki abból a feltevésből, hogy a király nem helyesli a kormány valamely tényét vagy javaslatát, vagy hogy az ellenzéknek valamely - a kormány által visszautasított - törekvését támogatja. Az elnök feltétlenül köteles érvényt szerezni annak az alkotmányjogi alapelvnek, hogy a király személye a vitába be nem vonható.

10. A szónok érveinek helyt nem álló vagy valótlan volta; úgyszintén megállapításainak következetlensége nem lehet ok az elnöki beavatkozásra, ellenkező esetben az elnök vitatkozó féllé válnék. Az elnök e címen csak az esetben avatkozhatik be, ha a szónok ellen védelmébe kell venni olyan valakit, aki a valótlanság ellen a parlament nyilvánossága előtt nem védekezhetik.

11. De már aligha volna alkalmazandó az az elv, hogy: «a csupán feltételesen használt kifejezések nem kötelezik az elnökséget közbelépésre». [4] Kár volna előre büntetlenséget biztosítani minden olyan sértésnek, mely ilyenforma szavak előrebocsátása után következnék: «Ha valaki feltenné rólam, hogy... stb.» vagy : «ha valaki azt állítaná, hogy... stb.» Feltételes módban is megszövegezhetők nagyon durva sértések, s e téren a dialektikai ügyeskedést és a szócsavaró furfangot épen nem volna helyes salvus conductussal ellátni.

Egyáltalában a sértő kifejezéseket az elnök ne a szavaknak pontos nyelvtani értelme alapján mérlegelje, hanem mindig azon célzat szempontjából, melyet a szónok a kifejezésével elérni akar, és azon hatás szempontjából, melyet a kifejezések a hallgatókra gyakorolnak.

12. Ne lehessen továbbá az elnöki közbelépést azzal elhárítani, hogy a szónok sértő szavaihoz hozzáfűzi, hogy: «ezt parlamentáris értelemben mondottam». Amely nyilatkozat önmagában véve nem parlamentáris, azt ilyen toldással sem lehet parlamentárissá tenni. Durvaságoknak egyáltalában nem lehet parlamentáris értelme.

Záradékul ismétlem azt, amiből fejtegetéseim második részében kiindultam.

Azzal minden körülmények között tisztában kell lennünk, hogy bármennyi praecedens alapján bármilyen állandó gyakorlat alakuljon is ki, ez az elnök kezdeményezését és diszkrécionális hatalmát teljesen soha ki nem zárhatja. A paragrafusokra való tekintet nélkül hullámzó élet mindig újabb és újabb eseteket fog felvetni, amelyekben épen akkor kell az első praecedenst megalkotni, - no és az élet olyan sok változatban termi a hasonló eseteket is, hogy a már kialakult elveket is mindig a felmerülő konkrét eset körülményeihez kell hozzásimítani, megnyirbálni, kitoldani, továbbfejleszteni. Ilyen alkalmakkor pedig mindig az elnök judiciuma és tapintata lesz a legbiztosabb iránytű.

*

Két nélkülözhetetlen előfeltétele lesz mindig a parlamenti munka zavartalanságának és méltóságának.

Egyik: az elnöknek emberileg megvalósítható legnagyobb pártatlansága, aminek legbiztosabb garanciáját mindig az elnök személyének helyes megválasztása fogja nyújtani. Ez a garancia a képviselőház többségének a kezében van. Ő választja elnökét, s az elnök személyében a Ház értéke és hivatottsága tükröződik vissza. A Ház mindjárt az elnökválasztás aktusában megmutatja, hogy lehet-e tőle üdvös és komoly munkát várni.

Az elnök személyének megválasztását illetőleg egyik főszempontul kínálkozik, hogy sohase emeltessék az elnöki székbe olyan egyén, akinek túl erős a temperamentuma. Bármilyen kiváló szellemi és erkölcsi kvalitásokkal rendelkezzék is az, akit heve el-el ragad, az az elnöki tekintélyt le fogja járatni, a parlamenti munkaképességnek ezt a főpillérét meg fogja rendíteni. Ugyanez lesz a sorsa az olyan elnöknek is, akit modora vagy ambíciója arra sarkal, hogy elnöki tisztét bizonyos csípős szellemeskedés keretében gyakorolja.

Bár az elnöki pártatlanságot intézményesen biztosítani soha sem lehet, mégis lehet azt helyes szabályokkal előmozdítani.

Angliában általánosan elfogadott elv, hogy az elnök megválasztásának pillanatában megszűnik pártember lenni, s politikailag személytelenné válik. Az angol közvélemény a parlamenti szokásokba ütközőnek tartaná, ha az elnök a nyilvánosság előtt bármily irányú politikai nyilatkozatot tenne. Az elnöknek a politika porondján nincs helye, nehogy a teljes pártatlanságába vetett bizalom megrendüljön, nehogy a harcban esetleg kapott vágások az elnöki tekintélyt is megsebezzék.

A magyar faj közismert temperamentumossága mellett nem volna célszerűtlen az elnöknek ezt a kívánatos pártatlanságát, illetve politikai személytelenségét bizonyos jogi formában is kifejezésre hozni, éspedig esetleg annak kimondásával, hogy az elnök és alelnökök megválasztásuk pillanatában megszűnnek képviselők lenni, s sem a Ház vitáiban, sem a szavazásokban részt nem vehetnek. Hogy választókerületük ilyképp képviselet nélküj ne maradjon, ott azonnal új választás volna kiírandó.

Mert nagyon veszedelmes felfogás az, hogy az elnök csak addig elnök, amíg az elnöki székben ül, egyébként egyszerű képviselő. Amikor a képviselői padsorok közül közbeszólogató elnököt a megzavart szónok azzal utasítja rendre, hogy: Kérem ne méltóztassék elfelejteni, hogy holnap Ön fog ülni az elnöki székben, és Ön lesz hivatva a rendet fenntartani, ha most mint képviselő zavarja is a rendet - ezzel az elnöki tekintélyen alig reparálható csorba esett, amelynek a Ház munkaképessége adja meg az árát. Az elnöki pártatlanságot, s az ezen nyugvó tekintélyt csak az biztosíthatja, ha az elnökök gyönyörű feladatuk helyes megoldhatása érdekében soha nem szállanak le arról a magaslatról, amelyre mint a nemzet legelső választott tisztviselői emeltettek.

Másik nélkülözhetetlen előfeltétele a parlamentáris munka lehetőségének a parlament tagjainak fegyelmezettsége, elsősorban önfegyelme, amely a Ház méltóságának és az elnöki intézkedéseknek spontán respektálásában nyilvánul.

A parlament minden egyes tagjának éreznie kell, hogy egy nemzet szeme függ rajta, hogy egy nemzet figyeli szavait. A parlamentben felburjánzó léhaság és ízléstelenség gyakran éppen annak a szomorú jele, hogy az ilyen irányzatnak a közvéleményben is erős talaja van.

Az elnöki intézkedések spontán tiszteletben tartását pedig nagy mértékben megkönnyíti az, hogy az alsóház elnökét a Ház maga választja, s az elnöki működés állandóan a Ház ellenőrzése mellett folyik. A Ház bizalma alapján, annak helyeslése mellett működő elnök a Ház akaratát érvényesíti. Ezzel a Ház egyes tagja soha,, semmi körülmények között szembe nem helyezkedhetik. Az elnököt a Ház tagjai még tévedéseiben is respektálni kötelesek.

Bizonyos az, hogy az elnök is tévedhet, hiszen ő is ember. Embertől pedig abszolút igazságosságot követelni nagy igazságtalanság volna. De az elnök cselekedeteinek egyedül csak az a Ház lehet bírája, melynek bizalma alapján, s melynek ellenőrzése mellett működik. Egyesek appreciációját a Ház appreciációja felé helyezni nem volna egyéb, mint a teljes anarchia dekretálása.

Ha akarjuk a célt, akarni kell az eszközöket is. Ha akarjuk a parlamentáris rendszert, akarnunk kell a parlamenti rendet is. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha az elnök tekintélyét és intézkedéseinek érvényesülését minden körülmények között tiszteljük, előmozdítjuk és biztosítjuk.

A tekintély tisztelete az állami organizmus életében a Iegnélkülözhetetlenebb előfeltétel. Jaj annak az államnak, ahol a tekintély kikezdésében és lejáratásában az állam legelső tekintélyei, a nemzeti szuverenitást megtestesítő és gyakorló törvényhozó szerv tagjai járnak elő jó példával!

*

[1] A képviselőház házszabályai. 1908. kiadás, 221. §.

[2] Újabb házszabályaink 214. és 215. §§-ai előrebocsátják ugyan a fentebb kívánatosnak jelzett tilalmat (nem tekintve, hogy a tilalom a parlamenti illem megsértésére vonatkozik), de a 251. §. a 214. és 215. §§-ok minden áthágásával szemben megállapítja az elnöki beavatkozás kötelességét, éspedig egyszerű áthágással szemben az elnöki figyelmeztetést, ha azonban «a vétség súlyosabb természetű, akkor az elnöki rendreutasítást»!

[3] Képviselőházunknak főképp újabb keletű naplóiból bőven lehetne magyar példákat is felhozni a felállított tételek megvilágítására, de egyrészt mivel nálunk elvi alapokon nyugvó állandó és következetes gyakorlatra még nem mutathatunk rá, másrészt és főként, mivel a mi politikusaink eseteinek tárgyalása odiózus volna, no és bármilyen állásfoglalás esetén egyik vagy másik oldalról bizonyára pártpolitikai szempontok bevegyítésével gyanúsíttatnánk meg, ez okból jobbnak láttam tételeimet távolabbi példák bemutatásával illusztrálni.

[4] Abercromby Jakab elnök 1835. június 29-én.

*

In Katolikus Szemle, 36. évf., 3. szám (1922), 130-143.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés