Sohasem áll az ember nyíltan, födetlenül a sorsa elé; amulettek csörögnek a mellén és nyakában, gonosz-szelleműző, színes rajzolatok kanyarognak arcán, mint a pápua varázslóknak. A gyermek is játszik, de általában, legtöbbször az ember is játszik, nem mer egyedül maradni önmagával, nem mer szembenézni önmagával, és játékában nemcsak a gyermek kegyetlen és önző. Az ember szívesen játszik úgy, mint a gyermek, indiánosdit, vagy rabló-pandúrt, vagy fogócskát, és úgy látja, hogy jobb a játékbeli szerepben élni, mert annak kisebb a felelőssége, és könnyebb a játék szabályait megtartani, mint embervoltunk törvényeit és igazságait.

Az ember talán még sohasem állt tisztán, szabadon sorsa elé, mindig valamilyen magára festett színben, mindig valamilyen felvett szerep szerinti, jelmezben jelenik meg és cselekszik. Sem önmagában, sem a vele szemben állóban nem azt keresi és látja meg, aki, hanem a jelmezt, amelyben játszik, és másokon sem keres mást, mint valami jegyet, vagy Káin-bélyeget, amelyről ítéljen. És ez a játékelem benne van az ember egész történetében, csak esetleg módosul az idők folyamán, ha elunja az egyik szerepet, és másikra, az ellenkezőre cseréli át, és az emberben az embert reménytelenül elnyomja az a szerep, amelyet éppen játszik.

Bálványok imádása

De az ember nemcsak azok mögött a színek és szerepek mögött tűnt el, amelyeket magára öltött: betemették saját alkotásai is; eszközei, elvei, tévedései, bálványai, amelyeket önmaga teremtett magának, de amelyek túlnőttek rajta, fölébe omlottak és összezúzták. Az ember természeténél fogva alkot magának eszközöket, életformákat, kereteket, elveket, és magyarázatokat önmagáról és a világról, és önmagának a világgal való kapcsolatáról, s mindezekkel az akár anyagi, akár szellemi vagy erkölcsi alkotásaival önmagát, és csakis önmagát fejezi ki. De örök emberi magatartás a csodálat, még a saját maga teremtette dolgokkal szemben is, s az alkotó csodálata beragyogja az alkotást: az alkotás elhomályosítja az alkotót. És így az emberi életben minden dolog fontosabb lesz, mint maga az ember, aki azt életre hozta, és az ember, az alkotó leborul alkotása előtt, de benne nem önmaga alkotóerejét és készségét, nem a teremtő szellemet imádja. Azok az eredmények, amelyeknek rendeltetése lett volna, hogy az életet magasabb színvonalúvá, észszerűbbé, emberibbé tegyék, bálványokká lettek az ember szemléletében, torzalakú, véráldozatot követelő rémekké, és az örök ember áldoz az örök bálványnak. Mert nemcsak az ókor népei és Dél-Afrikában építettek és építenek bálványokat; az ember minden alkotásával félig-meddig bálványt is farag magának. A félelmetes Baál, amelynek hasában tűz ég, amelynek torkában üvöltő véres ünnepeken a legszebb kalászok, a legdúsabb, legnagyobb szemű fürtök, a legéleterősebb elsőszülött fiúk tűntek el, nem omlott össze, csak időnként más neve lett, és az ember nemcsak az ókori Keleten és Mexikóban tartott barbár Baál-ünnepeket. Az arany, az olaj, a vas, a gép, a kaucsuk Baáljai előtt hódolt az eltévedt ember, önmagát és mindenét áldozata kétes értékű gazdasági vagy politikai elméletekért, be nem bizonyított biológiai tételekért, önkényesen megszerkesztett, mesterkélt társadalmi formákért, divatokért és előítéletekért, melyekből bálványt csinált magának, emberek életét pazarolta el egy-egy tévedés életéért, hamis és önmaguknak ellentmondó ideákért az ember örök ideáját vetette el és taposta meg. És a rajongás, az önpusztító szenvedély őrületéből való kijózanodást csak a hiábavaló áldozatok és veszteségek fölötti fájdalom hozza meg.

Örökös szellemi és erkölcsi válságban hányódik az ember, és nem tud belőle kiemelkedni, oly magasságba lendülni, hogy fölötte álljon mindazoknak az aktuális és parciális dogmáknak, amelyek miatt annyit szenvedett, és amelyeknek a véglete között úgy elveszett a tiszta, józan értékelés. Tagadhatatlanul válságban van az emberi értékelés, benne a tényeknek más jelentősége van, mint aminek eredetileg lennie kellene; az ember, aki embervolta, fölé jelmezt öltött és emblémát tűzött ki, valahogy félreértette önmagát, az életet, az élet minden tényében megnyilatkozó szándékot, a természetet, önmaga elrendelését, és visszaélt a kultúra ajándékaival. Bűnöket ítél el, helytelenít és torol meg, de csak azért, hogy ugyanazokat más jelvények, jelszók mögé húzódva, verseny nélkül ismételhesse meg. Ez az egy bizonyos oldalból való szemlélet és értékelés mindig logikátlan: először kivégez, azután ítél, és csak utoljára folytatja le a vizsgálatot.

Az embernek önmagában való tévedése okozta, hogy az ember mindig másról beszél és mást tesz, mint amit voltaképpen kellene, mint ami a feladata volna: szerepet játszik, de nem a magáét, és nagyon rosszul. Önismeret nélkül nem lehet a világot helyesen látni, s aki színes szemüvegen át néz, az mindent olyannak lát, amilyen színű az üveg, de hogy olyan színűnek látja, az még nem jelenti azt, hogy az valóban olyan színű is. A legtöbb szem előtt, különösen ma, mint általában minden nagy történeti fordulókon, valamilyen szemüveg van, amely nemcsak színez, hanem torzít és meg is fordít, nagyít vagy kicsinyít, és tragikus lesz a sorsa annak, aki kék szemüvegen nézi a világot a zöld szemüvegesek között, vagy letépi szeméről az üveget, amelyet mások elfogadtak és viselnek. De a gyávaság és a megfélemlített, korlátolt hiszékenység nem meri bevallani, hogy semmit sem lát ott, ahol semmi nincs, és az általános tömeghangulattal együtt ujjong és tapsol az Andersen-mese királyi palástjának, ostromolja a Potemkin-falvakat, szélmalmokat, csatázik borostömlőkkel.

A tiszta ember fogalma elveszett...

Az a szerep, amelyet az ember megjátszik, sem mennyiségileg, sem minőségileg nincs arányban az ember igazi méreteivel és képességeivel. Abból, ha az ember erejénél nagyobb súlyú és nehezebb feladatra adja magát, sikertelen bár, de mégis felemelő, és hatásában valami haladást mutató próbák, kísérletek származnak, de siralmas és szégyenletes az, amikor az ember lezuhan embersége fokáról, ember voltához nem méltó szerepet, álarcot ölt magára és játszik el, igazi valójától megfosztva botorkál elorzott személyisége körül. 

Természetes emberi attitűd a játék, s az emberi játéktényekben mindig van valami sajátos, individuális vonás; az ember lelki élete többszínű, de nemcsak a színek, ezeknek a színeknek az árnyalatai is különbséget tesznek ember és ember közt. Ez a különbség kellő és természetes, ez teszi az emberi lelket sokszerűvé és változatossá, míg az azonos méretbe, szabványba kényszerítés, az árnyalatokat, az árnyalatokban finomságokat nem tűrő merev színek, amelyekkel egy-egy rögeszme, tévedés erőszakosan vonja be az emberi gondolkozást, elsikkasztják az emberekből a spontán megnyilatkozó igazán emberi vonást. Ideák rajzanak az ember körül, megülik gondolkozását, az eredetitől eltérő, azzal sokszor ellentétes színt festenek egész valójára, csak az ember ideája nincs sehol. Mert mesterségesen összetákolt rendszerek és elvek, amelyek magukról azt hirdetik, hogy minden kérdésre választ adnak, minden válságból felemelnek, minden zavar helyébe rendet adnak, minden rom fölött békét építenek, elhitették, hogy az ember, mint ember mit sem ér, s csak mint alkatrész, kerék, rugó, vagy szög jöhet számításba. És az eszmélés korszakai után mindig jönnek sötét korok, amikor az ember érthetetlen mítoszokért megtagadja önmagában az embert, vakbuzgó és nagyhangú igékért mond le önmagáról, mert valóban nagyon nehéz embernek lenni, amikor, a modern civilizáció emberét is folyton mardossák a gyermekes civákodás, széthúzás, a babona és alacsonyrendű gőg kutyái, s míg ezeket csitítja, barátkozik velük, elfelejti önmagát. Az ember különben is nagyon könnyen felejt, s ezért története folyamán mindig ugyanazokba a vermekbe esik bele, és sohasem okul korábbi bukásán: felejt, azaz nem látja a múlt, jelen és jövő közt a logikai kapcsolatot, de az egyidejű jelenségek egymáshoz való viszonyát sem látja, cselekedeteit nem ez a kettős szintézis vezeti, hanem a gyűlölet és a rövidlátás: az emberiség történetén a vak gyűlölet fonalán húzódik végig.

Az ember, a tiszta ember fogalma elveszett az általánosan elterjedt felfogásokban, s a legtöbb szemléletben csak mint gazdasági, politikai vagy biológiai tényező szerepel, és ezeket a szemléleteket önmaga alkotta meg: az ember lemondott magáról, de hiába vett magára emberségét álcázó jelmezeket, a páncélra mért csapás mégiscsak az embernek, az elbújtatott embernek fáj, és a leeresztett sisakrostély mögül is csak emberi könnyek törnek elő, s lemossák az arcról a festéket. A fájdalomban kiesik szerepeiből, s egy-egy vonaglás elárulja a megtagadott embert: az ember szenvedéseiben keresi és találja meg önmagát, embervoltát, amelyet elvesztett, feláldozott, maga sem tudja, miért.

Önmaga értékelésében az ember sohasem volt pontos, szabatos, sosem találta meg a helyes mértéket; azt, hogy ember voltán belül milyen mértékben szolgáljon parciális érdekeket. Talán sohasem volt igazán megértő és humánus, legkevésbé az emberhez, de részletkérdésekért tusázott, szólamokért ölni volt képes, lényegtelen gondolatokat végső princípiummá tett meg, a lelkiismeret legbensőbb, legegyénibb kérdéseit, mely kinek-kinek a saját ügye, mindenkinek érdekéül hirdette, minden kérdéshez a másik oldalról közeledett, mintha ezzel valamit, ami valóban lényeges lett volna elhallgatni, elodázni akarna.

Érdekcsoportok kicsinyes szűklátásába fulladt bele az emberi józan, szabad ítélet a világról, az életről, az emberről önmagáról. Egyoldalú részletítéletek körül csoportok verődnek össze, és a csoportok értékelése mindig előtérbe helyezi a csoportot szűkebben érintőt, mint a nagy egészre érvényes valóságokat; az értékeket, amelyek az élet és történet eredményeképpen keletkeznek, nem rangsorolja logikusan, értékelésének alapja mindig a csoport legszűkebben felfogott érdeke, amely egyszersmind, ha lényegében nem is, de irányában különböző a hasonló többi csoportok érdekétől. Ez állítja szembe egymással a csoportokat, taszítja bele olyan egyeztetést nem ismerő versenybe, mely a végsőkig folytatva, a fölényt esetleg kivívó félnek is a teljes összeroppanásával jár. Úgy látszik azonban, hogy az ember mindig kitért a maga igazi hivatása elől, inkább kicsinyes és ideiglenes dolgokkal bíbelődött életre-halálra, csakhogy kitérhessen a maga egyetemes és végleges kérdéseinek megoldása elől. Az ember eszméje elé helyezett más, hátrébb álló eszméket, hiszen minden eszmének könnyebb híven szolgálni, mint az ember eszméjének. Megfutamodott az igazi nagy igazságok elől, és önmagukban értéktelen részigazságokból teremtett magának fétist, bálványt, isteneket. De „az istenek halnak, az ember él“, még a legembertelenebb szertartások köntöseit is ember viseli magán, a legvisszataszítóbb tetoválások is emberarcokba vannak róva, és a legtorzítóbb lencsék is emberi szemeket kápráztatnak el. És a fejlődés tényei ledöntik a balgaság bálványait, s az ember, mikor elveszti tévedéseit, melyek lelki életének tartalmát tették ki, kénytelen önmagához fordulni, és elindul megkeresni magában az elveszett embert.

Emberkeresés

Magányos préféták szenvedése és szenvedélye ez csak: a tömeg pedig tovább rohan elvakult őrületei után. Az embert megkeresni épp oly hősi kaland, veszélyes utazás, mint Amerikát felfedezni. És ennek a kutatásnak sem lehettek más eredményei, mint egy Moriae Encomium, egy Don Quijote, vagy egy Gulliver. Több százados múltja van az emberkeresés munkájának és művészetének. Voltaképpen kettős alakját látja a kutatás az ember lényének: az egyik a normatív, a másik az empirikus embertípus. Az első az óhajtott, a soha el nem ért, de talán néha egy ezredrésznyire megközelített ember alakja; a másik az ember, ahogy van, ahogy él, ahogy gyűlöl, ahogy szeret, ahogy lelkesedik, ahogy örül, ahogy bűnözik, és ahogy egy kicsit talán megpróbál eszményi emberré lenni. Az első emberképzet a magasabb rendű elgondolásokban, a nagy humanisztikus felfogásokban él, mint idea, mint irányfény, mint fárosz. A krisztusi humanizmus, az erasmusi kultúrember eszméje, mely az ember embervoltának megrázó válságából ragyogó, kiegyenlítést kereső fénypontokat vetített ki; nemes teljességre jutott a XX. század pápáinak szellemi és gyakorlati állásfoglalásában: az ut omnes unum sint eszméjében.

„Majd attól félsz, az egyént, hogy elnyelendi a tömeg, majd, hogy a kiváló egyes a milljót semmiti meg.“ - Fogalmazza meg Madách az embernek igazi tragédiáját, és ez a kétféle cél, ennek a szörnyű antitézisnek gyilkos egymásra törése, egyszer az individuum határtalan kultusza, majd a kollektívumhoz való fejvesztett menekülés az, ami nem engedi a két véglet között az emberi embert érvényesülni. Az ember majd szabad futást keres céljainak elérésére, amely célok egyedül egyes egyének önző céljai, jóllehet gyakran a kollektív érdek színeiben jelennek meg; majd a személyes embertudattól való meneküléssel dobja magát a tömegbe.

Mindazok az elgondolások, amelyek eddig az embernek valamilyen egyoldalú szempontból való értékelésével kísérleteztek, csődöt mondottak: Csődöt mondott a marxizmus a maga osztályharcteóriájával, és nem más a helyzet sem a korábbi forradalmi kísérletekkel, sem az erre következő egyéb harcteóriákkal, amelyek mind mint ennek antitézisei jelentek meg. A legegyszerűbb zoológiai lény, egy egyszerű ázalékállat, vagy ízeltlábú is rendkívül bonyolult szervezetű és életműködésű organizmus; még kevésbbé lehet magát az embert úgy felfogni, mint kizárólagosan csak gazdasági, vagy földrajzi, vagy néprajzi tényezőt. Az ember szinte ellenőrizhetetlenül és teljes pontossággal megállapíthatatlaul sokféle, egymással párhuzamosan haladó, majd meg egymást keresztező viszonyban, összefüggésben és kapcsolatban áll a természettel, a környező világgal, önmagának ebben a világban való befolyásával, és hamis az a beállítás, amely az embernek önmagáért létrehozott alkotásait, mint öncélú valóságokat emeli az ember fölé. Mindazok a vonások, amelyek közül egyet-egyet némely észrevétlenül eltúlzott felfogás kizárólagosnak és egyedülvalónak állít, együttesen vannak meg az emberben, és semmiféle okoskodással, érzelmi ráhatással nem lehet ezt a való tényt leagadni vagy megmásítani, és nem lehet az embert az ő mivoltával ellenkező tartalmú, mesterségesen megkonstruált rendszerekbe belekényszeríteni. Minden mesterségesen megalkotott életforma erőszakot tesz az eredetileg adott lehetőségeken, és sorsa eleve a bukás, és minden olyan megoldás, amely az embernek ember voltával nem számoló módon és eszközökkel akär örök emberi problémákat vegérvényesen megválaszolni, merénylet és barbárság. Az ember elsősorban ember, és mint ilyen éppen ember voltánál fogva érték, s csak vak elfogultság értékelheti az embert valamilyen, a benne meglévő, de nem egyedül és nem kizárólagosan meglevő emberi tulajdonság, vagy éppen gyarlóság alapján. A szertelen analízisek korszakában élünk, és még nem jutottunk el a kiegyenlítő, megegyeztető szintézis fokára. Minden egyes irány más és más módszer szerint, más és más szempontból analizál, és éppen ezek az analitikus eljárások kerülnek egymással ellentétbe, mindegyik a maga beállítása szerinti típust hangsúlyozza. Az embernek ez a szintézis nélküli elemzése, amely egyes elemeket akar csak elfogadni az emberből, másokat pedig üldöz és száműz, elmellőz és elhanyagol, végleg lehetetlenné teszi az embernek józan értékelését. Az ember a maga teljességében ember, és ehhez a teljességhez hozzátartozik az is, hogy az ember egyetemes eszméjében meglevő részszerű szempontok ne kapjanak elsőrendű fontosságot, mint maga az ember eszméje, mert ez az embernek elembertelenedéséhez vezet. Ezen a ponton volt, és lesz is mindig válságban az ember értékelése. Az ember fogalma a humánumon belül magában foglal sokféle, szinte felsorolhatatlan mennyiségű attribútumot, de ezeknek helyük csak a humánumon belül van és lehet, és intenzitásuk nem terjedhet túl azon a határon, amelyet a humánum enged, és a humánum ideájában meg is lehet találni azt a rendet és összhangot, amely az emberi szellem, gondolat és akarat minden megnyilvánulásának megfelelő helyet és súlyt biztosít. És bármennyire mást mutatnak is a tények, kiolvasható belőlük az a tendencia, amely kétségtelenül mutat homo moralis a humanus eszméjének valamivel nagyobb mértékű érvényesülésére a homo coloratus, technicus, oeconomicus ma még nagyon is kihangsúlyozott típusával szemben.

A válság abban áll, hogy amikor az ember problémájáról beszélünk, nem beszélünk magáról az emberről: mindig az emberről alkotott valamilyen irányú felfogásáról van csak szó, olyan felfogásról, amely a másirányú felfogásokkal szükségképpen vitában áll, és ebben a vitában elvész maga az ember egyetemes ideája. Korunk emberszemlélete nem őszinte: emberiessége antihumánus vonásokat enged érvényrejutni, moralitását amorális szálak szövik át. A részletező és a részleteket az észszerűtlenségig túlértékelő szemlélet egy kétségtelenül áldásos fejlődésnek sajnálatos mellékhajtása, amelyet az eseményeknek még nagyon a közepében élő, távlatokba még fel nem emelkedett szemlélet még nem tudott megkülönböztetni és kiválasztani. Ma még nagyon közeli az a korszak, amely nagyszerű materiális tényeket eredményezett, amely tényeket, mint még mindig friss eredményeket, ma még mindennek fölébe értékel az átlagszemlélet. Azonban éppen ezek a tények határozott biztonsággal mutatnak egy olyan fejlődés felé, mely haladásnak feltétlenül és megakadályozhatatlanul bekövetkező fázisa lesz, amelyben a materiáliák leértékelődnek a jelentőségüknek megfelelő fokra, és amelyben az ember, mint ember fog szerepet kapni, nem pedig, mint eszköz, mint ellentétes irányú erőviszonyok játékszere, mint puszta gazdasági vagy élettani tényező. Hogy ettől egy vagy több lépés választ-e el, hogy ezt a tényekből ma már kiolvasható kifejletet nem fogja-e valami újabb nem várt konvulzió megakasztani, ma még nem lehet megítélni. Az életbe új tényezők nyomultak be, melyek új voltuknál fogva felkavarták a korábbi rendet, de minden ilyen új beáramlás után is bekövetkezik a leülepedés, majd pedig a kikristályosodás folyamata. A kristályosodási pont pedig csakis egy egyetemes érvényű centrális gondolat lehet: a megújhodott, tiszta és józan humanizmus eszméje, amely a rákényszerített színek és jelzések alatt is megtalálja az örökké meglévő embert az ő örök eszméivel.

V. A gondolkodás válsága

A gondolkozó ember észszerű egységben látja a világot és annak jelenségeit. Szemlélete túlterjed a tények egyszerű megállapításán, és észreveszi az örök időtálló valóságokat, jóllehet azokat a tények állása elködösítette az átlagos szemlélet számára. Éppen ezért nem türelmetlen, látja az egésznek egységét, összefüggését és rendjét, és nem veszélyezteti annak egyensúlyát azzal, hogy akármit is elébe helyez másnak, aminek pedig melléje van rendelve.

Szellemi életünkből hiányzik a belső lelki egység. A ma embere mindent részekben lát csak, és azokat sem a maguk helyén. Mi az alkotó embernek a tennivalója a részszerű fejlődés eredményeivel? Egységbe szerkeszteni azokat, minden részt beállítani a maga helyére és működésére. Ezzel szemben mit látunk? Részismeretekre építettek fel világnézeteket: egyes szaktudományokra, ahelyett, hogy azoknak mindegyikéből alkották volna meg az új tudományos világnézetet. És az egyik egyoldalú és rövidlátó nézet egyoldalúsággal vádolja a másikat, üldözi, támadja, ki akarja irtani azért, hogy a helyébe állítsa a saját egyoldalú felfogását

A logikus gondolkozás a részekből egységet teremt. Az egységet pedig valamilyen gondolat képviseli, az a gondolat, amely a részeknek elhelyezkedését, kapcsolatait, kiterjedését és határait kijelöli, megvonja.

Az élet és a gondolat

Emberi ítéletünkkel a haladásnak, a fejlődésnek két mozgatóerejét látjuk. Az egyik az élet, a másik a gondolat. Az élet, mint tények láncolata, akadályozva számtalan gátló körülménytől, önmagában és önmagától nem képes arra, hogy fejlődjön, tökéletesedjen. Erre csak akkor képes, ha előtte jár egy vezető gonodolat, egy eszmény, amely felé a tények haladnak és teljesednek.

Alkotni annyi, mint az életet alakítani. De igazi alkotás csak az a tevékenység, amely valamilyen gondolat jegyében történik. Enélkül úttalan tévelygés csak minden művelet, amely az élettel dolgozik, s eredménye zűrzavar és visszaesés. Minden alkotásnak megvan a maga vezérlő gondolata, amely a gépies tevékenységet alkotássá nemesíti, minden szellemi működésnek, tudománynak eszméje van, amely az adatok halmazát rendszeres célszerű egészbe foglalja, és minden művészi alkotás céltalan és üres, ha nem valamilyen gondolatot vetít elénk. A műnek igazi értékét nem a külső képe, megjelenése, hanem az a gondolat adja meg, amelyet az alkotás megjelenít. De az eszmével szemben az anyag természete más, ezért mindig hézag van a gondolat és az azt kifejező anyag, eszköz között. Az anyag nem tudja maradéktalanul kifejezni a gondolatot, és éppen ez a hézag, ez a hiány az, amely nem enged megelégedni a már meglevővel, hanem az eddiginél tökéletesebb, teljesebb gondolatkifejezésre sarkall.

Az alkotás tudatos tevékenység, nem pedig a hangulatok és indulatok műve. A gondolat munkája elsősorban, és ezért elengedhetelen hozzá a megismerés és a tiszta mérlegelő elme, amely uralkodni tud a hangulatokon, és meg tudja fékezni azokat. Elsősorban önismerettel kell alkotni, mert mit sem ér a műve annak, aki nem ismeri a saját erejét és alkotóképességét. Ehhez kapcsolódik, hogy minden alkotás célját és egész folyamatát végig kell gondolni ahhoz, hogy eljárásunk mindenben hibátlan legyen. Az igazi alkotás célszerű. Kiindulni tehát a célul megvalósítandó eszménynek tisztességgel felfogott gondolatából kell. Alkotás megismerés nélkül lehetetlen. Meg kell tehát ismerni a célt, az eszmét, és kinek-kinek önmaga képességeit és tevékenységének tárgyát, alkotásának anyagát. Mi kell a megismeréshez? Távlat, amelyből az egészet tekinthetjük át, nemcsak a részeket látjuk különállóan és összefüggésük nélkül. A történelemben egy-egy új eszme, új fejlődési irány mindig válságot idéz elő. A felmerülő új vívmányokat, új elgondolásokat felkapják, hirdetői azoknak kizárólagosságára, egyeduralmára törekszenek, és minden mást háttérbe igyekszenek szorítani. Ez természetes velejárója a nagy történelmi fordulóknak. Az emberi szemlélet egyik örök hibája, hogy amiben benne van, arról nem tud tiszta képet alkotni: a résztől nem látja meg az egészet. Viszont a távlati szemlélet lehetővé teszi a részeknek egybevetését, összehasonlítását és azoknak egységes egészbe foglalását. Ilyen történelmi válságot idéz elő az ipari forradalom és a fejlődésnek műszaki iránya. Az emberben örökké élő becsvágy pedig a ranghajhászást még jobban fefokozta. Az általános munkaerkölcs e két szempont szerint alakult: ez is a távlat és a józan ítélet nélküli szemlélet következménye volt. Semmiféle folyamat nem záródik le egy részeredmény elérésével, hanem ezeket a további munka menetébe kell beiktatni. A munka célja az alkotás és a továbbalkotás. A közbenső eredmény tehát nem végcél. A bér, a további eredményes munka feltételeinek megadása, a rang pedig a képességhez mérten adott lehetőség a vezetésre, s ezért eszmei szemlélettel csak annak adható, aki képességeinél fogva a szakszerű vezetésre, az egység részeinek együtt tartására és egymás közti viszonyának megállapítására hivatott.

Ez jelentené az eszmei alkotás egyensúlyát. A valóságban azonban nem a megkívánt egynsúlyt, hanem kilengéseket látunk, főleg az átlagos ember lelki magatartásában.

Csak a gyenge szereti önmagát...

Az átlagember túlnyomórészt érzelmi beállítottságú, s csak nagyon kevés számú kivétel az, akiben a megismerőképesség és a gondolat a vezető elem. Az érzelem a saját állapotunkra vonatkozik, de a gondolat egyetemes és átfogó. Az érzelmek és hangulatok embere önző és szűk látókörű, a szellem embere a gondolat általános érvényűségénél fogva a saját érdekén túlmenő, túlemelkedő szempontokat követ. Az érzelmi típus alanyi, gondolati pártatlan és tárgyilagos: vezető eszméje egyedül az igazság.

De a megismerők tiszta valóságlátása megrémít és visszariaszt, mert áldozatokat követel. A bezárt lelkű ember számára minden feladat nagy, kényelmesebb tehát előle kitérni, lemondani, vagy a csodavárásba menekülni tétlenül, mert a csodák ingyen, ajándékul jönnek. Ha mi magunk hívtuk életre, akkor már nem csoda, hanem okszerű következménye és eredménye a kifejtett erőnek. Amellett az átlagember csak a legközvetlenebbül, saját személyére vonatkozó tények iránt érzékeny, s nem veszi észre ezeknek nagyobb körben ágazó összefüggését.

Az érzelem múló, önmagát túlélni nem tudja, és célja éppen a beteljesüléssel való megsemmisülés: az érzés mindig aľ elenyészést keresi. Az érzelmek valaminő cél eszközei; életük attól függ és csak addig tart, amíg ez a cél megköveteli.

Az, aki életének vezető eszméjéül egyedül csak érzéseit és hangulatait fogadja el, teszi ezt gondolkodásának csak saját állapotára korlátozottságánál fogva, mert „,csak a gyenge szereti önmagát, az erős egész nemzeteket hordoz szívében“. És valóban a hangulatok önző szolgálata mindig a gondolkozás gyengeségéből ered, melynél fogva az a nemzetek egyetemes javát célzó eszmékre kiterjedni nem tud, az erejét meghaladja, csak saját magánál marad, és onnan kiemelkedni nem képes, és nem is akar.

Az önmaga javát kiszolgálva élő ember, ami érdeke körét meghaladja, azt eleve visszautasítja, mert kellemetlen számára az, hogy érdekeit más, eddig figyelemre nem mélatott szempontokkal összhangba hozza. Kerüli a megismeréssel járó fáradságot: az átlagembernek csak az kell, ami neki, anélkül, hogy önmagát reformálnia kellene, megfelel, másrészt, amit készen kap.

A jelszókultusz

Ilyen a legtöbb jelszó, ami nem más, mint valamely, rendszerint pártszempontnak az általános népszerűség megszerzése céljából a tömeg várakozása szerint alakított változata. A tömeglélek legjellegzetesebb vonása a jelszókultusz. Mert jelszóban valami olyant kap, ami szellemi igényeit a legmegfelelőbben kielégíti, mégpedig úgy, hogy ő maga semmi egyebet nem tesz, mint a felvett gondolatot továbbadja, s ami a legfőbb, az nem köti, hanem tetszés szerint lehet értelmezni és használni.

A jelszó logikai összefüggéséből kiragadott részigazság: népszerű különösen azok előtt, akik az igazság egészét átfogni nem tudják, s így szívesen beérik annak kompendiumszerű foglalatával.

De van egy sokkal veszedelmesebb oldala is a jelszókultusznak. A jelszó mindig hangzatos szólam, mely nem annyira meggyőzni, mint inkább hangulatot ébreszteni alkalmas. Elválik az igazságtól, melyből kiindult, és külön önálló, öncélú életet kezd élni. Az uralkodó hangulathoz alkalmazkodik, mert léte attól függ, azért nem uralkodik a tömeghangulaton, hanem kiszolgálja azt. Divatba jön, a divatos gondolat pedig nem gondolat, hanem hangulat. A divat még a mély gondolatokat is könnyen eltorzítja, és jelszóvá süllyeszti le. A jelszóba bármit bele lehet magyarázni: az mindenféle értelmezést eltűr. Emellett sohasem egyetemes, mindig valami alkalmi tényhez fűződik. Így mindig egyoldalú, s ez az egyoldalúsága csak fokozódik, minél közhasználatúbbá válik valamely gondolat: eredeti értelmét elveszti, egyoldalú érdekek állítják maguk elé zászlónak és fedezéknek, hegyükre fordított zavaros hangulatok keresnek benne igazolást. És az eredeti tisztaságában megszületett gondolat így veszti el a maga igazságát és hitelét a másodlagos avatatlanul hirdető szájakon, amelyek csak a hangulatot szolgálják ki, és közben elsikkasztják a gondolatban az örök, az állandó elemet.

Nem az eszmény jutott válságba...

A gondolkozó és gondolkozva alkotó lélek nem fogadhatja el a felcsapó hangulatok lángjának bizonytalan világosságát vezető fényéül. Csak egy fényünk lehet: a tiszta megismerés bizonyossága, amely soha félre nem vezet. Az indulatokat kiszolgáló elvek végül is nem tudnak úrrá lenni a hangulaton, melyet felébresztettek. Vezetni csak az képes, az a gondolat, amely a vezetetteken kívül és fölül áll, és mindenkor előtte halad. Az a gondolat, az a téveszme, amely csak az indulatok kielégítését célozza, és semmi további értelme nincs, az nem emel, hanem leszáll a hangulatok zűrös gomolyagába, és közéje keveredik, Azok szétforgácsolódnak az indulatok felcsapó  végleteiben, pedig az okosság nem túloz, mert mindenható. Tehát a józan ész, amely átfogja magában a végleteket is, nem ereszkedik le a végletek harcába, hanem fölötte marad, és azokat kiegyensúlyozza. A szellem embere nem lehet egyoldalú: az ő birodalma az igazságosság, amely minden szakadáson felülemelkedik.

Az igazi alkotó szemlélet tehát egyetemes, kiterjed a részletekre is, de nem marad meg csak valamely részlet szemléleténél. A dolog tényleges állapota kilengéseket mutat balra, vagy jobbra, de az alkotó világnézet csak a dolgok fölött és előtt járó, önmagukban igaz eszméket követi. A végletes világnézetek egymást pusztítják, egymást cserélik fel, tehát mindegyik élettartama korlátozott. De vannak örök eszmék, amik a végletek fölött állanak, és érvényesek mindenkor. Az alkotó gondolat a feltétlenül érvényes igazságokat keresi, és nem éri be az igazságnak kikiáltott állításokkál. Az egymással csatázó vélemények között is kitart az örök eszmény mellett, és mindazt, amit az élet létrehozott, ennek szolgálatába állítja. Nem mellőzi tehát szemléletében a való helyzeteket, hiszen az egyetemes szemlélet mindenre kiterjed, hanem az eszményben megkövetelt fokra igyekszik vezetni.

Az emberi szemlélet elől elveszett az eszmény. Nem az eszmény jutott válságba, hanem az emberi gondolkodás, amely elfordult az eszményektől. Meg kell állapítani, hogy a válságot nem a tények okozták, hanem az a gondolkozás, amely úgy fordult a tények felé, hogy elhagyta az eszmei szemléletet. Nem a gondolkozás zavarai homályosították el az eszményeket, hanem az emberi gondolkozásban csak elfoglalták a száműzött esemény helyét.

VI. Tömegek igazsága

A fejlődés során az ember mindinkább kilépett a természeti állapotából, mindinkább eltávolodott attól, szándékkal nyúlt bele életébe, s azt igyekezett tudatosan és célszerűen alakítani, eddigi élettartamához minden fokon egy újabb, minőségi és mennyiségi többletet adott, s az addigi élettartalom és a többlet szervesített összessége működött tovább, mint fejlődő és értékképző erő. Ami újat egy kultúrfok hoz, az a következő fokon már beleszervesül az egészbe, amelyből csírázott. Minden, amit egy nemzedék küzdelme és kísérletei létrehoztak. az a következő nemzedék számára már az életnek magától értetődő szerves tényezője lesz. Az életlavinában igények tapadnak kielégített igényekhez, vágyakból valóságok lesznek, melyekből újabb vágyak csapódnak ki, az élet mind teljesebbé válik, s egészül valaminő határérték felé.

Ahogy az ember él, annak a módozatnak és formának kialakulása nagyrészt az ember műve is, figyelembe véve mindamellett az egyéb alakító tényezőket és erőket is. Nehéz volna eldönteni azt, hogy milyen volt a legkezdetibb életforma, milyen volt a legelsődlegesebb társadalmi alakulatok felépítése, szerkezete, s berendezése. Valószínű, hogy az ember izolált életet sohasem élt, valószínű, hogy az együttélés társas alakzata nem a fejlődés valamely magasabb fokán jelent meg. Az ember legprimitívebb állapotában is csoportosan élt, a kérdés csak az, hogy milyen lehetett ezeknek a primitív csoportoknak a csoportöntudata, az a tudat, amely egy közösségnek a minőségét, szerkezetét, összetételét megállapítja.

A társadalmak kialakulása

A hordaszerű élet, amely az ember társas ösztönének folyománya volt, a természet kényszerítő körülményei következtében más tartalmat nyert, s indította meg a közösségi életet a fejlődés fokozataira. A természeti világ erejével szemben nagy emberi tömegerők szükségesek (Concha.) Az egyes ember egymaga nem tud eredményesen szembeszállni a természet erőivel. A természettel való küzdelem tehát arra utasította az embert, hogy ne elégedjék meg az együttéléssel, hanem lépjen együttműködésbe is, azaz a természet erejével szembe, összegezett emberi erőket állítson. Ez még csak együttműködés volt, a fejlődés magasabb fokán történték csak kísérletek az összeműködésre.

A közös feladat, a közös cél szólította először szorosabb egységekbe az embert. De az egységek, és azon belül az egyének bizonyos vonatkozásokban megtartják különállásukat. Különféle közös érdekek, különféle egységeket alakíttattak, s éppen úgy, mint az egyedek, az egységek között is a megegyezések mellett voltak különféle különbözőségek. A társas alakulatok egymással szemben különféle viszonyban álltak, s itt is végbement az erők összegezésének jelentősége. A társas élet tudatossáválásával egyidőben jelentkezett az a tünemény, hogy a harc tárgya már nem annyira a természet volt, mint inkább a más társas egységek. Az ellentétes egységek erejéhez képest az egységek újra összegezték erejüket, most már az ellenséges társaság erejének felülmúlása végett és céljából. Így az egységek mindegyre magasabb rendű egységekbe álltak össze, így jött létre a társas élet integrálódása. Először csak a mennyiségi integrálódás ment végbe, a másik, a minőségi, sokkal összetettebb folyamat, sokkal lassúbb menetű, hiszen még a mennyiségi egységesítődés folyamata sincs teljesen lezárva, még a mennyiségi fejlődés sem befejezett.

Hogy történetileg így történt-e a társadalmak kialakulása, az kétséges, de a fejlődés menetének ez a logikája. Tény, hogy az emberben kezdettől fogva kellett lennie történeti tudatnak.

Az embert öntudata és önmeghatározó képessége emeli ki a természet világából. Az emberben mindig megvolt a törekvés a maga eszméjének kifejezésre juttatására és a természet eszméjének fölénybe helyezésére. A társulási forma, amely legtöbbnyire mennyiségileg jelentkezik, az ember eszméjének szolgálatába igyekszik állítani a természetet. 

A mennyiségi integrálódással jár az, hogy akár az egyedi, akár az alsóbb fokú közösségi egységek az őket összefogó egységen belül bizonyos széthúzó feszültséget gyakorolnak.

Az ideális integrálódásnál „oly viszony áll be ugyanis a körben, amelynél fogva több önálló, egymással vonatkozásban lévő lénynek egymásra való tekintettel meghatározott helye és működése van, melyet egyik sem változtathat meg anélkül, hogy a többinek helyét, működését ne zavarná“ (Concha). Az integrálódás következménye, hogy egyik ember élete valahogyon kapcsolatba jön másokéval. Ez a kapcsolat nem mindig egymást kiegészítő, hanem nagyon sok esetben ellentétekre vezető, egymást támadó. A közösségben élők egymással viszonyban állanak, ez a viszony pozitív és negatív is egyszerre.

Amikor több ember él együtt, elkerülhetetlen, hogy ezeknek érdekeik és céljaik egymással összeütközésbe ne kerüljenek. Ami [az] egyik embernek érdeke, az a másikra nézve éppen káros is lehet. Ez a momentum megvan úgy a legkezdetibb, mint a legdifferenciáltabb társulási képződményekben. A kérdés csak az, hogy egy társadalom hogyan tudja az ebben rejlő veszélyt elkerülni. A nagyjában közös érdekek egy táborba tömörítik az érdekelteket: ez a társas egységek képződésének, de felbontásának is spiritus rectora: a társulás egységét megalkotó renden belül mindig fellépnek követelődző részérdekek, a legtöbbször több is, egymás ellen, és az egyre nagyobb intenzitású feszültség végül aktivitásba megy át.

Tudatkeletkezés

Amikor az ember valamilyen társas alakulatot képez, erre mindig elsősorban valami természeti tény kényszeríti, az alakulás azonban rögtön egy másodlagos és virtuális tartalmat nyer, és ez idővel mindinkább elhomályosítja az eredetit, amely a közfelfogásban e mögött háttérbe szorul. Az egyesülés ösztönös vonásával szemben előbbre nyomul a tudatos vonás. Ennek a tudatnak a tartalma jellemzi a társadalom minden megnyilvánulását.

A tudatkeletkezés menete nem töretlen, és eredménye nem tiszta, benne irracionális elemek keverednek racionálisokkal, tévedések találó ítéletekkel. S kétségtelen, hogy amikor csoport alakul bizonyos szempontból, ez a szempont bélyegét ráüti a keletkezett kollektívum minden akarat- és életmegnyilvánulására.

Embercsoportok akaratának rugója a cél tudata és belátása kell, hogy legyen, mégis a tömegakarat-nyilvánításokban az ösztön az, amely elől jár, s a tudat csak utólag igazolja, illetőleg mentegeti a tömegek tényeit, s kénytelen sokszor logikátlan ösztönmegnyilvánulásokkal kompromisszumokra lépni, azokat elfogadni, vagy szankcionálni, a végletek között összhangot keresni és találni, akárhogyan is, valami modus vivendit. És a tudat a társas életbeni állásfoglalását mindig az ösztön ės hangulat tényeihez alkalmazkodóan kénytelen módosítani

Tömegszerű jelenségek

Ez a tömegnek, a valamilyen egyoldalú részszempont szerint csoportba verődő embereknek akaratműködése és még a megszervezett társasképződmények életében is sok tömegszerű vonás van, a szervezett társadalmak pszichéjében is túlteng a hangulati elem, s ez is gyakran mutat fel tömegszerű jelenségeket. A társadalmak szervezetén belül, de azokat keresztezőleg is mutatkoznak tömegjelenségek, melyek egyrészt az egyes szervezett közösségek belső egységét bontják meg, másrészt a társas egyénen belüli tagozatok közt keresbek kapcsolatot. A tömegeket meghódító gondolat először csak a közösségek egyes rétegeiben ébredt fel, s terjedt el a más közösségek hasonló gazdasági, társadalmi vagy kulturális viszonyok közt élő rétegeiben. Az egyes társadalmak belső életében mindig van bizonyos nivellálódás, a hódító gondolat ozmózis-szerűen áramlik át a többi társadalmi rétegbe, míg az egész társadalom telítődik vele, csakhogy a különböző rétegekben különbözőképpen értékelik, de mégis mindenkinek gondolkodását foglalkoztatja, legyen a róla alkotott ítélet akár pro, akár contra.

Minden, az emberiséget meghóditó gondolatnak ez az útja, az igazságoké éppen úgy, mint a tévedéseké: a tévedésekkel keveredett igazságoké és az igazságokkal keveredett tévedéseké. De a tévedések diadalmasabb utat járnak, mert az ember fél a valóságoktól. Józan igazságok soha olyan fölényesen nem haladtak előre, mint téveszmék, melyeknek útját fantázia és a vágyak készítették elő. Az ember téved, és szereti tévedéseit, ragaszkodik hozzájuk, mert könnyebb illuziókban ringatózni, mint valóságokat teremteni, vagy értékelni, és azokhoz alkalmazkodni. S amint fölvetül egy fata morgana a tömegek előtt, annak tagjai egymást biztatva hitegetik, hogy nincs messze, hogy elérhető és a tömeg passzív hiszékenysége határtalan, az a hiszékenység, amely a legképtelenebb állításoknak, tanoknak, ferdítéseknek képes bírálat nélkül hitelt adni, viszont nem látja meg a legkézenfekvőbb, legvalóbb és legIetagadhatatlanabb tényeket.

Amiben a tömeg hisz, rajong, sohasem eredetibb igazság, csak az általános elfogadás kölcsönöz annak igazságszínezetet. A lelkesedés pedig képes bármit is szépre és bíztatóra színezni, főleg a reményeket és lehetőségeket. Ezért van, hogy a tömeghangulat tényekért és eredményekért még soha nem szállt síkra, legfeljebb csak akkor, ha azokban további lehetőségeket látott meg. A befejezett tények kevesebb munkát adnak a fantáziának, az elképzelésnek, mint a lehető tények, a várhatóak. A tömeg szórakozása, mint a gyermeké, az extázis a városban, a reménykedésben, a jövő kiszínezésében van. De a megvalósultakat unva elveti. A tömeg nem szeret tényekkel foglalkozni, mert csak akarata van, de nincs ítélete; tényeket pedig csak ítélettel lehet értékesíteni, míg az akarat meg nem lévő dolgokra irányul, melyekkel megvalósulásukkor esetleg nem tud mit kezdeni, annyival is inkább, mert a tömegben nincs kezdeményező képesség, akarata nem az ő akarata: a dühöngő rajongás, a tomboló szenvedélyek napjaiban a tömeg látszólagos akarata valójában a tömeg extatikus tehetetlenségében átvetített idegen akarat. A tömegek morálja a hiszékenység, a tömeg nem azonos önmagával, és a tömeg mindig bizonyos mértékben önmaga ellen érez, akar és cselekszik, rajta kívül álló akaratokat szolgál ki csak, melyek kihasználják a tömegfeszültségben rejlő erőt. A tömeg álmodik, mint a nyomorgó barakklakó arról, hogy majd pénzt talál, vagy mint a szűk jövedelmű kispolgár, hogy sorsjegyen nyer, esetleg a főnyereményt. S mindig vannak sorsjegyüzérek, akik megkötik a maguk üzletét, és akik biztosan nyernek. Általában az ember mindent hisz, hisz a hangzatos plakátoknak és ötletes reklámcéduláknak, akár egy borotvaszappan kiválóságát hirdetik azok, akár egy rögeszme egyedül üdvözítő voltát. És mindig a legképtelonebb dolgokban hisz, csodákban, amelyeket csak hinni lehet, nem megcselekedni. Ez a tömeg tragédiája.

Tömegek egymás ellen

Másik tragédiája pedig: tömegek egymás ellen. A tömegek állásfoglalása mindig indulati, tehát túlzás. Mai életünk pedig a legképtelenebb szívtelen túlzások közt csapong. A túlzás mindig támad, s elsősorban az ellentett túlzás ellen, de a végletek versenyében felőrlődik, ami a végletek között van: a nyugodt rend és biztonság. A világ mai felkavart állapotában nam erre törekszik, a fölfokozott izgalmak állapotában a már-már csődöt mondott formák ellentétet akarj± megtalálni csupán, s nem tudja megvonni azt a kört, amelyben minden vágya és minden igénye kölcsönös lemondásban és engedékenységben egyensúlyba jut. Egy elsietett túlzás antitézisét keresi ma a világ, tehát egy legalább ugyanolyan intenzitású, de ellentétes irányú másik túlzás. De egyik tévedést egy másik ellentétes irányú tévedéssel felcserélni, nem jelenti azt, hogy az igazságot találtuk meg, az igazság nem a tévedés ellentéte, tévedések ellentéte másik tévedés, az ellenkező póluson. „Az igazság sohasem állt a többség pártjan“ - mondta Ibsen, s ez annyiban való, hogy egy állítás, egy tétel, egy elmélet pusztán azzal még nem válik igazsággá, hogy mindenki annak hiszi és vallja. A tömeg igazságai ilyen igazságok, amelyeket szenvedély és hangulat azoknak nyilvánít: a tömeg állásfoglalásaiban nem tekint értékmérő, értékelési alapja önmaga csak, minden kontroll nélkül. Tárgyilagosan semmi önmagát nem minősítheti, de a tömeg önmagáról ítél minden fórumon.

A tömegember

Korunknak természetes képződménye tömegek keletkezése, a tömegember típusának kialakulása. Az élet bizonytalan és rendezetlen volta, az általános szellemi és erkölcsi kavarodás, amelyben a meglévő keretek nem tudtak rendszert teremteni, nem tudtak sem statikus, sem dinamikus rendet formálni, az amúgy is meglevő bizonytalanságérzést egyre növelték az emberben. Ebben az állapotban az ember, az egyén önmaga, értéke szerinti helyét nem tudta megtalálni, és nem volt számára olyan keret, amelyben megnyugvással elhelyezkedhetett volna. A meglévő társas formákban nem volt meg értéke szerinti helye, más kereteket keresett tehát magának, a tömeget, amelyben egyénisége felszívódhatott, mert ugyanakkor színvonala aránytalanul süllyedt, A tömegember a többséghez húzódik, mert fél egyedül, és tehetetlen önmagában. A sok hiábavaló kockázatban kimerülve, elfásulva oda vonzódik, ahol nem is annyira veszélyes, mint inkább felelősség nélkül úszhat az árral. A felelősségtől való félelem az, ami a tömegeket összeveri; a tömegben az egyéni érték és az annak megfelelő magatartás erkölcsi kötelezettsége konzumálódik, s beléolvad a tömeg erkölcsébe, amelynek tartalma: együtt a többivel, s kerülni a közülük való kiemelkedéssel járó veszélyt és kockázatot. De aki ki tud lépni a tömegből, és fölébe tud emelkedni, az mindent, megnyert, de nem a tömegnek, hanem önmagának; a tömeg érdekei és igényei előtte közömbösek, érdekeit elfogadhatja a tömeggel, mint a tömeg érdekeit, melyért az önmagát áldozta fel.

A tömegben irányítatlan erő és akarat működik, a tömeget nem tudat mozgatja, hanem vak ösztön és szenvedély, a tömeg nem tudja, mit akarjon és mit cselekedjen, ezért van szüksége vezetőkre és irányítókra, akik a maguk akaratát akartatják és hajtatják végre vele. A tömeg, bárminő is annak összetétele, nem képes önmagát vezetni, de mennyiségénél fogva potenciális energiát tartalmaz, mely rugalmas, jól irányítható és vezethető. A tömegembernek nincs logikája és történeti szemlélete, csak homályos akarata, amelyet követ, még ha ez az akarat került is külső befolyás alá: az események előzményeit nem ismeri, nem értékeli, magatartára ezért ingadozó, tényeinek nincs logikai előzménye és alapja. A tömeg lelkiségének tartalma; ösztönöktől felkeltett és táplált igények, amelyek kielégítve konzumálódik, mert a tömeghangulat, mint minden hangulat, sohasem időt álló dolgokért lobog.

Tömegtragédiák egész sora vonul végig a világtörténelmen, a nagy emberi kitörésekben, a forradalmakban és azok csődjében, vagy győzelmében is, mert a győztes forradalom önmagát legalizálja ugyan, de amikor ezt teszi, önmagához méri hozzá önmagát, holott semmi önmagának józan mértéke nem lehet. S a nagy tömegkitörések értékes eredményeit is csak a tömeg szellemétől idegen, független, azon kívül és fölül álló felfogás tudja csak rendbe tenni.

Ma általános típus a tömegember típusa, tömegmozgalmakon kívül is. Egy más erkölcsiség alakult ki, a tömeg erkölcse, amellyel a mai kor embere megerősödött. Az igazságállítás erkölcse ez, mely nem igazságot keres, hanem önkényesen konstruál meg igazságfogalmakat, amelyek azonban mint nem felismert, hanem gyártott fogalmak, nem időt állóak. Egyetlen nemzedéket is alig képesek kiszolgálnį, elavulnak, de helyükbe más kerül, éppen olyan harcok közepébe, mint a megelőző.

A tömegember, ha csalódott, az ellenkező végletbe csap át, pedig ha valaminek helytelenségéről győződünk meg, ha valami tévedésnek bizonyult, még nem következik, hogy a szöges ellentét a való, az igaz és a jó. Az igazság nem vesz részt a végletek csatájában. Ha nem áll az egyik oldalon, ebből nem következik okvetlenül, hogy az ellenkezőn fellelhető.

*

In Nemzeti Figyelő, 16. évf., 41. szám (1942. október 11.), 1-2., 43. szám (1942. október 25.), 3-4., 49. szám (1942. december 6.), 3-4.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés