Kranken et circenses

2012.10.27. 16:47

Az első világégés után a háborúban vesztes Német Birodalom területén is kaotikus állapotokat eredményező jelenségek söpörtek végig, még akkor is, ha konkrétabb felkelésből csupán egy parányi, a kieli matrózlázadás tűnt ideiglenesen alkalmasnak arra, hogy a császári adminisztráció fellegvárainak lakói (Petőfi nyomán szabadon) sápadttá váljanak és reszketni méltóztassanak. 1920-ban, a Caligari piacra dobásának évében még élénken élt a német állampolgárok emlékezetében a Spartacus Szövetség celebrálta felkelés és mindössze három esztendővel később sikerült az ellenzéki szélsőjobboldal vezérének is aktivizálnia magát a müncheni "sörpuccs" elvetélt hatalommegragadási kísérletével.

A polgárság demokráciába és jogállamiságba vetett hite korántsem volt stabil lábakon állónak nevezhető és a korszak véleményformálói - ahogy Hermann Heller fogalmazott - készek voltak megtagadni "saját szellemi világukat" és előcsalogatni a diktatúra "csodalámpásának" szellemét. Ha e káoszra hajlamos atmoszféra lényegét megértjük, azon sem csodálkozhatunk, hogy ezen éra művészetének produktumai döntően "30°-os szögben állítják fel csendéleteik asztalkáit, munkásaik kályhacsöveket hordanak nadrág helyett" (Johan Huizinga), illetve az expresszionista filmek esetén a székek magasabbak, a fák hosszabbak, az árnyékok élesebbek, a házak düledezőbbek, a díszletek pedig nyugatalanító hatásúak. (Kovács András Bálint).

E baljós árnyak, illetve a német néplélek teljes felfordulást tükröző pszichológiai beállítódásának kitűnő krónikása volt a dr. Caligari (magyaros fordításban: dr. Caligari esete) című film. A főhős nevét egy Stendhal levelezésében említett ismerősről, egy Caligari nevű tisztről kapta. Robert Wiene alkotásáról hezitálás nélkül állítható, hogy valódi filmtörténeti kuriózum, a horrorfilm archetípusa, ráadásul a német expresszionista filmművészet egyetlen vegytiszta darabja; a díszlet tervezője, Hermann Warm filozófiája szerint ugyanis a "filmeknek megelevenített rajzoknak kell lenniük". A Caligari gótikus stiláris jegyekkel kombinált expresszionista környezete lottó ötös találatnak bizonyult: Holstenwall városa a maga kuszaságával a goosz lélek és a félelem uralta erőtér igazi kifejeződése. Az önkormányzat jegyzőjének hivatala pedig valóságos kafkai műremek: a rideg bürokrácia potentátjai óriási székeken ücsörögve engedélyezik, vagy utasítják el a városka rendezvényeinek megtartását.

A lakosság pechjére dr. Caligari (Werner Krauss), a gülüszemű mutatványos kérelmét pozitívan bírálták el (ennek ellenére másnap reggel holtan találták a rideg paragrafusautomatát), így fennen hirdethette a 23 éves holdkóros alvajárón, bizonyos Cesare-n (Conrad Veidt) végrehajtott trükkjeit. A fáma szerint Cesare ismeri a múltat és valóságos orákulumként lát a jövőbe, emellett pedig azzal a jól szituáltságot tükröző tulajdonsággal is rendelkezik, hogy a közönség részéről feltett minden kérdésre készséggel válaszol. Egy Alan nevű diák ezen felbuzdulva érdeklődik, hogy meddig érdemes még az élet nevű játék mívelésén fáradoznia, mire azt a választ kapja, hogy hajnalra a homokóra tartalma le fog peregni, így jogképessége véglegesen és helyrehozhatatlanul meg fog szűnni. Hajnalra aztán be is következik a "vátesz" jóslata, így a kisváros statisztikusai a sikeresen végrehajtott emberölési ráta szignifikáns emelkedését voltak kénytelenek konstatálni.

Egy hosszabb nyomozási procedúrát követően a rend éber őrei végül majdnem kelepcébe csalták a mutatványost, de az végül sikerrel szökött be az elmegyógyintézetbe, ahol az autodidakta detektív, Francis (Friedrich Feher) meghökkenve nyugtázta, hogy az igazgatói székben maga Caligari foglal helyet, az ápolók pedig lelkesen asszisztálva tudatják vele, hogy az igazgató úr, az alvajárók specialistája tényleg az intézet vezetője. A következő éjszakán azonban az egészségügyi dolgozók és Francis mégis átkutatják a mit sem sejtő pszichiáter dolgozószobáját és terhelő bizonyítékokat találnak arra nézve, hogy a doktor a Cesare nevű médium akaratát megtörve sikeresen bírta rá azt a gyilkosságok elkövetésére. Caligarira kényszerzubbonyt aggatnak, Francis, a történet mesélője pedig örömmel tudatja lelkesen koncentráló beszélgetőpartnerével, hogy a rémes mutatványos azóta is a gumiszoba foglya.

E ponton azonban kopernikuszi fordulatot vesz a történet: Francisról kiderül, hogy elmebeteg és mindössze bomlott fantáziájának szüleménye a fentebb vázolt rémtörténet. Az intézet udvarán feltűnik egy barátságos alak, az igazgató, mire Francis dühödten támad rá, azt szajkózva, hogy a pszichiáter nem más, mint Caligari. A film végén az igazgató valóságos monolitként áll a kamera előtt és azzal az optimista diagnózissal örvendezteti meg közönségét, hogy Francist meg lehet gyógyítani.

A zsurnaliszták valóságos kultuszt teremtettek a film köré: megkreálták a "caligarizmus" fogalmát, mint a feje tetejére állított világ szinonimáját. A vásár már korábban is a bábeli zűrzavar metaforájaként jelent meg a köztudatban, a dr. Caligari pedig ráerősített erre a "sztereotípiára", az anarchia első számú terepeként ábrázolva azt. Siegfried Kracauer, a két világégés közötti német filmek kommentárjának koronázatlan királya szerint a vásári forgatagok "örök vonzerejét élvezik az emberek osztálytól, életkortól függetlenül, belemerülnek a rikító színek és metszően éles hangok e vadonába, amelyet szörnyalakok népesítenek be és amely bővelkedik a testi benyomásokban - a heves megrázkódtatásoktól a hihetetlen édesség ízeiig. A felnőttek számára visszatérés a gyermekkor napjaiba, amikor a játékok és a komoly ügyek azonosak, a valós és képzelt dolgok keverednek, és anarchikus vágyak céltalanul kóstolgatnak határtalan lehetőségeket. (...) A vásár nem szabadság, hanem anarchia, mellyel együtt jár a káosz."

Ha a vásár nyüzsgő közege a káosz szimbóluma, akkor a normalitás bizony a bizarr összhatású elmegyógyintézet lakóinak lelkében van jelen. A groteszk paradox a Caligariban ekként fejeződik ki: a bolondokháza a normális élet jelképe, szemben a város eklektikus utcáival. A párhuzam nyilvánvaló: Anthony Giddens a globalizáció folyamatait vizsgáló könyvének az Elszabadult világ címet adta. Ebben a végletekig uniformizált és konzumizált világban nyakló nélkül hirdetik a tőkés libertarianizmus mágusai, a bulvarizált médiumok zsonglőrei és a tőkeóceán bűvészkedő tőzsdecápái, hogy csodát képesek művelni velünk: életünk varázslatossá válik, csak mert a globalizáció felhőkarcolóiból és elefántcsonttornyaiból a Caligarik a mammont hajhászva diktálják a tempót hipnotizált médiumaik segítségével, miközben a minden világ legjobbikának kikiáltott fogyasztói társadalom halálsorán szelektálás nélkül sózzák ránk állagukban leromlott portrékáikat. Elmerokkantnak kiáltanak ki mindenkit, aki a XX. század utolsó negyedétől kezdődő változások létjogosultságát, vagy a regformok "áldásos" voltát meg merészeli kérdőjelezni. Persze mindig akad egy-két Cesare, aki meggyőz minket arról, hogy ez így van rendjén. Vajon felébredünk-e valaha a rémálomból? Sikerül-e a Max Weber által leírt varázstalanítást a XXI. század megváltozott klímájában is végrehajtanunk?

Értékelés: 10/10