I. Van-e lényeges különbség a jobb- és baloldal között? És ha van, miben áll ez?

II. Melyek a jobb- vagy baloldal ellentéteinek megnyilvánulásai a gazdasági életben?

III. Jobb- vagy baloldali politikát tart-e helyesnek; avagy az-e a véleménye, hogy a helyes politikát ilyen alapon nem lehet meghatározni?

*

Veres Péter: 

Az I. és II. kérdéshez:

Amint tudjuk, történetileg a jobb és bal megjelölés parlamenti politikai műszó, amelyben tartalmilag nem az a fő, hogy a képviselők melyik oldalon ültek, hanem az, hogy milyen rétegeket és osztályokat képviseltek. A baloldal az ipari- és földmunkásság, a paraszti és városi kispolgárság, a humanista intellektuelek és a valódi liberális polgárság szellemi és politikai mozgalmait jelentette a múltban is, és azt jelenti ma is. Ezek a rétegek ugyanis a történelem folyamán soha sem jutottak el még képviselőik útján sem a tényleges társadalomformáló vagy átalakító hatalomhoz. Itt-ott ideiglenes kormányzási beugrásaik voltak, de a társadalom alapszerkezetéhez nem nyúlhattak hozzá. (Más kérdés, hogy egy részük nem is akart.) Politikai síkon az örökölt társadalomszerkezeti akadályok: alkotmány, dinasztia, katonai, főúri, főpapi, stb. intézmények, gazdasági síkon a földbirtokos oligarchia, újabban pedig az ehhez csatlakozó monopolkapitalista rétegek állottak útjukban, s mindmáig - még a látszólag demokrata Nyugaton is - meglehetős sikerrel. Így sem az igazi liberalizmus, sem az igazi demokrácia, még kevésbé az igazi szocializmus nem valósulhatott meg. (Megint külön kérdés, s messze vezetne, hogy miért nem tudott.) Ezek a tömegek tehát, helyesebben ezeknek a szellemi és politikai képviselői ma is változatlanul baloldaliak, bárha több csoportra oszlanak is. Sőt annyira, hogy a fogalom ma már kinőtt a parlamentből, s társadalmi, szellemi fogalommá vált. Alapjában a haladók tartoznak ide, azzal a különbséggel persze, hogy az egyik csoport csak nagyon lassan, a másik csoport pedig nagyon gyorsan, sőt éppen forradalommal akar haladni. (Hogy hová : az megint külön kérdés. Nagyjából ezeknek a rétegeknek a jobb sorsa felé.)

Ezt a színképet komplikálja itt-ott az antiszemitizmus, s majdnem mindenütt a fasizmus mint tömegmozgalom. A zsidóság, mint egészében elnyomott faj, nagy tömegeiben szükségképpen liberális és demokrata, majd a proletarizálódása arányában szocialista lett, tehát az alul lévő osztályok mellé került, nem mint osztály, hanem mint fajközösség. Ugyanakkor pedig a tényleges gazdasági életben a kapitalizmus fejlődésének vonalán a birtokon belüliek mellé került. Az egyik, a kisebb rész mint tényleges vagyonos, a másik, szintén jelentékeny rész mint közvetítője, kiszolgálója, hivatalnoka a vagyonnak. Ez az ellentmondás felélesztette a történetileg úgyis meglevő antiszemitizmust, amely a zsidóság gazdagabb részét is az osztály érdekeivel ellentétes népies demokrata irányok felé szorította. Ezért van zavar a fogalom körül. Az antiszemitizmus azonban csak egyik leplező eszköz a birtokon belüliek kezében, függetlenül a benne foglalt igazságtartalomtól, mert a központi kérdést: az értéktöbblet mai elosztásának, s általában az uralmi állomány megtartójának eszközéül használják fel, a »divide et impera« ősi elve szerint.

Más dolog a fasizmus. Ez tulajdonképpen szintén a birtokon belüliek tudatos osztálymozgalma, mint a régi konzervativizmus, de mai eszközökkel, vagyis helyesebben: megfelelő eszközökkel, diktatúrával, erőszakkal védi ezt a hatalmat, mert egyes helyeken másképpen már nem lehet. Világos bizonyítéka ennek, hogy a fasizmus csak ott lépett fel, illetve ott került uralomra, ahol az alkotmányos pártok és intézmények már nem voltak elégségesek az uralmi állomány: vagyon, hatalom, életnívó megtartásához. A birtokon belüli osztályok és a kapaszkodó kispolgárság, sőt a karrierista proletárok fiatalabb és aktívabb emberei, akik lényegileg, gondolkozásuknál és egyéni céljaiknál fogva mindig a birtokon belüliekhez tartoznak, kiragadták a hatalmat a tehetetlen »öregek« kezéből, mert a bolsevizmus veszedelmes egyenlősítő törekvései elől már nem volt más menekvés. Lényegileg a fasiszták is a magántulajdoni rend hívei, tehát társadalomszerkezeti változást nem akarnak. Ha a fasizmus itt-ott bele is nyúl a magántulajdonba, ez is a tulajdon védelmében történik. Végeredményben úgy a vagyon, mint a termelés eredménye, a javak és az értéktöbblet, bár más elosztásban, de szintén az eddigi birtokos és uralkodó rétegek kezében marad. Nincs rá megbízható statisztika - különben, hogy nincs, már az is egy bizonyíték, mert leleplezné, amit így csak sejtünk -, hogy a fasizmusban a dolgozó munkásság részére a béreken s a dolgozó kispolgárság részére az árakon keresztül nagyobb részt juttattak volna a termelés eredményéből. Az életnívó biztosan nem emelkedett. Tárgyilagosan nézve, valószínűleg a profitráta sem emelkedett, tehát a birtokos rétegek sem kaptak nagyobb részt, mert a többletet, még amit a munkásosztály béréből megtakarítottak is, az állam hatalmi szervezeteinek a fejlesztésére fordították. Vagyis fegyverre és új hivatalokra költötték.

S éppen mert a fasizmus ennyire ridegen materialista osztálymozgalom, azért van szüksége rá, hogy ezt túlhangsúlyozott idealista szempontokkal: fajtisztaság, népi ethosz, Führer-princip, stb. leplezze.

Hogy úgy a bal- mint a jobboldalon az egyes csoportok és pártok között is vannak éles ellentétek, az csak zavarja a tisztánlátást, de nem változtatja meg a lényeget. A harc jelenleg nem a gazdaság, hanem a hatalom síkján folyik, s a két front egyes csoportjai, ha kritikus helyzetbe kerül az egyik oldal, mindig mégis a legelől meghatározott társadalmi sorrend szerint cselekednek. Jobboldaliak a jobboldalon, baloldaliak a baloldalon sorakoznak.

*

Ez a kérdésnek a közismert, társadalmi része. Ismeretlenebb, s egyben érdekesebb része azonban - bár ez fel sincs vetve - az, hogy ebben a társadalmi színképben kik lesznek a jobb-, és kik lesznek a baloldaliak. Maga a nagy tömeg ugyanis, bár intézményeiben és szervezeteiben, sőt állandó követeléseiben a baloldalhoz tartozik, öntudatilag alig ismeri ezt a megkülönböztetést. (A fasiszta tömegpártok csak ad hoc alakulatok a hatalom gyors meghódításához, s aztán a párt nélküli uralom alatt szükségképpen elsorvadnak.) Valójában csak a politikai és szellemi vezérkar a jobb vagy baloldali.

S kik tartoznak hát ide, egyik vagy a másik csoportba?

Itt már nem osztályokról van csupán szó, hanem egyénekről, akik néha osztályhelyzetüktől függetlenül, sőt azzal ellentétben »választják« a nekik megfelelő oldalt. Vannak gazdagok, illetve a gazdagok közül származók a szegények baloldalán, s vannak alulról kerültek a gazdagok jobboldalán. Sőt amint látjuk, a mostani diktatúrák ilyen vezérek vezetése alatt állanak. Itt az uralkodó rétegek védekező ösztöne találkozik a feltörekvő, történelmi ambíciójú nagy karrieristák cselekvésvágyával. Viszont a baloldalra is nagyon sokan jönnek olyanok - különösen a baloldal várható győzelme előtt -, akik egyéni és osztályérdekeik biztosabb megvédése miatt jönnek. Esetleg a gazdasági hatalom felcserélése politikaira szintén jó üzletnek látszik.

A döntő különbség mindezeken túl: a baloldaliak hisznek az emberben, a jobboldaliak nem. A baloldaliak, s minden árnyalat számára az ember öncél, tehát a szabadságát és boldogulását, kiélési lehetőségeit biztosítani kell, a jobboldaliak számára az ember csak eszköz, csak »emberanyag«, úgyis mint katona, úgyis mint munkás, amelyet különböző emberi, illetve faji vagy isteni célok érdekében bármikor és bármire fel lehet használni.

A baloldaliak hisznek abban - s csak azok a valódi baloldaliak, akik hisznek -, hogy az emberiség nem rablásra összeverődött farkascsorda, hanem úgy társadalomszervezésben, mint önmaga antiszociális tulajdonságainak legyőzésében mindig-mindig magasabb fejlődési fokra lép a végtelen felé vezető úton. A jobboldaliak nem hisznek ebben. Csak önmaguk erejében és akaratában hisznek, vagy nem hisznek semmiben, de egyesek uralmi szempontból, mások saját zavaros ösztönviláguk elől való menekülésképpen irracionális erőkre: Isten, faj, ősök szelleme, stb. transzponálják át a saját akaratukat.

Mindegyik típus önmagából meríti ezt a hitét. A jobboldaliban túl erős az antiszociális hatalomvágy, s mert ezt leküzdeni nem bírja, vagy földöntúli erőkkel magyarázza, vagy mint a fasiszták egy része, tudatosan vállalja. Igaz, hogy a baloldal sem angyalokból áll, még csak kifogástalan demokrata és kollektivista is kevés van köztük. De az a fő, hogy ezek ha nem is tudják, de már akarják legyőzni antiszociális tulajdonságaikat. A jobboldali viszont nem is akarja, mert nem hisz az emberben, megreked annál, hogy az ember javíthatatlan állat. S egyre megy, hogy ezt a javíthatatlanságot a bűnbeeséstől, avagy a majomtól származtatja-e.

A tömegek viszont tisztázatlan érzéseikben és tisztázatlan érdekeikben magukban hurcolják úgy az antiszociális, mint a szociális tulajdonságaikat. Nem jutnak el a tudatosításhoz, tehát nem jutnak el a legyőzéshez sem. Éppen ezért, bár állandó követeléseikben és érdekeikben (megélhetés, humanizmus, béke) a baloldalhoz tartoznak, egyszer-másszor, különösen ha az ún. baloldalban csalódtak, a jobboldalra is átsodródnak. De mert ott sem anyagi előnyt, sem kiélési lehetőséget, de még csak jó bánásmódot sem találnak, holtbiztosan visszaérkeznek a baloldalhoz.

Két kérdés van még, ami zavarja ezt a képet. Az egyik a diktatúra kérdése, a másik a fasiszta kollektivizmusé. Mert igaz, hogy a baloldalon is vannak számosan, sőt gyakorlatilag hatalmon is diktatúrapártiak, s a jobboldalon is vannak demokraták. Nos, a baloldali diktatúrapártiaknak a diktatúra nem cél, csak eszköz a hatalom megszerzéséhez, s mihelyst lehet, meg akarják szüntetni (más kérdés, hogy ez megyen-e, s ha nem, miért nem), viszont a jobboldali diktatúrapártiaknak valóban öncél és végleges kormányzati forma (lásd Führer-elv.) A jobboldali, tehát konzervatív vagy klerikális demokraták viszont nem igazi demokraták, mert csak a kialakult társadalmi rangsort, az uralmi hierarchiát védik, nem az emberi egyenjogúságot, amelyet nem ismernek el, és nem is akarnak megvalósítani. Szemléletük alapjában »gyámkodó«, tehát még mindig feudális.

A fasiszta kollektivizmus pedig csak álkollektivizmus. Éppen olyan leplező eszköz, mint az antiszemitizmus. Engedmény a tömegek kollektív vágyainak és jelszavainak. Persze, mert a gazdasági kollektivizmus a magántulajdon rendszerében nem lehetséges, tehát ezt az uralmi totalitásos és faji kollektivizmus külsőségeivel kompenzálják. Alapjában még ezt sem az önkéntes összeműködés és önfegyelem útján, hanem hierarchikusan, a meglevő társadalmi tagozatok fenntartásával és megrögzítésével akarják, s így ez nem kollektivizmus, hanem kasztrendszer, amely megmerevedéshez vezet, s végül ha le nem rázza, a faj veszedelmévé válik. (Lásd: Indiát, Kínát - beteg, nyomorék népek.)

*

A III. kérdéshez:

Én magam természetesen baloldali vagyok. Osztályhelyzetem és meggyőződésem azonossága ezt magától értetődővé teszi. Indokolását már megadtam fentebb. Harmadik megoldás alapjában nem lehetséges, bár elismerem, hogy vannak helyzetek, egyensúlyozó pillanatok két történelmi nagykorszak között, amikor csak ez az út lehetséges. De amikor dönteni kell, az emberiség megint feloszlik jobb- és baloldalra a fent meghatározott módon. S itt nem az a fő, hogy ez helyes-e vagy sem, hanem az, hogy ez van ! Nem lehet alóla kibújni

*

In Cobden, 4. évf., 7-8. szám (1937), 254-255.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés