A filmet Fritz Lang New Yorkban tett utazása inspirálta: a Metropolis gondolata első ízben akkor sejlett fel Lang lángelméjében, amikor 1924-ben egy hajó fedélzetéről megpillantotta az éjszakai metropolisz fényeit. Kracauer meglátása szerint a filmvásznon megjelenő nagyváros "egyfajta szuper New York, amelyet a filmen az úgynevezett Shuftan-eljárás segítségével valósítottak meg; ez egy leleményes tükörszerkezet, amely lehetővé tette óriási épületszerkezetek megjelenítését parányi modellekkel." Kracauer, Siegfried: Caligaritól Hitlerig. A német film pszichológiai története. Magyar Filmintézet, Budapest, 1993, 131. p.) A napjainkban uralkodó "kaszinó-kapitalizmus" korai kritikája mellett a film a gép és az ember viszonyát is rendkívüli precizitással vizsgálja. (Az erre vonatkozó eszmetörténeti információkat ld. az alábbi elemzésünkben). A film nagy erőssége expresszionista elemeket tartalmazó látványvilága, amelyről joggal mondhatta egy másik rendező-óriás,  Buñuel, hogy "a világ minden, romantikus csillogássá törött üvege belefért a filmvászon modern kánonjába. Az acél minden egyes vakító szikrája, a sosemvolt gépek kerekeinek, dugattyúinak ritmusos mozgása- gyönyörű óda, amely újfajta költészetet tár szemünk elé. A fizika és a kémia varázslatos ritmussá változik." (Buñuel, Luis: Utolsó leheletem Európa Könyvkiadó, 1990, pp. 32-33.)

A futurisztikus város két részből tevődik össze.  Az alsóvárosban Dickens és Marx  tollára kívánkozó állapotok uralkodnak: a külvilág minden zajától és fényétől hermetikusan elzárva, sötét kazamatákban, hatalmas gép-monstrumokat működtetve robotolnak látástól vakulásig a munkások. Ahogy Max Weber fogalmazna, ez a gigantikus gyár "a bürokratikus uralmat testesíti meg: egy személytelen, dologi cél szolgálatában áll", amely azonban esetünkben nem a kiszámíthatóságot és racionalitást szimbolizálja, sokkal inkább a szolgaság házát (megint csak Weberrel szólva): "az emberek az óegyiptomi állam fellahjaihoz hasonló ájult engedelmességre lesznek kényszerítve, amikor egy tisztán technikai értelemben jó, azaz racionális hivatali igazgatás és gondoskodás lesz számukra a végső és egyetlen érték, mely dönteni hivatott ügyeik intézésének módjáról." (Weber: Wirtschaft und Gesellschaft. Tübingen, 1985, J. C. B. Mohr, 835. p.) Hasonló ez Chaplin filmjéhez, a Modern időkhöz, ahol az esendő ember maga is csavarrá válik a nagyipari futószalag mellett végzett termelés alkatrészei között. Frederick Winslow Taylor,  aki Lang nagyipari mágnásának, Fredernek a mintaképe is lehetne, Amerikában ötlötte ki, hogy a munka alapos szervezése és vezetése révén az ipari termelés eredményességét növelni lehet. Taylor a Midvale Steel nevű amerikai vállalatnál vezette be az ún. shop-order irányítási rendszert, amely az ipari termelés "racionális" irányítását fókuszálta és minden emberi sajátosságot kiirtott az ipari műveletekből. (Beniger, James R.: Az irányítás forradalma. Az információs társadalom technológiai és gazdasági forrásai. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, pp. 472-473.) Lang alkotása talán ezt a mechanizmust, illetve a fordizmust bírálta éles kontúrokkal alkotásában.

A felsővárosban ezzel szemben a felhőkarcolók dominanciája mellett a légitaxik, metrók és autók folyamatos áramlása jellemző. Ebben a "szférában" a burzsoázia diszkrét bája érvényesül: a nagyvállalkozók, magas beosztású alkalmazottak és az "élcsapat" luxus-életvitelét reprezentáló "aranypolgárok" vegetálnak ebben a "tejjel-mézzel folyó Kánaánban". Mintha a kapitalizmus felső tízezer uralta fellegvára nem is ugyanazon gigapolisz része lenne. A várost uraló iparmágnás privilegizált rétege a technika nyújtotta minden előnyben maximálisan részesül és természetesnek veszi az élet "harmóniáját". Leni Riefenstahl Olimpiáját idéző atléták sportolnak mintegy "genetikai héroszokká" magasztosulva, előre vetítvén a néhány esztendővel később hatalomra kerülő nemzetiszocialisták "nordikus fajról" vallott téziseinek tombolását. Számukra a  kertek és ligetek, az "Örök Kert" napfényben dúskáló világa eleve adottként tételeződik és "konfliktus" legfeljebb abból adódik, hogy aktuálisan ki szórakoztassa az iparmágnás bohém fiát, erotikus játszadozásaikkal és vegetatív ösztöneik kiélésével csúcsra járatván a hedonista mentalitást.

Ezt az "idillikus" képet zavarja meg egy csapat gyermek és egy fiatal tanítónő, bizonyos Maria (Brigitte Helm) spontán és indirekt látogatása. A naiv és szentimentális gyárvezető-sarjat, Fredert (Gustav Fröhlich) azonnal megigézi a lány vonzereje és emocionális impressziói azt sugallják számára, hogy a pillanat törtrésze nyújtotta látványnál többet érdemel, így a lány után ered. Az álomvilágból kiszakadó aranyifjú ekkor szembesül először a rideg valósággal: az antihumánus és igazságtalan kizsákmányolással. Történik is egy utalás Molochra, az alvilág föníciai istenére, akinek kegyeiért a "hívők" saját gyermekeiket áldozták fel. Ezt a motívumot Hóman Bálint segítségével könnyedén összekapcsolhatjuk a fentebb írtakkal: "Nem csoda, ha ebben a korban akárhány író, vagy képzőművész szemében szinte jelképes jelentőségre emelkedett a Gép szerepe. Ez a különös szörnyeteg mint valami Moloch látszik fenyegetni az emberi munkát, a kisiparost, kézimunkát. A gépek beállításával dolgozó gyártási rendszer valóban mélyreható változásokat teremt gép és ember viszonyában, a különböző módszerek, főként a kegyetlen Taylor-rendszer, magát a munkást is szinte géppé alacsonyítja." (Hóman: Egyetemes történet négy kötetben. Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt., 1935-1937).

A Moloch-vízióban a munkavégzés helye végül egy óriási "földi purgatóriummá" változik, amely kíméletlenül kebelezi be a kiszolgáltatott munkásokat. Freder a látomás, a Maria iránt táplált érzelmei, illetve a munkásság iránt érzett szolidaritása folytán végül szakít az elit gondtalan, ám csapodár életvitelével és egy tartalmasabb élet reményében csatlakozik az alsóvárosi proletariátushoz. Ebben persze az is közrejátszik, hogy világossá válik előtte Maria profetikus szerepe: a lány (sokkal inkább a hitéért önmagát is feláldozni képes szent-jelölt, semmint szocialista agitátor) lelkesítő beszédeket tart a munkásoknak, amelyben a béke és egy jövendő mediátor eljöveteléről értekezik, valamint arról, hogy a proletariátus láncait csak akkor veszítheti el, ha a "szív közvetít a kéz és az agy között".  Maria  megosztja hallgatóságával a bibliai Bábel tornyának antik példázatát,  melynek felelevenítése egyfajta marxista narratívába sűrűsíti az osztályharcok (úr és rabszolga, földesúr és jobbágy, burzsoázia és proletariátus, hatalmon lévő elit és kiszolgáltatott munkástömegek) történetét. Ezzel a "bibliai időkbe" visszarepítő példázattal sikerül hidat verni a múlt és a jelen között, kontúrozván a történelmi korszakokon átívelő, az ember társadalomban elfoglalt helyét firtató örök és időtlen problémát.

Azonban Frederson (Alfred Abel), Metropolis ura is végighallgatja az egyik lelkesítő prédikációt és eltökéli, hogy zavart szít a munkásság soraiban: Rotwanggal (Rudolf Klein-Rogge), egy múltbeli szerelem traumáját feldolgozni képtelen, megszállott feltalálóval készíttet egy gép-automatát, amelyre "áttranszformálják" az eredeti Maria esztétikai adottságait. Az automata Maria feladata tehát, hogy  "zavart keltsen az erőben". A tudós azonban titkon gyűlöli a mágnást, így gondoskodik róla, hogy a "mechanikus Maria" a  luddita (gépromboló) érzelmekre apellálva forradalom kirobbantására bujtsa fel a rebellióra hajlamos munkásokat. A Freder lázálmában megjelenő apokaliptikus látomás realizálódni látszik: miután a "tömegek lázadása" sikerrel verte szét a gépeket, a várost elönti a vízözön. S miközben Freder álmában a hét főbűn is megjelenik, az automata Maria neglizsében ellejtett erotikus tánca Metropolis elitjének kéj iránti olthatatlan vágyát hozza napvilágra. A szeretet és a szív hatalma helyett ekkor az öncélú pusztítás triumfál a lázadó munkásság soraiban, illetve a szexualitás féktelen extázisa a burzsoá réteg körében.

Végül a káosz és anarchia erői felett győzedelmeskedik a rend iránti igény és a keresztény felebaráti szeretet: a közvetítő, Freder segítségével a munkások képviselője kezet fog a mágnással és az elpusztított gép-Maria helyébe lépő, valódi Maria boldogan áldja meg a munka és a tőke eme szövetségét. A társadalmi osztályok közötti ellentétek feloldódtak a keresztény szeretetben, azaz a szív közvetített a kéz és az agy között. Vörösmarty problémája, miszerint "míg nyomorra milliók születnek/, néhány ezernek jutna üdv a földön,/ha istenésszel, angyal érzelemmel/ használni tudnák éltök napjait" ebben a történelmi jelentőségű parolázásban megoldódni látszott: "Köszönjük, Élet!/ áldomásidat,/ ez jó mulatság, férfimunka volt."

De vajon miként néz ki ez a szituáció napjainkban, amikor is a nemzetállamok rendjét felváltó globális uralmi rend (Pokol Béla kifejezése) kaotikuma, a neoliberális kapitalizmus térnyerése a szervezett kapitalizmus jóléti államának rendezettségével szemben kiszabadítja a demokratikus kontroll és a jogi korlátok alól a banktőkés csoportokat? Ma már egyre többen ismerik el, hogy a világméretű szegénység a globalizáció mai formájának, az "elszabadult világnak" (Anthony Giddens) a következménye. A globális eliteknek magányos, közösségi kapcsolatoktól és individualitásától megfosztott egyénekre van szüksége, akik ekként fegyelmezett, mobilis és "rugalmas" munkaerővé válnak és ami még fontosabb, kognitív felismerésektől mentes, befolyásolható és manipulálható fogyasztóvá (a "vedd meg, használd el, dobd ki, aztán újra vegyél" processzusa). Szalai Erzsébet szerint azonban ez a trend nem tartható sokáig: "az újkapitalizmus válságának mélyebb oka már-már metafizikai: a bennünk lévő elemi jó (Brecht) előbb-utóbb ellenállhatatlan erővel utat tör magának. Valamilyen oknál fogva élnek még közöttünk autonóm és önzetlen emberek, akik köré gyülekezni lehet." (Szalai Erzsébet: Globalizáció - újkapitalizmus - társadalom. A globalizáció társadalmi és társadalom-lélektani hatásai, in Bayer József - Lévai Imre (Szerk.): Globalizációs trendek. Tanulmányok. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 2003, 155. p. ) Ezen utópikusnak tűnő idea szerint a Szív talán újra győzedelmeskedhet és közvetíthet az agy, valamint a kéz között.

Értékelés: 10/10

Metropolis

fekete-fehér, némafilm, német sci-fi, 153 perc, 1927

rendező: Fritz Lang
író: Thea von Harbou
forgatókönyvíró: Thea von Harbou, Fritz Lang
zeneszerző: Gottfried Huppertz
operatőr: Karl Freund, Günther Rittau

szereplő(k): 
Alfred Abel (Joh Frederson, Metropolis ura)
Gustav Fröhlich (Freder, Metropolis urának fia)
Rudolf Klein-Rogge (Rotwang, a feltaláló)
Brigitte Helm (Maria és a robot Maria)
Fritz Rasp (Slim)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés