Az első kapcsolat kialakulása

Az ember nem él izolált életet: az emberi érdekek ellentétesek egymással vagy megegyezőek, de mindenesetre egymással összefüggésekbe, kapcsolatokba kerülnek, és ezek a kapcsolatok a fejlődéssel egyenes arányban egyre kiterjedtebbek lesznek, elmélyülnek, és mind szorosabbakká és szorosabbakká válnak. Az ember élete küzdelem a természettel, és amennyit a természettől elhódított, azt emberrel szemben kell megtartania. A primitív ősállapotban az emberek és az emberi társas-egységek egymás közti érintkezése csak a háború; az elsődleges társadalmi szervezetek egymás ellen jöttek létre, támadó vagy védelmi tendenciával. Amint azonban az önmagáért való kultúra első fénypontjai megjelentek, az egységalakulás egy más, magasabb rendű tartalmat nyert. A. védelmi és támadó tartalommal kialakult társadalmi egységek érdekei ekkor már más, békés, együttműködő kapcsolatokat is megköveteltek a különböző, de egymást kiegészítő érdekű társas egységek között. A magasabb rendű életviszonyok szorosabb és nagyobb tömegű ember együttműködését igényelték; az ember útja a gyűjtögetéstől a nomád életformán át a letelepedésig többfokú egységnek magasabb egységgé - család, nemzetség, törzs, nép - való összeverődésével járt. Népek közt eleinte csak ad hoc kapcsolatok létesültek, a népek viszonyát nem szabályozta hasonló megfontolás és érdek, mint amely az alsóbb fokú egységek fokozatos integrálódására vezetett. A népekké alakuló embertömegek szerkezete mindenütt nagyjában hasonló volt, de ezt nem vették észre, és nem találtak alapot, hogy a háborún kívül más természetű kapcsolatokra is lépjenek egymással.

Még a legkezdetlegesebb kultúrákban is bizonyos fokú egységre való törekvés fejeződik ki, és a különálló, szétszórt társadalmak között legelőször a művelődés egysége jött létre, s ezt fejlesztették és rögzítették azután az intézményesen kiépített kapcsolatok, amelyekben a szellemi és a politikai együttműködés elve egyaránt érvényesült. Hogy a sorrend ez volt-e, nem állapítható meg minden kétséget kizáróan, de nagyan valószínű, hogy időben előbbi volt a művelődés egysége, s először az azonos eredetű és kultúrfokú népek adták fel egymással szemben szellemi különállásukat.

Európa szellemi egységének ősi alapja

Európa élete plasztikusan mutatja meg az egységigény és ennek megvalósulása egymásutánját. Európa történetében a hellén világban valósult meg először a művelődés egysége; a görög kultúra az egységigény kifejezése, a római pedig ennek az igénynek szervezésbeli realizálása. A hellén világ a maga törzsi tagoltsága ellenére is, szellemében egységes, s ezt a görög szellemet terjesztik a nagysándori hódítások, melyeknek következménye a keleti és a görög kultúra keveredése. Másrészről Róma folytatja tovább politikai eszközökkel a görög művet; Róma volt az első hatalom, mely az egész művelt világot szervesen egységbe foglalta, először minden hivatástudat nélkül, pusztán csak hódításvágytól sarkalva, majd megszületett az imperium gondolata, amely a pax Romana eszméjévé finomodott, s az ősi nemzeti jog, a merev ius civile helyét, az összbirodalmivá egyetemesedett ius gentium, vagy naturae foglalja el, amely, mint egyetemes emberi jog, az újkor hajnalán megszülető nemzetközi jog magvát alkotja.

A római birodalom adminisztrációs egységének megbomlása után a kereszténység vette át az egység gondolatát, a szellemerköcsi világegység eszméjének hirdetését. A keresztény középkorban ez a két gondolat közös úton járt, az időnként megismétlődő nagy kísérletek ezt a kettős missziót képviselték. A nagykárolyi műnek csak nyomai maradtak meg a rá következő általános széthullás korszakában, és [a] civitas Dei ágostoni eszméjéből kisarjadzott II. Szilveszter-III. Ottó féle világterv, csak tervnek maradt meg. Ezzel szemben a középkor és az újkor határán keletkezett nagy szellemi és vallási mozgalmak az emberiségre nézve egyrészről atomizáló, másrészről azonban egyesítő hatással voltak. Az egyes társadalmak egységét megbontották, de az azonos felfogású szellemek földrajzi távolság és nemzeti különbség ellenére megtalálták egymással a kapcsolatot, az összes európai nagy humanisták levelezésben állottak egymással, és állandó volt az érintkezés a nagy európai reneszánsz udvarok között.

A rendi szerkezetű társadalomban az egyes rendek egymástól el voltak zárva, azonban a városok élete távolabbi kapcsolatokat igényelt. Az iparos és kereskedő városi polgárságnak szüksége volt piacokra produktumainak elhelyezésére, és már korán bizonyos mértékű forgalmat bonyolított le távol eső vidékek között. A piacok közlekedést kívántak, kialakultak a keletet és nyugatot összekötő nagy kereskedelmi útvonalak. Az egyre szélesedő körű forgalom életre hozta az észszerű értékkezelés módjait, a váltót, az átutalást, a modern könyvvezetést, a fiókvállalatokat, az érdekvédelem intézményes biztosítását a távoli területeken; az itáliai kereskedővárosok állandó érdekképviseleteket, konzulátusokat állítottak fel keleti piacaik mellé. Az intézményes és állandó nemzetközi kapcsolatokat először a kereskedelmi élet teremtette meg Európában.

Kereskedelmi érdek fordította a kíváncsiságot a távol eső földrészek felé; a korai felfedezéseket részint a rejtelmes kelet kincseinek megszerzése, részint a hithirdetés küldetése inspirálta. A középkor földrajzi világképével szemben, az általános és hivatalos felfogáson belül, és annak ellenére is éltek bizonyosságra és beigazolásra váró sejtések és visszaemlékezések az arisztotelészi világképről, amelyek végülis Amerika felfedezésében teljesedtek ki. Az emberi érdeklődés köre földrajzilag kiterjedt, az ember egyre otthonosabban és biztosabban mozgott és közlekedett már nemcsak a szárazföldi, hanem a tengeri útvonalakon [is], amihez hozzájárult a technikai ismereteknek, felfedezéseknek a szaporodása. Az emberi megismerés nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is egyre egyetemesebb és általánosabb, átfogóbb jellegű lett.

Az újkori élet egyetemessége

Az újkor végének irodalma már az egész újkori, anyagi fejlődés szellemi, társadalmi eredményeit, következményeit összegezte. A szellemi élet fejlődésének iránya enciklopedikusabb lett, észszerű egységbe és rendszerbe foglalta, megmagyarázta a tények jelentését, és követelte a társadalom életének a tények értelmében való berendezését, s annak végső elveit, rendszerét és természetét igyekezett megismerni és megismertetni. Montesquieu államtana, Quesnay, Turgot, Smith Ádám gazdaságelmélete, mind az újkori élet összetevőinek eredői voltak.

A legújabb technikai és gazdasági fejlődés még közelebb hozta egymáshoz a különböző földrajzi és gazdasági egységeket, a kapitalista fejlődés, az egész világot behálózó gazdasági érdekeltségek, az óriási hatóterületű nagyvállalatok, emellett a közlekedés eszközeinek tökéletesedése, kiterjedése, meg a gondolatközlés legújabb technikai megoldásai már nem ismernek határokat és falakat, s az emberi munka és alkotókészség minden eredménye ma már szinte napok alatt az összemberiség egyetemes kincsévé válik, s ezeknek egyetemessé válását a fejlődés mai állapotában már semmi sem tudja megakadályozni.

Ma már a művelt világ bizonyos fokú gazdasági és kulturális egységet mutat, de ennek az egységnek a tudata nem olyan fokú, mint amilyen fokú maga a meglevő egység, és az ember tudatos akaratával még nem helyezkedett el a világban úgy, ahogy a tények azt lehetővé teszik. Az ember állásfoglalása a tényekkel szemben inkább érzelmi és ösztönös, mint tudatos és megismerő, bizonyos érzelmi aláfestésű előítélettel közeledik a tényekhez, amelyek bár kétségtelenül vannak és letagadhatatlanok, mégis előítéletétől vezetve azokat vagy letagadja, vagy pedig helytelenül értelmezi, azoknak nem azt az értelmét látja meg, amelyet tiszta logikával meglátni egyedül és kizárólag lehetséges. Az emberből általában hiányzik az egységes egészbenlátás tehetsége, jóllehet a tények világa ezt már teljes mértékben lehetővé tette. A szellemi fejlődés magasabb fokán van csak egységlátás. A primitív állapotban élő ember meg tud nevezni rengeteg állatfajt, de nincs szava az állatoknak általános fogalmára: és ez a primitív vonás bizonyos mértékig megvan a civilizált emberben is. Nem tud felmelkedni a szintetikus szemlélet magasságára, észrevételeit nem egységesíti rendszerbe, szemléleti. Módja nem a szintézis, hanem a merev antitézis.

Pedig a gondolat történetében a tények felismerését már korán követte a szintézis, a tények összegezése és azok elveinek megállapítása időről időre, korszakról korszakra megtörtént, de nem lett általánosan ismertté a szintetikus igazság. Minden mennyiségi fejlődésre rákövetkezett a szintézis igénye, és Ézsaiás prófétától a krisztusi világegység eszméjén, a dantei társadalomszerkezeten, az erasmusi kultúrfelfogáson át a legújabb nemzetközi jogi elgondolásokig minden válság ellenére is megújulva és követelően lépnek fel az örök igények és tervek, melyeknek megvilágításában a világválságok tulajdonképpeni tartalma: egy nagy világharmónia kibontakozásának lehetősége.

A történések kölcsönhatása

Az ember, akár mint egyén, akár mint többé-kevésbé szervezett egység, egyre kevésbé él izolált életet, a jelenségek többé nem lokalizálhatók, az érdekek annyira szervesen egymásba kapcsolódtak, hogy ma már a fejét bárhol is felütő válság kiterjed az egész világra; ami valahol történik, az egész világon, az egész világgal történik. A lokális jelenségek sem mások, mint a világgal történő eseményeknek valamely kisebb egységben való megjelenése. Másrészt a nagy szerkezet bármely részében beálló kihagyás, vagy zökkenés az egész gépezet zavartalan működését akadályozza vagy bénítja meg teljesen.

Általános és a mélységben gyökerező jelenségekre nem lehet csak a felszínen és valamely részletben hatni. A jelen nagy kérdései világkérdések, s az ezekre adott felelet sem lehet más, mint egyetemes érdekű és érvényű megoldás, mely a kérdéseket egész kiterjedésükben oldja meg. A mai élet tényei szintézist követelnek, és többbé nem elég csak valamelyik részében oldani meg egy problémát.

Jelezte ezt már a múlt fejlődése, s ehhez a fejlődéshez nagyjában igazodott is az ember tudatos állásfoglalása is, bár nem olyan mértékben, mint azt a tények állása megkövetelte. A nemzetközi élet szervezete kezdetben az erőviszonyok játékának feltevésén, az egyensúly elvén épült fel, de meg kellett ismerni azt a tényt, hogy az államok és általában emberi egységek között nemcsak politikai kapcsolatok vannak, s ezek sem pusztán kölcsönösek: számtalan szövevényes, a legkülönbözőbb módokon egymásba kapcsolódó érdek teszi ki az államok egymásközti valódi életét. A huszadik század nagy elméleti elgondolásai, melyek három sikertelen kísérletben jelentek meg, ősidők óta élő emberi vágynak nem az utolsó inkarnációi voltak, amelynek teljesedésétől ma látszólag távolabb állunk, mint bármikor is ezelőtt. Ne feledjük azonban, hogy minden kísérlet, még ha sikertelen is, biztató jel, és minden egyes kísérletben valamivel közelebb jut a gondolat az eredményhez. Minden kísérlet a leghelyesebb útnak és módnak a keresése, keresése az elgondolás és a kivitel közötti összhangnak, és minden kudarc egy-egy fonák kivitelnek a kiküszöböléséhez vezet. A haladás maga nem más, mint folytonos eliminációs művelet, folyamat, mely egyre jobban megközelíti az egyetlen és kizárólagosan helyes és lehető megnyugtató eredményre vezető eljárást.

A küzdelem és a szenvedés az ember történetében olyan tény, amelynek létével számolni kell, de az emberi szenvedések kiterjedt mérete, általánossá, egyetemessé válása új horizontokat nyitott meg. A ma válsága közös válság, egyetemes próba, kísérlete egy az eddigieknél valamivel teljesebb és véglegesebb megoldásnak, százféle hangú, de egyetlen értelmű segélykiáltása egy világnak, amely egésszé akar lenni, a világ részeinek, amelyek valamilyen rend szerint akarnak egymáshoz állni, olyan rend szerint, amely nem ellentét és nem különbözőség, hanem harmóniája és szintézise mindennek, ami szerteszéjjel hever. Az ember örök válsága, a mai válság is, jel és tünet; a válság ténye emlékezteti az embert arra, hogy ember voltának valamivel még tartozik, és ennek a tartozásnak a mértéke akkora, amekkora a válság kiterjedtsége, s a ma tényei nem itt vagy ott előforduló zökkenőket, kihagyásokat jeleznek, hanem általános zavart, amelyen nem segít egy-egy alkatrész kijavítása, vagy elvetése. A világ és az élet egy és egész, s az embernek ki kell emelkednie a részek egymás közti súrlódásainak gomolyagából, s fel kell emelkednie olyan távlatokba, olyan magasságba, ahonnan azt mint valóban egészet és teljest látja meg.

És az ember a mélységből a magasság felé tárja karjait, hol fény s egyre szélesebb horizont tárul elé, melyben minden együtt van, és kontraszt nélküli harmóniában tartozik össze.

Il. Tévedések - ellentévedések

A tények és az emberi művek szintézis felé mutatnak, azonban az ember nem tudja ezt az irányt követni. Az ember magatartása a kultúra egyre erősebben kihangsúlyozódó egységével szemben még mindig elmaradt és részszerű.

Az ember tudatos akaratával is elhelyezkedik valahogyan a fejlődés vonalán, de ez az elhelyezkedés nem olyan értelmű, mint maga a kérdéses vonal. A benyomások észleléséhez, tudatbeli megjelenéséhez bizonyos időbeli távlatra van szükség. A fizikai jelenségeknél, mint a fény, vagy a hang, egytized másodperc az az idő, amennyi ahhoz kell, hogy az érzékszervek a korábbi benyomás hatása alól felszabadulva, megkülönböztetve vegyék fel az új ingert. Más jelenségeknél még hoszszabb ez a tehetetlenségi idő, de az ember mindig sietett, és ma talán még jobban siet, mint bármikor; összekeverednek előtte a képek, furcsán egymásba nyomulnak, és nem lehet belőlük a történések egymásutánját, rendjét kiolvasni.

A gondolkodás válsága: a tévedésekkel szembeszögezett ellentévedések, tévedések maguk is, és nem is sokkal másabbak, mint az eredetiek, amelyek ellen keletkeztek. És az ember mindig azonosul a tévedéseivel, bármilyen oldalú tévedéssel. A szükséges kritika megbénult az emberi szellemben, mely feltétel nélküli megadással tekint minden elé.

Az ember magatartása a világgal szemben nem szorítkozik csupán a szemléletre, hanem a világ jelenségeivel szemben mindig valamiképpen állást foglal. A tényeket igyekszik megismerni, és e megismerés alapján határozza meg önmaga helyét a világban. Az élet jelenségeivel szemben nem áll tétlenül, hanem bírja azokat; helyesli vagy helyteleníti, igenli vagy tagadja. Mindig valamilyen várakozással tekint az élettel szembe: igényeket támaszt vele szemben, elgondolásokat épít fel a világ szerinte helyes állapotáról, és összehasonlítja vele a meglévő állapotokat. Ez az állásfoglalás a világnézet, a világról való vélemény. Kettős oldala van. Az egyik: milyennek latom a világot? A másik: milyennek akarom, milyennek szeretném látni? És az egyiket mindig párhuzamba állítjuk a másikkal. De a kettő sohasem halad együtt. Soha semmit nem találunk olyannak, amilyennek azt kívánjuk. Mindig hézag, eltérés van a meglévő és az óhajtott állapot között.

Szétszóródottság és tömegbe verődés

A mai kor szellemi feladata a tényekben megnyilatkozó gondolat kifejezése lenne. Mert a közelmúlt és a jelen tényei szükségszerűen mutatnak valamilyen egyetemes értékű igazságra, de ma még nem jutott el az emberi vizsgálat odáig, hogy a tényeket összegezze, s ezekből valamilyen új érvényes elvet olvasson ki. A ma emberének állapota az egységes vezető eszme hiánya miatt a szétszóródottság, és ugyancsak ez okból a tömegbe verődés. A múlt század gondolatirányai az egyéniség kultuszát a megengedhetően túl hajtották, túlzásba vitték. A társadalom ennek következtében egyedeire bomlott szét szellemileg. Az egyénnek az individualista filozófia megengedett mindent, amit egyénisége, egyéni érdekei megköveteltek. A magas eszmei forrásból kiindult szabadság gondolata a valóságban szabadossággá fajult. Az ember magatartására nézve az érdek szempontja lett a döntő, és minden tényének igazolására ez szolgált, de ez az érdek csak a legszűkebb értelemben felfogott egyéni érdek körére szorítkozott. Közösségi érdeket, magasabb emberi eszmét nem ismert. Az emberi tények pedig nem voltak méltóak azokhoz a gondolatokhoz, amiket hangoztatott. A közösségi gondolat hiányában az ember tulajdonképpen magára volt hagyatva. Általános típus volt a saját magáért, és csak saját magának élő ember alakja, kitől idegen a társadalmi szervezett együttműködés eszméje. Tulajdonképpen semmiféle eszménye nem volt egyéb, mint önmaga. A bekövetkezett tények azonban nagyon egyedül találták minden segítség, minden támpont nélkül. A megtagadott eszmékhez, az eszményekhez, emelyektől elfordult, már nem találta meg a visszautat. Rádöbbent önmagában való gyöngéségére, és rájött arra, hogy a több ember nagyobb erőt tud kifejteni, mint az egyes ember önmagában. Ráeszmélt, hogy az elkülönülés elgyengülésre vezetett, s ezért most az ellenkező állásfoglalásban keresett menedéket. Az eszmei alapot azonban nem tudta megtalálni. A szétszóródott ember most már kereste a többségben való erőt, de, csak tömeggé tudott összeverődni, nem pedig szerveződni.

Az egyén túlhajtott kultuszából átcsapott az ellenkező végletbe, az egyén teljes elnyomásában keresett megoldást. Pedig abból, hogy az előbbi ferde és helytelen eredményekre vezetett, még nem következett volna az, hogy a második álláspont csak azért, mert az elsőnek szöges ellentéte, feltétlenül helyes és hatásában áldásosnak bizonyul, de aki a hamisban csalódott, az az igazban sem akar többé hinni.

A tömeg botorkálása

A tömeg nem valamely gondolat, nem valamely eszme jegyében szerveződik, hanem azt csak a hangulat, az indulat sodorja, veri össze. Nem magasabb gondolatok után megy, hanem csak hangulatai, illetve azok után, akik hangulatait irányítják és vezetik. Vezetőre mindenkinek szüksége van, de a tömegember elvesztett a szeme elől minden eszményt, ami egyenes vonalon jelölte volna ki az útját, és így mozgása nem más, mint botorkálás a hangulatok zegzúgos vonalú pályáján, és sem útját, sem az annak végén váró célt nem látja.

Az ember az ismeretlenben erre-arra tévelyeg: itt ezt, ott meg amazt látja, egyik oldalról ilyennek, a másik oldalról olyannak. Mint a mesebeli hármas útelágazás előtt, úgy áll meg tanácstalanul, s nem tudja, merre menjen: mindegyik vezethet jóra is, rosszra is. Nagyon benne él az emberben a tisztánlátás vágya, de mennyi minden van, ami elveszi a tiszta látást! Feladatok tornyosulnak eléje, amelyekbe belefog, de nem tudja véghezvinni, mert nem ismerte meg, sem pedig önmagát. Úgy kezd el mindent, hogy nem tudja, vajon képes lesz-e végig is vezetni azt, és milyen eredményre juthat vele. Az ezerarcú élet ma ezt, holnap azt a képét mutatja, villantja meg előtte, s összekeverednek szemében a látottak. Ha valamibe beléfog, valamitől vár valamit, rájön, hogy hiábavaló, és akkor mást keres. De a végén mindenbe belefárad, s nem tesz mást, mint él a világban. Azt lehet mondani, az emberi élet határa: azok a tévedések, amelyek között az ember szellemi élete mozog. Az ember mai válsága nem politikai, gazdasági válság, hanem erkölcsi válság, az értékelésben való gyengeség és ingadozás. A tények immár kétségtelenül tárnak elénk pozitívumokat és negatívumokat, és az ember képtelen a következtetést logikusan véghezvinni. Azoknak a tételeknek mindegyike, amelyekben az ember és világ mai állását legújabban megfogalmazták, egy másik oldalról nézve sajnálatos tévedésekként, félreértésekként tűnhetnek elénk.

Nagyon nehéz feladat egy átlagembernek az, hogy önállóan találó értékítéletet alkosson, sőt el nem képzelhető, hogy erre képes lenne. Az értékelés mindig összehasonlítás, viszonyítás valamilyen értékmérőhöz. Az átlagember, a tömegember nem állít fel önmagában értékmérőket, hanem adott minták szerint értékel, és ezekhez a mintákhoz görcsösen ragaszkodik, mert kényelmesebb valamit belekényszeríteni egy meglévő keretbe, az előítéletek Prokrusztész-ágyába, mint a tényeknek megfelelő szempontokat és irányelveket meglátni.

A válság nem a tények kedvezőtlen alakulásában áll. A tények egy egységes világforma kialakulására mutatnak, de ezt a mai kor embere nem tudja felfogni, s amikor tényeket értékel, ezt mindig valamilyen oldalról teszi, s ha meg is látja magukat a tényeket, nem látja meg azoknak értelmét és összefüggését, hanem csak valamilyen egyoldalúan értelmezett teóriákat, előítéleteket akar velük bizonyítani. Az emberi élet minden kérdése sokoldalú és egyetemes, de az előítéletes beállításban csodálatosan leegyszerűsödik, egyetlen részletkérdés megoldásával : egy egész szövevényes kérdéskomplexum tűnik fel megoldhatónak. És hogy melyik részlet legyen a punctum saliens, ez bontja meg az emberi állásfoglalás egységét.

Az előítéletek járványa

Az előítéletek átszínezik a tényeket, amelyeket az ember mindig valamilyen előítélet gyújtópontjában, annak megvilágításában lát csak meg. Az előítélet pszichózis, járvány, amely könnyebben és mélyebben ver gyökeret a tömegek, mint az egyes ember gondolkozásában. Amellett a tömeg mindig valamilyen érzelmi, hangulati nyomás alatt verődik össze, a hangulat és érzés pedig mindig hullámzó és egyoldalú.

De az élet teljességét valamilyen rész álláspontjáról ítélni meg, valamilyen harmadrendű, kétes értékű biológiai feltevés, egy kiragadott pártpolitikai jelszó, mozgalmi ige, indulatszó, ködös eredetű legenda szempontjából, éppen olyan groteszk, mint a kocsiversenyek színei alatt indítani világnézeti harcot.

Ez a kocsiversenyláz, mely a társadalmak életében örökös, és amely az emberiségen belül tömegeket állít egymás ellen harcba, előítéletet hív ki előítélet ellen, tévedést tévedés ellen. Mert az izgatott tömeghangulat és a gyűlölet, a rajongás vagy a féltékenység hatása alatt minden tömegjelenségnek megjelenik az ellenképe az antipóluson, a másik végleten, de a végletek nagyon is hasonlítanak egymásra, mert az ember a másik, az ellenkező oldalon sem tud más lenni, mint ami volt az egyiken, és amit az egyik tévedés megkímélt volna, azt felégeti a másik, amelyik bár ellenkező irányú, de éppen olyan tévedés.

A világ léte és története valamilyen egyetemes érvényű gondolatot magyaráz, és az emberiség történetében oly gyakran jelentkező válság nem egyetlen részletkérdésnek a felvetődése, nem egyetlen helyi fájdalomnak a segélykiáltása, nem egyetlen seb elüszkösödése; válságnak, háborúnak, szenvedésnek nagyon messziről induló okai vannak, és nagyon régi bűnök bűnhődnek benne.

Az emberi szellem igazi tragikuma, mondhatjuk tragikomédiája a tévedésekben való szilárdságban, a tévedésekért való megadó kiállásban van: soha értelmes valóságokért nem küzdött olyan erősen ember, mint amennyi lelkesedéssel és rajongással tömegek tudnak tévedéseket védeni, azokért mindent odaáldozni, kockára dobni, és a legtöbb áldozatot, a legtöbb emberi szenvedést az emberi korlátoltság, a tévedéseknek egymás elleni harca okozta. Egy-egy előítélet egész korszakok, egész nemzedékek gondolkozását inficiálja, állásfoglalások támodnak mind ellene, mind mellette, s egy-egy részletkérdés körüli vélemények és ellenvélemények kizárólagos tartalmává lesznek egy egész korszak szellemi ítéletének, amelynek válsága a legképtelenebb excessusokban, kilengésekben jelentkezik.

Eszméket, elveket gyártanak, melyeket erőszakkal akarnak elfogadtatni és érvényesíteni, melyek megbontják a szellem, a kultúra egységét, holott minden elvnek éppen az a hivatása, logikus rendeltetése, hogy egységet teremtsen a maga abszolút igaz és érvényes voltával, nem pedig erővel és megfélemlítéssel. De a széttáruló horizontra tekintő ablakokat foltozott előítéletek függönyözték el, és nem tudjuk, vajon letépik-e ezeket onnan valamikor, vagy pedig hasadásaikra újabb tévedéseket varrnak, s ha pedig szétfoszlottak, másokat tesznek-e a helyükbe?

III. A kultúra paradoxonja 

A világ nem addig tart, ameddig az ember ellát benne. Az a kör, amelyet az emberi szem belát, nem a teljes kör, de ez a kör növekszik, tágul azzal a magassággal, amelyből körülnézünk a világban. Az ember felemelkedve egyszerre, együttes összképben látja meg mindazt, amit bejáráskor egyenként, egymástól független részletekben lát. Az egységes kép, a részek összefüggése csak távlatból, magasságból tűnik elénk. Az emelkedéssel, a szemlélet magasságával, a távlattal a horizont szélesedik, a megfigyelés többet von észlelete körébe, a szemlélet egyetemesebbé válik. Az ember tudatában halad, de nemcsak halad, hanem emelkedik is, és ebben az emelkedettségben, a tudat kiterjedettségében közelítheti meg az egyetemes és átfogó szemléletet, ha teljesen el nem is éri. Az emberi szellem logikus, azaz az ember történetében lát, emlékezik, de nemcsak történeti logika van, hanem térbeli, szintetikus logika is. Logika van nemcsak a dolgok egymásutánjában, hanem egyidejűségében is, okság és összefüggés van a történésben, az emlékezésben, de van ugyanakkor, egyidőben meglévő tényekben is. És nemcsak az ember emlékezik, hanem a természet is, az egész élő világ, amennyiben az élet minden jelensége történeti és oki összefüggésben van előzményeivel, és minden tény úgy fogható fel az emberi gondolatban, mint valamely elvnek a továbbképzése. Az egyes ember története, sorsa megegyezik az embernek, mint genusnak és mint ideának történetével, amely egységes, s egységének tudata jelenti egyszersmind az ember eszméjének kiterjedtségét és emelkedettségét, azt az emelkedettséget, amelynek távlatából egy kiterjedt világ képe, mint egység és mint szerkezet tűnik elénk. A normális (nem átlagos) emberi szemlélet összefoglaló: magába foglalja az összes időbeli előzmények és az összes térbeli egyidejű kapcsolatok rendjét; az emberi gondolkodás nem más, mint logika és szintézis, egységlátás időben és térben, vertikálisan és horizontálisan. Ez az adottság az, ami az embert fölébe helyezi a természetnek, az anyagi világnak.

Az ember útja a kultúráig

Az ember története a természettől indul el, de a természettől fokról-fokra függetlenítette magát azzal, hogy nem maradt meg azok közt a határok közt, amelyek számára a természettől kezdetben adva voltak, hanem fokról-fokra, legalább részben ura lett a természetnek, módot és lehetőséget talált arra, hogy a természet kedvezőtlen jelenségeivel szemben védje magát, más természeti tényeket pedig mint eszközt, lehetőséget használjon ki. Az ember nem természetrajzi species, a természet felett áll, tudatos, célszerű és magasabb fokú erkölcsi magatartást tanúsít, azaz kultúrát teremt. És a valóban emberi embernek emberi mivoltánál fogva erkölcsi igénye, követelése a kultúra. Azokat a lehetőségeket, amelyeket a természet nyújt az ember számára, valahogyan ki kell használni, s alacsonyabb fokon az emberi akarat nem is irányul másra, mint erre. Az emberi művelődés, a kultúra, amely nem más, mint a művelt ember eszményének, az ember szellemi igényeinek szolgálata, törekvés a tökéletes ember eszménye felé, csak a kedvező természeti adottságok mellett tud keletkezni és virágzani. A barlangi emberben megvolt a szellemiség művészi kifejezésére irányuló vágy, amit a sziklarajzok emberi embernek emberi voltánál fogva tanúsítanak, de az átgondoltan felépített őskultúrák rendszerei ott keletkeztek először, ahol a természet ridegsége nem szorította az embert egyedül csak fizikai elsődleges igényeinek (élelem, ruházat, stb.) kielégítésére, hanem ahol a természet mindezt könnyebben megadta és így nem kötötte le az embernek minden erejét ezek megszerzése - az előázsiai termékeny folyóvidékeken.

A megélhetés könnyebb volta itt az igényeket kiterjesztette az elsődleges szükségleteken túlra: kényelem és jólét állott be, az erőket nem kötötte le maradéktalanul a létért való küzdelem, s így meg van adva a lehetőség először a fizikai jólét, sőt fényűzés megteremtésére, majd ezt követően a magasabb rendű ismeretek elsajátítására, azoknak művelésére.

A kultúrák életében, fejlődésében mindig megfigyelhető ez az úgynevezett kettős ütem törvénye, mely a fejlődés magasabb fokán talán más módosultabb formában ugyan, de mégis mindvégig érvényesül. És amilyen arányban csökken a megélhetésért való küzdelem, olyan arányban erősödik a művelődés fejlődése.

Az első lépés mindig a természet világának megismerése, s ezt követi a megfigyelés útján szerzett ismeretek felhasználása, alkalmazása. Magasabb fokon a megismerést az, ismeretek rendszerbe foglalása és az egész rendszer alapgondolatának megfogalmazása követi, azaz az ismert tények segítségével egy olyan általános érvényű gondolat megalkotása, melynek ilyen voltát alapul elfogadjuk, és amelyből így következtetéseket vonhatunk le.

Így épül fel a tudományoknak a rendszere: a rendszerbe foglalt ismeretek után, következik azoknak elmélete, s az egészet. betetőzi magának az ismeretnek az elmélete, mely alatt az összes szaktudományok szerves és egységbe foglalt egészet alkotnak. Ez az ismeretek fejlődésének menete.

A fejlődés kétféle iránya

A fejlődés iránya majd fölbontó, majd egységesítő. A kétféle irány egymásra hat, illetőleg egymással szakadatlan oki és okozati kapcsolatban áll váltva. Egy-egy, egységes tudományos világkép kialakulása után, annak hatása alatt a kutatás újabb, tényeket derít fel, elkezdik művelni a tényekkel kapcsolatos résztudományokat, míg bekövetkezik ennek is rendszeres feldolgozása, és újra megszületik az egységes világszemlélet. Csakhogy a későbbi mindig hozzátesz valamit az előzőhöz, vagy elvesz belőle, amit tévesnek ítélt, és újat ad helyette. Ez az elméletek fejlődése, haladása.

A XV. század végén az új világrészek felfedezése, amely az újkort megnyitotta, az ezzel kapcsolatos uralmi politikák létrehozták az európai államokban az abszolút monarchiák államformáit. A tudománynak az ezzel szemben megnyilvánuló bírálata a XVIII. század végén és a XIX. század elején pedig a jogállam eszméjének, legtöbb helyen forradalmi úton való kivívását alapozta meg.

A természettudományok fejlődése a műszaki találmányokhoz vezetett. A gépeknek az ipari termelésbe való beállítása egyrészt a termelés eredményességének igényét keltette fel, másrészt a legkülönbözőbb közgazdasági elméleteket hívta életre. A múlt század kutatásának tárgya az ipari forradalom felszámolása és a legeredményesebb termelés elvének megállapítása volt. Legújabb fejlődésünk, azt lehet mondani, kizárólag anyagi irányt vett, a jelenkor főproblémájává az üzemszervezés és fenntartás lett, s az üzemanalógiát ráalkalmazták minden életjelenségre: ez lett minden értékelés alapja, a zsinórmérték és a norma.

A kultúra nem azonos a civilizációval

Az ember tudatos voltánál fogva kell, hogy tényeket értékeljen, és ez az értékelő tevékenysége a szellemnek nem más, mint kultúralkotás. A kultúra nem azonos a civilizációval, a kultúra nem a kényelem, az anyagi gazdálkodás, nem maga egy építészeti stílus, közigazgatási rendszer, elektrifikálódás az üzemekben, nem a gépek alkalmazása a mezőgazdaságban, a telefon, a rádió, a repülőgép vagy golyószóró. Azt mondják. mai kultúránk túlnyomórészt technikai és gazdasági irányú, holott technika és gazdaság nem esik egybe a kultúra fogalmával. Azt is halljuk, hogy anyagiassá válik a kultúránk. Ebből annyi lehet igaz, hogy az a fejlődés, amely elsősorban a technika és a racionalizálás szempontját követte, elhomályosította a tiszta kultúra képét az emberi értékítéletekben. A kultúra haladás, történeti következtetés, nem állhat meg az emberi élet valamely fokán, sem pedig a részeknél; következtetés, tehát kötelez, erkölcsi, normatív jellegű. A kultúra a legteljesebb egység, szellemi egység, amely összefogja az egész emberiséget; az anyagias civilizáció disszociál, versenyre kényszerit. A civilizáció az élet versenye, a kultúra antitéziseinek kiegyenlítése, szintézise; a természet és civilizáció, valamint a konkrét civilizációk szintézise.

A civilizáció az anyagi értékek gazdaságos alkalmazásának módja és mikéntje. Az első tűz fellobbanásától, az első durva kőbaltától, a cölöpfalvak építésétől az elektromos fékig és az irányított gazdálkodásig vezet a civilizáció útja. A múlt században indult fejlődés, amelynek végső eredménye a gépi termelés és a pénzgazdálkodásnak a kapitalizmusban megjelenő formája volt, a gazdasági életben általános fejlődést idézett elő. A verseny-képlet vetülete ma megvan a mai élet minden oldalán. Az anyagi fejlődés a versenyben csúcsosodott ki, s ez a verseny egyszerre megjelent a civilizáció egész terén. Az egyidőben lezajló verseny után újabban az utódlás versenye lépett fel, a volt és leendő állapot között. A verseny-szellem nem maradt meg eredeti körében, az ipari és üzleti életben, a versenyszemlélet átvetődött a jelenkor egész életére, s a szellemi életben is megjelent egy olyan elem, amely a kereskedelmi élet konkurenciajelenségeihez hasonlítható, és éppen ez az üzleties konkurencia-szellem magyarázza a lényegben azonos, vagy egymáshoz sokban hasonló nézeteknek kompromisszumot el nem fogadó, megsemmisítő, egymás elleni gyűlöletét.

A tiszta kultúra: értékítélet

Nem a tények, nem a nagy emberi művek, nem a nagy emberi életküzdelem bukásai és diadalai azok, amelyek embert embernek ellenségévé tesznek, hanem a dogmák, érdekszerű értékítéletek, a tényeknek valamelyik oldalról való értékelése. A tökéletes harmóniát és rendet csak egy olyan értékitélet tudja megalkotni, amely fölötte áll a vitázó, versenyző véleményeknek, egy egységes és egyetemes érvényű értékítélet, a tiszta kultúra értékítélete, olyan ítélet, amely nem valamelyik vitázó félnek ad igazat, amely egy és átható, mint maga a kultúra.

Az anyag körül zajló élet, amely óriási méretű versenyeket hozott létre, amelyben minden versenyző önmagát akarja kizárólagosítani, a saját, akár műszaki, akár felfogásbeli produktumait akarja egyedül forgalomban lévőnek megtenni, az a verseny, amely gazdasági javaknak megsemmisítésével, elégetésével, vagy a tengerbe süllyesztésével akar árpolitikát alkotni, amely polgárháborúkat szít, és ellenségnek játssza ki egymás ellen azokat, akik legfőképpen egymásra vannak utalva; erkölcs és józan ész, tehát kultúraellenes. A kultúra egységes, mint az emberi szellem, és mégis ez a szó szolgál jelmondatul, cégérül minden egységellenes, szétbontó akaratnak.

A kultúra értékítélet, minden emberi életnek és műnek végső alapja és tartalma, melyben értelmet és kiegyenlítődést nyernek szűkebb és részszerű érdekek. Üthetik fel a fejüket időszerű, alkalomszerű előítéletek, dogmák és rendszerek, amelyek a kultúra, sőt „új“, „igazi“ kultúra színét rakják fel magukra, kultúra mégis ugyanaz, egyetemes és egységes, amely nem versenyez, és nem azonosul semmiféle egyoldalú beállítással és értelmezéssel. De az ember időnként elfelejti azt, hogy kultúrember, s a ma kultúraszemlélete válságba jutott a túlzott politikum és a technikai fejlődés eredményeinek primitív értékelése következtében. A válság a helyes értékelés hiánya, s mindaz, ami a ma emberének szemébe tűnt, ma még nem helyezkedett el egy egységes értékrendszerben. Az, ami az emberi szándékokban, vágyakban, akaratokban, alkotásokban kifejezi magát, nem más, mint az örök kultúra, de a mai élet tényeiben nem tudunk valóságos kultúrtényeket felfedezni. Minden, amit a legutóbbi korszak akár gazdasági, akár műszaki, akár szervezési, akár világnézeti téren produkált, ma még szerteszét hever, mint egy szerkezet alkatrészei a gyárban összeillesztésük előtt. A ma embere, akinek életében egy korszak lezárult, aki egy új korszak kapuja előtt áll, úgy látja, hogy a kultúra életében is befejeződött egy szakasz, amelytől elfordult, s amely helyett egy merőben más összetételű kultúrát keres magának. Ennek a kultúrának, a jövő kultúrájának mibenlétéről és összetételéről azonban semmiféle képzete nincs, azt legfeljebb ködösen, mint a múlt kultúrájának szöges antitézisét képzeli el. A technikai és a gazdasági haladás vívmányaiban látja a leendő kultúrának a megnyilatkozásait, holott mai élet még meglehetősen nyers és kavargó állapotban van, távol a leülepedéstől és kikristályosodástól.

Vannak tévedések...

A repülés, a radioaktivitás, az atomrombolás önmagukban még nem kultúratények, a kultúra nem a technikai tökéletességben van, sem a civilizáció szabatosan működő berendezésében, hanem az ezekhez még hozzáadódó erkölcsi többletben, amely értelmezi és indokolja a speciális eredményeket, azokat összhangba hozza, egységbe rendezi, olyan egységbe és rendbe, amelyben ordo et connexio idearum est ac ordo et connexio rerum. Éppen ezért nincsenek lokális és partikuláris kultúrák, és nincsenek konkurens kultúrák, nincsenek konstruktív és destruktív kultúrák, de vannak emberi tévedések, amelyek befejezett kultúrának mihősítenek bizonyos fokú technikai készséget, amely alkalmas az élet kényelmesebb és gyakorlatian hasznosabb vezetésére, tekintet nélkül az emberies erkölcs követelményeire; vannak tévedések, melyek bizonyos életformákat kizárólagosan, egyedülien kultúraszerűeknek mondanak ki, vannak tévedések, amelyek egy másik véglet ellen irányuló polemikus éllel valamilyen véglet szempontjából alkotnak kultúrfogalmat, jóllehet vége ott a kultúrakeletkezés lehetőségének is, ahol az egyik vitafél a maga egyoldalú dogmáit egyetemes érvényűeknek akarja feltüntetni és elfogadtatni.

Az igazi kultúra horizontális és vertikális egység, amely magában foglalja az esztétikailag szépet, az erkölcsileg helyeset, a gyakorlatilag célszerűt, és amelynek hivatása és értelme, nemes erasmusi megfogalmazásban, hogy a stílus tisztaságában ragyogó tudás, töreken szárnyalással keljen át tengereken és évszázadokon, hogy elérje az egész emberiséget. Az igazi kultúra nem exkluzív, nem a beavatottaké, mint a babonák és a keleti ókori misztériumok, s a nagy szellemek, akikben az igazi kultúra akarata szólalt meg, Dante, Augustinus, Assisi Szent Ferenc, Erasmus, Schiller és Romain Rolland az egyetemes emberiséghez, a személytelen és pártatlan emberekhez, a kultúra szellemét megújító emberekhez szólnak.

Szomorú, hogy az ember nem tud igazában kultúrember lenni, s még akkor is, amikor kultúrát akar szolgálni, ezt a kultúra szellemével ellenkező módon és eszközökkel teszi. Ez az állapot csak akkor fog megszűnni, amikor az emberi kultúrában való hit egyetemessé válik: szinte úgy látszik, hogy sohasem, hiszen alantas ösztönök, kicsinyes érdekek, hamis szólamok szegülnek ellene, és egymás ellen. És minden súrlódás, minden vita és háborúság, jóllehet jelszóul a kultúra megújhodását harsonázza, elsősorban nem a vegetatív életet veszélyezteti, hanem a kultúrát; nem egyes emberek, vagy embercsoportok kultúráját, hanem az egyetemes emberi kultúra osztatlanságát, amelynek minden kultúrember egyenrangú letéteményese. A kultúra kincs, amelyet oly kamra őriz, amelynek különböző kulcsai nem egy kézben vannak, és ezeket a kulcsokat is csak együtt és közösen lehet használni. Az emberi, az európai kultúra nem egyes európai népek kultúrája, nem ezeknek összege, hanem sajátos vegyülete, eredője az egyes népek szellemi életének, amely összességében európaivá finomodik, integrálódik; nem azonos valamely fölényre jutott helyi szellemmel, hanem valóban európai, és valóban kultúra. Ez igény, de amelynek valóvá válására tények utalnak rá, amelynek szellemi és erkölcsi szükségképpen kell bekövetkezni, hiába adagolnak hamis, bontó elméletek az igazi európai gondolat helyett jelszavakkal mesterségesen színezett és izesített és pótkultúrafogalmakat, amelyeknek érvénye olyan, mint a nem fedezett váltóé, mely ideig-óráig forgalomban van, míg kiderül, hogy való érték nem áll mögötte.

A kultúra mai felfogásában túltengő. A kultúrától elvált materiális értékeknek bele kell olvadni a kultúra szellemerkölcsi egységébe, a kultúrának meg kell újhodnia, és a megújhodó kultúrának szüksége van azokra az anyagi, technikai eredményekre, amelyeket a maga égisze alatt egy új rendszerbe állít be, ahol minden a maga értéke és a kultúra szempontjából való értelme szerinti helyet foglalja el. A kultúrában cselekvő értékelés nyilvánul meg, s azok a tények, amelyek a mai életünket oly nagy mértékben kultúrellenesnek tüntetik fel, egykor majd el fognak helyezkedni egy megújhodott kultúra szerkezetében. A ma emberén újra eluralkodtak a természeti elemek, hiszen a mai élet nem más, mint as ember küzdelme a természet erőinek meggyőzéséért, alkalmazásáért; a ma főműve és fő problémája az elektromosság, a levegőellenállás, a gáztörvények elveinek újabb szempontů érvényesítése, fizikai és kémiai összefüggések újabb megállapítása, melyeknek eredményei féltékenyen őrzött titkok, amelyeknek alkalmazásával vitákat lehet végérvényesen elintézni, elméleteket és babonákat feltétlen érvényű igazságokká minősíteni.

Általános megállapítás kultúránkra, hogy az eltechnikaiasodott. A valóság az, hogy a technika vívmányai, melyeket a termelés szünetlenül dob ki, ma még újdonságszámba mennek, melyeket minden másra való tekintet és kímélet nélkül valóságos sportszenvedéllyel alkalmaznak. A technika ma az önmagáért való alkalmazás stádiumában van; ez kihatott a világ egész képére, ez a technikai kísérleti szempont uralkodik nemcsak az ipar, a kereskedelem terén, hanem a társadalmak berendezésében, szerkezetében, és ebben az értelemben a technika megjelölés nemcsak a műszaki készülékekre vonatkozik, mert az erkölcsi kategóriát képező kultúrával szemben mai kísérleti állapotában az egyes világnézetek, politikai konstrukciók is csak technikai kategóráknak tekinthetők. A figyelem teljesen a technikai jelenségek felé fordult, úgy mint a csodaszámba menő új dolgok felé szokott, s el nem fordul tőle, amíg az meg nem szűnik csoda lenni. A technika korszaka ma még nem ért véget; akkor fog véget érni, amikor a technika nem lesz többé kérdés, hanem befejezett fejlődésű, megállapodott és megértékelt eredmény, amely értelmét a kultúra szolgálatában leli meg. A technika, amelyhez hozzáérthetjük a kultúrának minden anyagi előfeltételét, amelyek észszerű szerepe a kultúra terjesztésében és közvetítésében állna, ma elsőbbrendű fontosságú ténnyé emelkedett, mint a kultúra, visszaélt szerepével és jelentőségével; úgy látszik, hogy ma minden, ami anyagi eszközökkel történik, nem történik másért, mint ezeknek önkipróbálásáért, s ennek a próbának kavargásában és csattogásában elvész az, ami miatt mindennek történnie kellene; a kultúra. Minden, ami technikai irányúnak mondott kultúránk körül történik: nagyméretű, groteszk és egyben tragikus paradoxon, rosszhiszemű vagy naiv tévedéssel értékelt részek ellentmondása egymásnak, önmaguknak és az univerzális kultúrának, amelybe nem tudnak pártatlan összeműködéssel belehelyezkedni.

*

In Nemzeti Figyelő, 16. évf., 36. szám (1942. szeptember 6.), 1-2.; 38. szám (1942. szeptember 20.), 3.; 39. szám (1942. szeptember 27.), 1-2.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés