Most ne nézzük Budapestet, ahol néhány régi iparos és kereskedő-dinasztia megőrizte családjában a hagyományokat; de a magyar vidéken, különösen a Duna-Tisza között, történelmi okokból nem alakult ki az a középosztálybeli, polgári nemesség, melyet Nyugaton patríciusnak neveztek. Az arisztokrata és a dzsentri néha kirándult a gyakorlati mesterségekbe, később kényszerült e kirándulásra; de az az átöröklött polgáriasság, az a csendes, szívós, mélyen kulturált, hagyományokat őrző, korszerűen művelődő, címet és rangot nem hajszoló, a garast makacson kuporgató, de minden jó ügyre nagyszabásúan pazarló, a szó polgári és emberi értelmében úri középosztály, mely gyakorlati pályákon kereste kenyerét, s diplomás fiát is odaállította sört főzni, vagy posztót árulni, vagy vásznat kékiteni, ez a kitűnő fajta, mely olvasott és utazott, járt egyetemre és elballagott a vándorévek idején külföldre, de végül visszatért az apai, nagyapai műhelybe, üzletbe, árult gabonát, vásznat, ezüst holmit, gyártott világhírű húsfélét, országos hírű csizmát, vagy bekecset, gyolcsot: ez a fajta középosztály tette naggyá Angliát, a német Hanza-városokat. Németalföldet, az északi államokat. Ezt az osztályt mind, akik jól ismerjük, szeretjük és becsüljük. Pusztulása nemzeti csapás. Minden eszközzel meg kell teremtenünk egy új patriciusságot, mely öntudatosan az.

Ki az a patrícius, mi jellemzi? Először is, olyan ember, akinek gyökere van: egy nemzet hagyományaiban, mestersége talajában, egy osztály becses emlékeiben.- ("Futó ember!" - mondták Kassán kézlegyintve az olyan odaköltözött hivatalnokra, kereskedőre, vagy iparosra, akinek legalább öregapja már nem lakott ott.) Aztán jellemzi egy életforma, mely arisztokratikus, de nem nagyzoló, öntudatos, de nem dzsentris, igényes, de igényeit elsősorban önmagával szemben érvényesíti. Ez az életforma magasszintü: örök, soha nem halványuló emlékkel őrzöm felvidéki - kassai, eperjesi, lőcsei, késmárki - patrícius házak belső életének emlékeit. Bútor és étkezés, öltözet és társasélet, a mód, ahogy részt vettek a közéletben, mindig ott voltak szavuk, egyéniségük, családi múltjuk, néha vagyonuk súlyával a közös ügyeknél, de a legritkábban törtek hivatalbeli, vagy politikai karrierre, műveltségük színes tartalma, az a finom szertartás, mely üzleti gyakorlatukban és magánéletük külső formáiban kifejezésre jutott, mindez együtt a régi Magyarország egyik legértékesebb emberfajtáját jelentette. A trianoni Magyarország tragédiájának egyik legfájdalmasabb fejezete, hogy ez a réteg, ez az emberfajta elszakadt tőlünk. Olyan élite volt ez, melyet nem tud pótolni egy megsebzett társadalom. Legalább is egyhamar nem.

A patrícius volt az, aki a maga várszerű városából egész országrészekre sugárzott ki népszerű kultúrát. Így volt ez Angliában, így Északon. Sok minden másképp alakult volna az elmúlt húsz esztendőben Magyarországon, ha éppen ez a társadalmi réteg részt vehet munkában és politikában, gyümölcsöztetheti összeköttetéseit és tapasztalatait. Budapest polgárságának legértékesebb rétegét az elszakított területek patriciussága küldte fel békeidőben a fővárosba. A patrícius az a fajta ember, akinek van a jelszavakkal szemben ellenálló ereje. Felső és alsó szintek között ő tartja a nemzet társadalmi életének egyensúlyát. Nem ismeri a hivatalnok függőségét, nem kenyere az alkalmi vállalkozás mohó nyeresége, független belső életformájában, a társadalmi ranglétrán nem akar se följebb, sem lejjebb jutni. Nagy szerepe volt a magyarság életében; nagy feladata lenne egy új patriciusságnak a jövő Magyarországon.

In Pesti Hírlap, LIX. évf., 290. (19.420) szám, 1937. december 22., 5.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés