"A történelem folyamán (...) feltárult egy olyan terület, amelyen a keresztény testvéri érzületnek egészen új formájában kell megnyilvánulnia ahhoz képest, amit a korábbi századok felismertek és megtettek - a szociális kérdésről van szó. Ez hatalmas feladatot jelent, s amennyiben eleget teszünk neki, örömtelibb választ adhatunk a legmélyebb kérdésre, az élet értelmének kérdésére."

Milyen jelenségek inspirálhatták a fenti deklarációt? A XIX. század alkonyára a nyugat-európai fejlődés következtében a gazdaság negatív iránvt vett és levetkőzte magáról az etikai meghatározottságot, ezzel paralel pedig a társadalom tagjai is értékválságba keveredtek, a világi javak uralomra jutottak az ember felett, az eldologiasodás okán a korábbi erkölcsösség atmoszférája a zabolátlan profithajhászás könyörtelen kapitalista skrupulusai által szennyezetté vált. Kant alapvető etikai tétele, mely szerint "cselekedj olyan maximák szerint, amelyek képesek általános törvénnyé válni", a globális méreteket öltő kapitalizmus korszakában sajnálatos módon csak üres frázisnak számított. Ahogy Oswald Spengler fogalmazott a Nyugat alkonyában: a pénz szelleme észrevétlenül tört rést a "népek történeti formáin."

A XIX. és XX. század fordulóján a (nagy)tőkés réteg sikerrel monopolizálta helyzetét, új gazdasági-és társadalmi viszonyokat kényszerítve ki a tradicionális (szabadelvű, szabad versenyt preferáló, társadalomfelfogásában pedig a polgárok politikai-és szabadságjogait favorizáló) pozíciókkal szemben. A nagytőkések korlátlan hatalma, a turbokapitalizmus által diktált feltételek miatt egyre elterjedtebbé váltak a Durkheim által megfigyelt patologikus-anómiás jelenségek: az öngyilkosság, a kriminális cselekmények, alkoholizmus, a házasságon kívüli születések száma. Az emberi interperszonális kapcsolatok (szolidaritás) és a fennálló intézmények még nem jutottak el arra a fokra, hogy kordában tudták volna tartani a monopolkapitalizmus mechanizmusai által determinált társadalmi klímát és le tudták volna küzdeni a kollektív méreteket öltő byroni spleent.

A XIX. század végére - XX.század elejére a fentiek folytán a korábbi felfogással ellentétben utat tört magának egy újfajta protestáns teológiai gondolkodás, amely már nem a kereszténység lényegét firtatta, sokkal inkább annak funkcióira kérdezett rá, azaz a filozófia mezejéről a vallásszociológia terrénumába lépett át és a szociáletikai nézeteket állította homlokterébe.

Wilhelm Emmanuel von Ketteler (1811-1877) mainzi püspök hívta életre első ízben a szociális reformokat célzó mozgalmat, amely később a modern (karitatív tevékenységeken túl a szakszervezeteket keresztény fundamentumok alapján megszervező, érdekvédő motívumokkal gazdagított) szociálpolitikai gondolat megfogalmazásához vezetett. Ketteler az államelméleti aspektusokra koncentrálva nyilvánította ki, hogy szerinte a nagytőke érzéketlen a szociális kérdésekkel szemben, ezért az államnak be kell avatkoznia a gazdaság viszonyaiba.

Ernst Troeltsch a XX. század hajnalán átfogó rendszerezettséggel fogalmazta meg koncepcióját az egyes felekezetek társadalmi tanításainak következményeiről (Die Soziallehren der christlichen Kirchen und Gruppen). 

A társadalmi tanítás egyházi gyökere XIII. Leó pápa enciklikája (Rerum Novarum, 1891), a társadalmi igazságosság princípiumát azonban az egyházi berkekben valójában XI. Pius pápa (1922-1958) honosította meg, aki 1931. évi enciklikájában (Quadragesimo Anno) égető kérdésnek titulálta, hogy a gazdagodás során egyetlen társadalmi csoport vagy individuum se kerüljön hátrányos helyzetbe, azaz a közérdek maximálisan érvényesüljön az újraelosztás folyamatában. "Mindenkinek meg kell tehát kapnia a javakból az őt megillető részt, el kell érni, hogy a megtermelt javak elosztása a közjó, vaqyis a társadalmi igazságosság szabályainak megfelelően álljon helyre és azokhoz igazodjék." A munkás és a társadalom legalapvetőbb egysége, a család vonatkozásában a tisztes megélhetést szolgáló javak magántulajdonnak minősülnek, ekként a tulajdonvédelem hatálya alá esnek, viszont a nagy magánvagyon és a mamutvállalatok vagyona esetén releváns a közösségi jelleg és a tulajdonnal járó erkölcsi kötelezettségek, obligációk érvényesülése.

Lorenz von Stein fundamentális elmélete nyomán az 1850-es és 1860-as évek folyamán léptek porondra a reformkonzervatívok vagy szociálkonzervatívok. Stein 1850. évi munkájában (A franciaországi társadalmi mozgalmak története) a forradalmak megelőzése végett társadalmi reformokat szorgalmazott. A modern kor adekvát állama szerinte a "társadalmi reform királysága". Ebből az áramlatból nőtt ki aztán a "szocális királyság" tana, amely az 1871 utáni bismarcki politika egyik alapköve lett.

Ami a  szociálkonzervativizmus konkrét megvalósulásának kérdését illeti, megállapítható, hogy az Poroszországban ütötte fel a fejét, méghozzá az államegyházi státuszt betöltő evangélikus egyház tanítása nyomán, ami aztán megtermékenyítőleg hatott Otto von Bismarck szociális reformokat sürgető politikájára, amelynek keretében állami kezdeményezésre, felülről irányítva hajtották végre a jóléti, társadalombiztosítási programokat. 1883-ban törvényt hoztak a betegbiztosításról, amelyben kötelező jelleggel írták elő az évi 2000 márka alatti jövedelemmel rendelkező ipari munkások és alkalmazottak biztosítását. A törvény hatályát a későbbiekben a közlekedési és mezőgazdasági szektor dolgozóira is kiterjesztették. 1884-ben a rendszer kiegészült a fenti alanyi körre vonatkozó teljes körű balesetbiztosítással is. Az 1889-ben bevezetett rokkantsági és öregségi biztosítással vált teljessé a német birodalmi társadalombiztosítás rendszere, amelyet ezt követően már jövedelemszinthez sem kötöttek, a terheket pedig az állam, a munkáltatók, illetve a munkavállalók közösen viselték.

A szociálkonzervativizmus nem volt ismeretlen angolszász talajon sem. Benjamin Disraeli (1804-1881) képviseletében a szociálkonzervativizmus brit válfaja a liberális, manchesteri típusú kapitalizmus könyörtelenségére reflektált állami tutelával (gyámkodással). Tarthatatlanná vált ugyanis a laissez-faire teoretikusainak az a negligens, nemtörődöm magatartása, amelyet Somló Bódog a következőképpen jellemzett: "Az individualizmus szószólói rendesen azokra a fontos társadalmi intézményekre szoktak utalni, amelyek állítólag minden szabályozás és minden állami beavatkozás nélkül a magára hagyott emberi természet működésének eredményeképpen jöttek volna létre. Főleg a nemzetgazdaságtan és főleg ismét annak régibb iránya, amelyben a laissez-faire, laissez-passer elve egyik főerősségét lelte, nagy ilyen természeti produktumok feldícsérésében. A kereslet és a kínálat automatikus szabályozása, a pénz, a váltó kifejlődése, a kereskedelem és ipar éppen legfontosabb intézményei mind oly intézmények volnának, amelyek minden állami tevékenység nélkül jöttek volna létre és mind tökéletesebbek és fontosabbak, mint az aprólékos állami beavatkozás aprólékos eredményei." Ez a mentalitás a XIX. század második felére, a dickensi képektől terhelt kérlelhetetlen kapitalizmus fénykorára tarthatatlanná vált.  1867-ben a toryk (konzervatívok) Disraeli kezdeményezésére terjesztették ki a választójog hatályát a középosztály egészére és a stabil jövedelemmel rendelkező ipari munkásságra. A reformot 1884-ben az agrárproletároknak is voksolási jogosultságot juttató harmadik választójogi törvény követte. "Mindig is úgy gondoltam, hogy a tory párt Anglia igazi nemzeti pártja. Ez magában foglal minden osztályt, a legmagasabbtól a legszerényebbig" - summázta ars poeticáját Disraeli.

Magyarországon a szociálkonzervativizmus leginkább a keresztény-nemzeti értékrend elkötelezett híveinek teóriája volt, ekként gyakorta lépett szimbiózisra egyébként magyarázhatatlan, antiszemita átitatottságú tézisekkel. Prohászka Ottokár (1858-1927) katolikus püspök a keresztényszocializmus égisze alatt fejtette ki gondolatait. A kapitalizmus generálta társadalmi igazságtalanságok szerinte keresztény szociális reformokkal, a társadalom rekrisztinalizálásával és a "zsidóság visszaszorításával" számolhatóak fel. Politikai credójában éppúgy jelen voltak az antiszemita tónusok, mint az antikapitalista és antiszocialista attitűdök. 

A kor egyik nagy hatású regényírója, az antiszemita rigmusoktól ugyancsak nem mentes Szabó Dezső főként két társadalmi osztály érdekei mellett szállt síkra: műveiben a parasztság és a munkásság szükségleteinek kielégítését kívánta motiválni. A munkásságot egyenesen a "magyarság megbecsülésre érdemes osztályaként" aposztrofálta, mely nélkül elképzelhetetlen a szociális és az emberi haladás, a primus inter pares osztálynak mégis a parasztságot tartotta, hiszen parasztság axiológiailag első helyen értékelhető tulajdonsága, hogy benne „a faji ösztön minden védő és szerző ösztöne ős egészségben megvan még” - látható, hogy a korszakban oly divatos fajvédelem szele Szabót is markánsan megütötte. A parasztság interpretálásában végső soron a magyarság és a társadalmi haladás alapvető záloga.

Magyarországon a Bismarckéhoz hasonló szociális törvényhozás gondolata Imrédy Béla kormányzása idején vetődött fel, akiről kevesen tudják, hogy önsorsrontó antiszemitizmusa mellett a szociálpolitika fejlesztésének konzekvens híve volt. Modernizációra kiélezett értekezéseiben az elavult magyar társadalomszerkezet átalakítását, a társadalmi mobilitás növelését és a szociális szakadék csökkentését noszogatta. Az általa felvetett megoldások hasonlítottak Keynes vagy Roosevelt "New Deal" programjának koncepcióihoz, amerikai analógiára vetette fel például az ifjúság foglalkoztatását az állami nagyberuházásokban. Az Imrédy-kormány intézkedéseinek hatására a munkások 8 százalékkal, a mezőgazdasági dolgozók 3 százalékkal nagyobb mértékben részesedhettek a nemzeti jövedelemből, mint amennyire egyébként a nettó javadalmaik alapján igényt támaszthattak volna - az állam redisztribúciós funkcióját tehát nagyobb hatásfokkal állították a kompenzációs igazságosság szolgálatába. A kormányzat felállította továbbá az Árkormánybiztosságot, amelynek az irányított árpolitika eszközeként akadályozta sikerrel, hogy az ipari szektor drasztikus mértékben emelje az árakat. Emellett beindították a közegészségügyi csomag részeként az ún. "zöldkeresztes" tej-és cukorakciót, amely a terhes és szoptatós anyákat, valamint a mezőgazdasági dolgozók gyermekeit patronálta. Imrédy árpolitikájából kifolyólag az állami újraelosztás a rendszerben korábban soha nem látott méreteket öltött, az ország pedig a második világégés hajnalán egyre jobban konvergált az irányított tervgazdaság modellje felé. Ladik Gusztáv 1940. évi munkájában (Jóléti intézményeink) az állami szociálpolitika ("közjóléti gondoskodás") hat vertikuma között differenciált:

• közegészségügyi vonatkozású törvényes intézkedések;
• a védelemre szorulók törvényes támogatása (anyavédelem, gyermekvédelem, fiatalkorúak védelme, nővédelem, gyámhatósági védelem és szegényügyi szabályozás);
• a munkavállalók jólétének előmozdítását célzó rendelkezések (ideértve az értelmiségi munkanélküliség leküzdését és a katonai szolgálattal kapcsolatos intézkedéseket is);
• a biztosítás gyűjtőfogalmába vonható tételes jogszabályok;
• földbirtokpolitikai törvények (ideértve a lakáspolitikai vonatkozású jogszabályokat);
• végül a nép-és családvédelmi tárgyú törvények.

Imrédy koncepciója kisebb-nagyobb mértékben érvényesülni tudott az 1945. évi fordulatig, de a háborús szükségintézkedések gyakran csak papíron létező formulává silányították a szociálkonzervativizmus álláspontját (maga Imrédy pedig a politikai paletta mind radikálisabb kontrasztjai felé sasszézott).

Felhasznált irodalom:

• Aszalós Károly: Szabó Dezső magyarság-felfogása az 1920-as évek elején. In: Kincses Nagy Éva (Szerk.): Őstörténet és nemzettudat 1919-1931- JATE Magyar Őstörténeti Kutatócsoport, Szeged, 1991
• Bayer József: A politikai gondolkodás története - Osiris Kiadó, Budapest, 2003
• Egedy Gergely: Arisztokráciát vagy demokráciát? A konzervatív gondolkodás demokráciaképe a XIX. század utolsó harmadának Angliájában. In: Politikatudományi Szemle, 2004/3. szám
• Egedy Gergely A demokratikus kormányzat buktatói: az angol konzervatív gondolkodás demokrácia-képe a XIX.-XX. században
• Faragó Ede (Szerk.): Szociális Magyarország - A magyar szociálpolitika törvény-és adattára - Budapest, Athanaeum Nyomda, 1943
• Farkas Ildikó: Bismarck és a szociális törvény. In: História, 2003/7. szám
• Gergely Jenő: Prohászka Ottokár és a "keresztény kurzus". In: Rubicon, 2003/7-8. szám
• Korinek László: A XX. század kriminológiai elméletei. In: Gönczöl Katalin (Szerk.): Kriminológia - szakkriminológia - Complex Kiadó, Budapest, 2006
• Kovács György: Protestantizmus és kapitalizmus: magyar gazdaság-és eszmetörténeti tanulságok - PhD értekezés  - Szeged, 2010
• Kulcsár Kálmán: Jogszociológia - Vince Kiadó, Budapest, 2005
• Romsics Ignác: Az európai és a magyar jobboldal alaptípusai. In: Romsics Ignác (Szerk.): A magyar jobboldali hagyomány 1900-1948 - Osiris Kiadó, Budapest, 2009
• Somló Bódog: Állami beavatkozás és individualismus - Budapest, Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, 1907
• Spengler, Oswald: A Nyugat alkonya - A világtörténelem morfológiájának körvonalai - Európa Könyvkiadó, Budapest, 1995
• Takács Péter (Szerk.): Államelmélet I.  - Szent István Társulat, Budapest, 2009
• Takács Péter: A konzervativizmus és a konzervatív állameszmény
• Ungváry Krisztián: Szociálpolitika, modernitás és antiszemitizmus Imrédy Béla politikájában. In: Rubicon, 2009/1-2.szám

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés