Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Fekete István: Zsellérek (1939) - Részlet

Fekete István: Zsellérek (1939) - Részlet

  2020.12.15. 10:36

A Királyi Magyar Egyetemi Nyomda 3000 pengős regénypályázatának győztes műve.

A Királyi Magyar Egyetemi Nyomda 1938 tavaszán regénypályázatot hirdetett „nemzeti szellemű" regényre. A pályázat határideje 1938. október 31-e volt. E határidőig beérkezett 193 pályamunka, melyet a nagyszámú bírálóbizottság alaposan és lelkiismeretesen elolvasott; minden egyes pályamunkát legalább három bíráló véleményezett. A munka nagy lelkiismereti súlyt rótt a Bizottságra, mely ismételt halasztás után, 1939 könyvnapjára hirdetett eredményt. A díjat egyhangúlag a „Zsellérek" című, s „Hunyora Hunyaris cano" jeligével beadott pályamunkának ítélte. A jeligés levél felbontása után megtudtuk, hogy a szerző Fekete István, ajkai uradalmi intéző. A regény - technikai okok miatt késve, - most jelent meg, a Magyar Könyvbarátok kiadásában.  


Fekete István nem új név a magyar irodalomban. Állandó munkatársa már évek óta a Nimród vadászújságnak, s novellái több folyóiratban is megjelennek, leggyakrabban az Új Időkben. Sőt, már pályadíjat is nyert, megnyerte [az] egyik kiadóvállalat évekkel ezelőtt hirdetett ifjúsági regénypályázatát.

Egyénisége olyan, mint írásai. A falu, a föld szerelmese, munkása: stílusa tiszta és zavartalanul egyszerű. Nyelve ízes, ragyogó magyar nyelv, képei különös erővel idézik meg a falu levegőjét. Szinte vele járunk, vele együtt nézzük a jeleneteket, előadása oly magávalragadó. A Zsellérek minden ízében magyar írás, beletartozik abba a sorba, melyet Mikszáth, Tömörkény, Gárdonyi és Móra jelöl. Beletartozik, de mégsem hasonlítható senkihez, határozott egyéniség, íróművészete teljesen azzá avatja.

Pályadíjnyertes regényének egyik legerőteljesebb részletét közöljük alább.

*

Másnap egy páncélvonat futott be az állomásra. Ágyúit a városra szegezte. Egy-két géppuskát a város forgalmasabb pontjain állítottak fel.

- Mit akarnak ezekkel a géppuskákkal, öcsém kérdezte a városi altiszt - örülünk, ha nem látunk ilyent.

 - Hogy az ilyen naplopónak szétlőjjük azt a tököt a nyakán, amiről azt hiszi, hogy fej...

- Hallja, velem nem lehet így beszélni...

Az altiszt még akart valamit mondani, de a katona úgy vágta állon, hogy sapkája elgurult, ő pedig csak eldőlt a fal mellett.

- Mi az itt? - jött oda egy rendőr. - Ki bántotta ezt az embert?

 - Jó lesz, ha elhordja magát, apám - és kivette revolverét. - Ha hozzám lép, lelövöm ...

A rendőr sietve elment.

A páncélvonat úgy állt a város mellett, mint egy szürke rém, mint egy nagy hüllő, amely felett rémes hírek szálltak, és vérszag párolgott.

A tisztek már csillag nélkül jártak, a megyeházán, törvényszéken tele voltak a börtönök, melyekből nemrég eresztették ki a rabokat. Amint mondták azok a rabok a régi világ áldozatai voltak. Az igazságtalan bíróé, lélektelen ügyvédé, butító papé, durva katonatiszté, akik nem tudtak belőlük munkás polgárt nevelni a társadalomnak.

Bűnhődjenek! Úgyis ellenforradalmat akarnak szervezni! És a börtönöket megtöltötték bírákkal, papokkal, katonatisztekkel és mindenkivel, akiről eddig azt hitte az ember, hogy van szava, tekintélye, becsülete és - vagyona.

Az éjtszakák reszketően mélyek lettek. Valami borzalom úszott a gondolatok alatt, amiről azt hittük: talán nem igaz... De a suttogás megindult, és a helybéli újság is sűrűn adott hírt ellenforradalmakról, melyeket „vérbefojtottak".

Közben csatáztunk a csehekkel, akik pedig - Tamás bácsi szerint - nagyon akarták a békét. Csatáztunk és győztünk. Az ellenséget visszaszorítottuk. Az ütközet egész nap tombolt, és hadaink vesztesége egy halott volt. Egy ember. Egész napi hatalmas harc után. Nem értettem. Ennyi nálunk búcsúkor szokott lenni!

De azért a tavaszi vásárt megtartották. Nappalra, mintha elültek volna a rémek. Tele volt a vásártér. A zsibongás csak olyan volt, mint máskor. Az ökrök nyugalmas szeme úgy nézett a sokadalomba, mint máskor, és az emberek már megtanulták, hogy a fehérpénz is: pénz.

Volt azért olyan is, aki zúgolódott.

- Ezért a marháért még kékben is megadhatna ezer koronát. Nemhogy fehérben...

- Van ez is olyan jó pénz - mondta a kupec.

- Ha magának jó, hát tartsa meg!

A kupec lármázni kezdett.

- Mi van itt? — kérdezte egy katona.

- A pénzt szidja ez a paraszt. Meg a kormányt...

A katona megrántotta az ember kabátját. - Maga merte?

Az öreg paraszt végigmérte a katonát.

- Vedd el a kezed fiam, mert ez a lajbli ki van fizetve...

A katona ordított. -

Vigyázz, zsíros paraszt, mert úgy lógsz, mint a véres hurka. Vége a régi világnak...

 - Elég baj az...

A katona mellbe lökte az öregembert.

 - Még járatod a szád?

Az ember megtántorodott, de nem esett el. - Megütöttél kutya? -— és botjával végigvágott a katonán.

Ekkor már tömeg nőtt körülöttük, a kupec pedig öt revolveres katonával jött vissza.

- Itt van - mondta. - Bottal vágta fejbe, szidta a kormányt és a pénzt, nyilvánosan.

Közrefogták az öreget: - Előre!

- Elmegyek én a törvénybe, ha köll. Biró János a nevem Antalosrul, de az ökröket most nem hagyom. Várjanak, amíg vissza jön az asszony...

Olyat lódítottak rajta, hogy felbukott.

- Előre!

- Hát majd ezt is megmondom a törvényben. Emberek maguk? Sógor, vigyázzon az ökörre - kiáltotta valakinek -, amíg az asszony visszajön.

A csizmás, gatyás öreg paraszt támolyogva ért a páncélvonat mellé. Arca lila volt már.

Az állomáson túl folyt a patak, melyben fürödni szoktunk. Partján fűzek álltak, és most apró rügyeiket nézegették a víz zöld tükrében.

Itt ült össze a vésztörvényszék. 

- Ütöttek uram, rúgtak ezek a kutyák...

- Csend! Mit mondott maga a kormányról?

- Semmit. A pénz felől szóltam, de azt sem úgy...

- Szidta a kormányt, szidta a pénzt. Azt mondta. jobb volt a régi világ és fejbevágott. Itt van! - és a katona levette fejéről a sapkáját. 

- Majd én elmondom a törvényben, hogy volt...

- A törvényszék itt van. 

- Itt?

- Elismeri, amit ez a katona állít, vagy hozzunk tanúkat.

- Minek a tanú? Olyanformán volt. Ha megbüntetnek, hát megbüntetnek, de engem ne taszigáljon senki...

Felállt egy ember a tábori székről.

- Bevallotta! A tanácskormány élete: a hitele és a pénze. Aki ebbe belegázol: az életünkbe gázol. Ez az ember ezt tette. Mit érdemel?

- Kötelet!

Még egyszer kérdem: - Mit érdemel?

- Kötelet!

Az öreg paraszt csak állt és nézett. Játszanak ezek itt vele? Árokparton törvénykeznek? Micsoda komédia ez? Majd szól nekik, hogy büntessék meg, ha már haragjában rosszat szólt, de eresszék most el. Az ökrökre eddig már jött vevő. Az asszony még elpotyázza azt a két szép állatot... Könyörgőre fogta a dolgot:  - Tiszt uram - csak így szólok, mert nem látom a sarzsiját -, értem én a szót. Nem tagadok a törvényben semmit, de most már eresszenek.

- A kezét hátra kell kötni...

Engedelmesen előre tartotta a kezét. 

- Így is lehet, ha ez még hozzátartozik...

Hátra csavarták [a] kezét, és megkötötték.

A páncélvonat egyik ajtaja kinyílt. Álmos, vörösszemű ember csúszott le a földre. Kötél volt a kezében. Fogai kilátszottak, mint a nyúlnak. Dülöngött egy kicsit és a földet nézte.

- Vigyétek! Majd a többi kutya megtudja, hogy a proletárdiktatúra hogy bünteti, aki belénk rúg.

- Uram!

A patakparton már sűrűn álltak emberek. 

- Csak nem akasztják fel?

- Fenét! - mondta valaki. - Ráijesztenek az öreg parasztra. Eztán majd befogja a száját.

De a gondolatok közt dermedés nőtt. A hurok már ott lógott az egyik fűzfa ágán, és egy ládát teltek alá. Körülötte katonák feltűzött szuronnyal.

Az öreget bevezették a körbe. 

- Álljon fel erre a ládára!

Tanácstalanul körülnézett. Aztán a földre. Mit akarnak ezek? Magasságos Isten! Kik ezek? Olyan idegenek, olyan komorak. Szemükben a valóság kegyetlen várása. Nem igaz... hát hogy lehetne igaz? ...

Földobták a ládára. Amikor felegyenesedett, már nyakában volt a kötél. Szemében csak ekkor rebbent meg a halál közelsége. Le akart ugrani, de a hóhér erősen fogta. - Mindjárt kapálózhatsz - és fogainak fehér ínye látszott.

Az öreg szemei irtózatosak lettek. Még küzdött. Átkiáltott a patakon: - Emberek, emberek! Ne hagyjatok...

A tömeg mozdulatlan volt. A halál igézete összeszorította torkukat. Lábaikba ólom futott. A kiáltás átreppent a víz felett és elenyészett. 

- Isten!

A fűz vastag ága megrándult, és himbálódzni kezdett. A remegések végigfutottak a fán, de egyre fogytak. Aztán csend lett. A patak vize s az emberek aztán szétfutottak a hírrel.

A katonák visszamentek a páncélvonalhoz. A hóhér odaballagott a magas emberhez, ki a táboriszéken cigarettázott.

- Rendben van!

Az fel se nézett. 

- Lefekhetsz, Bika. Majd szólunk, ha lesz valami.

Az az ember aztán egyedül maradt. Később felkelt, eldobta cigarettáját, és oda se nézett a fára, melynek vastag ága görnyedten tartotta Biró Jánost, Antalosról.

Ennek az embernek hosszú, sápadt arca volt, és orosz tányérsapkát viselt.

In Diárium, 1939/4. szám, 48-51.

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters