Mit kell önkormányzat alatt értenünk? A magyar politikai tudomány nagy mestere, Concha Győző ezt mondja róla: „Az önkormányzat, ha konkréte vesszük, az állami végrehajtó hatalomnak szomszédos körönként és közérzületből való gyakorlása az ily körökben élő polgárok által, rendes életpályájuk mellett.. Nem csupán helyi ügyek kezeléséből áll tehát az önkormányzat, hanem országosokból is; a helyi jelző az önkormányzat fogalmába nem a feladatából, hanem a keretből jut be, amelyben az önkormányzat gyakorlása lehetséges“.

A XIX. század liberális politikai rendszerében egyre jobban elhalványult a zősi önkormányzatnak, a Szent István alapította vármegyének ez az országos jellege. A kormányoknak kényelmetlen volt a vármegyék állandó ellenzékieskedése, igyekeztek épp ezért a vármegyét ettől az országos szerepétől visszaszorítani, s amennyire csak lehetett, megpróbálták, hogy az önkormányzatból afféle közigazgatási kerületet csináljanak, amely lehetőleg minél függőbb viszonyban legyen a központi hatalommal szemben. A vármegye körül viszont a közvéleményben kétféle felfogás küzdött: az egyik az államosítást hangoztatta, emellett főképpen a nemzetiségi kérdés oldaláról hozott fel érveket; a másik - különösen a közjogi harcok kiéleződése óta - alkotmánybiztosítékot látott a megyékben, de inkább a napi politika céljait, mint az ősi önkormányzati elvet nézte. 

Az államosítás hamis jelszó volt. Az önkormányzat az állam végrehajtó hatalmában vesz részt, s a közigazgatás akkor is állami marad a törvények végrehajtásában, s a nemzet és az ország egyetemes érdekű ügyeinek intézésében, ha azt az önkormányzat végzi. Viszont az önkormányzatot nem érinti lényegében, hogy a közigazgatást intéző tisztviselői kar választás vagy kinevezés útján nyeri el az állást, amellyel az önkormányzat keretén belül az állami közigazgatást intézi.

Az önkormányzat lényege: a társadalomnak, az állam polgárainak részvétele a végrehajtó hatalom gyakorlásában.

A magyar lélek, éppen, amint a vármegye ezeréves történelmi fejlődése mutatja, az önkormányzatot mindig is a nemzet végrehajtó hatalma egy részének tekintette, akár országos feladatokat, akár helyi feladatokat végzett.

Hogy mennyire állami feladat gyakorlására van elsősorban hivatva az önkormányzat, bizonyítja az, hogy semmiféle formában nem szegülhet ellene az államakaratnak, a törvénynek. Az önkormányzatnak ezt az állami szerepét néha az homályosítja el, hogy természetszerűleg rengeteg helyi feladattal is foglalkoznia kell, s működésében elsősorban ez van a közönség szeme előtt, s mivel az önkormányzatnak - a vármegyének vagy a városi törvényhatóságnak bizonyos területen van illetékessége - könnyen alakulhat ki az a látszat, hogy voltaképp nincs is más szerepe, mint ennek a területnek az igazgatása.

Ez a helytelen szemlélet nyilvánult meg az 1870:XLII. törvénycikkben, amely valósággal helyi célok szolgálatára akarta szorítani a vármegyét, s azt lehetőleg mindenképpen el akarta szakítani az állami, tehát az országos közigazgatás közvetítésétől. Ez a törvény jellemző tünete volt a liberális politikai rendszernek, de csak papiros-paragrafus maradt, mert a magyar politikai érzék továbbra is ősi szerepében akarta megőrizni a vármegyét.

A XIX. század jogfejlődése már előbb is bizonyos fokig korlátozta az önkormányzatot, s az 1869:IV. törvénycikk végrehajtotta az igazságszolgálatás szétválasztását a törvényhozástól, és ezzel a vármegyei igazságszolgáltatást is nagyrészt megszüntette. De azért ez a törvény is meghagyta a vármegyei és városi törvényhatóságok autonómiáját, a végrehajtó hatalomban való részvételt.

Ezeknek a törvényeknek meghozatalánál voltaképpen két irány kiegyeztetése érvényesült. A régi centralisták - de maga Deák Ferenc is - meg akarták szüntetni a különböző, széteső megyei, törvényhatósági, városi és egyéb kisebb-nagyobb közületek különleges helyzetét az állammal szemben, s egyetlen államtestben szoros egységet akartak létrehozni.

„A megyék nem föderatív részei az összes államnak - mondta Deák -, és nem bírhatnak az államtól elkülönödött, vagy azzal éppen ellenkező jogokkal“.Tehát mint afféle „universitas nobilium“ a vármegye nem szállhat szembe sem az állammal, sem a végreható hatalmat képviselő kormányzattal - hatalmi alapon. Deák Ferencnek ebben igaza is volt. Mert hiszen az ősi vármegye, mint a nemzeti önkormányzat hordozója csak akkor teljesítheti ezt a szerepét jól, ha ezt mint az állam szerve végzi. Akik ezzel szemben a túlzott központosítás ellen védelmezték a vármegyét - az úgynevezett akkori balközép - részben azért, mert ez a nemzet szabadságának és függetlenségének biztosítékát látta a megyében, részben azért, mert a megyei politika talajában gyökeredzett - semmiképpen sem akarták megengedni, hogy a vármegye a központosító közigazgatás áldozata legyen, az ősi önkormányzat egész élettevékenysége megszűnjék.

Nekik is igazuk volt!

De a liberális korszak túlzón egyéniségi felfogása nem érezte, hogy ez a vármegye csak akkor teljesítheti történeti hivatását és nemzeti feladatait, ha viszont szintén a kisebb önkormányzatok gyökeréhez nyúl vissza, s nem a régi kiváltságos osztály egy különleges képviselete lesz, hanem a kisebb közösségeknek, a városi és falusi közületeknek egyesült szervezetévé válik.

Amikor Magyarországon megtörtént a nagy [18]48-as átalakulás, a jobbágyság felszabadításával a nép széles rétegeinek az alkotmány sáncaiba való belépésével, a falu és város helyzete is megváltozott. Megváltozott pedig elsősorban a megyével szemben, amelyben többé nem az „unaeademque nobilitas“ önkormányzati szerve végezte az országos és helyi feladatokat, hanem olyan önkormányzat, amelyben természetszerűen egyre nagyobb szerephez és súlyhoz kellett jutnia a többi osztályoknak, a többi társadalmi egyednek.

Ebben az irányban meg is indult a természetes és fokozatos fejlődés, de ez viszont nem lehetett gyorsabb ütemű, mint amilyen magának, a törvényhozó hatalmat a királlyal együtt gyakorló országgyűlésnek átalakulása.

Magyarország annak idején elindult a liberális politikai rendszerrel a nyugat-európai nagy országok demokratikus politikai életformái felé, de - helyesen vagy helytelenül - sohasem jutott el odáig, ahová azok, az annyiszor emlegetett demokráciában! Az általános, egyenlő és titkos választójog, a demokráciáknak ez az állítólagos csodaszere, nálunk voltaképpen sohasem is [sic!] valósult meg -kivéve az összeomlás utáni első nemzetgyűlési választást -, tehát a vármegyékben és városi törvényhatóságokban még kevésbé érvényesülhetett. Ez különben természetes is, mert hiszen az önkormányzatban, ahol bizonyos területhez kötöttség érvényesül, az államnak azok a polgárai működhetnek közre, akik ennek az önkormányzatnak a területén élnek és dolgoznak, akiknek azonban ezen az önkormányzaton belül bizonyos közösségérzésük, bizonyos hagyományaik is vannak.

A XIX. század atomizáló politikai rendszere a népképviselet formáinak megalakításánál egyáltalában nem volt tekintettel ezekre a közösségi érzésekre, a hagyományra, a szokásokra, a hosszú idő óta való együttélésből következő egyforma gondolkodásra.

Mivel pedig közjogi törvényhozásunk egészen a legutóbbi időkig mégiscsak ennek az úgynevezett demokratikus iránynak, s a liberális és individuális politikai eszmekörnek befolyása alatt állott, a törvényhatósági bizottságok választásáról szóló újabb törvényeinkben sem érvényesültek a helyes önkormányzatnak azok az alapelvei, amelyek az önkormányzaton belül élő embereknek közösségi érzéseiből, hagyományaiból, szokásaiból, összehangzó felfogásából és szelleméből folynak.

Most azonban, amikor az egész világon előtérbe lép a közösségi eszme, s amikor nekünk, magyaroknak különösen kell éreznünk, hogy a mi sajátos magyar közösségi gondolatunknak milyen rendkívüli a jelentősége a jövő szempontjából - az önkormányzat kérdésében is -, különösen kell vigyáznunk arra, hogy ha annak újabb szabályozásához nyúlunk, ebben megfelelő teret engedjünk a magyar sorsközösségből folyó elveknek.

A magyar önkormányzat éppen százados szelleménél fogva, amely mindig az állami feladatok gyakorlását tekintette első kötelességének, nekünk vármegyei és városi törvényhatóságaink szerepét az ősi magyar jogfejlődéshez kell visszaterelni. Különösen pedig a vármegyék szerepét nem szabad egyszerű körzeti közigazgatással elvégzettnek hinni.

Éppen azért, mert az új vármegye nem lehet más, mint a községek és a vármegye területén lévő megyei városok közös szervezete, az országos, állami és a helyi feladatok elvégzésére - önkormányzatunkat ennek megfelelően kell átalakítani.

Többször kifejtettük ezen a helyen, hogy a jövendő képviselőházának - vagy alsótáblájának - az ősi vármegyékből, és természetesen a városi törvényhatóságokból kell kiépülnie, mert így biztosíthatjuk benne a politikum érvényesülését, és az egyetemes érdekek, a közjó szolgálatát. De megmondottuk azt is, hogy itt nem az elmúlt és változatlan vármegyére gondolunk, hanem a régi, helyes alapon korszerűvé tett önkormányzatra, amelynek gyökerei a társadalom legszélesebb rétegeibe nyúlnak le. A vármegyének a falusi és városi közületek közösségérzési, összetartozási tudata, hagyományai és szellemisége szerint kell újjáalakulnia, hogy betölthesse majdan azt a kettős feladatát, amely a végrehajtó hatalomban való önkormányzati részesedésnek és a törvényhozás egyik háza megalakításában való részesedésnek megfelel.

Ahhoz, hogy a vármegye választhassa a képviselőház, illetőleg az alsótábla tagjait, előbb saját törvényhatósági bizottságát kell úgy átalakítani, illetőleg annak választási rendszerét kell úgy megreformálni, hogy ennek a szerepének gyakorlásánál a közösségi gondolat és az egyéniségi elv egyensúlyát meg tudja óvni. Mivel pedig a községek és a megyei városok kell, hogy ennek a törvényhatósági bizottságnak is alapjai legyenek, annak tagjait a községi és városi képviselőtestületeknek kell választani.

Ez kétségkívül többszörös közvetett választás lesz, de ennek van két nagy előnye. Először is biztosítja a széles néprétegek akaratának érvényesülését, éspedig igen szerencsés formában. Másodszor a képviselőtestületi tagokat ilyen módon a választópolgárok maguk közül választják, tehát tudják, hogy kire adják le szavazatukat. Viszont aki már képviselőtestületi tag, abban fokozottabb felelősségérzet, szigorúbb lelkiismeretesség dolgozik majd a törvényhatósági választásoknál. Mert ezek maguk közül valószínűleg mégiscsak a legkülönbeket fogják a megye törvényhatóságába beküldeni, olyanokat tehát, akikről tudják, hogy azok a közérdeket fogják képviselni, és a közjóért fognak dolgozni.

A régi nemesi vármegye helyett, amelyet a XIX. század megdöntött, igazi népvármegyét kell teremteni, ami azonban nem jelent holmi osztályönkormányzatot, hanem ellenkezőleg, a vármegye területén élő honpolgárok minden osztályának és rétegének egyensúlyát és jogos érvényesülését. Az így megalkotott törvényhatósági bizottságok pedig, egészen bizonyos, még fokozottabb felelősségérzettel és még komolyabb lelkiismeretességgel fogják meghozni a maguk döntését akkor, amikor az országgyűlésbe képviselőket, vagy ami talán ismét helyesebb szó volna: követeiket kiküldenék.

Amikor a követ szót használjuk, természetesen nem gondoltunk arra, hogy ennek a régi rendi országgyűlésünkből való felelevenítése egyúttal a régi utasítási rendszer felélesztését is jelentené. Ez az utasítási rendszer végleg a múlté. Annak régi okai ma már nemcsak nem állanak fenn, hanem kerékkötői lehetnének a törvényhozás megfelelő ütemű munkájának, s a mai idők követelte gyors kormányintézkedéseknek. Az utasítások rendszerét nálunk elsősorban a köznemesség politikai súlyának biztosítására tartották fenn a királyi hatalommal és a főnemesi rend túlsúlyával szemben. Amikor annak eltörlése a reformkorszakban szóba került, Kölcsey Ferenc állt ki a védelmére, mert abban a megyékben összefoglalt köznemesség erejének megrontására, a kormány és főnemesség hatalmának erősítésére kigondolt tervet látott. Ezek az aggodalmak ma már túlhaladottak, de épp így túlhaladottak azok az elméleti okoskodások is, amelyek ugyanezt a rendszert Rousseau elveiből vezették le, amelyek szerint a választott megbízottaknak nem lehet önálló akaratuk.

Ezt az utasítási rendszert elmosta az idő, a másik hozzá hasonló, úgynevezett referendum intézményét pedig a magyar alkotmányjog sohasem ismerte. Mindezek voltaképpen ellenkeznek is a képviseleti rendszerrel. Márpedig most voltaképpen nem arról van szó, hogy a nép képviseletének elvét végleg elvessék, hanem arról, hogy az ne az atomizáló szabadelvű korszak felfogása szerint, hanem a közösségi gondolat, elsősorban a magyar sorsközösség szerint érvényesüljön.

Az utóbbi napokban képviselőházi viták során sok támadás hangzott el a vármegyék ellen, a sajtóban is többet támadták azt a gondolatot, hogy a parlamenti reform a vármegyéket a képviselőhöz megalakításánál előtérbe állítsa. Ezek a támadások azonban nagyrészt a régi megyei rendszer hibáit, vagy a mostaninak fogyatékosságait hozták fel az önkormányzat ilyen érvényesülése ellen. Ezek az érvek azonban maguktól elesnek, ha arra gondolunk,hogy a képviselőház tagjai a jövőben az átformált új - hogy úgy mondjuk - „korszerű“ vármegyéknek lesznek a követei. Annak a népvármegyének, amely a magyar falu és a magyar város lelkiségéből, közösségérzéséből és öntudatából fog kialakulni.

De éppen azért, mert a politikum és az egyetemes közjó érvényesülése mellett a megreformált törvényhozás képviselőházának a különböző magyar társadalmi rétegek javát is kell gondoznia, kívánjuk a képviselőház szervezetét úgy megreformálni, hogy a vármegyék követei vagy képviselői mellett abban az érdekképviseletek követei vagy képviselői is megfelelő számban vegyenek részt; az ország szellemi elitjének szerepét pedig a magasabb képesítésű honpolgárok választottjai biztosítsák.

Az önkormányzatban rejlő rendkívüli társadalomépítő, nemzetfenntartó erőt semmiképpen sem lehet mellőzni a parlamenti reform során, s épp ezért akarunk ősi önkormányzati formánknak, a vármegyéknek és a törvényhatósági városoknak megfelelő döntő szerepet juttatni a törvényhozás kialakításánál. De épp úgy megfelelő érvényesülését akarjuk a társadalom új önkormányzatának, az érdekképviseleteknek hivatásrendi alapon való érvényesülésével.

Azokkal szemben pedig, akik folytonosan holnapután - vagy tíz év után - akarják elvégezni a sürgős parlamenti reform megvalósítását, s még az óvatos előkészítéssel készülő reformtervektől is félnek, figyelmükbe ajánljuk a magyar centralisták egykori vezérének, gróf Desselvffy Emilnek mondását:

„A konfúziót, értelmetlenséget, anarchiát csak célszerű reformokkal lehet megelőzni!”

*

In Nemzeti Ujság [Újság], 22. évf., 286. szám (1940. december 15.), 1-2.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés