Tudományosan érdekessé azonban a kérdés akkor válik, amikor felmerül az a heurisztikus princípium, amely a hivatalos észjárás vizsgálatát értékesíteni tudja távolabbi célokra: a hivatalos intézmények törvényszerűségeinek megismerésére. Ez a kutatási elv azt mondja, hogy a hivatalos észjárás - épp annál fogva, mert úgy gondolkodunk, ahogyan élünk - tükrözi a hivatal élettörvényeit. Arnold, aki az amerikai bürokráciát tanulmányozta, ezt két további kutatási elvvel kapcsolta össze. A társadalmat nagy színháznak tekintette, ahol élethelyzeteink szerint különböző szerepeket játszunk, amelyek közé hivatalos szerepeink is tartoznak. Végül a modern társadalmat is a folklore módjára nézte, úgy vélekedvén, hogy a furcsaságból, a szatírába kívánkozó vonásokból, a rendellenesből ismerjük meg legbiztosabban a normális funkciót is.

A kutatási vezérelv tehát az lenne, hogy ami a hivatalos észjárásban lélektanilag végbemegy, az csupán a hivatal szociológiai törvényszerűsége.

Hogyan lehet ezt kimutatni? A fonalat ehhez az a kutatási irány adja a kezünkbe, amely szerint az intézményeket sokkal jobban meg lehet ismerni, ha azokat a konkrét lelki folyamatokat elemezzük, amelyek a körülöttük szereplő emberek lelkében végbemennek, mint hogyha elvontságoknak tekintjük őket. A hivatalt a hivatalnok, a jogot a jogászok, az államot a nevében szereplők lelkiségéből lehet legjobban megérteni.

Ezért van ma fokozott jelentősége a hivatal lélektanának. Nem arról van szó, mintha az intézmények szociológiai törvényszerűségeit lélektaniakra kellene visszavezetni. Inkább fordítva áll a dolog, az intézmények lélektana csak tükrözi szociológiájukat. A lélektani kutatás csupán heurisztikus szempontból van előnyben: közvetlenebbül foghatja meg tárgyát, és tudományos módszerei ma tökéletesebbek. Az intézmények lélektani kutatásának előtérbe helyezése ma kizárólag módszertani értékű, és egyáltalában nem dönti el azt a kérdést, vajon a szociológiai vagy a lélektani magyarázat megy-e vissza végsőbb okokra?

Tulajdonképpen csakis a lélektan és a szociológia közös munkájával lehet kimutatni azt az összefüggést, amelyet keresünk, hogy a hivatalnok lelkisége híven tükrözi azokat a törvényszerűségeket, amelyek magának a hivatalnak az élettörvényei: hogy hivatalos észjárás azért van, mivel a hivatalnok lelkisége szükségképpen tükre a hivatal élettörvényeinek.

A hivatalos észjárás

A hivatalos gondolkodás feltételeit a tömeges és specializált ügyintézés teremti meg. Az ügyek tömege - a hivatal - odaáll a hivatalnok és a konkrét ügy közé. A hivatalnok és az ügyintézés érdekeinek elválása hozza létre a tétlen és a nyerészkedő bürokráciát, a hivatalnoki öncélúságot. Ennél is vészesebb a hivatali öncélúság metafizikája.

A hivatal nélkülözhetetlen mindaddig, amíg tömeges és specializált ügyintézésre szükség van. Ez a tömegessége és specializálódása az ügyintézésnek szükségképpen kitermeli a hivatalos észjárást.

A tömeges ügyintézés szükségképen skatulyázásra, uniformizálásra, az ügynek ügydarabbá egyszerűsítésére vezet. Sok ügyfél elmondhatná ügyéről a hivatalnak: »Nektek hitvány szám, nekem egy világ!«

Mivel az ügyek tömege vár elintézésre, a hivatalnok szeretne röviden végezni az üggyel. Minél sematikusabb az ügy, annál rövidebben végezhet vele. Ezért hajlamossá válik arra, hogy aktát, ügydarabot lásson csupán az ügyben, és ne lássa meg az ügyet az aktában, ügydarabban.

Ezzel szemben az ügyfél a maga ügyének szívesen tulajdonít túlzott jelentőséget. Azt, hogy a hivatal van az emberekért, s nem az emberek a hivatalért, az ügyfél könnyen odamagyarázza, hogy az egész hivatal azért van, hogy az ő ügyét szolgálja mások ügyének háttérbe szorításával is.

A hivatalnok és az ügyfél szempontjai tehát azért válnak szét, mivel az ügyintézés tömegessége szükségképpen eltávolodást okoz a konkrét egyes ügytől. Természetesen egy-egy konkrét ügy intézésében lehet a hivatalnoknak közvetlen érdekeltsége. De az ügytömeg színtelen darabja és a hivatalnok között áthághatatlan falként áll ott a tömeges ügyintézés. Az ügy és a hivatalnok közé odaáll a hivatal! Ezt az egyszerű, és mégis alapvető összefüggést óriási arányokra felnagyítva mutatja be Fénélon Télémaque-ja, amikor folyvást arra tanítja a királyfit, hogy a királyok legnagyobb baja, hogy nem láthatnak tisztán, hogy fel sem ismerhetik az igazságot, mert az ügyek tömegének intézését másokra bízni kénytelenek. Őket magukat pedig, ha tisztán akarnak látni valamely ügyben, megtéveszti az udvaroncok és tanácsosok hízelgése, amely nélkül nem tudnának élni, de amely soha nem engedi, hogy az ügyeket közvetlenül, kendőzés nélkül megismerhessék. Fénélon-nak ezek a megfigyelései a hivatalnok aranykönyvecskéjének lapjaira kívánkoznak!

A hivatalnok jutalmazása nem áll mindig egyenes arányban mennyiségi és minőségi teljesítményének kiválóságával. Ha teljesítményére való tekintet nélkül minden hivatalnok egyforma jutalomban részesül, akkor nyilván az jár jobban, aki kevesebbet dolgozik. A lex minimi, a legkisebb erőfeszítésnek ez a jelzett feltételek között szükségszerűen érvényesülő törvényszerűsége kifejleszti a hivatalnok öncélúságának képzetét, amely azután a legkárosabb, legártalmasabb jelenségekhez vezethet. A baksis-rendszer és mindenféle jövedelmező hivatal a hivatalnoki jövedelemszerzés szempontjának a közérdek szempontja elé helyezésére vezet, mert a hivatalnok rá van utalva, szoktatva és nevelve arra, hogy mindenekelőtt a saját zsebéről ne feledkezzék meg. Mielőtt ezeket a jelenségeket szigorúan elítélnők, meg kell gondolnunk, hogy éhbérért dolgozó vagy pedig korlátlan jövedelemszerzéssel kecsegtetett hivatalnok részéről milyen erkölcsi hősiesség kell ahhoz, hogy tudatosan lemondjon azoknak a kínálkozó alkalmaknak a közelfogadott kihasználásáról, amelyek saját megszokott életszínvonalának a közérdek rovására való biztosításával egyértelműek.

A teljes kórkép ebben az irányban az, amikor a hivatalnok lázasan serény addig, amíg saját zsebét tölti, viszont egyszerre tétlenné válik, amikor olyan ügyeket kell intéznie, amelyek csak a közérdeket szolgálják. Egyes hivatalokban párhuzamosan tapasztalhatunk lázas tevékenységet a jövedelmező ügyek és érthetetlen, megfoghatatlan tétlenséget a nemjövedelmező ügyek intézésében.

A hivatalnoki öncélúság könnyen orvosolható baj. Ha a hivatalnok jutalmazása kielégítő, és különösen ha a kiválóbb teljesítmény nagyobb jutalomban részesül, akkor a hivatalnok érdeke összhangba hozható az ügyintézés érdekével. Azokat a szükségképpen ható erőket tehát, amelyek e kétféle érdek szétválása irányában hatnak, aránylag könnyen lehet ellensúlyozni.

Sokkal nehezebb ez a hivatali öncélúság esetében. Ennek kifejlődését mélyebben fekvő lélektani folyamatok idézik elő. Hivatalunk, mint tudjuk, szerep, amely észjárásunkra bélyeget üt. Az ilyen hivatalos szerep mindig feszélyez bennünket. Erre az irritációra azonban különbözőképen reagálunk. Alsóbbrendűségi érzés esetén hivatali imádattal reagálunk rá, s ebből ered a vészes bürokrácia, a hivatali öncélúság. Felsőbbrendűségi érzés esetén ellenben mindenhatósági illúzió keletkezik, amely atyáskodó és önkényeskedő bürokráciára vezet.

A hivatal öncélúságának illúziója is, természetesen, annak az eltávolodásnak a következménye, amely a tömeges és specializált ügyintézés folytán az egyes ügy és az ügytömeg között előáll. A hivatalnok az ügytömeg nyomása alatt eltávolodik az egyes ügytől. Most azonban nem arról van szó, mint az előbbi esetben, hogy önző egyéni érdekét elébe helyezi a jó ügyintézésnek. Ellenkezőleg, a hivatali öncélúság illúziója éppen az önzetlen, sőt önfeláldozó hivatalnok tévképzete. Nem az a hivatalnok inklinál erre, aki vonatok indulási idejét úgy állapítja meg, hogy a rajta utazó hivatalnok egy fél napidíjjal többet számíthasson fel útiszámláján, hanem inkább az, aki maga is éhbérért dolgozván, fakír módra buzgólkodik a hivatalnoki fizetések lefaragásán. A hivatalnoki önérdek persze megbújhatik a hivatali öncélúság palástja alatt is, a lényeges mégis az, hogy a kettő nem ugyanaz; találkozhatnak, de el is térhetnek egymástól, és élesen szembe is kerülhetnek.

Ez a lelki eltávolodás az egyes ügy intézésétől az ügytömeg nyomása alatt a hivatalnak, az intézménynek a dologiasításához és megszemélyesítéséhez, idealizálásához és hypostasis-ához vezet. A hivatal, az intézmény lassanként felsőbb lényekké válnak e tévképzet áldozatainak szemében, öncélú lényekké, amelyek a párnázott ajtó és a vörös tapéta elvont világában kifürkészhetetlen pályákon végzik az égitestekéhez hasonló fenséges mozgásukat. A hivatal elszakad az élettől. Az intézmények önálló életet élnek egy külön világban, amelynek levegője ritkább, nyelve és stílusa más, viselkedése, etikettje és szertartásai a kívülálló számára érthetetlenek. Ezoterikus világ ez, amely felfoghatatlanságával varázslatos hatást gyakorol, s ennek titka az, hogy kifejlődésének csak okai vannak, de céljai nincsenek. A formák világa ez, amelyet nem is lehet megérteni, amíg az ünnepélyes formaság, a jogi alakiság és a logikai formalizmus szerepét nem ismerjük. Az eltévelyedés végletét azonban felismerhetjük abból az emberi érzésünket felháborító példából, hogy Lesurque-öt, akinek ártatlansága kétséget kizáró módon kiderült, mielőtt a jogerős halálos ítéletet rajta végrehajtották volna, mégis kivégezték, mert az a francia alkotmányozó testület, amely elé az ügyet, minden jogorvoslati út kimerítése után vitték, úgy találta, hogy egyetlen emberélet megmentése nem éri meg a jogerős ítélet tekintélyének csorbítását!

A formák kultusza

A hivatal az ügytömeg elvont képe, amely bélyeget nyom konkrét lelki folyamatokra és magatartásokra. A hivatal tehát maga is absztrakció. Az absztraktum pedig forma. Formán ugyanis a különös dolgok általános vonásait értjük. Amint az egyes ügy és az ügytömeg közt beáll az az eltávolodás, amely a bürokráciára annyira jellemző, mindinkább elszakad egymástól a konkrétum és az absztraktum, a tartalom és a forma. A hivatal öncélúságának, önálló lénnyé emelésének tévképzete tehát a forma kultuszának egyik megjelenése. A formának ez a kultusza ellenállhatatlan erővel jelentkezik a hivatalos életben. Az emberi léleknek oly nehéz az absztraktum és a kollektívum nyomásával megbirkóznia és megbarátkoznia, hogy kiirthatatlan szükséglete támad jelképek iránt, amelyek azt szemléletesen elétárják. Ez a kiirthatatlan szükséglet vezet a látható vagy egyébként érzékelhető hivatalos formaságokhoz. Ezeknek mintegy halmozott jelentkezése az ünnepélyes formaság, a hivatalos ünnepély, amely a szimbolikus formáknak mintegy a tiszta kultusza. Ezen mintegy találkozót adnak egymásnak a jelképek, egyenruhák és díszöltönyök, hivatali jelvények, színek, hangjelek, jelszavak és ritusok. Az ilyen hivatalos ünnepély vagy ünnepélyes hivatali aktus azt jelképezi, hogy a jelképi formáknak ebben a tiszta világában minden előírt rendben megy végbe és összhangban csendül ki. Meglepetés nem érhet, a külvilág zavaró mozzanatai ki vannak küszöbölve. A hivatalos mennyországnak ez az álomképe kifejezi a teremtő megelégedését a teremtett világ szemléletén, s a teremtmények sütkérezését a teremtő kegyeiben. Ha az ilyen ünnepélyes aktust valami incidens mégis megzavarja, akkor a résztvevők az égből a földre pottyannak, sőt esetleg az angyalok bukásának élményében van részük.

A formakultusz maga is eszmeiesedik. Az érzékelhető formaság mellett megjelenik a hivatalos (jogi) alakiság. Az alakiság biztosan és könnyen kezelhető. Az ügyet mindig könnyebb az alakiság narancshéján elcsúsztatni, mint érdemben eldönteni. Az alakiság kényes, de biztos, az érdem bizonytalan. A hatáskör, az illetékesség, a megfelelő jogorvoslat kiválasztása, az alaki eljárási feltételek egész rendszere arra való, hogy megkönnyítse az ügy elintézését, szétválasztván annak könnyebben kezelhető mozzanatait a nehezebben kezelhetőktől. Vajon meglepő-e, ha a hivatalos gondolkodás mindig az alaki kérdések felé gravitál?

Végül a formakultusznak leginkább eszmeiesített jelentkezése a logikai formalizmus. Ez körülbelül ugyanaz, mint amit Jhering jogászi fogalommennyországnak (juristischer Begriffshimmel) nevezett. Röviden akként jellemezhető, hogy a hivatalnok abban a szép álomképben él, hogy ügyintézés közben ő csupán logikailag alkalmazza az elvont jogelveknek és tételeknek egy teljesen zárt, hézagtalan és ellentmondásmentes rendszerét, amelynek összhangja tökéletes, és amelyből bármely ügy elintézése könnyűszerrel, mintegy automatikusan levezethető. Ebbe az álomképbe vetett hit természetesen szintén lényegesen megkönnyíti a hivatalnok munkáját, lelkileg megnyugtatja és lelkiismeretének egyensúlyát megőrzi. A hivatalnok azért válik formalistává, mivel ez a vágykép elkerülhetetlenül befolyásolja, egészen függetlenül attól, hogy a valóságnak megfelel-e?

Az ítélkezés lélektana

Az elvont forma és a konkrét tartalom, az ügytömeg és az egyes ügy közti eltávolodás és ellentét a hivatalos gondolkodás jellemzője. Azokat a lelki folyamatokat, amelyeket ez az ellentét kivált, legbehatóbban az ítélkezés lélektana vizsgálta. Arra az eredményre jutunk e vizsgálatok alapján, hogy a bírói lélek munkája az általános tétel és a különös eset közti felőrlő küzdelem. A szigorú bíró csak a szoros igazságot, az elvont tételt, az általános elvet, a formát látja, és annak kedvéért minden áldozatra kész. A méltányos bíró ellenben csakis az eset egyedi körülményeit, soha nem ismétlődő egyszeriségét, itt és most átélt élménytartalmát, a pillanatot érzi át, amelybe beletolul az egész élet. Iustitia egyik szemével a formától nem látja a tartalmat, a másikkal pedig a tartalomtól nem látja a formát.

Ez a lelki problematika csak kimagasló esete a hivatalnok lelki folyamatainak általában. Örökös örlődés az elvont tételek és a különös esetek, az elvek szilárd biztonsága és az esetek hajlékony méltányossága, a merev forma és a lágy anyag, a változatlanság és a változás, az egység és a sokféleség, az én és a nem-én, a szabály és a kivétel, a törvény holt betűje és az élet meleg lüktetése között - ez a lelki munkája a hivatalnoki gondolkodásnak.

Ez az ingadozás két ellentétes véglet között behatóbb elemzés során két illúzió váltakozó játékának bizonyul. A jogászi fogalommenyország szertefoszlik a jogbiztonság illúziójával együtt. A bírói intuícióba vetett hit pedig a méltányosság illúziójával együtt röppen el, ha előbukkan mögötte az önkény arca, ami kegyetlen meghazudtolása a bírói lélek legnemesebb törekvéseinek.

A jogbiztonság illúziója szoros összefüggésben áll a jogászi fogalommenyországgal. A jog felől annyiban lehetünk biztosak, amennyiben a logikailag zárt jogrendszer automatikus logikai műveletek útján nyer alkalmazást. Ennek sémája a jogi szillogizmus:

• A lopás büntetendő
• Péter lopott
• Péter büntetendő

A jogalkalmazás logikai automatizmusa iránti bizalom azonban megrendült.

Először talán azok a bírói vallomások ingatták meg a szillogizmuselmélet tekintélyét, amelyekből kiderült, hogy a legkitűnőbb bírói elmék Bartholus receptje szerint működnek, aki mindig csak az ítélet rendelkező részét mondta ki, és gyenge emlékező tehetségére hivatkozván, az indokolást a megfelelő Corpus Iuris helyek kikeresésével együtt rábízta Tigrinius barátjára. Az ítélet, a fogas jogi kérdés szerencsés megoldása, intuitív módon születik.

Ma pontosan ki tudjuk mutatni, hogy a jogászi szillogizmus premisszáinak felállítása tapasztalati és értékelő aktusok nélkül elképzelhetetlen. Értékelés van a jogtétel értelmezésében és a tényállás megállapításában egyaránt. Mindkettő már a szubszumpcióra tekintettel készül: a jogtételt úgy értelmezzük, s a tényállást úgy szerkesztjük, amint a tényállást a jogtétel alá vonni vagy kizárni kívánjuk. Ezzel azonban már a premisszákban döntünk a konklúzió felől is, amely tehát azokból csupán formailag következik, a valóságban építőköveik közé tartozik. Körülbelül Locke óta a szillogizmus ismeretgyarapító szerepe meg van cáfolva. A jogászi szillogizmuselmélet fő hibája, hogy kész premisszákat tételez fel, s ezért merő logikai műveletre szorítja az ítélkezést, holott ez épp a premisszákat állítja fel értékelő és nem formállogikai műveletekkel, felállítja pedig aszerint, amilyen konklúzióra kíván jutni. Nem a premisszák miatt jut a konklúzióra, hanem premisszákat keres konklúziójához.

Eszerint a bírói ítélkezés nem logikai következtetés, hanem intuíció, »themistes«-szerű inspiráció, [1] tapasztalati és értékelő életbölcsesség, a gyakorlat egyöntetűsége pedig konvenció. Népszerűen kifejezve, a jogászi fogalommennyországban hinni olyasvalami, mint a sötétben fütyörészni. Nem változtat a helyzeten, de mégis megnyugtat.

A lélektani kutatás ennél jóval tovább ment az ítélkezés vizsgálatában. Kimutatta azt a mechanizmust, amelynek működtetésével ellentétes döntéseket lehet elérni. Ez abban áll, hogy a nemtetsző álláspontot szőrszálhasogató kritikával roncsoljuk, ellenben a nekünk tetsző megoldás hibáit nagyvonalúan elhanyagoljuk. Más szemében meglátjuk a szálkát, a magunkéban nem vesszük észre a gerendát! Megfigyelték olyan műfogalmak nyújthatóságát, mint a büntethetőséget kizáró elmeállapot. Kiderült, hogy ennek megállapítását befolyásolja a kilátásban levő büntetés nagysága és az elkövetett cselekmény minősége.

E vizsgálatok tanulsága az, hogy az ítélkezés logikai folyamata sokkal mélyrehatóbban van kondicionálva lélektani folyamatok, s azokon keresztül különböző élethelyzetek által, mint hitték. A jogbiztonság, ha azon a jog logikai automatizmusát értjük, álomkép csupán.

Az ítélkezés lélektani folyamatát tehát két ellentétes komplexus kondicionálja. Egyik a jogászi fogalommennyország, másik a pillanat impulzusa (intuíció). Kíméletlenül kielemezve mindkettő illúziónak bizonyul. Összjátékukból azonban mélységes értelem bontakozik ki a társadalom színpadán. Ellentétes illúziók, vágyképek és jelképek váltakozó összjátéka vigasztaló, kibékítő, kiegyenlítő és kiengesztelő hatást gyakorol. Vágykonfliktusokat reagál le. Az újrealisták szerint az egész színjáték értelme nem az, hogy irányít, hanem hogy megvigasztal.

Láttuk, hogy a hivatalos gondolkodás feltételeit a tömeges és specializált ügyintézés teremti meg: az, hogy az ügyek tömege - a hivatal - odaáll a hivatalnok és az egyes ügy közé. Most felismertük azt is, hogy a bírói ítélkezés megtisztított, laboratóriumi esete a hivatalos gondolkodásnak, amelynek feltételeit a forma és a tartalom közti vívódás teremti meg. Elmondhatjuk tehát, hogy a hivatalos észjárás mindenekelőtt a forma kultuszának az eredménye, mert minden lelki reakció a hivatallal szemben vagy hódolat, vagy lázadás a formával szemben.

A tükröződő törvényszerűség

Ha azokat a tényezőket keressük, amelyek játéka a hivatal lélektanában tükröződik, akkor a társadalmi fejlődés és a hivatali intézmények fejlődése közti összefüggésre bukkanunk. így példáéul azt láttuk, hogy a hivatalnok és a bíró lelkében a forma és a tartalom közti vívódás megy végbe. Pound viszont kimutatta, hogy a jogfejlődésben nagyban is valami hasonló megy végbe: a jogtörténet során a merev és a lágy jog korszakai változnak, a jog hol szilárd formákká merevül, hol pedig új erkölcsi tartalmakkal telítődik. Nyilvánvaló, hogy a fejlődés nagy erőinek ez a küzdelme tükröződik a hivatalnok lelkében.

Világos, hogy a hivatal puszta megjelenése is már a társadalmi fejlődés eredménye. Hivatalnevek feltűnése jelzi legbiztosabban a jog és az állam keletkezését a kezdetleges társadalomban. A hivatal tulajdonképen maga az ügytömeg. Ennek felhalmozódása és hatáskörök szerinti elkülönülése a társadalmi fejlődés fontos állomása. A társadalmi magatartások mennyiségi felhalmozódása nélkül a hivatal elképzelhetetlen. Ezért a hivatalos észjárás feltételeit elsősorban a társadalmi növekedés - a magatartások és ügyek mennyiségi felhalmozódása - teremti meg.

Azt mondhatnók tehát, hogy a hivatalos észjárás nem egyéb, mint növekedési tünet. A forma és a tartalom közti őrlődés az a fájdalom, amelyet minden növés okoz. Eszerint a bürokrácia, némi humorral szólva, a társadalom gyermekbetegsége lenne.

Azonban a hasonlatok - és különösen az »organikus« hasonlatok - veszélyesek. A bürokratikus gondolkodás nem annyira gyermekbetegségre, mint inkább öreges, megcsontosodott, elmeszesedett életfolyamatokra emlékeztet bennünket. A hasonlatok közül talán még leginkább talál az, hogy az élet mind újabb formákban jelenik meg, amelyektől azután nem tud szabadulni, hanem veszni hagyja az eddigi formákba kiömlő életet, és újabb formákba ömlik át. Ugyanezzel a »késedelmi időközzel« találkozunk új találmányok felhasználásának akadályaképpen a gyártási folyamatban. A régi eljáráshoz szükséges felszerelésbe fektetett tőke kihasználatlanul veszendőbe megy, az új találmány alkalmazásához szükséges tőke pedig még újabb találmányok folytán eshetik el hozadékától, és ez a jövedelmezőségi szempont megakadályozza, hogy az emberiség azonnal élvezhesse a találmányok hasznát, amint a feltaláló elméjében kialakultak. Mindkét esetben, és talán harmadiknak a bürokrácia esetében is arról van szó tehát, hogy a fejlődés erői mindig újra szétvetik azt a burkot, amelyet maguk hoztak létre, s amelyben a fejlődés egy-egy állomásához érkezett. Ez megfelel annak a felfogásnak, hogy a fejlődés nem kontinuálisan, hanem ugrásokban, kvantumokban, mennyiségi felhalmozódás után hirtelen jelentkező minőségi változásokban, kitörésekben megy végbe, amelyek után új formák bontakoznak ki és merevednek meg, hogy az újabb kitörés majd őket is szétvesse. A fejlődésnek ezek a kitörései, válságai, katasztrófái talán mérsékelhetők, és nyilván ebben áll a bürokrácia problémája is.

A társadalmi intézmények arra valók, hogy felszabadítsanak bennünket a természet rabságából: a nélkülözés, a félelem, a betegség és a természeti csapások fenyegető rémeitől. Az intézmények azonban újabb rabságot jelentenek számunkra. Mi tehát csak civilizáljuk rabságunkat, amikor a természet felettünk gyakorolt uralmát felcseréljük a társadaloméval. A társadalmi intézmények főleg a forma kultuszával, és ezen kívül még értelmetlen, célvak túlhatásosságukkal nyomják el szabadságunkat. Ezek azok a burkok, amelyeket a fejlődés erői mindig újra szétvetnek. Ha ezt el akarjuk kerülni, ha a társadalmi intézmények rabságából is fel akarunk szabadulni, akkor meg kell találnunk a módját annak, hogy a fejlődés válságait, megrázkódtatásait, pusztító katasztrófáit mérsékeljük. Ez akkor fog sikerülni, ha a formák megmerevülését és az intézmények túlhatásosságát képesek leszünk megakadályozni, azaz ha ellensúlyozni tudjuk a bürokráciát és az intézményi imperializmust. Ez az ellensúlyozás pedig csak abban állhat, hogy az intézményi formák rugalmasságát meg kell őrizni, hogy a fejlődés újabb impulzusa ne pusztító kitörést, hanem sima átalakulást okozzon, az intézmények hatásosságát pedig alá kell rendelni helyes céljaiknak: az emberi szabadságnak és kölcsönösségnek.

Kétségtelennek látszik ugyanis, hogy a forma és a tartalom ellentéte nem változatlan mennyiség. Ennek az ellentétnek a villája kinyílik, amikor a fejlődés erői egymással szembenállnak, és összezárul, amikor egymást támogatják. Az erők e játékát tükrözi a hivatalos észjárás minimális és túltengő jelentkezésének váltakozása.

A hivatalos észjárás egy minimuma elválaszthatatlan a társadalmi fejlődéstől. Amíg tömeges és specializált ügyintézés lesz, addig hivatalos észjárás is lesz. Minden, amit a hivatalnokképzés és az állampolgári nevelés által elérhetünk, annyi, hogy a bürokratikus gondolkodást erre a minimumra szorítsuk, amit főleg feltételeinek és tüneteinek tudatosítása útján tehetünk meg. Ez a redukálhatatlan minimuma a hivatalos észjárásnak tehát a társadalmi fejlődés legkedvezőbb esetét, a haladást is nyomon követi.

Érdekes megfigyelni, hogy a hivatalos észjárásnak ez a minimuma miért kiküszöbölhetetlen? Azért, mert az intézményi formáknak bizonyos szilárdsága nélkül az intézmények nem lennének képesek szerepüket betölteni. Nem lennének képesek a magatartások tömegeinek árját előre megtervezett mederbe terelni, és ezen túlmenőleg az így előre meghatározott, kiszámítható magatartások egymást kiegészítő megosztását, összhatásukat fokozó elkülönítését és összeműködését megtervezni.

A bürokrácia minimuma tehát védőberendezése is a társadalomnak. Védi a szabadságnak és kölcsönösségnek bizonyos tartás nélküli, kocsonyás halmazállapotaitól, amelyek eszményinek tűnnek fel, de hamarosan meghazudtolják az eszményeket (szabadosság, rajongás). Védi továbbá az értelmetlen túlhatásosság (imperializmus) ellenében is, mert a bürokrácia tehetetlenségi nyomatéka a legfélelmetesebb ballasztja az önkényuralomra törő és mindenre kapható, bármely célra leghatásosabban felhasználható intézményi apparátust kívánó diktatúráknak. Ezért a diktátorok türelmetlenebbek a bürokráciával szemben - s a »racionalizálásnak« mohóbb hívei -, mint a demokraták.

Éppen ezért ez a bürokrácia összefér, sőt elválhatatlanul össze is függ a haladással. A szabadság és a kölcsönösség csak erre a szilárd vázára épülhet fel az intézményi formának és állandóságnak. A hatásosság is csak addig szolid és értelmes, amíg egyensúlyban marad azzal az intézményi növekedéssel, amely ezt a bürokráciát létrehozza, valamint a szabadsággal és a kölcsönösséggel is.

Végül kétségtelen, hogy az intézmények növekedése és a társadalomé között is megvan ugyanez az összefüggés. Egymást megkönnyítik, előmozdítják egy bizonyos határig. Ezt a határt épp a bürokrácia kikerülhetetlen minimuma jelzi. Eddig a határig a társadalom növekedése szükségképp elősegíti az intézményekét, és életrehívja a hivatalos észjárást, a bürokráciát, amelyben az intézményi növekedés tulajdonképpen csak tükröződik, és amely viszont a maga részéről kétségkívül megkönnyíti a társadalom növekedését.

Mindez a társadalmi fejlődés legkedvezőbb esetének, a haladásnak a képe, amikor valamennyi tényezője összhangban működik. Azonban a fejlődés nem mindig egyenesvonalú haladás. A társadalmi fejlődés tényezői szembekerülnek egymással. Szembekerülhetnek a termelés erői a termelési viszonyokkal. Szembekerülhetnek a társadalom tényelemei annak értékelemeivel. Szembekerülhet egymással az egyes társadalmi közösségek fejlődése. Szembekerülhetnek a fejlődés irányai vagy típusai is. Ezekben az esetekben szakad fel a tartalom és a forma ellentéte tragikus konfliktussá. Ilyenkor csakis a konfliktuson való dialektikus túlhaladás viheti tovább a fejlődést előre.

A vészes, a túltengő bürokrácia, a hivatalnoki és a hivatali öncélúság kirívó tünetei a fejlődés tényezőinek ezt a dialektikus játékát tükrözik.

A bürokrácia szót használjuk abban a semleges értelemben is, amelyben a hivatalos észjárás redukálhatatlan minimumát jelenti. Főleg azonban abban a rosszalló értelemben szoktuk használni, amelyben a hivatal túltengő szerepét jelenti a társadalomban. Ebben az értelemben a bürokrácia túlnövekedési tünet. A társadalom fejlődésének az a zavara, amikor a hivatali apparátus túlrohamos növekedése elnyomja, akadályozza a társadalmi haladást a fejlődés frontjának többi szakaszain.

Hogy ez miért áll elő, azt pontosan nem tudhatjuk. Mégis az egész folyamat tervszerűtlensége és a »késedelmi időköz« sokat megmagyaráz abból, hogy a fejlődés zökkenőinek, válságainak, katasztrófáinak, ugrásainak szükségképpen jelentkezniük kell. A fejlődési folyamat tervszerűsítése pedig nem állhat másból, mint a zökkenők enyhítéséből, a válságok hullámvölgyének kiegyenlítéséből, a katasztrófák robbanásainak a motort hajtó apró robbanások sorozatává szelidítéséből, egyszóval a forradalomnak mindennapossá tételéből. Nem kell olyan pesszimistának lennünk, mint Aldous Huxley, aki azt hiszi, hogy az intézmények rabsága alól mindig csak újabb intézmények szabadítanak fel, amelyek szabadsága rövid mézeshetek után maga is rabságnak bizonyul, és hogy mindig csak kevesen élvezhetik a szabadságot az általános rabszolgaság ellenértékeképpen. [2] Ez túlzás. A valószínűség amellett szól, hogy tervszerű irányítással tehetünk valamit a társadalmi fejlődés zavarainak kiküszöbölésére és az intézményeknek az emberi szabadság általános kiterjesztésére való felhasználása érdekében.

Az kétségtelennek látszik, hogy a hivatalos észjárásban minden az intézményi túlnövekedés felé gravitál. Nehezebb felismerni azt a mélyebben fekvő törvényszerűséget, amely ez utóbbit előidézi vagy ellensúlyozza. Valószínű, hogy ha a társadalmi növekedés - a mennyiségi felhalmozódás - tényezői szabadjára hagyva működnek, a hivatallal együtt az intézményi túltengés tényezőit is létrehozzák, s a bürokrácia, az intézményi túlnövekedés magától, a hivatal saját gravitációs törvényeinél fogva, önműködőleg beáll. Ellensúlyozását a társadalmi fejlődés egyéb tényezői végzik, amelyek nem a merő mennyiségi felhalmozódás, nem a növekedés, hanem a minőségi fokozás, a válogató szükségletkielégítés, a szublimált vágykielégülés, a kultúra és a szabadság irányában hatnak. E két irányban, a növekedés és a szabadság irányában ható erők játéka határozza meg a társadalmi fejlődést. Sőt az egész fejlődést is lehet növekedésnek, felhalmozódásnak felfogni, amely azonban megoszlik a tényelemek felhalmozódása - szűkebb értelemben vett növekedés - és az értékelemek felhalmozódása - kultúra és szabadság - között. Amikor a fejlődés mindkét irányban egyenletes, amikor egész frontja előretör, akkor beszélünk haladásról. Ilyenkor a bürokrácia csak semleges alakjában, redukálhatatlan minimumával, mint ellensúlyozott fejlődési tendencia jelentkezhetik. Amikor ellenben a fejlődés frontjának egyik szakasza előre rohan, miközben a másik szakasza hátramarad, amikor tehát a haladás erői szembefordulnak egymással, akkor konfliktus támad és nincs, ami az egyik irányban való túlfejlődést, túltengést ellensúlyozza. Amennyiben ezt a növekedés, éspedig az intézményi növekedés túlsúlya idézi elő, törvényszerűen bekövetkeznek a bürokrácia kirívó tünetei. A hivatal túlburjánzása és a hivatalos észjárás eltévelyedései akkor jelentkeznek, amikor a szabadság irányában ható fejlődési tendenciák még, vagy már nem képesek ellensúlyozni a növekedés irányában ható fejlődési tendenciákat.

Ezt a törvényszerűséget még tovább is körülhatárolhatjuk. Nem a társadalmi növekedés általában, hanem csakis az intézményi növekedés idézi elő a bürokráciát, ha túlsúlyba kerül a fejlődés többi tényezőivel szemben. Sőt az intézményi túlnövekedés akadályává válik nem csupán a társadalmi szabadságnak és kölcsönösségnek, hanem magának a társadalmi növekedésnek is. Ez a magyarázata annak, hogy a bürokrácia inkább az elaggásra, mint a gyermekkori növekedésre emlékeztet.

A bürokrácia ellensúlyozása

Annak a fejlődési mechanizmusnak az ismerete, amely a bürokráciát előidézi, egyúttal rávezet ellensúlyozásának nyitva álló lehetőségeire is. Ennek legbiztosabb módja az, ha elhárítjuk az akadályokat a minőségi fejlődés, a válogató szükségletkielégítés, a kultúra és a szabadság irányában ható fejlődési erők működése elől.

Az egész társadalmi haladás legnagyobb reménysége ma a tudomány. Ez tárja fel a termelés erőit, és ez tervezi meg a termelési erők és termelési viszonyok között az összhangot. A tudomány forradalmasítja a társadalmat, és megtervezi annak mindig újabb alkotmányát. A bürokrácia egyik leghatásosabb ellenszere szintén a tudományos megfigyelés és ellenőrzés. Ez máris folyamatban van egyes nagyon fontos hivatalokra vonatkozólag (nemzetközi szervek, törvényhozó testületek, legfőbb bíróságok, tudományos intézmények). Egykor ez a tudományos ellenőrzés ki fog terjedni majd az egész hivatali apparátusra, vagy legalább annak »kulcsállásaira.«

Sokat tehet a bürokrácia ellensúlyozására a hivatalnokképzés és az állampolgári nevelés helyes megszervezése is. Hivatalnoknak és állampolgárnak, különböző mértékben bár, de egyaránt szüksége van arra az államférfivá nevelésre, amelyben a jó közszolgálat elérhető legjobb biztosítékát kell felismernünk. Mindkettőnek szüksége lenne a hivatal működésére vonatkozó tények és szempontok tömegének ismeretére, amelyet ma nem kap meg. Ha nem akarjuk, hogy a hivatalnok és az állampolgár csak kerék legyen egy nagy gépezetben, amelynek tervét és munkáját nem érti, akkor közkinccsé kell tennünk az államférfi művészetéhez szükséges adatokat és szempontokat is. Sőt feladatunkat aligha oldottuk meg mindaddig, amíg ezt a művészetet tudománnyá nem alakítottuk át.

Erre annál égetőbb szükség van, mert a tudomány, különösen az intézményi rend formáival foglalkozó tudomány, sajnos, maga is bürokratizálódik. A fennálló rend formaságainak, hivatalos szertartásainak, fogalomvilága belső logikájának propagandájává válik. Görcsösen ragaszkodva a hivatalos gondolkodás álmainak és vágyképeinek logikájához, celebráló, szertartást végző tudássá változik. Az ilyen tudományról mondták, hogy csupán hatásosabb módja a törvények kihirdetésének. Természetesen szükség van arra, hogy a hivatalnok megismerje és elsajátítsa az intézményi rend szabályainak belső logikáját és technikáját. A szertartástan azonban, bármily hasznos és nélkülözhetetlen legyen is, nem pótolhatja a lélektani, összehasonlító, történeti vagy bölcseleti vallástudományt. Robinson azt mondja, hogy a jog tudománya (science of law) mellett is szükség van a jog felőli tudományra (science about law) is. Azt is megjegyzi, hogy amint a lélekelemzés nem csökkentette a szerelem intenzitását azzal, hogy mechanizmusát könyörtelenül megvilágította, époly kevéssé kell félni attól, hogy a jog tiszteletét megrendíti az, ha mechanizmusát a tudomány kíméletlen megvilágításába helyezzük. Ezért a bürokrácia ellensúlyozását leginkább attól a tudománytól várhatjuk, amely a kutatás súlypontját mindinkább áthelyezi a szertartástanról arra a frontszakaszra, amelyen a leghaladottabb tudományok szempontjainak érvényesítéséért küzdenek az intézményi rend felőli tudományban is.

*

[1] A régi görögök valaha azt hitték, hogy a bíró isteni sugallat hatása alatt hozza meg az ítéletet. Ezek a sugallatok a "themistes".

[2] Eyeless in Gaza. 1936. 162-164 Huxley igen élesen látja problémánkat: »Nature is senseless. Institutions, being the work of men, have meaning and purpose. Circumstances change quicker than institutions. What once was sense is sense no longer. An outworn institution is like a person who applies logical reasoning to the non-existent situation created by an idée fixe or hallucination. A similar state of things comes about when institutions apply the letter of the law to individual cases. The institution would be acting rationally if the circumstances envisaged by it really existed. But in fact they don't exist. Slavery to an institution is like slavery to a paranoiac, who suffers from delusions but is still in possession of all his intellectuel faculties. Slavery to nature is like slavery to an idiot who hasn't even enough mind to be able to suffer from delusions«. 163. lap

*

In Városi Szemle, 32. évfolyam, 6-7. szám (1946), 391-403.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés