Ezért van az, hogy sokan vagyunk, akik ámbár szívesen bemegyünk, még szívesebben hátat fordítunk a nagy Dámának, hogy arcunkat a dombok és rónák hideg szelébe fordítsuk, amely dühöngve száguld ugyan végig földhöz lapuló falvainkon, megcibálva egyegy öreg ház fésületlen üstökét, de nem kell neki olyan szakadékokat átugrani, mint a fővárosban, ahol palánkos szomszéda egymásnak a jó és rossz, a szép és ocsmány, a szent és profán, a csepegő jólét és csontját zörgető nyomorúság, a felhőkarcoló és szeméttelepi kalyiba.

Nem lehet egyetlen gyújtópont Budapest

A magyar lélek világában földrajzilag eddig jóformán csak egy pólus volt: Budapest. A magyar művelődés, szellemi élet, sajtóélet, művészet, gazdasági élet és minden más egy körhöz hasonlított, amelynek minden pontját a fővároshoz való viszonya szabta meg. 1867 óta úgy épült fel a milléneumi ország, hogy Budapest nemcsak az ország szíve, hanem maga az ország volt. A trianoni tragédia után ennek a vízfejűnek az egyeduralma, vonzása százszorosára nőtt. Ezért lobbant fel az irigység lángja a vidéki ember szemében, ha köréből valakit Pestre vitt a szerencséje, ezért verte nosztalgiája felfelé, és ezért ragadt bele a Pestre került diák a főváros aszfaltjába, hogy végülis édesebbnek találta a motalkó illatát a fenyveseknél vagy a tiszamenti fűzesek, akácok illatánál. Ezért lett a vidék a fővárosiak szemében száműzetés vagy romantika, s az ő szuggesztiójuk után a középosztály és az alsó rétegek számára is: átmeneti állomás.

És most ennek a varázsnak vége. A dunai Dáma többé nem lehet a magyar élet egyeduralkodója. Miért? Azért, mert az utolsó tíz év a magyarság életében valami olyan benső átalakítást végzett, ami történelmének egészen új útjait tárja föl. Akik ma a fővárosban a magyarság szellemi és politikai életének napszámosai, azokat a magyar föld termette, azokat a vidék küldte előőrsöknek és ébresztőknek, hogy a magyar főváros szemét kinyissák, és észrevétessék vele azt a másik és nagyobb valóságot, amit eddig nem látott meg önmagától: a magyar vidéket. A fiatal írónemzedéknek szinte egyetlen tagját sem volt képes elnyelni a főváros. Egy sem lett hűtelen ahhoz a titokzatos mandátumhoz, amit az ismeretlen magyar nép, a nehéz járású és földszagú magyar sors tett a tarisznyájukba Baranyában és Biharban, Tiszaháton és a havasok alatt.

Ez a gyógyulás apró csodája, amely lavinává nő majd, amint évtizedek múlva lefelé rohan a magyar történelem hegyoldalán.

A magyar élet földrajzi horizontja kitágult

De a gyógyulásnak más apró csodái is felvillannak az éjszakában. Kitágult a magyar élet földrajzi horizontja is, a szellemi horizont mellett. Akarva-akaratlanul a szellemi életet élni kívánó és küldetést érző új magyar fiatalság, amely átment az evangéliumi mozgalmak erkölcsi tisztítótűzein és Szabó Dezső író-nemzedékének nemzeti olvasztókemencéjén; megteremti a vidéki kultúrcentrumokat. Máris láthatjuk ,hogy a vidék az utolsó néhány évben kamaszos gyorsasággal nőtt ki a főváros gyámsága alól. Egész sereg vonalon a kisértékűségi érzés helyébe a maga színének, ízének, hivatásának külön öntudata lépett. Nyilvánvaló, hogy a maga szellemi életének anyagraktára és eszköze ma még primitív, és nem tud versenyre kelni a fővárossal. De éppen ez a szerencsénk, mert így kénytelen először önmagával tisztába jönni, reális helyzetismeretre szert tenni, és a maga szűkebb világának szervezési gondjaival törődni.

Szinte látjuk már, hogy a kör egyre inkább lapul, és középpontjából apró tüzes pontok válnak ki, és elhelyezkednek egy ellipszis tengelyében. Mi ezt a magyar életet látjuk, várjuk, és ennek a megszületése körül bábáskodunk ki-ki a maga Istentől kapott javával, talentumával, mert ez a magyar élet lehet csak demokratikus, amikor a kultúra és civilizáció áldásaiból nemcsak a fővárosnak jut, hanem az egész magyar népnek.

Visszatérő ősi energiák...

Egyre több híre jön annak, hogy a magyar fiatalság kirajzik a fővárosból, és elindul vissza oda, ahonnét bevándorolt. A vállalkozási kedvnek ebben a nekilendülésében, majdnem azt mondom: „gyarmatosító“ erejében látszik meg, hogy a történelem kerekét nem lehet visszafordítani, amikor most olyan prófétikus erővel gyógyítja önmagát, és látja jövendőjét a fiatal nemzedék. Ezzel a centrifugális lendülettel, amely hátat fordít a fővárosnak, együtt jár egy egészséges primitívség, amely irtózik minden sminktől, maskarától, póztól és udvaronclelkülettől, egyszóval egy hipermodern látszat-kultúra minden sallangjától és modorától. Maholnap - reméljük kezében lesz a közvélemény irányítása is, és eljön az idő, amikor a pesti utcán nem lesz vidéki különlegesség, ínyenc-csemege a rendes magyar öltözködés, amivel együtt jár majd az is, hogy a magyar úri osztály asszonyai levetkőzik körmeikről a regáti és párizsi olajfestékeket, és nem borotváltatják szemöldöküket, és süttetik szempilláikat. Mert mindezekre azoknak a magyar anyáknak, akik három, négy és öt gyereket adnak a hazának, sem idejük, sem pénzük nincsen, akik ma nem egyszer szenvednek annak a divatnak a diktatúrája alatt, amely gyermekszülés helyett egy olyan veszedelmes nő-típust teremt, amelynek kultusza sem nem magyar, még kevésbé keresztyéni erkölcsöket képviselő.

Van a gyógyulásnak még más egészséges jele is. A felfedezett vidék és a magyar nép feltárt tárnái az elpetyhüdt izmokba, rostokba a létért való küzdés értelmét csepegtetik bele. Lassanként összeomlik ennek a felfedezésnek a nyomán az a közhit is, amely a magyar népet tunyának tartja. A tárnába leszállók meglátják, hogy a lét határán, micsoda irtózatos birkózás folyik a mindennapi kenyérért, a puszta létért, és ebben a birkózásban mennyien lesznek győztesek, akik két holddal indulnak el, és vénségükre négy holdat szereznek, közben kirajzik házukból egy sereg gyermek. Ebből az egészségből, küzdőképességből áramlik át a középosztály ereibe is egyre jobban. Elég, ha a fialal nemzedék családalapító hősiességére gondolunk, ami sokszor vakmerőségnek látszik az öregebb évjáratok szemében. Ennek a messzefénylő jele az is, hogy Patak a magyar nép tehetséges gyermekseregét ingyen veszi fel falai közé, tehát kinyitja a tragikusan becsukódott kapukat a szellem világa felé.

A politikai hullámtörő

Utoljára, de nem utolsónak arra is rá szeretnénk mutatni, hogy az egészség, a gyógyulás jelének tartjuk azt a láthatatlanul meghúzódó, mégis érezhető függetlenségi erődítmény-vonalat, amely egyre erősebben emelkedik ki a politikai földindulást kísérő lángtengerből. Ennek az erődítmény-rendszernek leghatalmasabb betonfedezéke a vidéken húzódik, ahol a fővárost időnként elöntő félelem- és hisztériahullám csak fáradt loccsanásokkal érkezik el. Itt örök mélységből, százados tapasztalatokból született hideg axiómák hullámtörőin zúzódnak porrá a legforróbb események is; mint azt a nép is megfogalmazza: „Ami a miénk, az a miénk, ami másé, maradjon másnak. Mindig mi mentünk, mi, a pórok, szegények vesztünk, és nem azok, akik csinálják a háborút.“ Nyoma sincs az előzmények, a premisszák kutatásának, a találgatásnak, a fantáziálásnak. Ezt a néplélek meghagyja a szalonok kótyagosainak. A napszítta, csont-bőr, széles nyugalmú és időtlen kategóriában gondolkozó magyarjaink tisztában vannak a konklúzióval. Kevés szót vesztegetnek rá. Mennek a dolgukra, aztán, ha muszáj, a halál elébe. Neki nem kellenek kormány-oktatások arról, hogy amihez nem ért, abba ne üsse bele az orrát. A hánykolódó és feszengő Közép-Európában ma ennek a történelem alatti magyarságnak a láthatatlan politikai falanxa a magyar nyugalom és rend biztosítéka. E nélkül semmiféle közrendészet nem tudná visszatartani, gyeplőszáron fogni az időnként elszabaduló hisztéria paripáit. Ez a politikai nyugalom alapja, éppen ezért ezt a réteget minél nagyobb tömegeiben felemelni, a leghatalmasabb és legszebb program, amely magyar politikusnak adatik.

Ezekben látom én a magyar megtartás és megmaradás csodálatos jeleit, és ebben látom sokadmagammal a magyar vidék öneszmélésének és megillető súlyának egyre biztatóbb érvényesülését és történelemfordító hivatását.

*

In Magyar Út, 8. évf., 50. szám (1939), 3-4.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés