Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Veres Péter: Polgári vagy népi nacionalizmus? (1938)

Veres Péter: Polgári vagy népi nacionalizmus? (1938)

  2020.12.07. 23:15

Hagyjuk figyelmen kívül azt a töméntelen írást, a sok helyes és helytelen meghatározást, amelyek a nacionalizmusról szólnak, s amelyek úgyis áttekinthetetlenek, hiszen úgysem meghatározásokat keresünk mi ma, hanem az egyéni cselekvés és a nemzeti-közösségi élet értelmét és összefüggéseit próbáljuk megvilágítani és tudatossá tenni. Ebből a szempontból elég, ha annyit mondunk: nemzetek vannak, s e nemzetek befelé összefogó, egyben kifelé elkülönítő eszméje a nacionalizmus, a nemzeti közösségi eszme.


Az ember társas faj, de nem egyetlen közösségben, nem egyetlen társadalomban él. Hogy ez helyes-e vagy helytelen, hogy törekednünk keill-e az »egy társadalom«, az »egy akol, egy pásztor« felé, azt itt most ne keressük, mert másfelé vezetne, egyelőre itt van a világos fény: az emberiség nemzetekre oszlik. Ebben a vonatkozásban a másféle felosztások, a gazdasági, világnézeti, politikai közösségek, akár nemzeten belüli, akár nemzetek feletti, a célkitűzésük a sorrendben hátrább kerülnek, mert míg azok egysíkú közösségek, addig a nemzet szintetikus közösség. Nemcsak biológiai - faji -, hanem politikai, de egyben gazdasági termelőközösség is. Vagyis a nemzet az emberi együttélés ezidőszerint uralkodó formája. Teljesen mindegy azután, hogy a nemzet egyetlen vértörzs kiterjeszkedéséből vagy több őstörzs összeolvadásából keletkezett, mellékes az is, hogy milyen beszivárgó vagy leigázott népelemeket szívott fel s hogy a beolvasztásban mennyi volt a kulturális, gazdasági, politikai erők szerepe, s mennyi a faji dinamikáé, a szaporodásé, mert mindezek csak színezik az egyes nemzetek biológiai és szellemi arculatát, maga a folyamat feltartóztathatatlanul halad: az európai népek után most az arabok, kínaiak, hinduk, négerek, malájiak vannak soron. A belső osztályharc, a szociológiai síkon folyó küzdelem is csak a nemzeti kereteken belül, avagy a felszabaduló nemzeti törekvésekkel bonyolódik le. A tőke és a munka harca ugyan mindenütt végbemegy, de mindenütt más-más formában, az illető nemzet belső adottságai, gazdasági, politikai, kulturális helyzete szerint.

*

Mindez ma már nem vitás. Ellenben az nagyon is vitás, hogy a nemzet a mai életformában, a tőkéstermelés adott szakaszában, egyszóval osztályokra tagolt állapotában valódi közösség-e? - Nem.

Mert miben lehet egy tényleges közösség összetartó ereje?

Nemcsak az állam szerveiben, nem csupán a politikai és gazdasági hatalom intézményeiben, - ezek csak keretek -, hanem elsősorban a határozott közösségi öntudatban, a fajtestvériség gondolatában, az azonos élet- és kultúrszemléletben, és nem utolsó sorban az esztétikai és biológiai ideáltípus, az ízlésvonal azonosságában. Az ösztönös erők: a nemzeti művészet és a faji ízlés és a tudatos erők: a politikai és gazdasági célkitűzések állandó kölcsönhatása adja vagy adná a nemzeti közösségi élet igazi belső tartalmát. Egy olyan állapotra gondolok, amelyben a nemzeti közösségi eszme és a fajtestvériség gondolata nem politikai program, nem pártelnevezés, hanem eleven valóság, amely beleépült a nemzetet alkotó egyének tudatába, ösztöneibe, vérébe és ideg- rendszerébe, s így éppoly kimozdíthatatlan, mint maga az élet. Csak külső erőszak semmisítheti meg a teljes elpusztítás útján, de belső lényegében puszta parancsszóra nem változtatható meg. Viszont a nem erőszakos behatásokat meg áthasonítja, belső lényegéhez idomítja, s így nem változik meg, hanem gazdagodik vele.

Ahhoz, hogy a mai korban a természettel és a többi nemzetekkel már gépekkel is hadakozó nemzetek helyt álljanak és fennmaradjanak, népközösségi öntudatra és tömegkultúrára van szükség. Népközösségi öntudatot azonban csak belső szabadság és a közös cselekvésben való résztvétel teremthet. Ugyancsak népi tömegkultúrát is csak a népi tömegek ösztöneire és tapasztalat-ismeretalapjára lehet építeni. Vagyis a kultúra csak nemzeti lehet. Nem programszerűen nemzeti, hanem lényegében, mert a nemzeti közösség teljes valóságát kifejezi. Amelyik kultúra csak programjában nemzeti, az nem is nemzeti, hanem álnemzeti, vagyis valójában belföldi vagy nemzetközi osztálykultúra. (Előbbi a menekülő passzív, múltba néző, másról beszélő soviniszta és imperialista, utóbbi a kozmopolita, felelőtlen, csak szórakoztató polgári kultúra.)

Az igazi nacionalizmus tehát elkerülhetetlen folyamat az általános emberi felszabadulás útján. (Az imperializmus és a sovinizmus ennek csak torz kinövései, s hódító osztályok és dinasztiák mesterségesen csinálják, de mihelyt a nép igazán felszabadul, önmagától összeomlik az imperialista célkitűzés, a soviniszta lelkiség pedig elillan, mint a kámfor.)

*

Ismét csak hagyjuk el annak a kutatását, hogy a többi nemzetek közül melyik érkezett már el a nemzeti közösségi öntudatnak erre a fokára, hanem forduljunk önmagunk felé, és próbáljuk megvizsgálni, van-e már igazi magyar nacionalizmus, s van-e már a magyar tömegekben igazi nemzeti közösségi öntudat?

Nincsen, de tegyük hozzá gyorsan: eddig nem is lehetett. A nemzeti közösség élete ugyanis nemcsak jelvényekből, zászlókból, indulókból, díszruháikból, ünnepélyekből, fehér és zöld asztal melletti fogadkozásokból, - ezek csak jelentéktelen külsőségek -, hanem főképpen sok-sok munkából és nehéz küzdelemből áll. A nemzeti közösség dolgozó tagjai dolgoznak a maguk és az összesség kenyeréért, viaskodnak a természettel a föld meghódításáért, sőt néha viaskodnak - ha nem is jószántukból - a föld többi népeivel vagy a saját kenyerük megvédéséért, vagy azok kenyerének az elragadásáért. Ebben a küzdelemben aztán az elméletileg egységesnek látszó nemzet megoszlik: az egyik irányít, a másik dolgozik, az. egyik parancsol, a másik engedelmeskedik, az egyik uralkodik, a másik szolgál, és természetesen az egyik dúslakodik, a másik nélkülözik, sőt néha szenved és éhezik. Sajnos, az előbbiek a kisebbség, az utóbbiak a nagy többség. A tulajdon önműködően elosztja a nemzeti összjövedelmet a kialakult termelési és kereskedelmi törvények, a profitráta és a haszonkulcs mindig változó, de mindig érvényes tételei szerint, tehát: több tulajdon = több jövedelem, több jövedelem = több egyéni szabadság és több kultúrlehetőség, több egyéni szabadság és kultúrlehetőség = több alkalom és befolyás a nemzetet összefoglaló állami igazgatásra, úgy, hogy végül, az állam a tulajdonnal rendelkező állampolgárok és a végrehajtó hatalommal rendelkező hivatalnokok és katonák akarata alá kerül. Ezek lehetnek jóhiszeműek, lehetnek lelkes nacionalisták, áldozhatják életüket és vérüket a hazáért, ez nem változtat azon, hogy nem az egész nemzeti közösség, hanem csak a saját érdekeikért áldoznak, mert a tulajdon és a hatalom, a nemzeti és az egyéni érdek, a karriervágy és a hatalomvágy, meg a vagyonszerzési vágy végzetesen összebogozódtak. (Csak megvilágító példaképpen utalok a magyar történelem legnagyobb alakjainak s egyben legnagyobb hazafiainak: a Hunyadiaknak, Werbőczinek, a Rákócziaknak ilyen módon összegyűlt óriási vagyonára.)

A szegények, a dolgozó tömegek így bizony kimaradnak a nemzeti vagyon és a nemzeti jövedelem elosztásából, kimaradnak a nemzeti közösség támogató és védő egységéből, elvesztik az érzelmi kapcsolatot a közösség vezető rétegeivel, s végső soron a puszta kenyérért, a sovány munkabérért harcra kényszerülnek. S mert az egyéni harc eredménytelen, tehát szükségképpen beáll az osztályharc. Ekkor aztán a nemzeti közösség érzelmi kapcsolatai puszta fikcióvá válnak, amelyek senkire sem hatnak többé. A birtokon belüliekre azért nem, mert védekező osztályösztönük azonosul az uralmi, hatalmi elvekkel, s nem egyetemes közösségi, hanem csak pillanatnyi hatalmi szempontok érvényesülhetnek előttük, hiszen állandó védekező harcra kényszerülnek a nemzet szegényebb tagjai ellen, amely lehetetlenné teszi a lelki, érzelmi azonosulást. A szegényekre pedig azért nem hatnak, mert a szegények ezeknek a nemzeti fikcióknak nem látják semmi tárgyi alapját, semmi konkrét eredményét. Amit látnak, inkább elnyomásnak érzik, mert hiszen a nemzeti érdek nevében kényszerítik őket arra, hogy adják fel legfontosabb személyi jogaikat: a földhöz, kenyérhez, munkához való jogot.

Nem mondjuk azért, hogy ezek a birtokonbelüliek nem szeretik a magyar népet. Mert hiszen gyönyörködnek cifra ruháikban, szép mongolos fejükben, és szeretettel mosolyognak az együgyűségeiken, a tempósságukon, s más ilyen ártatlan tulajdonságaikon. De miért nem szeretik hát az öntudatos, konok, makacs parasztokat is, hiszen azok adják a fajta lényegét, ők őrzik a fajta lelkét, s ezek azonosak valamennyire konok, makacs uraikkal is. Dehát úgy látszik, hogy nem is a fajtestvéreket, nem a velük azonosakat, hanem az engedelmes szolgákat szeretik. Hát ez bizony nem nacionalizmus, hanem hűbéri gondolkodás. Nem a szónoklatok és nem az ilyen népszeretet teremthetné meg az igazi nemzeti egységet, hanem a javakban, jogokban, de főleg a cselekvésben való közösség. Bonyolult osztálykötöttségeik miatt azonban közös cselekvésről nem lehet szó. A dolgozók csak passzív résztvevői a vezető rétegek cselekvésének, értelmét, célját - még ha a javukra válna is - ritkán látják meg és érzik át. Így a legnagyobb nemzeti erőpróbákat, a háborúkat a parasztok és a munkások nem megvívták, mint közös harcot, hanem elszenvedték, mint elkerülhetetlen csapást, amely csak azért van, - szerintük -, »mert az urak akarják«. Vagy azért, mert »sok az ember és ritkítani kell« - (ez a legkezdetlegesebb paraszti ítélet), vagy azért, mert hódítani akarnak, keveslik az alájuk rendelt népet (ez a fejlettebb proletár és kispolgár ítélet).

Az bizonyos, hogy az országszerző őstörzsekben még valódi nacionalizmus volt, habár nem a mai kielemzett és tudatos formájában. Az osztálynélküli nomád és harcos népnek, amelynek nem vezető osztályai, hanem csak vezető emberei (a legbátrabb harcosok és a legbölcsebb vének) voltak, nem is volt, csak törzsi tulajdona, s így ha kezdetleges és öntudatlan, de mégis magasabb közösségi elv fogta össze őket. Ezek az őstörzsek még biológiai és naciológiai egységek voltak. Nem is volt szükség a külön nemzeti és a külön szociális szempontok hangoztatására, mert hiszen ez egyazon dolog volt. A magyarság biológiai - faji - érdeke az volt, hogy a törzsön belül a szociális igazság érvényesüljön: minden ember egészséges, harcképes és munkabíró legyen, és a gyerekeit is olyanná nevelje fel. Ugyancsak az is egyetemes érdek volt, hogy az erősek, bátrak, okosak felülre kerüljenek, mert akkor még nem gazdasági rendszerek és nem osztályok, hanem egyének harcoltak egymás ellen az érvényesülésért. Ez volt az ősi törzsközösség eszmei tartalma, irányító igazság elve.

A hűbériség térhódításával aztán megszűnt ez az egység. (Hogy a hűbériséget milyen politikai és gazdasági kényszerűségek hozták be, azt itt most nem kereshetem.)

Az alullevő, akár magyar eredetű, akár magyarrá lett jobbágyok és az akár magyar, akár idegen nemesek között megszűnt a gazdasági, megszűnt a politikai, de megszűnt a biológiai közösség is. Az azonos vértörzsből származó nemesek nem keveredtek többé a fajtestvér jobbágyokkal, legfeljebb a »jus primae noctis«, az első éjszaka jogán, de ez elszigetelt dolog lehetett, s nem is volt társadalmi érvénye, mert az így született gyermekek jobbágyok maradtak. A nemesek csak egymás közt házasodtak, vagy inkább idegen nemesekkel, mint a saját fajbeli parasztjaikkal. Ugyanúgy a jobbágyok és a mindenféle nemzetiségű, mindenünnen összehordott szolgaemberek osztályával keveredhettek. Biológiai síkon tehát a nemesi nacionalizmusnak már nem volt meg a tárgyi alapja: a fajtestvériség. Legfeljebb annyi, hogy itt-ott egyes jobbágyokból nemesek lettek, s így volt némi áramlás és vérfrissítés.

De még kevésbé volt a nemesi nacionalizmusnak tárgyi alapja a szociológiai síkon. A nemesi rend saját gazdasági és hatalmi politikát csinált, tekintet nélkül az alullevőkre. Hogy ezt az osztálypolitikát mégis nemzeti politikának nevezték, az nem bizonyít semmit. Hiszen még a humanitárius szempontjaik is nemzeten kívüliek voltak. Ha valaki a nemzeti rendből felszólalt a parasztok érdekében, hát nem azért védte őket, nem azon volt a hangsúly, hogy mert »azok is magyarok«, fajtestvérek, hanem azon, hogy mert »azok is emberek«, vagyis embertestvérek. Ennyit ért el a keresztény humanizmus a hűbériség korában.

Természetes, hogy a nemesi rend a nemzeti államot vére hullásával is védelmezte, dehát önmagát védelmezte. Az alullevő dolgozók számára a nacionalizmus a javakban és a jogokban, a szabadságban és az egészségben való közösséget jelenti, ha ez nincs, akkor számukra nincs is megfogható tartalma. A hűbéri rend mindebből kizárta őket, magától értetődik tehát, hogy a nemzeti közösségi eszme abban a korban egészen elhalványult, s éppen csak az egynyelvű, egy vérű, egykultúrájú parasztok ösztöneiben pislogott tovább. (Hogy nem aludt el teljesen, azt látni lehet a Budai Nagy Antalék, Dózsáék mozgalmának szellemi tartalmából.) Viszont a középkori polgárvárosokban városhazafiissággá csökevényesedett el, mert ezeknek csak a város jelentett igazi közösségeit, az állam nem, hiszen a legtöbb állam nép zagyvalék volt, s nem közösség, hanem hűbérurak és dinasztiák magán tulajdona. S ha némely országban, mint nálunk is, a parasztság még ma sem tudatosan nemzeti gondolkodású, ez azért van, mert még ma sem polgára, hanem csak alattvalója az országnak.

A hűbériség bukásával a nemzeti és a szociális követelések megint azonosultak. A legteljesebben a nagy francia forradalomban bizonyult ez be, ahol az egyetemes embertestvériség és a nemzeti testvériség egészen a maga ősi, messzianisztikus formájában lobbant fel, és vált eggyé a forradalmi izgalomban. Éppen ezért volt képes külpolitikai csodákra, de viszont éppen ezért torkolt rémuralomba. A messzianisztikus szociális, régi testvéri gondolat a polgári termelő renddel, az egyetemes néptestvériségi gondolat pedig az idegen hatalmak támadásával nem férhetett össze, s így az egyensúlyozódás nagy kilengésekkel járt.

A magyar nacionalizmus természetesen [18]48-ban sem születhetett meg. Az általános embertestvériségi gondolat és a nemzeti közösségi eszme még csak szellemi síkon sem forrhattak ki, még kevésbé jutottak el a tömegekhez. A szellemi vezérek: Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Táncsics közösségi gondolatai nem találhattak egymásra, és nem találkozhattak a tömegekkel, mert erre nem volt sem idő, sem lehetőség a közbejött nemzetiségi bonyodalmak miatt. Így aztán nem vihették döntés alá az irányt, pedig a nemzeti közösségnek mindegyik vezér más-más tartalmat akart adni. Széchenyi monarchista és nyugati nagypolgári, Kossuth köztársasági, kisnemesi-kispolgári uralmat, Táncsics munkás- és parasztdemokráciát akart, Petőfi pedig akkor is a közösségnélküli értelmiség hálátlan szerepét, messzianisztikus néptestvériségi, humanisztikus eszméjét és a nemzeti egységet képviselte volna, ha tudta volna. Mindegyik irány felmorzsolódott az ellenforradalomban, mert nem volt tömegbázisa, és pedig annyira, hogy [18]67 után már csak felületes polgári liberális jelszavakat adtak a[z 18]48-as pártok.

De ha többet adott volna is, és itt is kialakult volna a nyugati mintájú polgári nacionallizmus, az is elhalványult volna ma már, éppúgy, mint máshol. A polgárság éppúgy nem tud igazi nacionalista lenni, mint a nemesség. A polgárnak csak arra kell a nemzeti közösség, hogy biztonságot és terepet adjon az ő egyéni boldogulási törekvéseihez, mert szerinte a boldogság az egyéni érvényesülés szabadságában van. Ez igaz is, csakhogy az adott rendben, a tőkés termelő- és tulajdonviszonyok mellett, az egyéni boldogulási vágy szükségképpen a vagyongyűjtés síkjára tolódik, mert a vagyon az út a szabadsághoz, hatalomhoz, jóléthez, boldogsághoz. Így aztán az egyik ember gazdagodási tevékenysége a másik ember gazdagodási vágyába, sőt a mai elvadult formában a másik ember megélhetésébe ütközik. A már megszerzett és örökölt tulajdon pedig megrögzíti a kialakult osztályviszonyokat, úgyhogy végül a polgárságnak az akarata válik úrrá a nemzeti közösségen. Hogy megvédje előnyös helyzetét, igyekszik megszerezni az államhatalmat, ha lehet békésen, választás útján, ha így nem lehet, erőszakkal, ebből a célból pedig összekeveredik a bürokráciával, és lejáratja a nemzeti gondolatot. Hiszen a polgárnak az emberek, a nemzet tagjai, legyenek bár igazi fajtestvérek is, elsősorban mégiscsak mint munkások, fogyasztók és versenytársak számítanak. Semmiféle humanisztikus vagy fajtestvéri érzés és elv nem akadályozhatja meg benne, hogy megrövidítse őket: a munkásokat a bérnél, a fogyasztókat az árnál, a versenytársakat pedig úgy a vételnél, mint az eladásnál. A »tisztes polgári haszon« puszta feltevés, mert hiszen kiszámíthatatlan előre, hogy mi lesz a tisztes polgári haszon, még kevésbé kiszámíthatatlan, hogy a versenytársak milyen tisztes polgári hasznot számítanak fel, így a verseny egészen elvadul, s aki ebből kilép, az nemcsak a hasznot, hanem polgári létét is elveszti. A legújabb fasiszta közgazdaság ezen úgy akar segíteni, hogy a külföldi verseny ellen önellátó, államkapitalisztikus politikát csinál, a belföldi versenyt pedig monopolizálással és zárt számokkal lecsökkenti, vagyis megrögzíti és állandósítja a tisztes polgári hasznot. Ugyanekkor azonban állandósítja az alacsony munkabéreket is, és így frontrendszert csinál, amelyet egyelőre nacionalista hangszereléssel új társadalmi rendnek nevez, holott már nagyon régi, és sohase vált be.

A nemesi és polgári nacionalizmusra egyébként az is nagyon jellemző, hogy irodalmunkban, tankönyveinkben főleg csak »hazaszeretetről«, és nem fajszeretetről vagy nemzettestvériségről van szó. Mert mi is a haza az úrnak és a polgárnak? A táj, a föld, a vagyon, a hivatal, a házak, a várak és az ősök: egyszóval tárgyi, reális, birtokolható dolgok. Az ember viszont gyarló, haszontalan, naplopó, tolvaj, gonosz, önző és minden, mert a velük való viszonyban csak ilyen lehet, s mint szolgák sohasem adják át magukat egészen, sohasem megbízhatók, sohasem lehet nyugodtan aludni tőlük, épp úgy, mint a természet kiismerhetetlen erőitől.

De különösen éles lett a polgári élet- és termelőrend s a nacionalizmus ellentéte az utóbbi évtizedekben. A polgári gondolkodás ezelőtt azt hirdette: »polgárainak jóléte a nemzet érdeke«. Igen ám, de ezeknek a polgároknak a vagyona és a jóléte nem valami összeszedett égi mannából gyűl össze, hanem a nemzet tagjainak, a munkásoknak és parasztoknak a fáradságából, izzadságából, elhasznált erejéből. A polgári haszonszerzés érvényesítése ma már a legtöbb országban, különböző világgazdasági és világpolitikai okok következtében, de meg a tőkési termelés állandó, de ma már kifejlett belső ellentmondásaiból eredően is, csak a dolgozók nélkülözésein alapulhat. A polgár tehát ma háttérbe szorul, mert senki se hiszi el többé, hogy a polgárok boldogulása az egész népközösség érdeke, de azt se, hogy mindenki polgárrá lehet, akiben akarat és szorgalom van. Így aztán a nemzeti állam fennmaradásának eszméje, az alul levő dolgozók közömbössége folytán is, a polgárság válláról átcsúszik a nemzeti közösséget keretekbe fogó bürokráciára. Világszerte azok lettek vagy lesznek az új nacionalisták - a fasiszták -, akik vagy ténylegesen birtokolják az osztályellentétektől fenyegetett s már-már felmorzsolódó állami hatalmat, vagy birtokolni szeretnék, hogy megmentsék - maguknak.)

De ha a nemes és a polgár nem lehetett, lehet-e majd a bürokrata igazi nacionalista?

Az első hódító réteg, amely valójában még nem is bürokrata, hanem harcos - lehet. Őszinteségét nem vonhatjuk kétségbe, hiszen nemcsak a nemzet sorsáról, hanem a saját egyéni boldogulásáról, jövőjéről, karrierjéről és a - hatalomról van szó, amelynek a megszerzése akaratot, barátságot, lemondást, hősi erőfeszítést igényel. Aki erre nem képes, az eleve lemond a hatalomért folyó harcban, tehát a hódító újnacionalisták még érzelmi elemekkel telített emberek. Az nem vitatható, hogy túlfűtött igazságérzetükben komolyan veszik a fajitestvériséget, amit egyébként a politikai okosság is követel, mert ennek a hirdetésével heroizálták a tömeget. De később azután a bürokrata már csak bürokrata lehet, legfeljebb, hogy jó bürokrata. De mennél jobb, annál roszabb az alul levő tömegek számára. Mert a bürokratának az ember elsősorban nem fajtestvér vagy embertestvér, hanem adóalany, közigazgatási vagy rendészeti alany, s legfeljebb csak ünnepi napon fajtestvér. A nemzeti élet azonban nem ünnepekből, hanem küzdelmes, keserves, dolgos, veszekedős hétköznapokból áll, s így az elidegenedés szükségszerűen bekövetkezik. Ez így volt, mióta világ a világ, s nem hiszem, hogy a fasiszta újnacionalizmus csodát tudna tenni az emberrel. Ezen nem is lehet segíteni másképpen, mint olyan kormányzással, amelyben a közösségi élet súlya nem a hivatalnokokon, hanem a dolgozó, szabad tömegeken áll. A bürokrata pedig húzódjon hátra, és akkor jelentkezzék, amikor a közösség általános érdeke valóban kívánja.

Ha azonban épp úgy, mint a régi hódító monarchiákban, a bürokratára épül az állam, ott elidegenedik a néptől. Ízlésben, gondolkodásban, vérségben a gazdagokkal egyesül, s akarva- akaratlanul azoknak a befolyása alá kerül, végül pedig azoknak a szolgája lesz, a hatalommal együtt, amelyet birtokol. Nem marad körülötte, csak a konclesők és a stréberek helyeslő hada, a csendesen tűrő és dolgozó népnek szavát se hallja, mert a diktatúrában ez ártana a nemzeti egységnek, így aztán végül magára marad az agyaglábon álló hatalommal. A bürokrata szentül hiszi, hogy a jól szervezett és örökké funkcionáló rend a nemzet érdeke, holott ellenkezőleg: a nemzet örök érdeke az, hogy erjedjen, forrjon, buzogjon benne az élet. Hiszen ha végignézünk a világtörténelmen, még a forradalomban sem pusztultak el soha a nemzetek - legfeljebb a polgárháborúban, ami már a nem sikerült vagy megbukott forradalom -, hanem újraszülettek. Mindennek megvan a maga ideje, s így a nemzetek megújhodásának is, a nagy népek: angolok, franciák, németek, oroszok, kínaiak stb. mind keresztülestek rajta.

A bürokrata rend tehát kaszttársadalomba torkollik, s mint India és Kína példája bizonyítja, ez a nacionalizmus halála, a nemzeti közösség érzelmi felbomlása. Ezt ugyan megpróbálják a veszélyesebb helyzetben levő, dinamikusabb hatalmak imperializmussal és sovinizmussal helyettesíteni, de lám - hogy csak a legkiáltóbb példára mutassak -, sikerült-e a cári kormánynak heroizálni a közömbös orosz népet?

*

A birtokonbelüli uralkodó vagyonos és bürokrata rétegek nem tudják érdekeiket különválasztani a nemzetétől, mert hiszen azok valósággal egybeforranak az osztálytársadalomban. A rend fenntartása, a vagyon biztonsága, a személy szabadsága, a gazdagok jóléte végül egyetemes nemzeti érdeknek látszik, mert hiszen ebből élnek a szegények is. Még a jóakaratú ember is kénytelen ezt megállapítani, ezen alapul a társadalmi rend. Csak éppen a forradalmárok nem ismerik ezt el, de éppen ezért válnak ezek a nemzet ellenségeivé, még ha a leglelkesebb, izzó nacionalisták is. Viszont az átlagpolgár és a jó bürokrata visszahúzódik az ügyektől, elaltatja a lelkiismeretét azzal, hogy a nemzet sorsán változtatni erejét meghaladó feladat. Így aztán az állam kormányzása, a közösség vezetése a hitetlen, cinikus hatalomemberek kezébe jut, akik labdáznak az egyénekkel, és hazardíroznak a nemzeti közösség erejével. Ez az a kormányzati cinizmus, amely az emberiség egész történelmén végighúzódik. »Nem lehet az embereken segíteni - mondják egymás közt -, ostoba kis állatkák, akik a saját kis szemétdombjukon futkosnak, de azért élvezet velük foglalkozni, csak tudni kell velük bánni.« Sőt az igaziak, a legnagyobbak már nem is mondják, szavak nélkül is megértik egymást. Cinkosok lesznek. Aki aztán a tudásban és a kormányzati tapasztalatokban eljut eddig a cinkosságig, azt befogadják, egyenrangúnak minősítik a játékhoz, bármilyen párton legyen is, mert jó sakkpartner, de a »korlátolt«-akat, a »mániákus«-okat, a »naiv«-okat és a jószándékú bölcseket, akik a programokat komolyan veszik, ellenségnek minősítik. A legnagyobb ember előttük az, aki a legjobb színész, aki cinikus lelkiségének ellenére is tud hatni a tömegre, aki a nacionalizmus helyett a sovinizmust és az imperializmust, szociális cselekvés helyett »nemzeti érdek«-et tud belebeszélni a tömegekbe.

Ez érvényes nagyjából a világ minden államának a kormányzatára, de fokozottan érvényes a[z 18]67 utáni kor magyar kormányzatára. Vezető államférfiaink között bizonyára voltak jószándékú bölcsek, fajtaszerető magyarok, álkegyes konzervatívok, álliberális cinikusok, áldemokrata demagógok, csak éppen igazi áldozatra kész nacionalisták voltak kevesen. Annak dacára, hogy minden kormányzó párt »nemzeti«-nek nevezte magát. Gömbös Gyula volt az első romantikus nacionalista, aki cselekedni akart, és hitt a nemzeti testvériségben, de látjuk, hogy nem sikerült neki, mert akikre támaszkodott, csak polgárok és bürokraták voltak, nem igazi nacionalisták.

*

Igazi nacionalizmus, eleven, izzó közöségi öntudat tehát ezidőszerint a magyar tömegekben nincsen. Márpedig a mai időkben, az élére állított világpolitikai helyzetben, a fojtogató világgazdasági viszonyok közepette, s egyben a nemzeti ébredés korszakában, egy nemzet nem élhet sokáig bensőséges és hatékony közösségi öntudat nélkül. Éppen ezért népi nacionalizmusra van szükség. A már felsorolt osztályok és rétegek nacionalizmusa akkor is kevés, ha valóban forró és őszinte, mert ők a magyarságnak elenyésző kis részét jelentik. Ehhez járul, hogy - amint bizonyítottam - osztályhelyzetükből eredően nem tudnak a nemzeti közösség érdekében döntő módon beavatkozni a társadalmi és gazdasági életbe, mert lekötik az erőiket a saját anyagi és uralmi érdekeik. A magyarság döntő többsége a parasztság, munkásság és a szabad értelmiség tömegeiből áll. Csak ezekben alakulhat ki osztálygátlásoktól mentesebb nacionalizmus.

A parasztság, igaz, ezidőszerint egyáltalán nem tudatos nacionalista. Magyar, mert nem lehet más. De ez az az alap, amelyre a tudatos közösségi eszmét és közösségi kultúrát fel lehet építeni. Idegen kultúrbehatások nagyon kevéssé érik, így tapasztalat-kultúrája, látásmódja, életszemlélete, művészete elemi közösségi értékek, de még hiányzik belőle az öntudat összefogó és termékenyítő ereje. S ez nem is lehet addig, amíg a magyar népközösségben el nem foglalja a termelés és társadalmi súlyának megfelelő helyet. Amíg, mint egyenjogú fél ki nem veszi a részét a közös cselekvésből.

Éppen ezért az igazi nacionalistának a legelső feladata a parasztság általános, gazdasági, politikai és szellemi felszabadítása.

A munkásság, amely szervezkedési formáiban és elveiben nemzetközi, mert hiszen azonos gazdasági törvények és társadalmi erők ellen kell küzdenie a mindennapi kenyeréért és a kevesebb munkaidőért, a legkomolyabb híve és tudatos híve a magyar állam függetlenségéinek. Ez érdeke is, mert hiszen kollektivista céljait csak a szabad és független magyar közösségben valósíthatja meg. A régi és mai kisebbségi sorsból már megtanulták, hogy a nemzeti függetlenség elvesztése kettős elnyomást, nemzeti és osztályelnyomást jelent, s mindegyiknek a súlyát éppen a máról holnapra élő dolgozók szenvedik meg, mert az idegen hatalom rajtuk keresztül, az ő beolvasztásuk útján akarja megsemmisíteni a nemzeti kisebbséget.

De nemzeti a munkásság küzdelmének a tárgyi, szociális tartalma is. A dolgozók számára rendes bér, egészséges lakás, öntudat, polgári jogok, állampolgári szabadság, rövidebb munkaidő stb., mind olyan dolgok, amelyek a nemzeti közösség életének valódi tartalmát, a fajta egészségének, jövőjének elemi feltételeit jelentik. Követelésük, kiharcolásuk, megvédésük a legigazabb nemzeti feladat, mert a tőkés haszonszerzés és a bürokrata nemtörődömség ellenében a nemzet dolgozó törzsét védelmezik.

A szabad értelmiség legfejlettebb része, az alkotó, szabad értelmiség az egyedüli, tudatos nacionalista réteg Magyarországon. Írók, tudósok, művészek, tervezők, vezetők és igazi politikusok, egyáltalán a valódi értelmiségiek. Mert nem igaz ám, hogy »művész hazája széles e világ«. Ez legfeljebb a műre és az interpretáló művészre áll, de az alkotóra annál kevésbé. Ellenkezőleg: a világ már csak akkor ismeri el igazán, ha már kiemelkedett nemzetéből. De viszont az alkotás mégis visszahajtja nemzetéhez, ahhoz a közösséghez, amellyel az élményvilága, a művészi teremtés forrása, közös. Pénzt, dicsőséget, hírnevet, jólétet, mindent adhat a nagyvilág az alkotónak, csak éppen azt a szeretetet, bensőséges bizalmat, ragaszkodást nem adhatja, ami az alkotónak leginkább szükséges. Hiszen még a legüldözöttebb forradalmárokban is kiirthatatlanul él a nemzeti szolidaritás. A világ minden nagy szelleme úgy nemzetközi, hogy egyben a legigazabban alkotó nemzeti is. Benne az alkotóban, mint szintézisben egyesülnek az általános emberi és a külön nemzeti színek és tulajdonságok, és ő ezt a legmagasabb fokon jeleníti meg. Az alkotó értelmiségi sorsa, élete célja, élete értelme a közösségért való cselekvés, tehát az ő nacionalizmusa mentesülhet az osztálygátlásoktól, a lélektani és a tárgyi-vagyoni uralmi akadályoktól. Neki egyénileg is arra van szüksége, hogy a háta mögött szabad, erős, művelt közösség álljon, amelynek és amelyért dolgozni érdemes, mert szeretetet, halhatatlanságot, az egyéni akarat történelmi megvalósulását és kiteljesedését adják cserébe érte. A magyar alkotó értelmiségiek, különösen a legközvetlenebbül közösségi területen munkálkodó erők, igaz politikusok, társadalomtudósok sorsa azért volt mindig keserves sors, azért vezetett mindig a börtönbe, száműzetésbe, nyomorúságba, őrületbe, mert ők nemzet alatt mindig az egész magyar népet értették. A legutolsó magyar napszámos, a faluvégi zsellér kenyere és egészsége épp olyan fontos volt előttük, mint a nemesé, polgáré és bürokratáé. Ki érthette volna ezt meg azok közül, akik helyzetükből eredően nem láttak ki érdekeik és érzelmeik bonyolult őserdejéből? Így lettek a legigazabb magyarok üldözöttjei, számkivetettjei sokszor nemcsak a saját osztályuknak, hanem a nemzetnek is, mert a háborgó indulatokat mind feléjük irányították. De így is lesz ez mindaddig, amíg a parasztok, munkások, és alkotó értelmiségek szövetségéből meg nem születik a szociális, népi nacionalizmus. Mert a nacionalizmus önmagában üres szó, a tartalom vagy szociális benne, vagy semmi. A nemzeti vagy faji testvériséget realizálni csak szociális síkon lehet. A dolgozó magyar tömegek mindennapi kenyere, szabadsága, érvényesülési lehetősége, egészsége a legelső nemzeti követelés. Aki ezt ellenzi, vagy aki ennek érdekében előjogairól és fölös javairól önként lemondani nem tud, de még, aki a hatalom birtokában ezt elhanyagolja és közömbösen vagy cinikusan lavírozik a folyton ütköző osztályérdekek között, az nem lehet nacionalista, ha százszor hajlandó is életét áldozni a hazáért. Mert a nemzeti közösség jövőjének fontosabb az állandó, egyszerű és igazságos élet, mint az egyszeri indulatból meghozott hősies áldozat, ha mögötte hanyagság, közömbösség és erőszak áll.

In Kelet Népe, 4. évf., 7. szám (1938), 9-20.

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters