December 23-án a törvényhozás számos sarkalatos törvényt fogadott el, közöttük olyanokat is, amelyek minden magyar állampolgár (jogi) helyzetét alapvetően befolyásolni  fogják. A kétharmados gőzhenger  a törvényalkotás területén Ady Endre versének címét is kenterbe verő tempóval rohan a (fülke)forradalomba, az Alaptörvény 2012. január 1-jei hatályba lépésének apropóján ugyanis számos (alapvető jogokat és kötelezettségeket befolyásoló) sarkalatos törvény megkonstruálása vált szükségessé. Számos kardinális jelentőségű jogszabályt kreált már a T. Ház, amelyek közül az  Alkotmánybíróság (alkotmányellenesség vagy közjogi érvénytelenség folyományaként) jó pár passzust (vagy komplett törvényt) meg is semmisített.

Az ünnepet megelőző utolsó ülésnapon tehát a kormánypárti országgyűlési képviselők elfogadták a választási eljárásól szóló új törvényt, a felsőoktatási törvényt, a családok védelméről szóló törvényt, a Magyarország gazdasági stabilitásáról szóló törvényt (utóbbit erős Európai Uniós ellenszélben), a fizetésképtelenségre vonatkozó csődeljárási-és felszámolási eljárásról szóló törvényt, szigorították a  szabálysértésekről szóló törvényt et cetera, et cetera.

Ezen felbuzdulva a baloldali ellenzék (LMP, MSZP) tagjai a Parlament épülete elé vonulva látványos hisztérikus elemekkel és a kormánypárti képviselők irányába kifejtett, a személyi szabadság megsértésére irányuló kísérlettel kombinált spontán performance-ot kanyarítottak, ennek honorálásaképp pedig több ellenzéki honatyát - köztük Gyurcsány Ferenc volt kormányfőt - a rendőrség állított elő és látott vendégül a Gyorskocsi utcában. Az LMP vezérszónokai kilátásba helyezték továbbá, hogy a jövő év folyamán népszavazást kezdeményeznek az általuk sérelmezett, meghatározott új törvényekről (így a júliustól vélelmezhetően hatályba lépő Munka Törvénykönyvéről).

A történeti tényállás bő rekonstruálása kapcsán el is jutottam a cikk lényegi mondanivalójához, amely a "Nemzeti Együttműködés Rendszerének" égisze alatt elfogadott új jogszabályokhoz való viszonyulás lehetőségeit, illetve az engedelmességi kötelezettség contra ius resistendi (ellenállási jog), illetve a népszavazás témaköreit tárgyalják.

Az állampolgári engedelmeskedés kérdése már régóta foglalkoztatja az emberiséget: nagyjából azóta, hogy Mózes lehozta a kőtábláit a hegyről.

Azt a gondolatot már Szent Ágoston (354-430) is patronálta, hogy az államnak igazolnia kell magát - igaz, az ő interpretációjában még csak a hívő emberek előtt - a hasznosságát és jogszerűségét illetően.  Mert "igazságosság nélkül mi más az állam, mint egy nagy rablóbanda?" - tette fel a kérdést. Annak kimondásáig azonban nem jutott el, hogy az állam polgárainak joga lenne az igazságtalan törvényekkel szembeni engedetlenségre, hiszen metafizikai beállítottságának megfelelően világi hatalmat legitimmé csak az egyház tehet.

Aquinói Szent Tamás (1225-1274) tipológiájában már egyértelműen megjelenik a bonum communénak, a közjónak  ellentmondó, vagy az erkölcsi érzékkel kollízióba kerülő, tirannikus rendelkezések, amely szemben az ellenállás joga már a véleménynyilvánítás legitim eszköze lehet. Amennyiben a hatalom birtokosa meg nem engedett módon ragadja magához a kormányrudat, az alattvalók letaszíthatják őt trónjáról. Ha a virtusszal szemben cselekszik egy legitim módon uralomra került uralkodó, a polgárok nem kötelesek aktusainak engedelmeskedni, bár ez esetben inkább a Deák Ferenc-i értelemben vett passzív rezisztencia eszközéhez folyamodhatnak, míg az ún. ultra vires (hatáskör-túllépő) rendelkezések esetén sem engedelmességre, sem ellenállásra nem kötelezettek.

Az ellenállás jogát William Ockham (1285-1347) alapozta meg a legmarkánsabban, hogy aztán a polgári társadalom kibontakozásával fellépő nagy filozófusok és jogászok töltsék meg konkrétabb tartalommal. Thomas Hobbes (1588-1679) már az uralkodók állampolgárokkal szembeni kötelezettségeit is kiemelte. Az uralkodó dolózus, rosszhiszemű mivolta, vagy tudatos gondatlansága esetén a polgárok visszatérhetnek az állam előtti, természeti állapot keretei közé. John Locke (1632-1704), az első igazi liberális teoretikus értelmezése szerint minden hatalom csak a nép által delegált és korlátolt időre szóló megbízatás, amelynek végeztével a polgárok megvonhatják az aktuális hatalomtól a  támogatásukat. Egy új választás alkalmával aztán új képviselőket bízhatnak meg ügyeik intézésével. "Szolgái, és nem urai vagyunk a nemzetnek" - summázta egy lakonikus mottóban Kossuth ezen gondolkodás lényegét.

Bár Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) szerint az embert szükség esetén kényszeríteni is lehet arra, hogy szabad legyen és a főhatalom, mint a volonté générale (az általános akarat) reprezentánsa tévedhetetlen, elidegeníthetetlen és oszthatatlan- Ám Rousseu egyben a közvetlen demokrácia érvényesítésének prófétája is (zsánere a tölgyfa alatt az állam ügyeit intéző parasztság). Álláspontja szerint ugyan a törvényhozó hatáskörébe tartozik a törvények megfogalmazásának joga, viszont a népet nem lehet képviselni, így a törvényhozás joga végső soron a népé. A polgárokból kombinálódó entitás, a nép jóváhagyása nélkül nem születhet ilyen jogforrás;   ő jogosult dönteni abban a kérdésben, hogy a törvényhozói különös akarat megfelelt-e az általános akaratnak. Ezt a főhatalmat jogosan gyakorolja, így aki a törvényeknek engedelmeskedik, az önmagának engedelmeskedik: az állam hatalma a polgárok engedelmességi kötelezettségén alapul.

Immanuel Kant (1724-1804) filozófiája szerint a törvényes szabadság azt jelenti, hogy a polgároknak csak olyan törvényekkel szemben áll fenn az engedelmeskedési kötelezettsége, amelyhez hozzájárulásukat adták. Etikai rigorizmusa jegyében, de a fentiekhez képest ambivalens megoldással később mégis arról elmékledik, hogy az uralkodónak csak jogai vannak az alattvalókkal szemben, kötelezettségei ellenben nem. Az ember szerinte olyan állat, "amelynek, ha más fajtabeliekkel együtt él, úrra van szüksége (...), aki akaratát megtöri és ara kényszeríti, hogy egy általános érvényű akaratnak (...) engedelmeskedjék"; "az állam törvényhozó fejével szemben tehát nincs helye jogszerű ellenállásnak; jogállapot ugyanis csak úgy lehetséges, ha általános-törvényhozó akaratának mindenki aláveti magát. (...) A legfőbb törvényhozással való szembehelyezkedést csakis törvényellenesnek (...) tudjuk elgondolni."

Karl Marx részéről a "világ proletárjai, egyesületek" szlogen jegyében kifejtett forradalmi téziseiről e helyütt nem emlékeznék meg. Hozzá kell tenni, hogy konzervatív álláspontról sem mindenki utasította el a forradalom lehetőségét. Már Nietzsche is utalt rá, hogy "ami hullik, elhullik - ki akarná feltartóztatni? De én, én még lökök is egyet rajta." A "konzervatív forradalom" látszólag Janus-arcú szóösszetételét első ízben a nagy német író, Thomas Mann használta (1921-ben). "Konzervatívnak lenni nem azt jelenti, hogy minden fennállót meg akarunk tartani: a konzervatívok hangoztatják is, hogy készek a reformokra.  (...) Én nem gondolom, hogy az államot úgy kell tisztelni, mint a földi-istenit, nem látok benne öncélt - inkább valami technikait látok benne, mint szellemit, gépnek tartom (...), nemcsak hogy nem értek egyet azzal, hogy az ember rendeltetése feloldódni az állami-társadalmi szférában, de ezt a véleményt még visszataszítóan inhumánusnak is vélem." (Egy apolitikus ember vallomásai, 1918). Sőt, a Nyugat alkonyának nagy konzervatív prófétája, Oswald Spengler (1880-1936) egyenesen a porosz szocializmus bevezetéséért szállt síkra. Ernst Jünger a polgári társadalom trónfosztása után a hatalmat magához ragadó munkás embertípusról értekezett, Hans Freyer szerint pedig a nép a társadalmi ranglétrán egy alul elhelyezkedő, de csendesen előbbre törő réteg, amelynek forradalmi küldetése, hogy megreformálja a történelmet.

Léon Duguit (1859-1928), a III. francia Köztársaság jogbölcselője szerint a kormányzóknak annyi a feladatuk, hogy az állam funkcióit biztosítsák, tevékenységük pedig legitim mindaddig, amíg a közfunkciók megvalósítása a társadalom érdekeit szolgálja. A jogszabályok kötelező ereje spontán jogfejlődés eredménye és ebben a terrénumban nem vethető fel az engedelmeskedés relativizálásának kérdése. Az állam egy a társadalmi csoportok sokaságában, funkciója alapvetően koordinatív és az állami entitás csak a közszolgálatok összességét takarja - az állam is alárendeltje a jognak. A jogi rend alávetettjeinek többsége engedelmeskedik a jognak, ha úgy látja, hogy az adott szabály érvényesülésének kellő társadalmi szükséglete van. Márpedig nem elképzelhetetlen, hogy a közhatalom gyengül és az államhatalom "érdekcsoportok koalíciójává vedlik át", amelyek mellett a közérdek "aláhanyatlik, hervad, gyengül." A jognak csak addig és annyiban kell engedelmeskedni, amíg és amennyiben a társadalom döntő többsége akként vélekedik róla, hogy a szabály érvényesítéséhez kellő súlyú társadalmi érdek fűződik.

Végül a nemzetiszocialista rezsim formailag érvényes és helyes, de tartalmilag igazságtalan törvényhozási produktumaira reflektálva Gustav Radbruch (1878-1949) német jogbölcselő 1946-ban jelentette meg a "Törvényes jogtalanság és a törvény feletti jog" című munkáját, amelyben kifejtette, hogy a pozitív (jogszabályi formát öltő) állami jogot igazságtalannak kell titulálni, ha a törvény és az igazságosság közötti ellentmondás olyan elviselhetetlen méreteket ölt, hogy a törvénynek, mint igazságtalan jognak, meg kell hátrálnia az igazságosság eszményével szemben. Ahol az igazságosságra való törekvésnek még az írmagját is kigyomlálták, ahol az egyenlőséget és az alapvető emberi jogok (érvényesítésének) garanciáit a pozitív jogalkotási folyamat során semmibe vették, ott nem pusztán igazságtalan jogról, hanem törvényi formát öltött jogtalanságról beszélünk. Ilyenkor a természetjog mércéi és az emberi jogok a pozitív jogot hatályon kívül helyezhetik, kiiktathatják a jogrendből.

A különböző elméletek kavalkádjának dzsungeléből kikeveredve  vonjunk le néhány konzekvenciát! A "Nemzeti Együttműködés Rendszerének" törvényeit nyilvánvalóan lehet - és kell is kritizálni -, ha azok az évszázadok során kivívott alapvető jogainkat sértik vagy veszélyeztetik. Az évszázadokon át ívelő jogfejlődés azonban éppen azt juttatta kifejezésre, hogy a "bellum omnium contra omnes", azaz a mindenki harca mindenki ellen áldatlan állapotából különböző stációkon keresztül a jogérvényesítés humanizálódásához jutottunk el. Az ellenállási jogra vonatkozó különböző törvények is azt példázzák, hogy a zsarnokölés vagy a legitim hatalom elleni konspiráció nem az ellenállás megengedett eszköze. A vakmerő országgyűlési képviselők persze a passzív rezisztencia vagy az aktív ellenszegülés eszközéhez is folyamodhatnak, de a jogállami paradigma közepette (és jelenleg azért mégiscsak egy ilyen paradigma uralta erőtérben vegetálunk, ezt jól bizonyítja az Alkotmánybíróság "negatív jogalkotása" is) mégiscsak érdemesebb a jogszabályi környezet kínálta lehetőségeket kihasználni. A munkajogi kódexről lehet és talán szükséges is népszavazást kiírattatni. Amennyiben az OVB és az AB rostáján átjut a kezdeményezés, a népszavazáson az "általános akarat letéteményeseiként" minden szavazókorú magyar állampolgár megjelenhet és véleményt nyilváníthat a néhány ponton ténylegesen jogainkat annullálni szándékozó rendelkezéseket illetően. Úgy hiszem, hogy a XXI. század hajnalán ez az egyetlen törvényes eszköze a két választási ciklus közötti véleménynyilvánításnak.

A Magyary professzor ténykedése óta eltelt emberöltőnyi idő is bizonyította azt az ősi megfigyelést, miszerint nincs új a Nap alatt. Ma sokan gondolhatják úgy - és némiképp joggal-, hogy ez az állam nem az övék, hanem a multinacionális vállalatbirodalmaké, a felső tízezer kiváltságos pozíciójában tetszelgő "urambátyámé", vagy egy szűk nómenklatúra haszonélvezőié. A lassan dogmává merevedő mentalitáson azonban változtatni lehet. Ez mindannyiunk felelőssége. A világtörténelem sorsfordítóinak sikerült megszelídíteniük a hatalmi államot. Felelőssé is váltak (váltunk) azért, amit megszelídítettek...

Felhasznált irodalom:

• Bayer József: A politikai gondolkodás története - Osiris Kiadó, Budapest, 2003
• Békés Márton: Az összeomlás profitja
• Bochkor Mihály: A társadalmi szervezkedés szociológiája - Szent Bonaventura Könyvnyomda, Kolozsvár, 1909
• Frenyó Zoltán: Filozófiai kultúra - Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2008
• Kant, Immanuel: Egy világpolgár gondolatai az emberiség egyetemes történetéről - Oesmey Nyomda, Békéscsaba, 1926
• Karácsony András: A konzervatív forradalom utópiája a két háború közötti Németországban . In: Századvég, 2005/1. szám
• Kristó Nagy István (Szerk.): Bölcsességek könyve - 1800 után született szerzők - Gondolat Kiadó, Budapest, 1983
• Magyary Zoltán: Emlékirat államéletünk válságáról. In: Saád József (Szerk.): Magyary Zoltán - Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2000
• Molnár Péter: Az ellenállási jog két értelmezése Aquinói Szent Tamásnál. In: Filozófiai Szemle, 1996/1-3. szám
• Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog általános része - HVG Orac Lap-és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2008
• Paczolay Péter: A legfőbb hatalom eredete. Újkori államelméletek. In: Rubicon, 1997/8. szám
• Paksy Máté: Az engedelmeskedési kötelezettség kérdése a III. Köztársaság "pozitivista" jogbölcseletében: Carré de Malberg és Léon Duguit. In: Jog * Állam * Politika - Jog-és politikatudományi folyóirat, III. évfolyam, 2011, különszám
• Paksy Máté: Hart "visszatérő kérdései" és a francia jogbölcseleti hagyomány - Doktori értekezés - Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog-és Államtudományi Doktori Iskola, Budapest, 2011
• Takács Péter (Szerk.): Államelmélet I. - Szent István Társulat, Budapest, 2009

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés