Ha csupán a búcsúzó esztendő eseményein futtatjuk végig emlékezetünket, szemünk előtt mélységek tárulnak föl Erdély magyar múltjának történetéből. A történelmi múlt négy súlyos oszlopát látjuk kiemelkedni ebből az egyetlen esztendőből, mely négy oszlop a véletlen (vagy a törvényszerűség?) csodálatos rendezése folytán együtt képviseli mindazt, ami egy népet államalkotó nemzetté emel ezen a földön.

A Zápolya-utcai temetőből felszínre került honfoglaláskori magyar vitéz a magyar fegyver évezredes uralmát hirdeti. Apaffy Mihály fejedelem hamvai a felvilágosult magyar államvezetés emlékét idézik történelmi idők távolából, s egyben örökséget jelentenek, kötelező, de céltudatos és törvényes örökséget a földnek ezen a csücskén, melyet számunkra - és egyedül a mi számunkkra - a sors évszázadokkal ezelőtt kijelölt.

Az egyetem ünnepe a magyar tudomány egyeduralmát s idők mélyére nyúló gyökereit jelenti, s a százötven éves Nemzeti Színház a magyar művészet elsőszülöttségét Kelet-Európában. Fegyver, államvezetés, tudomány, művészet: hiánytalanul együtt áll mindaz, ami egy nemzet lényegét jelenti.

Fegyver, államvezetés, tudomány, művésíret: négy oszlop, mely nélkül nincsen ország. Mivel csak ez a négy oszlop képes fönntartani a boltozatot, mely hazát borít valamely nép fölé.

Ami velünk történt, a történelem tükrében csekély esemény. Palotás házunkban idegenek vendégeskedtek. Zavarta őket a falak ódon patinája: bemázolták rikító festékkel. Riasztotta őket a boltívek komoly hangulata: kulisszát ácsoltak alája, hogy eltakarja. De olcsó volt a festék, lemosta egy augusztusvégi zápor. A kulisszát szétrongyolta a történelem első érintése.

S lám alig tisztult ki palotás házunk, máris honfoglaláskori vitézek fegyverzete csörömpöl benne, ódon termeiben bölcs fejedelmek lába dobban, s taláros tudósok méltóságos alakja bolyong évszázados tékáiban. S ott áll előtte az ősi almafa, mely gyökereit a nemzet lelkébe eresztve termi változatlanul a művészetek örök gyümölcseit.

A Zápolya-utcai ősmagyar vitéz mögött ott állanak végtelen sorban bajvívó elődeink, kik fegyvert markoltak, s vért áldoztak ezért a földért s érettünk. Nincs szakadás a láncban: a sor végén magunk is ott állunk, honvédruhában, s mindenre készen. Fegyvert markolva s vért áldozva, ha kell, a földért s azokért, kik majd utánunk jönnek a sorban. A fejedelmi sír mögött sok hant sorakozik s az államvezetői tudás, nemzetvédő akarat, építő lelkesedés él, küzd, lobog és hitet tesz ma is ezen a földön. Tiszta kezek emelik magosra a tudomány fáklyáját, melynek fénye évszázadok óta innen világítja be Kelet-Európát. A művészet pedig virágzik, mint a mesebeli rózsatő, a hamuból, vérből s könnyből kevert humuszon.

Ez együtt Erdély. A mesterséges ködtől megtisztítva, a valóság fényében. Erdély, melynek múltja fölött bajnokok és fejedelmek, tudósok és művészek szelleme őrködik évszázadok óta, s minden hamissággal szemben győzedelmesen. Ez a szellem ott áll ma is az államvezetők mellett, ott áll a tudomány aulájában, az alkotóművész gondolatának megszületésénél s a rivalda fényében egyformán. S ott áll a honvéd fegyvert markoló alakja mellett is, mindég mindenre készen, s híven a múltból visszatükröződő önmagához.

In Hitel, 7. évf., 9. szám (1942), 563-564.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés