Az ókori keleti birodalmak despotái és a kiterjedt elnyomó apparátusal  "felszerelt" regnumok teljhatalmú középkori monarchái valóban az "igazság atyjának" kényelmes bársonyszéki pozíciójából nyilatkoztatták ki axiómaként ható tételeiket, amelynek lényegében semmilyen ellenpólusa nem létezett. Az állami hatalom szakrális legitimációval rendelkezett, a felkent uralkodók "Dei Gratia", Isten kegyelméből gyakorolták uralmukat, "Isten lélegző képmásaiként" (I. Jakab király terminológiája) megélve mindennapjaikat a Földön.

Tegyünk egy nagy ugrást. Nyugat-Európában a későbbiek folyamán a "szép új világ" hírnökeként debütált a kapitalizmus, azonban hamar bebizonyosodott, hogy hosszú távon ez a világ is csak annyira szép, mint Huxley említett "univerzuma". A magántulajdonon alapuló új közösségi rend egy ideig valóban a szabad verseny elvén alapult és Adam Smith "láthatatlan kezével" sokan kívántak legalábbis hipotetikusan parolázni.

Ehhez remek ideológiai asszisztenciát szolgáltatott a "'laissez faire, laissez passer" (ne bolygassuk a szabad piaci mechanizmusokat) negligens álláspontjára helyezkedő liberális mantra. A szabályozás középpontjába a nyereség hajhászásában és minden áron történő maximalizálásában érdekelt individualista vállalkozó került, összhangban a tulajdon elvi korlátlanságát valló megoldással.

Ezt a konstrukciót kezdte ki aztán a mamutvállalatok, a gigantikus monopoltársaságok és a magánérdeket a közérdek elébe helyező üzletemberek, rendíthetetlen és rettenthetetlen monetáris megmondóemberek köre. És ne feledjük el: a filmvetítőgép (1895), majd a rádiókészülék (1898) megjelenésével kezdetét vette a média igazi szenzációhajhász pályafutása, ami napjainkra a "fénybrigád támadásával" (James Joyce a televíziót aposztrofálta ilyen kreatív szavakkal) és az információs szupersztráda bizonyos területeivel egészült ki. McLuhan-nal szólva: a világ egy globális faluvá zsugorodott össze, ahol a pillanat törtrésze alatt tudomást szerezhetünk arról, ami a világban történik - vagyis amit a tömegmédiumok számunkra ebből közvetíteni engednek.

Szinte egyenes út vezet Borneman és Fowler globális fogyasztói társadalomban tengődő tipikus karakteréhez: a tömegmédiumok segítségével piedesztálra emelt ideálok és a szépség fasizmusa mindent átlengő trendje járul hozzá az igazi, hamisítatlan XXI. századi "bolygó hollandi"-életérzéshez, ahol Tamási Áron örök érvényű toposza ("azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne") jóval hamarabb foszlik szerte, mint a ránk erőltetett rózsaszín ködképek.

Ennek köszönhetően nyer minden tekintetben teret a Spengler által "megénekelt" újnomád parazita, az «alaktalanul hullámzó tömegben fellépő, tradíciókat nélkülöző, vallástalan, intelligens és terméketlen tényember.« A modern tömegtársadalom szórakoztatóipari egységei az ősemberre jellemző vegetatív ösztönöket állítják a hierarchia csúcsára, a panem et circenses dogmává merevített elvének állandó sulykolásával. A pénz szelleme észrevétlenül tör rést a "népek történeti formáin, a művészet pedig immáron csak a nagyvárosi ember igényeinek kiszolgálására törekszik és elidegeníti magától a vidéki embereket – a népnek ugyanis semmi köze a plen air festészethez." (A Nyugat alkonya)

Nem nagyon kell már fokozni ezt a borús képet, de ide kívánkozik Ortega két világháború között megfogalmazott, de ma is kegyetlenül aktuális mondata: "(...) oly korszakban élünk, mely csodálatosan alkalmasnak érzi magát arra, hogy megvalósítson, de nincs mit megvalósítania. Mindeneken uralkodik, csak saját magán nem. Úgy érzi, hogy elpusztul a tulajdon bőségében. Több rendelkezésre álló eszközzel, több tudással, fejlettebb technikával, mint valaha, az az eredmény, hogy a ma világa a legnyomorultabb minden valaha-volt világ között. (...) Innen ered az a csodálatos kettősség és bizonytalanság, mely a mai lelket fogvatartja. Úgy tűnik ez a század, mint az Orleansi herceg, akiről a XV. Lajos alatti régenssége idején azt mondották, hogy minden tehetsége megvan, azon az egyen kívül, hogy élni tudna a tehetségeivel."

Azt hiszem, eljött az ideje, hogy az állam szabjon keretet a kultúrpolitikának, médiapolitikának és a gazdaságpolitikának, mert ha nem teszi meg, a globális szuperstruktúra a korábbinál is nagyobb méreteket ölt. És ez egyáltalán nem lenne jó nekünk, mert a fizikai terror történelmi megnyilvánulásai is brutálisnak bizonyultak, de a globalizáció katlanja és az ízlésterror lágerei sem sokkal kedvezőbbek...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés