Mégis, bizony, ha valaki közülünk, írók vagy politikusok közül a közösség dolgával foglalkozik, a legtöbbet a jövővel foglalkozik. A múltat átéltük, a jelent éljük, a jövőt élni akarjuk. Az előbbieken már nem változtathatunk, utóbbi még - talán - hatalmunkban van.

A magyar jövő pedig a parasztság jövője. Amint az elején mondtam: a népek parasztjaikban fejlődnek és szaporodnak, s polgáraikban, kispolgáraikban és hivatalnokaikban fogyatkoznak. Az egykés falvak még csak kis szigetek a nagy paraszti néptengerben, de Budapest egymillió lakosa csak tizenötezer lélekkel szaporodott tíz év alatt, azt is a faluról bemenekült parasztok adták. Ugyanakkor százezernyi tömeg vándorolt be és ragadt Pesten, és ezek is belekerültek ebbe a terméketlen embermalomba.

Érthető hát, ha mindenki, aki a közösség dolgaival foglalkozik, a parasztság megmentésében látja a magyarság jövőjét.

Velük vagy - nélkülük?

És, persze, mindenki a saját világnézeti vagy pártálláspontjának kedvező jövőt akar. Mindenki úgy akarja megmenteni a parasztot, hogy neki legyen igaza, és az ő világnézeti vagy pártközösségének, esetleg gazdasági csoportjának legyen belőle haszna.

E sokféle irány közül a két fő irány: az egyik a parasztok nélkül, a másik a parasztokkal együtt akarja megváltoztatni a paraszti sorsot. Mert abban, hogy a mai parasztság mai elmaradott őstermelő állapotában nem maradhat meg, mindnyájan megegyeznek.

Vannak ugyan itt-ott még azokból a kényelmes óliberálisokból és ókonzervativokból, akik szerint hagyni kell a dolgokat úgy, ahogy vannak, mert ha beleavatkozunk, még rosszabb lesz. Ezek olyan emberek, akikre a szegény paraszt azt szokta mondani: »Olyan ember, akinek a feje se fáj.« Vagy ha fáj, aszpirint vesz be. (Ezt már én mondom.) Ezek azt szeretnék, ha a paraszt kihúzná magát a vízből a saját hajánál fogva, mint a mesebeli Münchausen báró, és nem kellene semmiről sem lemondani. Háziipart szeretnének adni a parasztnak föld helyett, és gyöngyösbokrétát korszerű, magas műveltség helyett.

Mindenki láthatja ma már: hiábavaló erőlködés. Ha a kerekeket visszafelé csavarják, a gép jár, de nem termel semmit, csak erőt fogyaszt.

Ami azt illeti, a paraszt valóban ki is húzná magát a vízből, ha a jog kötelét odadobnák neki, hogy partot-földet érhessen. De vajon akarják-e odadobni neki ezt a kötelet? Nem látjuk. Ez idő szerint már csak a reménység szalmaszálába kapaszkodik, aki még kapaszkodik.

Ne vitatkozzunk velük. Minden közösségben, minden nemzetben vannak ilyen emberek. Az idő majd elsuhan felettük.

A felelős emberek, az igaz magyarok, akik ugyan polgárok, de őszinte nacionalisták, már nem így gondolkoznak. Ők polgárrá szeretnék emelni a parasztot. Hogy mind az egészet-e, vagy csak akit lehet, arról keveset beszélnek. Nyilván még ők maguk sem gondolták jól át. A szándékuk tiszta és nemes: a közösséget akarják szolgálni.

Példák is vannak előttünk: Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös, Gyöngyös, Makó, stb.

Zűrzavar...

Velük se vitatkozzunk. Ne is vizsgáljuk meg ennek a kérdésnek a világgazdasági, a nemzetgazdasági összefüggését. Olyan zűrzavar van itt a föld és a parasztság kérdésében, annyi könyv, cikk, folyóirat és szónoki beszéd csinálja a zűrzavart, hogy néhány oldalon úgyis lehetetlen volna világosságot teremteni. Ha egy kérdést sok szempontból nézünk, de a szempontok közt nem csinálunk értéksorrendet, akkor mennél többet beszélünk róla, annál zavarosabb lesz. (Melyik termel többet, a kisüzem vagy a nagyüzem? Melyiken szaporább a nép? Melyik ad több munkát? Melyik ad több emberi méltóságot? Melyik vezet a magasabb közösségi felelősséghez? Melyik vezet a magasabb műveltség felé? Stb., stb.)

Mondom, nem vitatkozom velük. Ellenben azt mondom: itt, ebben az írásban és az egész magyar életben ma a magyarság jövőjéről, fennmaradásáról van szó. Itt nem lehet más szempont az első, mint az, hogy a Kárpát-medencében ma 11-12 millió magyar él, ez mind magyar és mind ember, s ennek mindnek meg kell élni. Nemcsak az élelmes és ügyes polgároknak hanem a nem élelmes, de dolgos parasztoknak és munkásoknak is.

Ha tehát ez a legmagasabb érdek azt kívánja, és ez lehetséges is, hogy a parasztok polgárokká váljanak, akkor váljanak polgárokká, de ha nem azt kívánja, avagy ez nem lehetséges, akkor ne váljanak polgárokká. Akkor más utat kell keresni.

Azt a kérdést, amit velük szemben a nagybirtokok védői felvetnek, hogy nem kell-e attól tartani, hogy a polgárosult paraszt olyan magának való, kényelmes, önző és egykéző nyárspolgárrá változik, mint a francia parasztok jó része, én nem vetem fel. Először azért, mert ők maguk sem ilyen parasztot akarnak, hanem felelős nemzettagokat, másfelől pedig, ha példákat keresünk, még találunk a világon olyan kisparasztokat, akik, ha mérsékelt szaporaságúak is, de nem egykéznek. (Svájci, belga, holland, dán, német paraszt.)

A földnélküliek?

Ellenben nem hallgathatom el a másik nagy kérdést: Mi lesz a polgárosodásból kimaradó földnélküliekkel? A külterjes termelést Magyarországon nem lehet egy-kettőre megszüntetni. Se tőke, se fogyasztópiac, se művelt parasztság nincs hozzá. Márpedig a külterjes gazdálkodás mellett a parasztpolgári életnívóhoz 20-tól 100 hold földig kell, a földek minősége szerint. Nem kellene így attól tartanunk, hogy 10-20 paraszt azon az áron emelkedik polgárrá, hogy 80-90 törpebirtokos és napszámos mindörökre törpebirtokosnak és napszámosnak marad? Honnan veszünk külterjes termelés mellett földet a többinek, avagy mire építünk gyárakat a felesleges mezei munkásoknak, ha a paraszti fogyasztóképesség változatlan marad?

Hogy ez a kérdés nem öncélú okvetetlenkedés, ahhoz még egy másik kérdést teszek fel. Megvizsgálta már valaki, hogy a polgárosult parasztvárosokban, mondjuk Kecskeméten, hány százalék a polgárrá emelkedett paraszt, és hány százalék a kínlódó törpebirtokos, hány százalék a földjáradékot megkoplaló földbérlő, és hány százalék a máról holnapra élő napszámos? Sajnos, úgy tudom, Kecskemét nemcsak a barackjáról, de gyermekhalandóságáról is híres, és Makónak nemcsak fejlett hagymakultúrája, hanem egészségtelen, sártetejű munkásházai is vannak.

Másik kérdés, amely megint ebből következik, hogy vajon ezekben a polgárosult parasztvárosokban a földnélküli napszámosok jobban élnek-e, egészségesebbek-e, fejlettebbek és szaporábbak-e, mint az elmaradt, rideg paraszti vidékeken? Az biztos, hogy magasabb a napszámjuk, de az is biztos, hogy nem rövidebb a munkaidejük. Az is biztos, hogy több az évi munkanapjuk, de viszont kevesebb vagy semmi a terményben való részkeresetük. A polgárparaszt már üzleti szemmel nézi a munkát, és nem szégyell napszámossal pénzért arattatni.

Éljen meg az is, aki nem élelmes, de dolgos

Végső megállapítás: Kecskemét vagy Gyöngyös napszámosai több napot dolgoznak, magasabb a napszámjuk, mint Dévaványa és Sövényháza napszámosainak. de azt hiszem, nem vitatja senki, aki ismeri a helyzetet, hogy kenyerük egyformán kevés, a szalonnájuk egyformán szűkös, a ruhájuk rongyos, a lakásuk egészségtelen, gyermekeik - ha vannak - véznák, asszonyaik soványak és betegesek. Vagyis a nemzetre, a magyar közösségre a polgárosult parasztvárosok még semmi felemelő, mentő utat nem mutattak! Ismétlem: a magyarság jövője attól függ, hogy ne csak az élelmes, üzleti szellemű emberek, hanem a nem élelmes és nem üzleti szellemű, de dolgos, szorgalmas parasztok és munkások is meg tudjanak élni. Egészségesek, munkabíróak, szabadok legyenek, és ugyanilyen gyermekeket neveljenek.

Ha valahol az a látszat, hogy a parasztság boldogul, az csak akkor igazi, ha az egész boldogul. És az is csak akkor, ha a boldogulás nem azon az áron valósul, hogy nem szülnek és nem nevelnek gyereket. Eddig Magyarországon csak olyan paraszti boldogulás volt, hogy a parasztság egy kis része önálló, szabad, saját földjén gazdálkodó birtokos lett, a másik része megállott a kisparaszti, kevés földű tehetetlenségben, a harmadik - legnagyobb - része pedig lesüllyedt cselédnek és napszámosnak. Ez nem haladás, csak változás. Érthető, ha sem én, sem a gondolkodó földmunkások nem rajongunk az ilyen polgári jövőért. Nekünk nem elég, ha a polgárparasztok többet és jobbat termelnek ugyanazon a földön, hanem magunk is hasznát szeretnénk látni.

Ebből azonban nem az következik, hogy éljen a nagybirtok, vagy le a kisbirtokkal, hanem az, hogy messzebb kell néznünk. A jövő már nem lehet a jelen folytatása, mert nincs több elpazarolni való magyarság. 

*

In Fiatalok, 14. évf., 12. szám (1940), 7. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés