Ugyanez a tapasztalat legalább hét évezrede mutatja nekünk, hogy az emberiség a csoportok vérségi és törzsi szerveződésétől a nép- és nemzetállamon át az egész ismert Föld közös felépítésének álmáig, egy planetáris unióig vezető útján gyakorta és számtalan kísérlet során megrekedt; ezek némelyikét halottnak, megkövesedettnek, a múlthoz tartozónak, többé már újjá nem építhető romoknak tekinthetjük, és [csak ekként] vizsgálhatjuk, némelyiket azonban – (valójában sokkal többet, mint azt első, felületes pillantásra gondolnánk) – egészen életképes képződményekként vagy jövőbeli életformákként kell értékelnünk, amelyek akár a holtukból is feltámadhatnak, aztán proteuszi módon még a tudomány fürkésző tekintete elől  is elrejtőznek.

De milyen ügyesen, diplomáciai és államférfiúi szellemben leplezik eme átalakulásokat a páneszmék nemzeti célok érdekében munkálkodó kiaknázói: abban a pillanatban, amikor a páneszmék megtestesülnek a Föld felszínén – legyen szó akár egy Patrimonium Petri-ről vagy Vatikánváros állam szerény formájáról napjainkban, a második vagy harmadik internacionálé irodaházairól, egy szent ligetről vagy a pánamerikai egyesületek palotájáról és könyvtáráról, a Globe State nevű egyesületről, a Panpacific Union konferencia jegyzőkönyveiről, vagy a Pan-Europa folyóiratról, amelynek hátlapján egy világméretű térkép szerepel –, abban a pillanatban, amikor a tértudomány hatókörébe kerülnek az államalakító akaratban, a geopolitika tárgyaivá válnak. Mert a geopolitikának minden térbeli hatalom megtestesülésében, elosztásában, átrendeződésében, dinamikájában meg kell vizsgálnia a Földhöz-kötött [erdbestimmte], talajadta  [bodenwüchsige] vonásokat, még akkor is, ha az eszmék és hordozóik hatalmáról van szó.

A Föld felszínén található szuverenitás politikai szimbólumain, a határrúnákon és határköveken, az olyan erődítményeken, mint a kínai nagy fal, a kapukon és díszített oszlopokon (amelyekben az ibériaiak, a spanyolok és a portugálok különösen jártasak voltak) és a kulturális jelzőkön túl, amelyek jobban árulkodnak az álcázott imperializmusról, mint azt alkotóik némelyike ​​gondolta volna (a kínaiak yamenjei, az iszlám és az ortodox egyház kupolái, a kereszténység harangtornyai és a buddhizmus pagodái, kolostorok, római utak és vízvezetékek) – ezért mindenekelőtt a földi változásokat, a páneszmék hordozóinak a hatalom bolygófelszíni megvalósítóiként bejárt útját kell nyomon követnünk, hogy igazságot szolgáltassunk nyomaiknak, a jelenre és a jövőre gyakorolt ​​hatásuknak.

Ebből világossá válik továbbá, hogy milyen mértékben lehetséges egy tömör keretrendszeren belül a páneszmék politikai szférában való megvalósulásának, hosszú távú életképességének és inherens jellemzőinek vizsgálata, kontúrjaik vázlatszerű felvázolása és bemutatása, továbbá annak vizsgálata, hogy hol térnek el vagy fedik át egymást a jelenleg hatékony páneszmék, milyen jövőbeli lehetőségekkel és veszélyekkel szembesülnek – a geopolitika kulcsfontosságú feladata, a harag és elfogultság nélküli prognózis (prognose sine ira et studio) során –, illetve annak a lehető legteljesebb mértékben történő bemutatása, hogy miként kerülhetnék el szószólóik e veszélyeket, ha megfogadnák a geopolitikai figyelmeztetéseket.

„Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet” – ez egy magasztos küldetés mottója, de geopolitikai szempontból szemlélve egyben hatalmi gondolat is. A múltban már jelentősen ütközött egy másikkal: „Tu regere imperio populos, Romane, memento.” [„Ám a Te mesterséged, római, az, hogy uralkodj, el ne feledd.”] S a páneszmék ilyen kategorikus imperatívuszai – amelyek közül e kettő indította el a kétezer éves küzdelmet a szakrális és a világi [hatalmat szimbolizáló] kard között Közép-Európában – átfedik egymást, kollízióba kerülnek és tucatjával hajszolják egymást, még akkor is, ha megalkotóik mezítláb indulnak útnak, csak egy koldulótálat visznek szerzetesi ruhában, mint Buddha, vagy álmodozó pásztorfiúkként a botjukkal, mint az iráni világbirodalom megalapítója.

Még a szerzetes-császár, Asóka is véres missziós háborúkat vívott a pálfordulását megelőzően; a békeszerető Coudenhove-Kalergi gróf pedig egy [olyan] páneurópai térképpel díszíti magazinja hátulját, amelyen világháborúk, vagy legalábbis milliók önrendelkezési mozgalmának elfojtása szunnyadnak. Ha azonban e fényben próbáljuk megkülönböztetni a múltbéli páneszméket, a már lezajlott inkarnációs (megtestesülési) folyamatokat a jelenlegiektől, úgy felismerjük, hogy mennyire életerős megtestesüléssel bírnak a páneszmék, úgyhogy csak nagyon keveset számíthatunk a halottak közé, és még ezekben az esetekben sem lehetünk biztosak abban, hogy nem fognak feltámadni új geopolitikai mozgalmak fomájában. Nemcsak Lenin, hanem Keyserling gróf is büszkén hivatkozott tatár, urál-altáji vérvonalára, Batu kánhoz és Dzsingisz kánhoz fűződő kapcsolataira; a késő középkori eurázsiai mongol birodalmakat ősi büszkeséggel találjuk a mongol népállam dicséretes új atlaszaiban; látjuk a nagy hódítót, Dzsingisz kánt, egy pánázsiai világbirodalom első megalkotóját új életre kelteni az orosz, nyugati, kínai és indiai irodalomban; és aligha kell megemlítenünk a liktorok nyalábjának, a fasces-nek megújulását egy harmadik Rómában!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés