Gondolkodásban, véleményalkotásban, nézetekben és hitben az átlaghoz kíván azonosulni, és nem az átlagon felülihez, cselekedeteinek, létének erkölcsi alapjait a közhangulat lagymatag törvényeihez méri, nem az időtlen evangéliumi szabályokéhoz. Csak eltűnni akar a többi között, és nem kíván egyéniséggé magasztosulni, valódi egyéniséggé, aki többet követel magától, mint mástól, és aki él azzal a nagyszerű függetlenséggel, amely az erkölcsi törvények szerint élőnek megadatik. Ez a tömegesedés, ez az antiindividualizálódás egyenes előkészítője annak a kornak, amelyet majd a tömegek korának nevezhetünk, vagy ami ezzel jár, a tömegpszichológusok uralkodási idejének. Ez a kor pedig nem azért kezdi majd ki kultúránk alapjait, mert az egyéni kiválóság eszméjében szűkölködik, hanem mert a szellemi kiválóság eszméjében szűkölködik. Nem cselekedetekben, hanem erényekben lesz szegény. Nem tettrekészségben, hanem felelősségben, nem vállakozásban, hanem egyéni vállalásban.

Ha vizsgáljuk, hogy melyek azok a jelenségek, amelyek a tömegesedést szolgálják, és a tömegélet hígabb és igénytelenebb világához szoktatják a nemzedéket, akkor elsősorban az késztet bennünket csodálkozásra, mily egyszerű eszközök és látszólag mily észrevétlen folyamatok készítik elő a tömegek korát Csodálkozásra késztet, hegy találtatnak jól bevált intézmények, amelyek eredeti állapotukban kipróbált eszmények szerint nevelik az emberiséget, ám valamelyes változás után erényeik bűnökké válnak, értékes hatásuk értékellenessé. Találtatnak intézmények, amelyek kisebb körökben szép mívei voltak a kultúrának, ám a sokaság kezében jelentős ellenségeivé változtak át. Elterjedésükkel, mondhatni hódító útjukkal egyidejűleg annyira átlényegültek, hogy csupán külső megjelenési formájuk maradt a régi, de tartalmuk nem. Híveik megszaporodtak, soha nem remélt módon megnövekedtek, hatásuk oly komoly lett, hogy az emberek magatartását lényegesen befolyásolják, de az eredeti mivoltukban hívők száma igen-igen gyér lett.

Nem korunk nevelésének hibáira gondolunk elsősorban, amikor ezekről elmélkedünk, nem arra a szellemi képzésre, amelynek szomorú fogyatékosságairól Gustav Le Bon vagy később Johan Huizinga oly megtisztító világossággal értekezett. Hiszen a kevés jobbak között úgyis ismert a vád, hogy nevelésünk legfélelmetesebb hibája abból az alapvető lélektani tévedésből származik, hogy a könyvek kívülről való tudása fejleszti az értelmet. Ennek következménye, hogy szellemi képzésünk inkább az ismeret közvetítése, mint a gondolaté, inkább az emlékezet fejlesztése, mint a logikáé, inkább a középszerűség apoteózisa, mint a szellemi nemességé. Ez a nevelés a tudásban látja a kultúra legtetejét, és nem a hitben, az analfabétizmus ellen küzd a legnagyobb erővel, és nem a közkeletű eretnekségek ellen. Akiket felnevelt, azok ismerik esetleg a keresztes háborúk történetét, de kevésbbé ismerik az eszmények szerinti élet igazi arculatát, értik az erkölcsi parancs alapján, de ritkán élik törvényei szerint az életet.

A tömegesedés terjedését bizonnyal segítik útján nevelési rendszerünk hibái, de talán sokkal félelmetesebb biztonsággal szolgálják ezt azok a jelenségek, amelyek ma már sokkal szélesebb rétegeket érnek el, sokkal szemmel láthatóbb hatással. Azokra a jelenségekre gondolunk, amelyek nemcsak az ifjúságot foglalkoztatják, hanem a többi nemzedéket is, s amelyeknek, mert lényeges elemévé váltak a mai ember életének, szellemi atmoszféra-keletkeztető erejük van. Korunkat legfőképpen tömegesítő jelenségre gondolunk: a sportra és a politikára. Mindkettő tömeget nevelő ereje abban rejlik, hogy mivoltában lényeges változás állott be. A politika nem azért tömeget keletkeztető tényező, mert az emberek egyik központi kérdésévé lett, hanem mert lényegében átalakult; a sport nem azért tömeggé nevelő, mert nagy sokaságok érdeklődnek iránta, hanem mert legfőbb célja feledésbe merült. Figyeljük már most változásuk[at] és hatásuk[at]!

Talán nem teljesen hiábavaló figyelmeztetni arra, hogy a politika valaha az államra és az intézményeire vonatkozó tanok összességét jelentette: tudományt képezett, amely végső célként azt kutatta, hogy milyen a helyes állam, és milyenek a helyes intézmények. A görögök fogalmazása szerint a politikának ez volt az értelme, illetőleg ez volt az egyetlen értelme, s akik foglalkoztak tudományával, azok mindannyian erkölcsi eszméikhez mérték tanításaik tételeit, és ideákban gondolkoztak. Úgy is mondhatnék, hogy a politika értelmezésükben olyan tudomány, amely egy változatlanul igaz erkölcsi eszmét feltételezve és ahhoz hasonlítva, azt kutatja, hogy az emberek együttélésének milyen a helyes rendje, s hogy a hatalom gyakorlásának mely módszere az, amely az igazság követelményeinek megfelel. A politika szó fogalmának gyökeres megváltozását ezek után hosszasan fejtegetni szinte felesleges is. Ki ne látná, változása mily lényegbeli? Az elméletből az idők folyamán gyakorlat lett, a tudományból a hatalom megszerzésére eszköz, az erkölcsi törvények igazolásából a siker igazolása. A politika ma úgy tudomány, hogy a hozzáértőket hatalomhoz segíti, vaigy hatalomban tartja; úgy erkölcsi törvények szerint való, hogy a siker igazolása tudatja egy cselekvés helyességét; úgy elmélet, hogy megvannak benne a hatáskeltésnek a ki nem kerülhető szabályai.

Különös és hatásában igen szerencsétlen játéka a történelemnek, hogy ez a lényegbeli változás éppen akkor öltött mind nagyobb és nagyobb méreteket, amikor a politika a demokratikus eszmék hatására megszűnt a kevés kiválasztottak magánügye lenni, amikor széles néprétegek központi problémájává változott. Így történhetett, hogy a politika demokratizálódásával nem az jár, hogy egy tudománynak lehetőség adatott arra, hogy a maga igényei szerint nevelje az embereket, hanem az, hogy az emberi együttélés helyes rendjének a tudománya a tömegek gondolkodásának színvonalához alkalmazkodott. A tudományból mindössze alkalmazott tudás lett. A helyes társadalmi rend kérdéséből a helyes tömegpszichológia kérdése. Hogy ennek a változásnak megvoltak az igen világos gazdasági, társadalmi okai, az nagyon természetes, de nem mentség. Legfőképpen nem mentség azoknak, akik bármely világnézet oldalán tudatosan előidézték, hogy a politikából a tömeghatás és tömegvezetés tudománya lett, és nem kibúvó azoknak a politikusoknak, akiknek több közük van a pszichológiához, mint a hagyományos eszményekhez. Hiszen miattuk van, hogy az egyénnel szemben a politika igényei mélyen alászálltak. Valaha erkölcsi és értelmi állásfoglalást kívánt, ma kénytelen érzelmi állásfoglalással beérni. Valaha egy életre kívánt felelős véleményt kapni, ma egy gyűlés idejére, valaha meggyőzésre törekedett, ma megelégszik a helyesléssel. Az általános színvonalsüllyedés következménye, hogy az egyén alkalmazkodik a változáshoz: amilyen mértékben leszállnak az igények vele szemben, oly mértékben vesznek ki igényei sajátmagával szemben is. A politika színvonal-esésének tömegnevelő hatása legfőképpen ebben rejlik. Az egyént hozzászoktatja ahhoz, hogy nem életét és vérét kérik egy örök eszme érdekében, hanem csak pillanatnyi helyeslését, hozzászoktatja ahhoz, hogy nem gondolatban, hanem csak érzelmeiben értsen egyet, hogy cselekedeteit ne felelősséggel vigye véghez, hanem a tömegben a többiekkel együtt cselekedjék. A politika úgy nevel tömeggé, hogy nincsenek az egyénnel szemben (elég magas) komoly igényei, s hozzászoktatja ahhoz, hogy alkalmazkodjék a világhoz, hogy azonosuljon a többivel, hogy ugyanazt a véleményt vallja, mint az átlag, hogy ne gondolkodás, egyéni vergődés árán adja szavát ebben vagy abban az ügyben, hanem fogadja el a patentírozott kifejezéseket. A politika leghatásosabb eszköze a propaganda, ezt szolgálja: a tömeg irányítására kész gondolati képletekben fogalmazza meg állásfoglalását, és alkalmat se enged arra, hogy az egyén saját maga gondolja ki fogalmait, saját maga próbáljon véleményt alkotni a világról, hanem az eseményeket az egyén lehetőségeinél gyorsabban követve kész fogalmait erőszakolja rá. Az elterjedt politikai következetlenségnek leginkább a propaganda az oka, az a propaganda, amely tolakodásával megakadályozza, hogy az egyén önálló fogalmakat alkothasson, és ezekhez következetesen ragaszkodjék. .

A soha meg nem szűnő propagandagyűlések, felvonulások, összejövetelek s a mikrofonok propagandaszólamai tolakodó sokaságukkal szinte kényszerítik az egyént arra, hogy véleményét tömegben nyilvánítsa, s hogy indulatait a többiek között élje ki. Szinte olyan légkört teremtenek, hogy még a valódi egyéniségekre is ráerőszakolják a tömegember szabványosított álarcát, szabványosított nézeteit és szabványosított erkölcsi magatartását. A politika mellett leginkább erre szolgál a mai sport.

A sport eredeti mivoltában nemes keveréke a játéknak és a testedzésnek, a fegyelemnek és a szabadságnak, az örömnek és az ifjúságnak. Abban a formájában, ahogyan Anglia a világnak ajándékozta: életkedvet adó gyakorlata a testi erőnek, életerőt adó összemérése az ügyességnek, s az időrendet tekintve, a test felszabadítása a lélek felszabadítása után. A sport leginkább puszta játék, léleküdítő játéka a testnek és az idegeknek, amelyben a munka után, mint valami szép révületben, elfeledkezik a vele élő. A sport, mint minden játék, valóban révület, amely pillanatokig tart, és hamar végetér. A mai sport sohasem ér véget. Így inkább azt mondhatnék róla. hogy rekordláz, mint játék, inkább meccsőrület, mint szórakozás. Nagy általánosságban nem léleküdítő testedzés, hanem lélekölő testimádat, nem jóleső erőkifejtés, hanem görcsös attrakció. Nem véletlen, hogy az összes rekordhatárok az utolsó harminc év alatt olyannyira kitolódtak, hogy a puszta megközelítésük élethivatásszerű gyakorlást követel. És talán az sem véletlen, hogy a mérkőzők szíve rendesen elváltozik a roppant erőlködés miatt. Annak pedig, hogy a pár év előtti rekordhatárokat ma [egy] közepes versenyző is könnyen felülmúlja, nem lehet oka, hogy a sport a legszélesebb köröket is meghódította. A rekordhatárok kitolódását az emberi test hirtelen fejlődésével sem lehet magyarázni. Nem a test, hanem a sport változott, mégpedig gyökeresen. Ha meg akarjuk tudni, hogy hogyan vetkőzött ki ez a nemes és szép szabályokkal élő játék régi énjéből, s hogy változott azzá, ami ma, akkor azt az embertípust kell vizsgálnunk, aki rajongója a rekorderért, és bálványozza a meccsjátékost és nézőjét.

Ne higgye senki sem, hogy eleve lenézéssel, vagy pláne elítéléssel szemléltetnék a mérkőző vagy a játékos azok előtt, akik inkább szellemi tevékenységgel szolgálják az emberiség ügyét. Versengés nélkül nincs kultúra, legyen az játékos, vagy komoly versengés, s magának a versenyzőnek nem lehet szégyellnivalója. Nem lehet szégyellnivalója mindaddig, míg tisztában van .saját szerepével, mindaddig, míg nem értékeli túl teljesítményét. Míg tudja, hogy két centiméterrel magasabbra ugorni nemes dolog, de mondjuk, egy gyógyító szérumot előállítani nemesebb. Míg tudja, [hogy] rudat vetni komoly feladat, de könyvet írni komolyabb. Míg nem felejti: versenyt úszni lehet tiszteletreméltó, de fuldoklókat kimenteni tiszteletreméltóbb. A versenyzőnek megvan a maga helye a dolgok érték szerinti lépcsőzetéhen, és mindaddig, míg tudja helyét, megilleti a megbecsülés. A kérdés csupán csak az, hogy vajon nagy átlagában tudhatja-e csakugyan, vajon a dolog természeténél fogva nem látja-e torzítva a világot a rekorder, s a viharos ün-nepeltetések között nem veszti-e el értékítéletét. A tömegesedés szolgálatában a kultúrára nézve valóban nem a mérkőző a veszélyes, hanem bámulóinak hada. Az az egyre inkább terjedő szemlélet veszélyes, amely az egy másodperccel rövidebb időben és a félcenti magasságkülönbségben a beteljesedést látja, a csodát isteníti. Az a szemlélet, amely alapjában kicsiny dolgokat nagynak lát, és nagyokat kicsinyeknek. A sportláz úgy segíti elő a tömegek korát, hogy felbontja a dolgok és a jelenségek egymáshoz viszonyított arányát. A mértéket, a világ rendjének közös mértékét semmisíti meg s olyan szemlélethez szoktatja hozzá a nemzedékeket, amely legjobb akarattal sem nevezhető a társadalmi együttlét biztos alapjának. Olyan szemlélethez, amely kiüti az ifjú kezéből a könyvet a stopperért, a gondolatot a lendületért, az erkölcsi eszmét a rekordért.

Annak azonban, hogy a sportot, mint igen komoly tömegnevelő jelenséget tekintsük, nem annyira a rekordőrület, hanem az oly gyakori és annyira elterjedt meccsek az okai. Nem azok ellen a szép mérkőzések ellen emeljük fel szavunkat, amelyekben az ügyesség, a bátorság és az erő, nemes szabályok szerint küzdenek a győzelemért, nem azok ellen a mérkőzések ellen, amelyeknek lényege mégis a játék, hanem amelyek csupán látszatra, szabályok szerint végbemenő küzdelmei a nyers erőnek. Azok ellen, amelyeknél a minden áron való felülmaradás láza elpusztítja a játék lényegét, a szabályok mindenekfeletti tiszteletben tartását, és nézőkben és játékosokban egyaránt oly felfokozott érzelmi állapotot teremt, amely gyakorta egymás testi épségét veszélyeztető cselekedetekben vezetődik le. A sport, ha valóban játék, általában rendelkezik azzal a képességgel, hogy még erős nemzeti ellentéteket is háttérbe tud szorítani. De vajon ebben a lázas állapotában nem éppen az ellenkezőjét idézi-e elő elsősorban? Mert korunk mérkőzésein, hol egymás mellett, több ezer, néha több százezer ember lelkesít, kiabál, izgatódik, valóban nem a lojális egyén találtatik meg, hanem az indulatba hozott tömeg. E mérkőzések felszabadultan kavargó indulatáradatában az ember ízelítőt kap abból, hogy milyen mákonyos érzés a tömegben elvegyülve levetni az erkölcsi törvény megkötéseinek a terhét, milyen egyszerű a lét ebben a sokaságban, hol szinte morfiumos lázálomban él a nép. Talán nem túlzott az az állítás, hogy a politikai gyűléseken kívül ezek a tribünök azok, amelyek a tömegélethez szoktatják az emberiséget. Itt kedveltetik meg vele azt az állapotot, amelyben indulatai szabadon folyhatnak, s amelyben szégyellt ösztöneit is nyíltan kikiabálhatja a többieknek, azt az állapotot, amelyben kitörhet felszabadulhat belőle a rég feledett barbár. Ha akad komoly társadalmi törekvés, amely az alkoholizmus kiküszöbölését tűzte ki feladatául, s attól a mámortól kívánja óvni az emberiséget, amelyben csupán egyénenként vesznek el a rászorultak, és legfeljebb kis társaságban veszedelmesek, akkor azok szemében, akik ilyen törekvéseket pártolnak, talán illogikátlan, hogy még nem akadt megmozdulás, amely a meccsek tömegmámorát kívánja eltüntetni, és a tömegindulatok kitöréseinek veszedelmeit. Hiszen mind gyakoribb a hír, hogy egy-egy játékból verekedés lett, a nézőkből verekedő tömeg, s hogy a »barátságos« mérkőzés után hol egy-egy játékost, hol egy-egy bírót csak a karhatalom ereje tudta megvédelmezni, ha meg tudta védelmezni a tömeg indulatától.

A tömegek korának eljövetelét a tömegesedés egyre fokozottabb terjedését a nevelés, a sport és a politika változott formái minden bizonnyal nem kizárólag szolgálják, de annyit legalább elmondhatunk, hogy mint azonos irányba ható tervezők, leginkább ezek szolgálják. Jelentőségük abban rejlik, hogy összhatásukban atmoszférát teremtő erejük van. Elterjedettségükkel és roppant hatásukkal elég erősek arra, hogy szellemi légkört teremtsenek, s hogy olyan szemléletet alkossanak, amely eltorzítja a társadalom közös mértékét és értékrendjét, s hamis eszményekkel fertőzték a nemzedékeket. Az ifjúság amúgy is csillogó szemmel keresi fel gyűléseiket, és kerüli az irodalmi felolvasásokat. Tribünjegyekért szívesen ad pénzt, de nehezebben könyvekért. S a kapott példán felbuzdulva, izmait szívesen gyakorlatozza, de szellemét kevésbé. Hiszen példát kap arról, hogy hogyan lehet olyan teljesítménnyel, amelyet régente csak a cirkuszban csodáltak, hírnevet és tekintélyt szerezni, s hogyan lehet a politika útján hirtelen érvényesülni Olyan eszményeket kap, amelyeknek harcosai inkább a tett harcosai, mint az erényé, inkább a cselekvés hősei, mint a gondolaté, inkább a formáké, mint a tartalomé.

Az a szellemi légkör, amelyet a sport és a politika keletkeztet, legalábbis erre mutat, s tán nem minden veszedelem nélküli a nemzedékek egymásutánját arra szoktatni, hogy szeressen tömegben élni, tömegben cselekedni, és jól érezze magát tömegemberi mivoltában. Az igazi feladat természetesen: arról beszélni, mi lehetne az ellenszer. Hiszen abból a nevelésből, abból a légkörből, amelyben a fiatalság felnő, megtudhatjuk, milyen jövő készül számunkra az időben. S ha a jelenben nem is bízunk a kelleténél jobban, legalább a jövőben bízni szeretnénk.

In Az Ország Útja, 6. évfolyam, 2. szám (1942), 41-45.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés