Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Carl Schmitt: Háromszáz éves a Leviatán (1951)

Carl Schmitt: Háromszáz éves a Leviatán (1951)

  2020.11.26. 20:36

1651-ben, Londonban jelent meg Thomas Hobbes könyve, amely a Leviatán címet viseli. A mű szerzője, az ekkor 63 esztendős, a polgárháború tapasztalatai közepette edződött Hobbes 1588. április 5-én született. A Leviatán időközben az állami mindenhatóság olyan szimbólumává vált, amelytől mindenki borzalommal fordul el.


Bolondnak bizonyulnánk, ha annak a Moloch-nak az ünneplésébe fognánk, amely azzal fenyegetőzik, hogy felemészt minket. Ugyanakkor megtévesztenénk magunkat, ha be akarnánk csukni a szemeinket a minket napról napra erősebben érintő valóság előtt.  

A Leviatán sokféle formában jelenik meg: halandó Istenként, nagy emberként, hatalmas állatként és óriási masinaként. Minden jó keresztény tudja, hogy milyen erősek a Leviatán agyarai, és milyen feneketlen a bendője. A Leviatán című regényében (1929) Julien Green már leírta a nagy állat hátborzongató életerejét. Orwell jövőképében, az „1984”-ben a nagy masinával kapcsolatos minden kollektivista következmény levonásra kerül. E jövőképek manapság sokak számára sejlenek fel, legalábbis potenciálisan, a technikai követelmények formájában. A modern technológia mellett már elkerülhetetlen adottságként érvényesül a társadalom tagjainak nyilvántartása és figyelemmel követése. A szociális állam mindenütt erősebbnek bizonyul, ahol csak kollízióba kerül a régi jogállammal. Sokkal becsületesebb [volna], ha nem hunynánk le a szemeinket, és akkor sem hagynánk fel a józan eszünk használatával, amikor éppen veszély forog fenn.

Hobbes[1] ezt tette hírhedt könyvében, és semmi mást. Ám az embereknek szükségük volt egy bűnbakra, és mindig a legvédtelenebbeket a legegyszerűbb hibáztatni. A legvédtelenebbnek jelen esetben a Leviatán című könyv értelmiségi szerzője bizonyult. Ő vált a szörnyeteg szerzőjévé és feltalálójává, amelyet mégoly intelligensen is dolgozott ki. Semmi sem egyszerűbb, mint a szanatórium kezeltjeit a pestist diagnosztizáló orvos ellen fordítani! Mindenesetre ez sokkal könnyebb, mint a pestis és az azzal kapcsolatos terápia orvosi tanulmányozása. Az emberek mindennél szívesebben képzelik maguk elé, ahogy a Leviatán című könyv szerzője a vérfoltos csizmáját nyalogatja. A jó öreg Hobbes-ból tehát ugyanolyan rémkép vált, mint tudományos munkáinak témáiból. Hobbes-ból minden bizonnyal a legnevesebb bűnbak válhatott volna, ha ezt a posztot nem töltötte volna már be oly stabilan Machiavelli. Az Oxfordban legutóbb megjelent Leviatán-kiadás szerkesztője, Michael Oakeshott sajátosan angol humorral fejezte ki mindezt.[2]

Machiavelli bűnbakságával összefüggésében a következő a helyzet. Ha Machiavelli valóban machiavellista lett volna, akkor nem a hírhedt írásain munkálkodik, hanem olyan épületes, egyértelműen antimachiavellista könyveket írt volna, amelyek hemzsegnek a béke melletti szólamoktól, s amelyekben ugyan az összes ellenfelét gazembernek és bűnözőnek nyilvánítja, mégis szívesen megbocsát nekik, amennyiben azok eltűrik a kioktatást. Ez igazi machiavellizmus lett volna. De hiszen ma már mindenkit [minden szerzőt] ismerek ahhoz, hogy tudjam, miről is van szó. S amennyiben Hobbes valóban a Leviatánhoz kötődő ördögimádó lett volna, nem válhatott volna a modern individualizmus első szisztematikus gondolkodójává. Csak egyszer kell elolvasnunk a könyvét annak érdekében, hogy meg tudjunk bizonyosodni afelől, hogy Hobbes többre értékeli az egyéni szabadságot, mint bármelyik kritikusa. Hobbes a védelem és az engedelmesség közötti összefüggéseket hangsúlyozza. Képes volt különbséget tenni az ellenség és a bűnöző között, s mindig következetesen tiszteletben is tartotta e minden emberi jog alapját képező gondolatot. Ő volt az első, aki igazságtalannak nyilvánította a büntetőtörvények visszaható hatályát, és legyőzte azt az akadályt, amit ennek az elvnek a természetjogi elmosódása jelentett. Szerencsés riválisa, [John] Locke egy generációval később tevékenykedett, amikor a polgárháború véget ért, és a helyzet újból normalizálódott. Persze előfordulnak olyan „boldog békeidők”, amikor nem okoz nehézséget egy szabadságszerető közösség felépítése. Az ilyen időknek örülni kell, de nem szabad lebecsülni azokat sem, akik a nehéz időkben próbálják menteni a menthetőt.

Aki valaha a bűnbak szerepébe kényszerült, annak nehéz dolga van. A bűnbaknak [ugyanis] nincsen joga a meghallgatáshoz, és nincsen kilátása a kegyelemre. Ez a dolog természetéből fakad. A bűnbaknak mindenért fizetnie kell, s ha az emberek rátaláltak egy életképes bűnbakra, nem egykönnyen változik meg a nyilvános véleményük. Nemcsak az elmúlt esztendők kitűnő új kiadásaira gondolok (mint például Michael Oakeshott fentebb említett Leviatán-kiadására vagy a Norberto Bobbio-féle változatra),[3] hanem az elmúlt hónapok két esszéjére is, amelyek Németország, sőt Európa megosztottságát is tükrözik. Mindkét esszét egymástól, valamint a Leviatán 300 évvel ezelőtti megjelenésének emlékezetétől függetlenül adták ki. A keleti zónában megjelenő „Sinn und Form” folyóiratban Karl Polak publikált egy cikket „Thomas Hobbes és az állam” címmel. A szerző hosszan idézi Sztálin egyik mottóját, és a kommunista világforradalom és a totális államosítás számára követeli vissza Hobbes-ot.[4] A nyugati zónában ellenben a müncheni jogfilozófus, Kurt Schilling a „Természetjog, állam és kereszténység Hobbes munkásságában” című esszéjében azt a kérdést teszi fel, hogy van-e még egy észszerű és életképes kiút Hobbes állam- és társadalomdoktrínája folytán megdermedt politikai ellentmondásokból. E doktrína természetjogi alapja [Schilling szerint] anélkül köti össze Hobbes gondolkodását a katolikus tanokkal, hogy a középkori közösségi rend keretei között maradna; e tan egyúttal befolyással bírt Leibniz, Kant, Fichte, Schelling és Hegel felekezethez nem kötődő keresztény világára [is], anélkül, hogy azok a keresztény nihilizmus hibájába estek volna, úgy, mint ahogy Schilling szerint bizonyos értelemben Karl Bart tette.[5]

Mit jelentenek ezek a furcsa tézisek? Azt mutatják, hogy a Kelet kiaknázható potenciálként tekint Hobbes munkásságára, a nyugati racionalizmus e lényeges darabjára, ami bármilyen kérdésnél latba vethető, legyen szó az atommag kutatásáról vagy éppen Hegel történelmi dialektikájáról. A Nyugat által megfogalmazott tézisek pedig azt mutatják, hogy Hobbes államtanának idejétmúlt rágalmazása magától szűnik meg a mai „világpolgárháborúk” tapasztalatai alapján. Németország az a terep, ahol e racionalizmus nagy örökségének problémája körül óriási küzdelem zajlik. Ez egy világtörténelmi folyamat, amelynek Hobbes Leviatánja is a részét képezi.

Schmitt, Carl: Dreihundert Jahre Leviathan. In Schmitt, Carl: Staat, Großraum, Nomos. Arbeiten aus den Jahren 1916 – 1969. Duncker & Humblot, Berlin, 1995, 152-155. Ford.: Pongrácz Alex


[1] Lásd a Nyugati politikai gondolkodás című kötet szerzőjének tanulmányát: Bowle, John: Hobbes. Tanulmány a 17. századi alkotmányosságról. Jonathan Cape, London, 1951. Különböző újságok és magazinok emlékeznek meg a Leviatán megjelenésének 300. évfordulójáról, például a Spectator 1951. augusztus 31-i száma.

[2] Oakeshott, Michael (ed.): Hobbes: Leviathan. Oxford, 1946. A „Bevezetés” LI. oldalán Oakeshott a következőket írja: „Teljességgel igaz, hogy a maga korában ugyanazért mentették fel Spinozát, amiért elítélték Hobbes-ot; persze Spinoza szerény volt és zsidó, míg Hobbes arrogáns és keresztény. S hogy Hobbes becsmérlése nem öltött nagyobb méreteket, az egyedül annak a ténynek köszönhető, hogy Machiavellit már megtették az európai öntudat bűnbakjává.”

[3] Bobbio, Norberto: De Cive Torino, 1948. Lásd még Schmitt névtelenül publikált recenzióját a Bobbio-féle kiadásról. In Universitas, 1949/3., 330.

[4] Polak, Karl: Thomas Hobbes und der Staat. In Sinn und Form. Hrsg. von der Deutschen Akademie der Künste, Potsdam. Heft 6., 1950, 133-150. A Sztálintól vett mottó a következőképpen hangzik: „A felépítményt az alap hozza létre, ez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy a felépítmény csupán visszatükrözi az alapot, hogy passzív, semleges, közömbös magatartást tanúsít alapjának sorsa iránt, az osztályok sorsa, a rend jellege iránt. Ellenkezőleg, miután létrejött, hatalmas, aktív erővé válik, tevékenyen hozzájárul alapjának kialakulásához, megerősödéséhez, mindent megtesz, hogy segítsen az új rendnek a régi alap és a régi osztályok felszámolásában és megszüntetésében.“ – Karl Polak (1905-1963) 1935-ben, a Sovetskoe Gosudarstvo című folyóirat 4. számában publikált esszéjében Carl Schmittet a német fasizmus (sic!) államjogának teoretikusaként nevezte meg.

[5] Schilling, Kurt: Naturrecht, Staat und Christentum bei Hobbes. In Zeitschrift für philosophische Forschung, 1948/2-3., 275-295.

 

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters