Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Németh László: Tájhaza és alkotmány (1935)

Németh László: Tájhaza és alkotmány (1935)

  2020.12.02. 17:22

A telepeseket a katonaság képezi ki; a megszállók egy-egy munkás-zászlóaljból válnak ki; tudásuk a megszállandó terület sajátságaihoz alkalmazkodik: hadsereg és táj a megszállás előkészítésében összeforr. A letelepedettek közt a megszállás után is megmarad az összeköttetés; nemcsak az emlékezésé, hanem az érdeké is: ahogy egy megszálló raj egy kis szövetkezet, úgy függjenek össze egy zászlóaljból egy tájon kirajzott települők egy nagyobb szövetkezetbe, melv az árucserében mint egy gazdasági egység intézkedhetik.


Egy-egy táj települői ugyanannak a kiképző helynek a kultúr-központjaira néznek vissza, ugyanazzal a tájjal küzdenek, s ugyanannak a kultúrfolyamatnak az eredményét találják maguk körül. A közegészségügy kisebb központjai a zászlóalj középpontjából támogatják a környéki orvosokat, itt van a kórház, a biztosítóintézetek székhelye. Katonai, gazdasági, művelődési és egészségügyi intézmények rákényszerítik egymást, hogy párhuzamosan alakuljanak, azzal, hogy a föld új megszállására, minőségtermelés bevezetésére neveljük az embereket, a táj visszahat a megszállókra, s magához idomítja az intézményeket. Tájnak és intézményeknek ez a kölcsönhatásokkal összetartott egysége: a tájhaza.

Mekkora legyen ez a tájhaza? Ez elsősorban földrajzi kérdés. A tájhaza akkora, amekkora a táj. Talaj, növényzet, nép, kultúra sajátságai, ha nem is éles határral, de érezhető gócok körül rendeződnek; tudjuk mi a Nyírség, Göcsej, Őrség, Pilis. A földrajztudósok dolga, hogy e tájak világos térképét elkészítsék. De a tájhaza határát nemcsak földrajzi tényezők szabják meg: lélektaniak is. A tájhaza, (nem úgy mint az elvont, iskolában tanított haza), valóságos, szívvel számon tartható, szemmel bejárható egység, melyen az ember valóban otthonos. Visszaemlékezem nagybátyáim, nagynénéim beszélgetésére: hát igen, Veszprém is van, Pápa is, sőt Budapest is; de ami igazán erre felénk van, Simontornyától, Kajárig, Polgárdiig, az alig lehet több mint húsz harminc falu. Ekkora területen ha szétszóródik is, még nem származott el az atyafi. A jobbfejű ember tudja, hol ki a pap, jegyző és a kárbecslőket is ismerik. Nyolcvan-száz-százhúsz ezer embernél több már sok egy lélek láthatárának, körülbelül ennyiből toborozható egy zászlóalj, s ennyit melegíthet be a kulturálisan élesztett helyi Gau-öntudat. A mai megye túl nagy és heterogén egység ahhoz, hogy tájhaza lehessen, egy-egy járás választókerület önkényes vagy kicsiny. Ahogy a Kogutowitz Dunántúlját nézem, azt gondolom, száz tájnál többet aligha kellene kiszabni az országból, de abban már a városok is benn[e] lennének (maga Budapest egyszerre több tájhaza, mint ahogy a választáson a szavazatok megoszlása is bizonyítja). Hogy e tájhazák fölött van-e szükség nagyobb egységekre, nyolc-tíz országos kerületre például: más kérdés. A katona, a megelőzés orvosa, az egyetemi tanár, a belügyminiszter valószínűleg azt mondja rá, hogy igen.

A tizenkilencedik század nagy ipari vállalkozás volt, s nemcsak azokat szívta a város fele, akik felvándoroltak, hanem azokat is, akik otthon maradtak. Nemcsak az emberek szaladtak a fővárosba, oda szaladt a hazában szétoszlott sok kicsi súlypont is, amely egy-egy vidék életét egy góc körül rendezte. A többség ott maradt, de a góc meggyöngült, átadta delejes erejét a Nagy Gócnak; az otthonból lakás lett, a szülőföldből Tomi. De jó is nektek városiaknak; gondoltak egyet s elmentek a moziba, mondta nagynéném Puszta Középbogárdon, s vele a rokonság, a rokonság rokonsága, az egész ország. Az ember a súlyával áll a földön, de néha mégis csak vándorként áll rajt, s néha mint aki hozzátartozik. Frobenius ír néhány szép oldalt új könyvében az etióp misztikáról. Az etiópnak nincs különösebb istene, varázslata, imádsága, de meg-megáll a földjén, felvesz, megnéz egy bogarat, elidőz egy növény fölött, a néma áhitat apró szertartásaiban tartja állandó ünnepét az ő vallásossága. A nagy ipari népvándorlás ezt a misztikát sikkasztotta el: nemcsak kinn a szántón, de az egész falusi életben; az ember talpa és a talpa alatt levő föld közt elszakadt az a folytonosság, mely a vallásosság legősibb faja.

Az ipari népvándorlásnak vége. A földmívelés és ipari tömegtermelés emberfölöslege a minőség földmívelés felé szivárog; a század gyára: a kert. A kert olyan szántó, amelyen sűrűbben laknak az istenek, s a szikkadt hivatalnokból is misztikus etióp lehet. A kert megszünteti talp és föld közt a halott szigetelő réteget; az ember világa magánya helyett a környezete. Népvándorlás és figyelemvándorlás ez a változatok és az árnyalatok felé: innen az új idők kedves jelszavai: tájkutatás, demográfia, regőlés, aszerint, ki mennyire tudós vagy sarlatán. A tájhazát a telepítés vágja ki a világiból, de ez az új figyelemvándorlás hódítja meg. Ha minden annyira a miénk, amennyire ismerjük, a tájhaza: egy új honfoglalás nemzetség-szállása.

Sok minden van a világon, ami tulajdonképp nincs. Például képviselő sincs; csak egy ember, akit a választókerületre rásóznak; népképviselet sincs, csak egy testület, amely valamiképpen összeáll. Táj azonban van, s a tájhaza sokszorosan lesz egy szövetkezeti telepítés után. Lesz mint művelődési, katonai, gazdasági, népjóléti, közigazgatási egység: legyen hát mint népképviseleti is. Én a követküldés ma divatos formáját ostobának, rossznak, személytelennek érzem. A képviselő képvisel, de nincs aki ismeri, szemmel tartja. Megyegyűlési tagnak lenni sokkal felelősebb, személyesebb dolog: a küldők ismerik, a többi küldött figyeli, a bizottságban egy szűkebb világ ügyei közt forog. Még emberibb, közvetlenebb lenne egy tájhaza székhelyén ez a megyebizottság: a titkosan voksoló faluk ide küldenék el bizalmijukat, s ez a tájtanács választaná ki aztán magából a parlamenti követet. A követek száma száz vagy annyi sem, de lenne valami közük ahhoz, amit képviselnek. Ha az alsóházzal nem a népképviseletet akarjuk csúffá tenni: ez a közvetett követküldés az egyetlen, mely a tömegek közvetlen képviselőit küldi a parlamentbe.

A közvetett követküldés gondolata ma még meglepő; a felsőház jövőjét már mások is arra keresik, amerre én. A felsőház részben már ma is a foglalkozások képviselete, legföljebb az arány az, ami szokatlan, no meg a született és kinevezett méltóságok. Töröljék el ezeket, s küldjék el a felsőházba képviselőiket a mezőgazdasági, ipari szindikátusok, a szabad kereskedők, szabad iparosok, s az egyes értelmi foglalkozások súlyuk szerint: a foglalkozások képviselete érdekképviseleti rendszerré bővült. Táj- és érdekképviseleti rendszer egymás alatt jól kiegészítik egymást: egyik az ország, másik a társadalom tájait képviseli. A törvény, amely mind a két házat megjárta, valóban általános érvényű lehet, a tájérdekek a helyi tüskéket letörték róla.

A két háznak az a dolga, hogy a benyújtott törvényjavaslatokkal szemben a helyi szempontokat képviselje, s javaslati viták, miniszter-kérdezések ürügyén az ország hangját vagy hangjait megszólaltassa. Pártokra ehhez nincs szükség. A párt: a parlamenti rendszer nagy erkölcstelensége: bűnszövetkezet a mandátum szerzésre, szerződés a mindent támogatásra vagy mindent szabotálásra, pecsét a szájra, egyenruha a véleményre. A tájhazák, a szövetkezetek személyt küldenek, s a személy tudja, mivel felelős küldőinek, mivel országának. Az esetet egyenként ítéli meg, kormánytámogató vagy ellenzéki, ahogy az indítvány jön, s a vélemény alakul.

Fás, élettelen ez a két ház? Nem lövel belé a politika forró vérsugara? Ezt a vérsugarat ne sajnáljuk, ha hely és helyzetismeret váltja fel. Igen, de a politikai elv mégis valami általánost jelentett a helyi érdekforgácsolódás fölött. A provincializmus alkuházává akarjuk tenni a nemzeti érdek házát? Nos, akiben van érzék az általános iránt, abban meg lehet itt is, mint ahogy eddig sem sokakban volt. Az általános ma, és egy „reformkorban“ még inkább, mint bármikor, a kormányok dolga. Ők formálják a gazdaságot, a társadalmat, államot; az övék az elsőhegedű, a nemzetgyűlésnek csak a kontrapunkt juthat. De mi a kormány? Egy elnök és néhány miniszter. S mi van a miniszterek alatt? A referensek örvénye. Ez az örvény az, amelybe a kormányok minden jó törekvésének bele kell hullania. A kormányelnöknek, ha törvényeivel valóban bele akar az életibe nyúlni, bátor, tehetséges, ismeretgazdag és tervbő emberek kis csapatára van szüksége, akik javaslatait előkészítik, s az intézkedések hatását ellenőrzik. Ez az államtanács nem állandó, stallumos emberek gyülekezete. A kormányelnök bizalma hív meg bele, s bizalmatlansága küld el, felmondás idő nélkül, belőle; személyes vezérkar, amely az eszét adja, hivatalos kerete nincs s szerkezetben is ruganyos, mint maguk a szükségletek.

Az államfő kinevezi a kormányt, a kormányelnök megszervezi az államtanácsot (ezt a személyekre osztott személyiséget, mely vele azonos), meghozza javaslatait, a táj- és érdekképviseleti rendszer pedig átengedi, módosítja vagy ellenáll neki. Vak ellenállásra egy ilyen pártindulattól nem tüzelt parlamentben csak ritkán kerül sor, s ha mégis, az ország és kormány közt mély meghasonlás jele. Parlament és kormány közt ilyenkor a népszavazás döntsön. Ha a kormány győz, a javaslat átment, s a követek mennek haza; ha az országház győz, a kormánynak kell lemondania. A népszavazást bizonyos időhatáron belül ilyen összezördülés nélkül is meg kell ismételni: ebből érezheti meg a kormányelnök, hogy magával rántotta-e politikája a szíveket vagy sem. Én azt hiszem, azt hogy a reform megkezdődött, egy ilyen népszavazás rögtön és csalhatatlanul megmutatja, s mindaz az aggodalom, ami ez ellen az alkotmány ellen felhozható, eloszlik.

Újabban a parlamentek népszerűtlenségével nőtt a diktatúrák népszerűsége. Két rossz közül ezt tartják a kisebbiknek. Szabadelvű honfitársaim ijedelmére be kell vallanom, hogy én a diktatúrát, egy irány hőskorára, nem tartom rossz államformának. A hőskorára: nem, de öregkorára: igen. A történelem erkölcsi földlökésekben fejlődik, s a diktatúra az új földlökések kiinduló fészkét dúlja szét. Egy francia regényben olvastam, hogy a javakorbeli férfi atyja szenilis gyengeségeit látva, pisztolyt küldött magának akkorra, amikor majd elmúlt hatvan éves. A diktatúrák is jól teszik, ha megfelelő módon pisztolyt helyeznek el öregségükre. A két ház és a népszavazás kényszere meghozza ezt a pisztolyt, s vele az új embereket.

In Tanu [Tanú]. Németh László kritikai folyóirata. 1935/1. szám. 38-42.

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters