Im-ígyen szóla Buñuel

2013.04.07. 14:31

Mikoron azonban Zarathustra egyedül maradt, im-ígyen szóla szívéhez: »Vajjon lehetséges-e? Ez az öreg szent az erdejében még semmit sem hallott volna arról, hogy Isten meghalt?!«

(Friedrich Nietzsche: Im-ígyen szóla Zarathustra)

1750-ben a dijoni akadémia pályázatot hirdetett, melynek témája az alábbi volt: a tudományok és a művészetek mennyiben vitték előre az erkölcsöket? Egy Jean-Jacques Rousseau nevű pályázó szokatlan válasszal rukkolt elő pályamunkájában: a természettől való távolodás és a civilizációs fejlődés révén az erkölcs hanyatlásnak indult, az emberek pedig elvesztették eredeti ártatlanságukat és természetes tulajdonságaikat, ezzel paralel pedig önzővé és romlottá váltak.

1969-ben egy filmrendező, Luis Buñuel hasonló témát kívánt feldolgozni, amikor is azt vizsgálta, hogy a hit regulátorainak számító katolikus egyház, illetve a velük szemben állást foglaló eretnek mozgalmak, egyáltalán, a krisztusi tanok "autentikus" magyarázata, mennyiben vitte előre lelki fejlődésünket. A kor hivatalos tematizációjával (a család, oktatás, politika pozitív irányú ábrázolása) szembehelyezkedve ő is meghökkentő válasszal szolgált. Missziójának az ember újbóli öntudatra ébresztését, szemének felnyitását tekintette - ha nem is olyan direkt módon, mint az Andalúziai kutya (1928) nyitó jelenetében.

A történet két "csavargó" pikareszk-regénybe illő spirituális-mentális vándorútjáról szól, a globalizált fogyasztói társadalom tipikus jelképeiről: Zygmunt Bauman szerint a modern ember identitásának szimbólumai a csavargók és a turisták, akik csak átutazóban vannak a világban, de nincsen állandó kötődésük semmilyen "rögzítetthez". A két csavargó némi szakrális szkepszissel a lelkében vág neki a Párizsból Santiago de Compostellába vezető hosszú zarándokútnak, az "El Caminónak" amely már a XI. század óta a zarándokok közkedvelt útvonala. Céljuk, hogy megtekintsék Szent Jakab relikviáit. Útjuk során megelevenednek a Bibliában ábrázolt főbb elbeszélések és a teológiai fejlődés csomópontjainak főbb alakjai is.

Mindjárt a kezdő sorokban a Máté-effektus gyakorlati manifesztációjának lehetünk tanúi ("akinek van, adatik annak s még inkább bővelkedik, de akinek nincs, attól elvétetik, amije van", Máté 13:12), amikor a bankárok elegáns öltözetét idéző alak elutasítja a nincstelen koldus "alamizsna"-kérelmét, de lelkesen gyarapítja a másik vándor bankó-készletét.

Útjuk során számos teológiai vita bontakozik ki állomáshelyeik szereplőivel, mindjárt az elején a Krisztus testének tekintett ostyáról, illetve Krisztus csodáiról. A katolikus pap dogmává merevítve közli vallási-és hitbeli meggyőződéseit a kocsma törzsközönségével, ám mondanivalója végére kiderül, hogy nemrég távozott egy elmegyógyintézetből - a két ápoló feltűnését követően pedig ismételten eredeti tartózkodási helyére szállítják. A nietzschei attitűdnek ("Isten meghalt"), a klérus által axiómaként kezelt hittételek megkérdőjelezésének már ekkor tanúi lehetünk a lelkipásztor vitapartnerének érvelésében.

Később Buñuel jezsuita kollégium beli élményei jelenítődnek meg (a rendező maga a zaragozai Colegio del Salvadorban tanult), amikor egy rigorózus internátus nebulói adják elő a szigorú vallási kinyilatkoztatásokat, elátkozva mindenkit, aki kétségbe meri vonni a tézisek valóságtartalmát. A fiatalabb zarándok képzeletében ekkor az 1968-as lázadások fegyverrel felszerelkezett "milíciái" kivégzik a pápát, jó pár esztendővel megelőzve ezzel Ali Agca merényletkísérletét.

Az eretneküldözések is megelevenednek a vásznon, majd a flagelláns, önostorozó és egyiküket keresztre is feszítő apácákkal találkozhatunk. Egy kálvinista és katolikus férfi között vita bontakozik ki az emberi természetről, valamint arról, hogy a "megrontott emberi természet nem, birtokolja a belső kegyelmi állapotot". Kettejük között valóságos párbaj bontakozik ki, ahol kantiánus érvelés (a szabad akarati autonómia) ütközik a morózus ellenérvvel ("az akarat szükségképpen mindig alárendelődik a pillanatnyi élvezetnek").

A vágóképek között időnként az evangéliumi Jézus is feltűnik a színen, de korántsem a megelőző korok magasztos és patetikus ábrázolásában. Buñuel Krisztusa sokkal inkább antropomorf, emberarcú és a hétköznapi ember stilizált jegyeivel rendelkező próféta, semmint egykedvű Messiás.

A két vándor végül célba ér, de a helységtáblánál egy prostituált igazítja őket útba: turisztikai és transzcendens látványosságban ugyan a városba érve sem lesz részük, de szívesen vállalkozik egy kis ellenszolgáltatás ellenében a gyermeknemzésre. A hipotetikus gyermekek nevének elhangzásával jelenik meg a vége főcím: az egyik poronty neve "te nem vagy az én népem" lenne, a másiké pedig "nincs többé irgalom".

Buñuel önvallomása szerint egy olyan filmet szeretett volna készíteni, amelyben egy "homochristinaus nevű rovar" időn és téren keresztül történő változását mutatja be, vándorutat téve a "fanatizmus mélyére." Filmjeinek állandó, visszatérő motívuma a vallás és a kereszténység. Egyik kritikusa, Váradi Kalmár Zsuzsanna "igazhitű eretneknek" nevezte Buñuelt, akinek minden lázadása "a vallásitól a társadalmi és kulturális anomáliák elleni harcig abból a tényből ered, hogy maga is ezekből a jelenségekből nőtt ki, és valójában ezekhez fűzte alapvető, ösztönös kötődés. (...) Úgynevezett ateizmusának is a forrása egy zsigeri vallásosság. (...) Filmjei egyszerűen elképzelhetetlenek a vallás témája nélkül, amelyet imádva kellett gyűlölnie, és újra meg újra elvetve kellett ragaszkodnia hozzá."

A rendező "coming outja" szerint: "Isten nem törődik velünk. Ha van Isten, olyan, mintha nem volna. Ezt az okoskodást annak idején így foglaltam össze: »Hála Istennek, nem hiszek Istenben.« És ez csak látszólagos ellentmondás."

Véleményem szerint Buñuel és a vallás viszonya egészen sajátságos: minden antiklerikalizmusa ellenére a "szeretve mind a vérpadig" Jókai által írott mű címe jut róla eszembe, Istenhez kötődő relációjában pedig József Attila sorai sejlenek fel:

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.
Tudod, szivem mily kisgyerek -
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.

(Nem emel föl, 1937 február)

Értékelés: 10/8