Századunk új irodalma körül sok meddő és időt rabló vitának vehetjük elejét, ha Spengler szemével közeledünk feléje. [1] Reprezentáns alak gyanánt kiválasztva Adyt „morfológiai szempontból“ fogjuk vizsgálni jelentőségét azaz a mi magyar kultúrközösségünknek összes történelmi életformáihoz viszonyítva.

A világ, ez a mi társadalmunk, sőt egész testi-lelki lényünk formába öntött és formák közt tovafejlődő láz. (A láz Schopenhauernél: Wille, Diltheynél: Erlebnis, Bergsonnál: Tartam, stb.) Valamely kultúra akkor egészséges, ha a legnagyobb erő láza egyúttal tökéletes formákban tud megvalósulni. Sokaknak érthetetlen, hogy Spengler a nyugati kultúra csúcspontját nem századok elejére, még kevésbé a jövőbe, hanem a barokk kor végefelé teszi, mindenesetre a francia forradalom elé. És erre mélységes okai vannak.

Nálunk ennek a virágkornak Zrínyi és Katona közt kellett volna kedvező körülmények - magyar arisztokrácia, magyar polgárság, magyar királyi udvar esetén kifejlődnie hatalmas stílusban. A barokk művészben (például Berzsenyiben) a leghallucinálóbb magyar erő, a legexaltáltabb láz, szárnyalás is abszolút biztos formában tudott kifejezésre jutni. Nem csak versformát kell értenünk „forma“ alatt, hanem történelmi, politikai  formakereteket is. Berzsenyinek nem kellett hadakoznia az őt környező  társadalomnak törvényes közéleti felépítménye ellen. Belészületett a tradíciók és erős konvenciók szövedékébe, de nem érezte a történelmet tehernek. Egy fél századdal később Petőfi már annak érezte, és titáni harcba keveredett a magyar nép érdekében mindezzel. Vajda, Reviczky még tovább mentek. Egész miliőjük polgári formavilágát tudatosan gyűlölték a nép szeretete nélkül. Madách sem vonzódott a néphez. Ádámmal szemben minden jelenetben az érdemetlen tömeg áll, úgy, miként Nietzschenél az Übermensch-sel szemben a Herde („csorda“). Az állam, az egyház, a tudomány, a gazdasági élet formáit és intézményeit pedig olyan gyilkos luciferi szatíra epéjében füröszti Madách, akárcsak a vele kongeniális Ibsen. Madáchnál a folyton megújuló élet láza (Ádám) és ennek az életnek formája már nem alkotnak egymással derült egészséges kultúregységet, hanem kétségbeejtő diszharmóniát. Mi történt Berzsenyi óta a magyar társadalom és íróink pszichikai szerkezetében?

A régebbi korok természetes patriarchális és erőteljes politikai hierarchiája néhány évtized alatt Európa-szerte elgépiesedett. A nemzeti felépítmény üres pargrafus-gyára, a hivatali akták egymást kergető egész hadosztályai, az adminisztráció nagyvárosi és bürokratikus jogrendi mechanizmusa, a gazdasági organizáció legcsodálatosabb fellegvárai majdnem falanszter-rendszerré merevítették életünket. Minden ember egy iktatószám lett a XIX. században, egy tétel a közigazgatási kettős könyvvitel kartoték-rendszerében, és feles-számú rubrikák Prokrusztész-ágyába került.

Az élő társadalom tiltakozott az ilyen „formák“ igája ellen. Ezért termelődött ki a XIX. században nálunk és külföldön az a sok titán, forradalmár, szabadsághős, Nietzsche, Stirner, kaput-falat döngető romantikus, Brand és a többi vergődő Ibsen-hős. Jámbor lelkek beszélhetnek realizmusról, naturalizmusról, verizmusról. Ma az egyetlen magyar, sőt európai valóság Madách fantasztikus falanszter-rendszere: a közösségi tonnáknak egy hatalmas méretű „csontvázkatedrálisa“, telve lázongó Cassiusokkal, álmodó, borsón térdeplő Plató[no]kkal, lázas homlokú Michelangelókkal - Adyval. Hányszor hallottuk, amint az erkölcsi, állami rendszer nevében az „Aggastyán“ megfeddni kényszerült Adyt:

Te ismét mértéktelenül fűtötted a kazánt.
Valóban úgy látszik, hogy szenvedélyed
Veszélybe hozni az egész falansztert. (Madách)

Az élet szenvedélyes láza (Ady) és az élet formája (képviselője: Tisza István) korunkban nem alkotnak nyugodt magyar egységet, hanem pusztító harcban egymásra törnek. [2]

Ady a magyarság mint Siegfried, Tisza István a magyarság, mint Wotan. Wagnernél az Alkonyt az idézi fel, hogy e kettő, Ösztön és Forma egymással meghasonlottak. Wotan a törvények őre, Siegfried elé áll dárdájával. Siegfried kardjának egy ütésével szilánkokká vágja azt, mire isteni parancsra fellángolva elég a világfa és a Walhalla. Ezért minden szó, mely Tisza Istvánt égig magasztalja, és Adyt meggyalázza, vagy megfordítva, szükségképpen a magyarság egyik arcának pofoncsapását jelenti, és közelebb visz pusztulásunkhoz. Az egyetlen helyes út önismeretünkhöz, ha abszolút történeti szempontból vizsgáljuk meg úgy Ady, mint Tisza történelmi tudatának hiányait. Spengler segítségével erre vállalkozhatunk.

1. Mit látott meg Ady ezer év életéből és népe jelenéből?

2. Mit nem látott meg, azaz mit nem becsült meg eléggé?

Úgy saját, mint nemzete életében Ady szerette mindazt, ami formátlan erő, nyers láz, ősi ösztön, kaput-falat, Bizáncot-Bécset döngető tiltakozás, szabadon portyázó kurucság, a történelem császárainak, diplomatáinak és jogtudósainak asztalára csapó ököl, Petur bán.

És gyűlölte mindazt, ami Forma, ami alkotmány, Pusztaszer, jogrend, királyi udvar és történelmi felépítmény architektonikája, kész intézmény, Werbőczy, pányva, keret és dogma, örök meder. Gyűlölte mindazt, ami a történelmi magyarság testének hideg páncélfegyverzete volt századokon át, mivel ő csak a magyar vér forróságát és belső lüktetését becsülte. Holott Spengler gradiózusan bizonyította be, hogy a vér dinamikájának belé kell ömleni történelmi életünk formáiba: stílusokba, tör­vénykönyvekbe, politikai keretekbe, egyházi szimbólumokba, gazdasági eszközökbe, stb. Százados intézmények és konvenciók száraz sejtfalait ki kell tölteni az élet mozgékony protoplazmájának. Csak protoplazmából nem állhat egy organizmus sem. Csak sejtfalakból szintén nem. Nietzsche és Ady megkísérelték elvetni az összes sejtfalakat. Ök csak Élet, csak Vér, csak Wille, csak Láz akartak lenni: csak élő protoplazma. Tisza megkísérelte az ellenkezőt. Ő a sejtfalakat, intézmények és nemzetpolitikai dogmák kereteit fontosabbnak tartotta. Üres sejtfalak mozaikjából akarta összestilizálni történelmünket. Nem sikerülhetett ez sem.

Ady a múltból csak azt csodálta, ami ősi formátlan ösztön. Lázas szemei előtt táncol „vad népe Bajának, véres fejű avarok“ (II. 10. [3] és Ond vezér rabolt ló hátán (IV.8.). A Dálkisasszonyok portyázó elszöktetően kívül (IV. 11.) feltétlenül ott volt Ady őse azok közt a legények közt is, akik a Sankt Gallen-i kolostorban dárdáikkal szurkálták a barátok hordóit, kurjongattak, táncoltak és birkóztak „ős Kajánnal“ a szemöldökfákig lobogó tűz körül. Békételen Koppány és Vazul még előfordulnak Ady verseiben de ami állammá alakulásunktól fogva Dózsa Györgyig és Dózsa Györgytől Táncsicsig történt, egy kis Mátyás királyhoz írt panaszon kívül nem ragadták meg őt. Szerette mindazt, ami „ősi“, de nem azt, ami „történelmi“, ami intézményekben, formákban lefolyó élet. Ne szégyenkezzünk bevallani, hogy Adynál az egész látható magyar történelem hiányzik.

„Árpáddal jött, magyarul élt“, de már
„Anjouknál kopját nem törött“ (VI. 111.)

Adyból a rousseau-i volonté générale, a mai modern magyar népfenség kuruc formairtózata beszél. Így érthető, hogy Adyra a legtermékenyebb hatással a kuruc kor volt (azon kívül Dózsa). Ha ötven válogatott kuruc rigmusát lenyomatnánk Thaly gyűjteményébe, valószínűleg csak kivételes szépségükkel ütköznének ki onnan.

Hogy azonban még élesebben lássuk Ady történelmi tudatának terjedelmét, tanulságos összevetni a Zrínyiével, Berzsenyiével, Vörösmartyéval. Utóbbiak a történelmi felépítmény költői voltak. Ezért elsősorban azt látták meg, ami történelmi Forma: várak, sáncok, bástyák, párduc kacagány, fegyverzett páncél, „titusi trónus“, „Terézia bajnoki“, „felkölt nemesség“, Budának tornyai, főurak azaz a „nemzet“ színe-virága. Ady nem tehetett róla, hogy ő Petőfi, a nép és kuruc költészet felfedezése után már Móricz, Bartók, Kodály, Szabó Dezső kortársa lett.

Ady alulról tekint szerteszét az országban Esze Tamás (IV. 16.), Kuruc Ádám (IV. 19.), Dózsa és Józsa testvér (IV. 70.) szemével. Mesebeli János, azaz a magyar Nép fiainak szenvedélyével olyanokat lát, amik éppen Zrínyinél és Berzsenyinél hiányoztak.

„Lentről nézem ős terebélyed
Piros csodákkal rakott Élet“ (II,. 20.)

Felfelé „eb ura fakót“ kiált, és a magára hagyott szegény bujdosólegények módjára csóvát hajít „az ódon vad vármegyeházra“ (II. 32.), a „Hazugságházra“ (IV. 130.), azaz a közélet mai formáira, s a „Rotschildék palotájára“ (III, 162.).

Ezért kerül szembe gróf Tisza Istvánnal, a közösségi életformák vasvesszős inkvizítorával, a nemzetpolitikai dogmák élő bullájával. Ady Endre a Sínai-hegy alatt zúgolódó, elégedetlenkedő és kicsapongó Nép. Tisza István a hegyen készült kőtáblák merev tízparancsolata. Mindig keservesen megfizetett tévedés, hogyha a Nép és az Alkotmány,  az Ösztön és a Törvény, protoplazma és sejtfal nem találják meg egymást. Lehet, hogy a törvénytáblákat eltörli egy történelmi napfogyatkozás haragos órája. Tiszát meg lehet ölni. A szenvedésektől agyonsanyargatott nép frenetikus táncba foghatott az aranyborjú körül. De bizonyos, hogy elpusztulunk, ha népi ösztön és törvényes fegyelem továbbra is mint forradalmi és ellenforradalmi princípium, dühös ellenségként állanak szemben egymással.

Ady Endre a Platón által a Symposionban leírt művészmámorban úszó Athén. Legyen szabad emlékeztetnem Ady sok athéni hangulatú versére:

„Khiron kertjében zene zengett,
Nem halott Athén aranyifja
Soha szebbet“ (II.)

Lásd továbbá: (II. IV., 109.); Büszkén írta Ady:

„Hellászi bölcsek és költők
Nagy életét élhettem egy kicsit,
Kinek szívét viszik
Magasba: finom és rózsás hetérák.“ (IX., 155.)

Ha Ady Endre Athén, akkor Tisza István: Spárta. A görög kultúra pedig azért pusztult el, mert Athén és Spárta  a peloponnészoszi háború előtt és alatt egymás erejét dúlták fel. Athén szilaj vérű ifjúsága szétrúgta a közösségi formakereteket. „A Láznak ifjú csapata“ megtámadta a családi, jogi, állami és kulturális sejtfalakat. Spárta viszont a maga zordon merevségével a tradicionális feketelevesre és a phalanx-hadrendszer kalodájába akarta kényszeríteni a túlpezsgő életet.

A nagy kultúra a fiatal szív és az öreg ész együttes alkotása. Ady Endre szinte megölte magában az egyik princípiumot: az észt, a kategorizáló, moralizáló öregséget. Agyát minduntalan vér borította el. Viszont Tisza a 25 éves Petőfit fojtotta meg magában, és a raisont túlságosan előtérbe tolta (államraison!). Egyiknek alakja sem teljes tehát. Keresem ma azt az embert, aki elmondhatná magáról Tagore szerint: „Én mindig oly fiatal vagy oly vén vagyok, mint legifjabb vagy legidősebb a faluban.“

Tisza a magyarság, mint statikus rendszer. Ady a magyarság dinamikai előtörése. A fizikai világrend is csak dinamika és statika egységében fejlődhetik tova kataklizmák nélkül. Mert ha a dinamikai erő áttöri a statikai világformációkat, akkor vulkánerupciók, természeti forradalmak, áradások és testi elvérzések támadnak. Míg ellenben az elszáradt fa sejt- és edényrendszeréből éppen a dinamikai erő, az éltető nedvár hiányzik.

Ady elképzelése szerint a magyar történelem örök vulkánkitörés, örök kurucság volna, úgy, miként az ő élete is az volt. Tisza István szerint pedig az intézmények rendszerének politikailag fegyelmezett geometriája. Holott a magyar kultúrának mindkét faktorra szüksége van. A történelem nem kizárólag „Vér és Arany“, mint Ady hitte, hanem Vér és Geometria, Láz és Forma, Szív és Fej, más szóval Ady és Tisza egyszerre, de nem egymás mellett.

Ady „eljátszotta az öregségét“ (III, 99.), Tisza ellenben azért dicsérte meg Arany Jánost, „mert sohasem írt szerelmes verset“, sőt egy életírója szerint „Goethét nem szenvedhette“ a műveiben olykor felcsillanó erotikus felfogás miatt“. [4]

Tisza sohasem volt gyermek, mindig csak atya és nagyatya. Ady meg sohasem volt atya, örökké csak nagy gyermek.

Természetesen kissé túloztunk az eddigiekben. Teljesen, azaz száz százalékig formátlanul Ady sem élhetett. Tisza sem volt kizárólag közösségi Forma. Ady csak akart lenni lázas „lidérces messze fény“, formától nem korlátozva. Pillanatokra igen sokszor szabadulhatott is minden formától. Ez a tiszta hallucináció, az ihlet sajátosan mámoros részegsége, mely minden logikumtól, szavaktól, testszerűségtől, értelemtől, erkölcsi világrendtől mentes lázas vízió. A vers már ennek az őrült muzsikának szilárd halmazállapotú csapadéka, és csak másokban lehet ismét vízióvá. Ady ihletlázának formában való megtestesedését is megvetette, muszájból végezte el később is. „A vers csak cifra szolga“. „Én el szoktam pusztítani verseimet fogyó életem növekvő lázában, mély viharzásokon és poklok tüzében“. Később „megkegyelmez“ néhány hangulatának. „Engedem őket létrejönni“.

Azonban milyen szavak, milyen összetöredezve gyónt formák! „Érthetetlennek“ mondották azok, akik sok logikumhoz, klasszikus raisonhoz, józanul rendezett stílushoz, pontos műfajhoz voltak szoktatva. Adynál pedig mindezeket a nyugodt formákat úgy áttöri folyton a tomboló belső Láz, mint egy vágtató vad mén a pányvát, szíjakat és a kerítéseket. A klasszikus „stílus“ eme paralízisét már Vörösmarty kezdte meg, a „Vén cigányban“, mint Schöpflin kimutatta. [5] 

„Véred forrjon, mint az örvény árja.
Rendüljön meg a velő agyadban“ írja ott Vörösmarty.

Különben az egész romanticizmus, de főleg a szimbolizmus visszavezethető egy Európa-szerte bekövetkezett agyvelőrázkódtatásra. Maga Ady írta: „Nietzschéről azt sütötte ki egy francia orvos, hogy memóriája fogytán, paralízise nőttén lett egyre szédítő mélységek fölött járóbb és újszerűbb a nyelve. Nietzsche sok mindent a maga kamerárius nevén nevezett volna meg, de nem jutott eszébe a szükséges köznapi szó. (...) A (láz-zseni) hatalma elvész a szótár-szavak fölött, patológikus kényszer, parancs olyan logikai bukfencekre bírják, hogy önmaga elszédül, ha leírta, ha olvasta, hogy milyen újat és igazat írt le“. [6]

Hajdan (például Berzsenyinél vagy a farancia klasszikusoknál) Láz és Forma, vér és észszerű rend együtt alkotott művészetet. Ma a két elem világszerte szétvált úgy a kultúrában, mint a közéletben. Az irodalomban ma az egyik oldalon állanak a forma mesterei: előkelően csiszolt „stílussal“, akadémikus pedantériával, a regényekben érthető, de kieszelt történetek cselekményeivel, masszív szerkezettel, illedelmes erkölcsi világrenddel. Azok az olvasó és kritikuskörök, akik tanárok módjára elsősorban az intelligenciájukkal, azaz a fejükkel élvezik a kultúrát, általában ezek pártján vannak. „Die lebendige Form ist zur Formel geworden, die ebenfalls Stil besitzt, aber stilvolle Starrheit, den versteinerten Stil der Kaste“ [„Az élő forma képlet lett, amelynek ugyan van stílusa, de ez a stílus merev, a kasztok megkövesedett stílusa.“] - mondja Spengler. [7] 

Viszont a másik oldalon a Láz ökölrázó megszállottjai Forma nélkül izzanak a vér vastrónusán. Gondoljunk a világirodalomban a folyton hallucináló Poe Edgárra, a versforma partvonala nélkül örökké hullámzó Walt Whitmanre, a rendszergyűlölő Nietzschére, a logikus forma ellen lázadó, tiltott tüzet szétdobó Prométheuszokra. Ezek lesajnálják a stílust, az erkölcsi világrend acélszerkezetét, a dogmákat, a versformákat, a műfajokat, sőt a szavak és mondatok nyelvtani rendjét is. Mert fő a Láz! A nagy modern regényben nincs többé cselekmény, rend, értelmes tankönyvekben összefoglalható történet, azaz logikum, mint hajdan Jósikánál, Eötvösnél, stb. Egy Dosztojevszkij-regény nem más, mint óriási tiszta hallucináció, rettenetes fantomok kavargása. Épp úgy nem lehet értelmesen összefoglalni, mi történik Zola „Patkányfogójában“: bestia lelkek ezrei gazolnak az ösztönök irdatlan bozótjában. A mai regényből már épp úgy hiányzik a francia kertész rendező raisonja, mint „egy dél-amerikai buja őserdő vegetációjából“ (Szabó Dezső).

Így jutott el korunk az „érthetetlen“ futurizmushoz, egyfelől, mely programszerűen gyűlöli a logikumot. A formákat feláldozza a láznak. Viszont a kubizmus ellenkezőleg, valóságos hideg ábrázoló geometriát csinált a művészétből, amennyiben síkok, háromszögek, négyszögek tisztán formális térszemléletéből összekonstruáltan szögletesre stilizált embereket és állatokat szerkeszt.

Ady nem formálta költői személyét. Előtte még minden költőnk stilizálton véste be magát az irodalomtörténetbe. Zrínyit csak páncélingben, fegyverei közt láthatjuk, Pázmányt a szószéken érseki ornátusban a Vulgata előtt. „A magyarokhoz“, a „Himnusz“, a „Szózat“, a „Talpra magyar“ költői az ország dobogóján állanak zsinóros attillában, és hazafias szimbólumoktól környezetten. Adyban „nincs semmi retorika (formaszeretet), úgy ahogy van, tépett lelkével, csapzott hajával, szenvedélytől petyhüdt arcával, kíntól dadogva áll“ előttünk (Schöpflin szerint), vagy üldögél kiskocsmájában, hotelszobájában, esett fejjel, hanyag kurucsággal, kupa bor előtt.

A tiszta retorikát, a díszmagyart, a nemzeti kokárdát, a múlt fennmaradt tiszta formáit pedig felöltötték mások, kik üzembe vették az ünnepélyes jubileumok szószékeit.

Itt is szemben áll tehát a két csoport: azok, akik csak a vér belső láza szerint magyarok, és azok, akiket a történelmi formaruhák mutatnak jó unokáknak. A külső látható forma után ítélő közvélemény természetesen csupán az utóbbiakat tartja jó magyaroknak. Holott mindkét fél széthasadt kultúránknak csak egyik princípiumát képezi. A kettőnek egysége alkothat majd újra egészséges kultúrát. Spengler ugyan e reményt már feladta a nyugati kultúrára vonakozóan.

Ezek után nem csodálkozhatunk azon, ha Ady versformáira se ügyelt túlságosan. „Verselése távol van a gépies pedantériától“, „az ortodox verstan szabályai ellen írt“, állapította meg az ebben nagyon illetékes Babits. Többnyire beérte a legminimálisabb formakellékekkel, és inkább csak a belső zenére hallgatott. Kívül megfelelt valami szabadvers, csokonais vagy kurucos, népies mundér, rongyos suba. A szakadozott nadrág alól sokszor kilátszik az inge csücske. A sorok vér diktálta ütemei közé szívesen potyogtatott belé disszonanciákat. Verselési sansculottizmusa sokhelyütt olyan nyilvánvaló, hogy legtöbb költeményét ki szeretnék emelni a műköltészet köréből. Vér szerinti népies, paraszti ősköltészet ez minden történelmileg kialakult műforma elhanyagolásával.

Egyedül a testi ruházkodás terén respektálta Ady a mai városi formákat. A ruhák filozófiája sokkal fontosabb, mint hisszük. Tudta ezt Balzac, úgyszintén Carlyle, aki nemes pátoszával és szakadozott stílusával egy szép kötetet írt róla. („Sartor resartus“). Nagyon jellemző például a forradalmár Petőfire, hogy egy rongyos nyakkendő miatt épp a hadügyminiszterrel, a fegyelem vasaltnadrágú legfőbb őrével gyűlt meg a baja. A romantikus ruházkodás másik véglete épp oly jellemző Wilde-ra nézve. Extravagáns esztéta ruhája szervesen hozzá tartozott különc dandypoézisének fiziognómiájához. Tisza Istvánt Benczúr nem festhette másként, csak prémes, zsinóros díszmagyarban, sötétbíbor bársonytógával, rendjelekkel, csontos kezével, aranyművű kardjának markolatán. Ady történelmi formagyűlölete sohasem lett volna ilyenre kapható. Nem csodálnám, ha még a márciusi piros-fehér-zöld kokárda viseletét is felesleges képmutatásnak bélyegezte volna. Ő csak vér szerint akart magyar költő lenni, és ezzel sajnos sokat megtévesztett magyarsága felől.

Hisz már Carlyle megírta említett könyvében, hogy polgári ruhaszabókon kívül van egy sokkal nevezetesebb Szabómester: a történelem. Szokások intézmények, szimbólumok, alkotmányok, dogmák, törvénykönyvek, valahogy ezekbe a ruhákba is belé kell bújni minden egyénnek, mert különben az egyik oldalon elégedetlenkedő nép-lázban didergő sansculottok fognak szemben állni szép, de üres és póznákkal bélelt madárijesztőkkel, melyek, mint Vilmos császár mondta az előtte megjelenő magyar díszruhákról - „nagyon naftalinszagúak“. Emberek, nyugtalan vérű magyarok, vegyétek magatokra a társadalom ruháit! Ruhák, egyetemek, egyházak, intézmények, akadémiák, fogadjátok be magatokba az Életet, a magyarság vérét. Ez a magyar Untergang elhárításának egyetlen és nem sokáig választható módja.

Budapest.

*

[1] Spengler: „Untergang des Abendlandes“ (A nyugati kultúra alkonya) című mű es más tanulmányok zseniális szerzője.

[2] Hangsúlyozzuk, hogy itt nem Tisza, vagy Ady személye a fontos, hanem a kor lelki állapota. Bármelyikük helyett más neveket helyettesíthetünk be.

[3] Ady-idézeteknél rövidség kedvéért a köteteket a megjelenés időrendjében római számmal jelöljük (Új Versek I., stb.) a lapszámot pedig a legújabb kiadás szerint.

[4] Schmidt Henrik: Tisza István boldog évei, 113. o.

[5] Magyar írók, 9. o. 

[6] Magyar Pimodán. 1911, 31. o.

[7] Untergang II., 411. o. 

*

In Hid [Híd], 2. évf., 5. szám (1928), 226-232.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés