Vegyük el Széchenyi működése gyakorlati eredményeit, s ne tekintsünk sem a Lánchídra, sem az Akadémiára, a Tisza-szabályozásra, vagy az al-dunai útra, a dunai vagy balatoni gőzhajózásra, s alakja mindettől a gyakorlati eredménytől megfosztva, mégis olyan nagy marad, amilyent azóta is nehezen találnánk az egymásra következő magyar nemzedékek közt. Hogy önmagunknál maradjunk: a mai magyarság a világháborúval kapcsolatban kétségtelenül még súlyosabb katasztrófán ment keresztül, mint Széchenyi korában, [18]48 bukásakor, de vajon akadt-e egyetlen magyar is, kire oly lesújtóan hatott volna a nemzet végzetes megaláztatása, kirablása és az ezeréves állam szétrombolása, mint annak idején kisebb bajok Széchenyire! A mai felnőtt nemzedék minden egyes tagja végigélte a katasztrófát, temperamentuma szerint lehangoltan, kétségbeesetten, vad, tehetetlen dühvel, vagy a sötétségben is bizakodóan reménysugarat fürkészve, de egyetlen egy sem volt, akinél a nemzeti csapás súlya alatt az érzelmi élet abszorbeálta volna az anyagi életet és öntudatot, mint Széchenyinél. Mindnyájan tudomásul vettük a katasztrófát jelentő tényeket, némelyek talán fel is ismerték azok jelentőségét, de sehol sem omlott el éjjel-nappal, testi és lelki kínban a magyarságot fenyegető veszély halálos aggodalmában egy magyar lélek, amint elomlott – naplói a tanúság erre – Széchenyi lelke a forradalom, külháború és polgárháború közeledtére. És jött a katasztrófa minden szégyenével, s egyszer majd, ha már nem áltatjuk többé magunkat, be fogjuk vallani, hogy nemzeti érzésünk még akkor is tévutakon járt, és október szégyene nemcsak azoké, akik azt bűnösen felidézték, hanem azoké a százaké és ezreké, akik azt üdvözölték. A sorscsapások súlyosabbak voltak, mint belső megrendülésünk; nemcsak hogy zavartalan öntudattal éltünk tovább, hanem minden fájdalmunk mellett is mindegyikünk megtalálta a maga egyéni munkáját, nem hasonlítva Széchenyihez, aki a nemzet közeli bukását biztos érzékkel konstatálva, egyéni életét azonosítva a nemzetével, saját összeomlásával szimbolizálta a nemzet halálát, mely ’49-ben bekövetkezett. Minő más volt a mi magatartásunk a háború katasztrófáiban és azóta is! Trianon feletti fájdalmunk kétségtelenül állandó, de azt senki sem viselte köztünk végzetesen szubjektív fájdalommal, megroppant elmével, mint Széchenyi, hanem inkább objektivizáltunk, intézményekbe, szokásokba, ezerszer elmondott formulákba öntöttük azt, s ezzel megkönnyítettük magunknak a kín és fájdalom elviselését, s így nem jutottunk, Széchenyihez hasonlóan, azon veszélybe, hogy bárkit is megőrjítsen köztünk Hungária szenvedése! Ne legyünk igazságtalanok magunkkal szemben sem: jó hazafiak vagyunk, de egyúttal emberek is, és nem kívánható, hogy emberi életünkből kivetkőzzünk.

Mai gondolkodásunk e földhözragadtságát, mai fájdalmunknak ez emberi gyarló természetét nem árt őszintén megtekintenünk, mert akkor látjuk, mennyire egyszeri jelenség, soha nem ismétlődő mirákulum az a Széchenyi István, aki nemzete sorsát élte belsejében, és nemzete bukása szétrombolta testi és lelki egyensúlyát. Hiábavaló jajongás, amit nem egyszer hallunk: hol az új Széchenyi közöttünk, és miért nem jön el ő, aki útunkat megmutatná? Egyetlen ember volt, akiben a magyarság sorsa azonosult a sajátjáéval, s közöttünk ilyen emberfeletti, hősi szférába nőtt magyar nem járkál, s nem is fog eljönni. Ezzel már körvonalazható is az ő mai jelentősége: nem lehet senki számára példa, senki sem mondhatja önmagáról, hogy Széchenyi tetteit cselekszi újra, életét éli, mert Széchenyihez hasonló lelkületet a mi korunk nem termelt. Széchenyi tehát nem lehet egyéni példa, sőt azt hiszem, nevelési eszmény sem. Ahhoz túlságosan egyéni, túlságosan egyszeri és hatalmas, aminthogy a vallási síkon is értelmetlennek mondanánk azt, ha valaki életében Augustinust, Aquinói Szent Tamást vagy Luthert akarná utánozni.

Ily értelemben mondhatjuk, hogy Széchenyinek gyakorlati haszon nélkül is megvan a maga nemzeti jelentősége: nemzeti életünk kimagasló csúcsa ő, melyet nagyságban soha senki el nem érhet, de amely messze sugározza az egész magyarság számára, nemzedékek során keresztül, a maga páratlan életének tényeit, s azokból kell, hogy saját érzés- és gondolatvilágunkat valóban nemzetivé, a nemzet immanens céljainak megfelelővé alakítsuk.

Ebből következik, hogy mindegyik kornak más és más kérdést kell Széchenyihez intéznie, mindegyiknek ki kell keresnie a saját időszerű létproblémáit, s azokra nézve megkérdeznie a sibyllai könyveket, amik magyar vonatkozásban Széchenyi munkái.

A mai magyarság problémái között csak két csoportot választok itt ki, hogy a Széchenyitől nyerhető általános tanulságokat reájuk vonatkozólag röviden körvonalazzam. Az egyik a magyarság elhelyezkedése más népek és államok között, a másik pedig belső tagozódásunk kérdése.

Az elsőt illetőleg kétségtelen, hogy Széchenyi teljesen tisztában volt két ténnyel: egyrészt azzal, hogy a magyarság nem egyedül lakik e hazában (az akkori Nagy-Magyarországban), másrészt azzal, hogy nemzetünk aránylag kedvezőtlen földrajzi elhelyezkedésében és csekély számával nem élhet tekintet nélkül az őt környező, idegen nemzetiségű államokra. Mindennek bizonyítása, Széchenyi szavaival, nem ide tartozik, – a jelen kötet részletei is világossá teszik, mily élénken élt ez a két felismerés az ő lelkében, s mennyire központi helyzete volt ott. Mai helyzetünket megnézve ebből a szemszögből, kétségtelen, hogy mind a két tény ma is döntő jelentőségű számunkra. Ma már nem a mienk a régi Magyarország, de ha reá gondolunk, ma még kevésbé tekinthetünk el az ott lakó nem-magyar népektől, s az is bizonyos, hogy ilyenekből tekintélyes számmal maradt trianoni országunkban is, így a hazai németség. A szomszédos népek és államok helyzete körülöttünk pedig nemcsak hogy nem könnyíti meg életünket, hanem azt lényegesen meg is nehezíti, mivel mi kicsinyek lettünk, ők pedig megnagyobbodtak és megerősödtek. Széchenyi korában a szomszéd népekkel nem mi egyedül álltunk szemben, s az akkori nemzetközi veszedelmek, Oroszország s esetleg a szaporodó és Habsburgoktól mindinkább függetlenedő Német birodalom nem lehettek ránk oly akut jelentőségűek, mint manapság, hiszen akkor Magyarország területi integritását nem önmaga és bármikor félretehető nemzetközi megállapodások védték, hanem egy nagy és hatalmas birodalom minden katonai és egyéb segédeszköze. Igaz, hogy e védelem fejében Ausztria nemzeti önkormányzatunk csonkaságát állandósítá, s vannak, akik a ’67-es korszakról is ezt mondják, s nem akarják felismerni, hogy akkor nemzeti önkormányzatunk, vagy mai szóval: öncélúságunk azon elérhető legnagyobb mértékének voltunk birtokában, ami csak összefért területi biztonságunk azon feltétlen mértékével, amit csak a Habsburg-birodalom biztosíthatott számunkra. Azaz régebben öncélúságunk csonka volt, de egyúttal ez az öncélúsági mértékünk teljességgel biztosítva volt minden külső veszedelem ellenében, – ma azonban öncélúságunk virtualiter megvan, de naponként a halál torkában forgódunk, és nincs, aki a csapások egész sorozatától, Trianontól Genfig megvédelmezzen. Mindebből kiderül, hogy ha Széchenyi fontosnak tartá nemzetközi helyzetünk folytonos megfigyelését, akkor az ma, védtelen gyengeségünkben még sokkal fontosabb.

Még egy nóvum van mai helyzetünkben, s ez a magyarság szétdaraboltsága, itthon és a környező államokban. Széchenyi egész nemzetjavító programját egységes és tőle elérhető magyarságra szabta, holott ha nagy művei ma jönnének világra, a Lánchíd és Akadémia nemzetnevelő tényeiből a szomszédban élő magyarság csak indirekt hasznot húzhatna. Helyzetünk tehát ezzel is bonyolultabbá vált az utolsó száz esztendőben.

Számoljuk el ujjainkon a helyzetünket meghatározó tényezőket:

1. a magyarság népileg szét van szakítva, s egyharmada a határokon túl idegen uralom alatt él;
2. a magyarság itthon nem nagy, de el nem tagadható, s igen hatalmas és mind aktívabb pártfogóval dicsekvő kisebbséggel együtt él;
3. a történelmi Magyarország helyén új, idegen nemzetiségű államok alakultak, amelyek kereteiben a régi magyar nemzetiségek, főként a tótok és románok valóságos uralkodó nemzetté fejlődtek ki, akikkel szemben a magyarság egyharmada kisebbségi sorba jutott;
4. a Habsburg-monarchia szétesésével megsemmisült az a hatalmi apparátus, mely a mi területi integritásunkat és nemzeti tekintélyünket egy nagyhatalom fegyveres erejével és európai súlyával védelmezte, – önállásunkat és becsületünket tehát saját erőnkön kívül, mely semmiképp sem egalizálhatja szomszédainkét, ezután már bonyolult és pillanatnyilag változható nemzetközi konstellációk kihasználásával tarthatjuk fenn, –amíg csak Európa farkasok országa marad, s úgy látszik, csak most kezd igazán azzá lenni;
5. a Duna völgyében helyzetünket nemcsak szomszédaink határozzák meg, hanem azon nagyhatalmak is, melyek a Habsburg-monarchia nagyhatalmi apparátusának szétestével védtelenné vált dunai népek közt hegemón állásra próbálnak szert tenni: Olaszország mellett Német- és Oroszország. Míg az első nem érintheti súlyosabban nemzeti önrendelkezésünket, miután tőlünk távol van, és szomszédságunkba alig férkőzhetik, addig a két utóbbinál lehetőség is, törekvés is megvan a Duna-völgybe benyomulni. Úgy a német, mint az orosz hatalommal szomszédságunkban, számolnunk kell öncélúságunk ugyanolyan, sőt sokkal súlyosabb megcsonkulásával, valaminő formában, talán közjogilag nem is a régi értelemben, de a valóságban annál inkább, mint a Habsburg-monarchia fennállása idején.

Széchenyinek kínzó gondot jelentett a tudat, hogy kis népünk sok nemzetiség és hatalmas idegen államok közt kell, hogy magát fenntartsa. El sem tudom képzelni azt az izgatottságot, melyben a hozzá hasonló temperamentum mai, sokkal rosszabb és bonyolultabb helyzetünkben élne. Annyi bizonyos, hogy öncélúságunk az ő számára a legnagyobb gond forrása lenne, hogyan tartsa azt fenn, és az is bizonyos, hogy minden nemzeti politika alfa és ómegájának azt tartaná, hogy 1. tekintettel legyen a hazai nem-magyar kisebbségre, 2. a leszakadt magyarságra – ennek érdekei szentebbek lennének számára, mint az itthoni magyarsá¬géi, 3. megfigyelje a szomszéd államokat, melyektől függ a leszakadt magyarság szenvedése és boldogsága és 4. óvatos és előrelátó, illúzióktól mentes politikával biztosítsa túlhatalmas szomszédokkal szemben jelenünket és jövőnket.

Ez az ő életének jelentősége a magyar lét fent említett első problémacsoportját illetőleg. A másodikról nem szükséges sokat mondanom. Műveinek felületes lapozásából is kiderül, minő tulajdonokat látott szükségesnek a magyar nemzet számára, hogy megállhassa helyét kicsinységében és kedvezőtlen körülményei között. Az öncélú élet szerinte lehetetlen volt beteg szervezetű nemzet számára, de egyúttal az öncélúságot sem tartá a legfőbb jónak, mert a nemzet nincs egyedül, hanem az emberiség tagjaként általános humánumnak is része, s még ezen felül is ott van, akiről soha sem feledkezett meg, az Isten: a nemzet élete végső fokon kell, hogy ne csak a nemzetnek önmagának és a humanitásnak, hanem Istennek is tetsző legyen.

A Nemzetiség fogalmát és annak belső dinamikáját illető nézetei sokban ellenkeznek manapság terjedő és sokfelé divatos nézetekkel. Nem lehet kétség benne, hogy Széchenyi a keresztény demokrácia talaján állott, és az emberi egyéniségnek tisztelője volt. Etatizmus és totalitás, az egyéni funkcióknak az államtól azurpálása, az egyéniségnek a közösség ürügye alatt a valóságban a felülállók egyéni ízlése szerinti elnyomása belőle heves és szenvedélyes tiltakozást váltott volna ki. De nem kevésbé tiltakozott volna azon demokrácia erőszakos érintése és megsemmisítése ellen, mely nem a francia forradalom vagy más ideológia alapján áll, hanem amelyet a keresztény egyéniség különállása és Isten előtt tökéletesen egyenlő értéke feltételez. Ezen keresztény demokrácia érdekében követelte a jobbágy emberi életét, nem pedig hogy jobb katonai anyagra tegyen szert az állam vagy, hogy a faj oly biológiai tökéletesedés felé haladjon, amilyenben ő túlfinomult, s a kór határán járó idegeivel, s emellett anyagellenes világnézetével úgy sem hihetett volna. A nemzettestben pedig a vezetést és a hozzá szükséges kiválasztódást csak a „kiművelt emberfő” alapján tudta elképzelni; ez a kiművelt emberfő számára a művelt magyar volt, s a hazai keresztény társadalmat az ő elképzeléséhez híven csak azok vezethetik a Nemzetiség magas fokára, akik maguk is öntudatos birtokosai a legmagasabb magyar műveltségnek.

Végső fokon: ő születésénél fogva arisztokrata volt, de hosszú évek munkájával, lelke minden törekvésével a szellemi elit tagja, s a magyar elit Örök Elsője lett. Művei is kell, hogy első sorban a szellemi elit tagjaihoz szóljanak, akik nem áltathatják magukat, hogy valaha is megközelítik az ő magaslatát, de akiknek a mai és az eljövendő új világban is az ő értelmével, szenvedélyes érzésével és őszinteségével kell dolgozniok, hogy ez az új világ ne legyen rosszabb a korábbiaknál.

In Szekfű Gyula (szerk.): A mai Széchenyi. Eredeti szövegek Széchenyi István munkáiból. Révai Kiadás, Budapest, é. n. [1935], 23-28.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés