A legveszélyesebb idegen eszmékkel szemben az általános, folyton ismételt ellenvetések abban csúcsosodnak ki, hogy ezek ellenkeznek a magyar alkotmányos élet alapelveivel, ahogy leggyakrabban mondani szokták: az ősi magyar alkotmánnyal; veszélyes, diktatórikus, önkényuralmi irányzatot képviselnek, amelyet a magyarság nemzeti hajlamai, tradíciói nem bírnak el, és mindezen túl egyébként sincs semmi szükség rájuk. A túlzóbbak azt mondják, megvan nekünk a magunk sajátos nemzeti eszmekörünk. Ezer éve a magunk lábán jártunk, nem szorultunk eddig se senkire, majd megcsináljuk ezután is a magunk dolgát saját erőnkből. A mérsékeltebbek azt mondják, azt az engedményt teszik, hogy ami jó, azt át kell venni a külföldről is, ha idegen is, de persze a magyar viszonyokhoz kell alkalmazni.

Nem először vitázunk így mi, magyarok, önmagunkkal és Európával. Nem először állunk a válaszúton: megmaradjunk-e a régi mellett, amit megszoktunk, amelynek fennmaradásához a megszokottság, a lelki, szellemi kényelem mellett az érdekek által táplált önzés, előítéletek, elfogultságok, hatalmi,anyagi szempontok is odakötnek.

Hogy maga Európa, sőt az egész művelt világ ugyanezzel a problémával vívódik, fölösleges bizonyítgatni. Ha nem így volna, ezek a gondok minket se foglalkoztatnának. A háború utáni forradalmak, a szocialista-bolsevista uralmi rendszerek kialakulása a liberális-kapitalista állami és társadalmi szervezetek romjain, aztán az ezek nyomán föltámadt és győzelemre jutott nemzeti ellenhatás, amely azonban a régi állapotokkal, a régi politikai, gazdasági rendszerekkel majdnem épp oly radikálisan szembefordult, mind erről a megrázkódtatásról, erről a nagy átalakulásról beszél. Az a roppant eszmei harc, mely a politikai, gazdasági tudományok fegyvereivel nyomon kíséri Európa-szerte, sőt világszerte ezt a mélyreható változást, könyvtárakra menő termékeivel részben az utat töri előtte olyan helyeken és olyan területeken, ahol még akadályokkal kell küzdenie, részben már csak levonja, rendszerbe foglalja a folyamatban lévő átalakulás eddigi gyakorlati tapasztalatait, következményeit. Lapokban, röpiratokban, folyóiratokban, könyvekben napról-napra szakadatlanul folyik ez az óriási szellemi emésztő munka, az új eszméknek és irányoknak ez a harca nemcsak a régiekkel szemben, de az újak közt maguk között is.

Hogy az úgynevezett baloldali végletekbe, a kommunizmus és bolsevizmus megoldásaiba torkoljon-e az új világ sorsa, vagy az úgynevezett jobboldali forradalmaknak, a fasizmusnak és hitlerizmusnak tanulságait tegye-e magáévá, ebben van a fő kérdés fölvetve. Az elméletben kidolgozott, s a gyakorlatban megvalósítani próbált végletekkel szemben az úgynevezett evolúciós politika szószólói az átmeneti megoldások, a bátrabb vagy óvatosabb reformok százarcú kísérleteiben keresik az áthidalást a múlt és a jelen között. A régi rend hívei, akiket se az elméletek, se a kényszerű gyakorlati változások, se maguk a forradalmak és ellenforradalmak befejezett tényei nem tudnak megingatni szemléletükben és ítéletükben, csak pillanatnyi kilengésnek, átmeneti krízisnek minősítik mindazt, ami ellenükre végbemegy. Vagy pedig azt hiszik, hogy apró engedményekkel vissza lehet terelni mindent az elhagyott, felszaggatott, berozsdásodott vágányokra. Ezek húsz esztendő óta jósolják, hogy mindaz, ami most világszerte történik, csak futó tünet, múló tévedés. Előbb a háború által okozott anyagi, erkölcsi pusztulás visszahatásának tekintették mindezt, mikor aztán a háború után tíz esztendővel még mindig nem csillapodott le ez a nyugtalanság, sőt új és új megrázkódtatásokat, meglepetéseket hozott, s végül egy általános, úgynevezett világgazdasági válságban csúcsosodott ki, akkor meg ezt a gazdasági, pénzügyi válságot tették meg múló, átmeneti oknak, amelynek megszűntével a politikai, erkölcsi, szellemi válság is meg fog szűnni.

A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy se az egyik, se a másik nem akar, vagy nem tud egyelőre befejeződni, lezáródni. Magukban azokban az országokban, ahol a jobb- vagy baloldali forradalmak végleges győzelmet arattak, s konszolidálták magukat, ott is tovább hatnak ugyanazok a kezdeti feszítő erők, amelyek a válságot elindították. Az orosz bolsevizmus belső forrongásáról senki se tudja megmondani, hol fog végződni, milyen fordulatokat, milyen végső eredményeket fog még életre hívni. A fasiszta-hitlerista államokban is, kevesebb zajjal ugyan, nem olyan demonstratív módon, mint a születés, a létesülés kezdő korszakában, inkább némán, szisztematikus szervezettséggel, de tovább folyik, s új és újállomásokhoz jut ez a forradalom, ez az egyszer megindult és föltarthatatlan változás. Spanyolországban még most birkóznak egymással véres, nemzetöldöklő harcokban ezek az ellentétes erők. Franciaország ugyanezeknek a belső harcoknak színtere egyelőre vértelen forrongásban, pillanatnyi pihenésekkel, amelyek nyomán azonban újabb válságok, újabb előretörések születnek. Sőt a világ túlsó felén, Japánban, vagy az Amerikai Egyesült Államokban is ugyanez a küzdelem folyik más-más elnevezés alatt, más-más formák, jelszavak mögött, de alapjában véve ugyanazon erők között.

Minden emberi megítélés szerint a fehér civilizáció népei és államai egy mélységében és kiterjedésében ugyanolyan válságon, ugyanolyan átalakuláson mennek át, mint amilyennek annak idején a vallási háborúk, vagy a francia forradalom nyomán részesei voltak. Lehet nép a világon, amely azt mondhatja, hogy mindez engem nem érdekel, nem törődöm vele, hogy mi történik saját határaimon túl? Nem érdekel, hogy milyen új eszmékkel, milyen politikai, erkölcsi vagy gazdasági kérdésekkel birkóznak közeli vagy távoli szomszédjaim, én élem a magam életét, a magam külön eszméi és céljai szerint. Lehet azt mondani, hogy én leeresztem a sorompókat minden külső kórtünet előtt? Ha vannak bajaim, azoknak végére járok, a magam kipróbált módszereivel és eszközeivel, az idegen eszméket azonban vesztegzár alá vetem. Az egész világ megváltozhatik, én azonban nem változom, maradok a régi. Vagy ha változnom muszáj is, nem külső, de belső okok miatt, ezt a változtatást megcsinálom, anélkül, hogy az idegen eszmék tanulságaira kíváncsi lennék, anélkül, hogy azokból bármit is fölhasználnék? Lehetséges egy ilyen fölényes, minden elől elzárkózó, minden idegent elutasító álláspont a XX. században?

Pár évvel ezelőtt Franciaország, a negyvenmilliós Franciaország, amely győzelmesen került ki a világháborúból, amely a győzelemnek gazdasági, pénzügyi, politikai előnyein felül egy világkonjunktúra minden elképzelhető áldását magáénak mondhatta, elképzelhetetlennek tartotta, hogy olyan válságba kerülhessen, amelynek láthatárán ma a kommunista forradalom réme, vagy egy békés, de szélsőradikális forradalmi átalakulás esélyei terpeszkednek. Franciaországban, amely tíz év előtt még a nagytőkés, kispolgári és polgáriasult szocialista megelégedettség mintaországa volt, ma végső feszültségben néznek farkasszemet egymással ugyanezek az erők. A francia politikai és gazdasági irodalom népszerű vagy tudományos termékei óriási, túlnyomó többségükben ugyanazokkal az idegen eszmékkel kénytelenek birkózni, amelyeket tíz évvel ezelőtt csak Német-, Olasz-, vagy Oroszországban tartottak érvényeseknek és életképeseknek.

Igaz volna már most, hogy mi nem reagálunk a korok, nemzetek, nemzedékek sorsát eldöntő nagy eszmeváltozásokra, sőt nincs is szükségünk rá, hogy ezekkel megismerkedjünk, velük érintkezésbe kerüljünk? Vajon Magyarország, a magyar nemzet ezeréves történelme azt bizonyítaná, hogy mi mindig ilyen elzárkózást tanúsítottunk a körülöttünk időről-időre gyökeresen átalakuló Európával szemben? Elképzelhető, hogy ha megpróbáltuk volna is ezt az elzárkózást, megmaradhattunk volna itt, Európa közepén? Hiszem, ha ez igaz lenne, akkor a XX. század ugyanabban az állapotban talált volna bennünket, mint amelyben az Etelközből ide beérkeztünk. Hát nem, ellenkezőleg: éppen annak köszönhettük megmaradásunkat, hogy részévé váltunk Európának, s osztoztunk lelki, szellemi, politikai hányattatásaiban egyaránt? Hát nem ezt tanítja az egész magyar történelem? Az átélt is, meg a megírott is? Hát nem erre büszke minden tudományunk, nemzeti, egyéniségünk megőrzése mellett, ezekre a közös nagy európai élményekre és teljesítményekre? Az ember szinte szégyeli magát, hogy ilyen gyerekes képzelődésekre komoly ellenérveket vesztegessen. Hiszen egy ilyen elzárkózás még messze, távoli idegen világrészeknek se sikerült. Azok is akarva, nem akarva ezeknek az európai eszmeáramlatoknak, ennek az európai civilizációnak hatókörébe kerültek. A legsötétebb Közép-Afrikára épp úgy áll ez, mint a legészakibb Szibériára, Ausztráliára éppen úgy, mint Kínára, a dél-amerikai köztársaságokra éppen úgy, mint Abesszíniára vagy Kanadára.

Igen, igen, mondják, ilyen abszurdumra, ilyen lehetetlen elzárkózásra senki se gondol, de mi, ha átvettük is az európai haladás új gondolatait, új formáit, mindig vigyáztunk rá, hogy nemzeti fejlődésünk sajátságos, önálló, egyéni vonala meg ne szakadjon, mindig csak azt és olyan mértékig vettük át az idegen eszmékből, ami ezt nem veszélyeztette, ami ennek életét, biztonságát rázkódtatásnak ki nem tette. Egyszóval, csak azt vettük át, ami valóban hasznot és haladást jelentett, másrészt olyan tempóba vettük át, hogy veszélyes, forradalmi válságot nem okozhatott. Most is ilyen óvatossággal kell tehát eljárnunk, sőt még a réginél is fokozottabb óvatossággal, mert nemzeti létünk és fennmaradásunk biztosítékaitól a világháború és a trianoni béke nagyrészt úgyis megfosztott bennünket, s nem vagyunk többé abban a helyzetben, hogy bármiféle kockázatos lépést tehessünk, akár jobbra, akár balra, a legérzékenyebb érdekek sérelme nélkül.

Ezekre az ellenvetésekre később majd sort kerítünk. Egyelőre, mindettől eltekintve, igaz volna, helyes volna az idegen eszmékkel szemben, azokkal a koreszmékkel szemben, amelyek ma az egész világot áthatják, a lefitymálás vagy az elzárkózás politikája? Önállóság és életerő volna ebben, s nem éppen ellenkezőleg, a küzdelmektől való félelmet, az öregséget, az elaggott nemzeti tehetetlenséget jelezné ez az elzárkózás, ez a saját magunkra való hagyatkozás? Hát nem éppen abban volt mindig az erőnk, nem az mutatta vitalitásunkat, életképességünket, nagyrahivatottságunkat, hogy időről-időre birokra keltünk ezekkel a koreszmékkel, hogy bennük és velük a saját múltunkkal és saját jelenünkkel is megbirkózzunk egy jobb jövő érdekében?

II.

Széchenyi István Stádium című munkájában egy helyen a következőket mondja: „Ha alkotmányunkban nyolcszáz és annyi esztendeig éppen semmi nem javíttatott, változtatott volna, és eleink makacson s homlokkal álltak légyen a hatalmas időjárásnak ellene, akkor teljes meggyőződésem szerint most már nem is volna polgári létünk, s talán még mélyebbre süllyedve látná a világ a Magyart, mint a Bolgárt, vagy Serbust. De másrészről azt is hiszem erősen, hogy külömb helyet foglalnánk el a nemzetek sorában ma, ha ősi törvényhozóink s országos embereink időszakként, s nem mindig csak felszínleg reszelgettek s foltozgattak volna törvényeinken, hanem a gyökeres, s a célnak megfelelő reformációk által nyolcszázezernyi súlyú talpkő (a nemesség) helyett lassankint tízmilliónyi súlyt raktak volna, s latin teóriák helyett a régibb s több tapasztalású alkotmányos nemzetek prakszisával élni akartak volna. De úgy történt, hogy mindezt bizony elhibáztuk...”

Talán sose volt ezeknek a szavaknak több időszerűsége, mint éppen mostanában. Vannak, akik azt mondják, hogy mi a nyugati fejlődésből, a nyugati koreszmékből időről-időre mindent elfogadtunk, de csak válogatva, a fokozatos fejlődés elvei és igényei szerint, forradalmi rázkódtatások nélkül. Hát ez igaz is, nem is, ahogy vesszük. Mindig voltak olyan rétegei a nemzeti társadalomnak, amelyek fogékonyságot mutattak a haladás új eszméi iránt, és volt egy nagy ellenzék, amely a régihez ragaszkodott, s ellentállt az újnak, akár a végletekig. Bizonyos joggal azt is mondhatnánk, hogy soha forradalmi megrázkódtatások nélkül ezeket a nyugatról jövő új eszméket be nem fogadtuk, érvényesülésük majdnem mindig csak forradalmak útján volt lehetséges.

Hogy az az óriási, a királyi hatalom magasságából, felülről megindított, igazán forradalmi átalakulás, amelyen keresztül Szent István a magyar népet a kereszténység, a nyugati állami és társadalmi rend keretei közé bevezette, a magyarság nagy többségének elszánt ellentállásával találkozott, egészen érthető dolog. Ázsiából Európába átlépni, egy egész népet, vagy annak vezető osztályait egy idegen, új világ eszméivel, intézményeivel megbarátkoztatni, csupán a szép szó, a rábeszélés, a térítés, erkölcsi, szellemi fegyvereivel lehetetlen lett volna. A nagy királynak irtózatos erőszakot kellett alkalmaznia, hogy legyőzze, megpuhítsa, megtörje a régi rend, a régi érdekek, az ősi vallási, politikai hagyományok erejét. A királyi, központi hatalom átszervezésétől az ősi vallási és népi énekek eltiltásáig, üldözéséig lehatott az idegen eszméknek ez a keresztes hadjárata. Soha történelmi élete folyamán, se azelőtt, se azóta, hasonló rázkódtatáson a magyarság át nem ment. A legkegyetlenebb erőszakot kellett eltűrnie, s ugyanilyen erőszakot kellett alkalmaznia önmagán, hogy szerves részévé lehessen Európának, amellyel szemben addig vad, engesztelhetetlen ellenségnek érezte magát, miután ezt az Európát, ezt a Nyugatot is ilyennek érezte önmagával szemben. Mindaz, amit Szent István változtatásai, reformjai képviseltek, irtózatos idegenség volt a magyarság régi életével szemben. Ezek a változtatások úgy hatottak, mintha ki akarnának gyilkolni belőlünk mindent, amit kedvesnek, a magunkénak, magyarnak megszoktunk. S egy-két-három évszázad múlva már az egész magyarság úgy tekintett erre a Szent István-féle Magyarországra, az ő törvényeire, az ő alkotásaira, mint az ősi, igazi magyarság, az ősi, igazi Árpádság hatalmas építményére. Amit Vatáék, Koppányék még pusztító idegenségnek, a nemzet, a magyarság vesztének éreztek, az lett megtartónkká, a nemzeti élet és a nemzeti erő kifejlődésének új forrásaivá. A Szűz Mária-kultusz épp úgy ezzé vált, mint az eleinte annyira gyűlölt, félelmetes királyi várispánságok rendszere. Mert csodálatos az idegen eszmék és intézmények útja. Ugyanaz a vármegye, amelyet Szent István és az első királyok és utánuk sorban évszázadokon át a többiek a központi királyi hatalom, az idegenből átültetett új uralmi rend legerősebb, legbiztosabb eszközének szántak, az a magyarság állami, kormányzati életrendszerébe beiktatva, áthasonítva, később a nemzeti megmaradás, a nemzeti önállóság leghatalmasabb védőbástyája lett, az idegen királyi, uralmi törekvésekkel szembe.

Szinte szóról-szóra ugyanez a csodálatos változás történik azokkal az idegen eszmékkel, amelyekkel a reformáció hatalmas szellemi áramlata tört be hozzánk a XVI. század elején. Irtózatos megrázkódtatás kísérte ezek érvényesülését is. Hatalmas tényezők erkölcsi és fegyveres ellenállása, és nem kevésbé hatalmasak ugyanilyen rokonszenve. Szinte két évszázadon keresztül meg nem szűnő belső háború dúlt közöttünk, amely a magyarság két részét életre, halálra szembeállította egymással. Az 1525-iki országgyűlés ezeket az újításokat, ezeket az idegen eszméket, amelyeket a protestantizmus képviselt, a legsúlyosabb szavakkal lázadásnak és árulásnak bélyegezte az országgal, a királlyal szemben, követőiket máglyán való megégetésre ítélte. Lutherani comburantur... És ez a megbélyegzett idegen eszmeáramlat, ez az egész, idegenből hozzánk áthatolt hatalmas mozgalom lett később, évszázadokon keresztül, a magyarság nagy részének szemében az egyedül igazi „magyar” vallás. És ez az idegen protestantizmus lett a nemzeti politikai önállóságnak, függetlenségnek, a nemzeti individualitásnak, az új magyar kultúrának egyik leghatalmasabb forrása és biztosítéka.

Nem ezeknek a szerény fejtegetéseknek keretébe tartozik, hogy az idegen eszméknek azt a küzdelmét és érvényesülését, amelyet a negyvennyolcas reformkorszak, s a negyvennyolcas szabadságharc nevével írtunk, be a magyar történelembe, csak futólag, is érintsük. Mindezek az eszmék, a nagy francia forradalom egész eszmeköre, majdnem ugyanolyan idegenséget, olyan ellentétet, olyan változást jelentett a régi magyar feudális, patriarchális állami és társadalmi rendszerrel szemben, mint a Szent István-féle kereszténység és nyugatiság az árpádi ősmagyar életformák ellenében. És ezeknek érvényesülése is óriási akadályokba, ellentállásba ütközött, az abszolút uralkodói hatalom és a nemesi előjogok birtokosai részéből egyaránt. Végső uralomra jutásuk és megvédésük pedig csak fegyveres, forradalmi erőhatalom útján volt lehetséges.

A nemzeti társadalom előkelő vezető tényezői, olvasott, művelt emberei, milyen elfogultsággal, milyen mindent elutasító ridegséggel küzdöttek ezek ellen a negyvennyolcas idegen eszmék ellen! Kossuth Lajos feljegyzi országgyűlési tudósításaiban azt a beszédet, amelyet Justh Dénes tartott Nyitra vármegye közgyűlésén 1836-ban, amikor a vármegye a Lovassy-féle összeesküvés dolgában felirattal akart fordulni a királyhoz. Kossuth tudósítója szinte szó szerint idézi Justh Dénes fejtegetéseit. Justh „a hont veszedelemben látja, mert a vérrel szerzett ősi alkotmény sebzései óriási léptekkel közelednek". Ő minden bajt, s különösen az önkeblünkben dúlás szellemét a franciáktól származtatja. Megemlíti, mint omlott, e szerencsétlen nemzet az 1793. január 21-iki iszonyú vétek (XVI. Lajos lefejezése) után önveszte felé, midőn a feudális rendszert alacsony származású, birtoktalan, csőcselék emberek képzelt egyenlőséggel és szabadsággal hitegetve, rokonaik keblét marcangolva, felforgatták, s a nemesség személyes kiváltságait és mindenki birtoktulajdonát megsemmisítették. Szomorú dolog hallani, miként némely követek, kiknek szűz kezére bíztuk ősi alkotmányunkat, francia elvekre tévelyedve, képzelt szabadságot és egyenlőséget hirdetnek. Ez a dögmirigy, ezek az ifjúságnak, megrontói stb., stb.”

Így beszélt Justh Dénes, mert mindazok az elvek és intézmények, amelyeket ma a parlamentáris törvényhozásban, a felelős kormányzatban, az egyenlő teherviselésben, a törvény előtti egyenlőségben, a vallás-, gondolat- és sajtószabadságban az ősi alkotmány biztosítékai gyanánt védelmezünk, nagy részükben egy idegen, angol és francia földről hozzánk áthatolt eszmeáramlatnak termékei, vívmányai voltak. A nemzeti társadalom egy része, a vezető értelmiségi osztályok jelentős rétegei is akkor az ősi alkotmány feldúlását, megsemmisítését, s vele együtt nemzeti létünk vesztét, vagy legalábbis élet-halál veszélyét látták ezekben az idegen koreszmékben.

Fölösleges volna beszélni róla, hogy másutt is, a nyugat-európai államokban is ugyanilyen harcot kellett vívnia majdnem minden új eszmeáramlatnak, mely a régi rend megváltoztatására irányult. Hogy közeli szomszédjainknál maradjunk, nagyon érdemes erről elolvasni Ferdinand Peroutkának, a csehek egyik legnagyobb publicistájának megjegyzéseit. Csehországban van egy irányzat, amelynek maga az öreg Masaryk az egyik legmarkánsabb képviselője. Ennek az irányzatnak képviselői a cseh nemzeti önállóság dicsőítésében odáig mennek, hogy nemcsak a külföldi eszmeáramlatok döntő befolyását tagadják a cseh kultúra, a cseh lelkiség fejlődésére, de Csehországot teszik meg az Európa sorsát és történetét formáló leghatalmasabb eszmei, szellemi központok egyikének. Ez az irányzat Husz Jánosban, az ő szellemi és erkölcsi egyéniségében látja a cseh géniusz legsajátosabb megtestesülését, s a huszitizmust mint a gondolatszabadság s a vallási újjászületés európai ősmozgalmát dicsőíti, amellyel a csehek a németeket, franciákat, angolokat egyaránt megelőzték. Peroutka ezzel szemben azt bizonyítja, hogy Csehország és a cseh nemzet is kívülről, idegenből, az általános nagy európai eszmeáramlatok útján kapta a maga szellemi fejlődéséhez a leghatalmasabb indítékokat, hogy a kereszténység, a reneszánsz vagy a reformáció nagy mozgalmai mind másod-, harmadkézből jutottak csak el hozzájuk is. „A cseh földön - úgymond - mint valami hotelben, legalább minden európai gondolat töltött egy éjszakát.”

Vannak már most, akik azt mondják, hogy igen-igen, mi is barátkoztunk időről-időre az idegen eszmékkel, de túlzásaiktól mindig tartózkodtunk. De hiszen ezek sokszor túlzást jelentettek tulajdonképpen minden porcikájukban a meglévő magyar világgal szemben. Túlzást éppen azért, mert újak, idegenek voltak, s mert érvényesülésük csak a régi világ fölforgatásával, megváltoztatásával, félretolásával volt lehetséges. Aztán, túlzások nélkül az ilyen új áramlatok sehol meg se születhetnek, ilyenek nélkül a valóságba át nem ültethetők. A kortársak nagy része, s az utókor is joggal borzad vissza a forradalmi átalakulások szörnyűségeitől. A francia forradalom végleteiről mindenki csak irtózattal beszélhet, és mégis, ezek dacára, a forradalom eszméi pár évtized alatt uralkodó állami, társadalmi renddé váltak egész Európában. Túlzások, bizonyos végletes kezdősebesség nélkül az ilyen eszmeáramlatok el se indulhatnak, különben a rengeteg akadályt, ellentállást le nem győzhetik. Ilyenek nélkül soha célhoz nem érnének, ugyanúgy, mint a kezdetben is fáradt ágyúgolyó. Ezek a túlzások annál nagyobbak, minél erősebb a régi társadalom ellenállása a feltörő koreszmékkel szemben. Viszont a „túlzók” többnyire csak a kortársak szemében azok. A magyar konzervatívok szemében annak idején még Széchenyi István is ilyen túlzó volt. Mikor aztán egy új rend győz, s megszilárdul s berendezkedik, bizonyos idő múlva ezek a túlzók és ezek a túlzások is a konzervatívság, a maradiság jellegét kapják. A francia forradalom, a liberalizmus alapelvei ma, a hitlerizmus vagy fasizmus ide vonatkozó szemléletéről nem is beszélve, maradiságot jelentenek még a francia társadalom bizonyos széles rétegei számára is. Ma ott a legkonzervatívebb rétegek ragaszkodnak ahhoz, ami a forradalomban véres, szörnyű, apokaliptikus túlzás volt, a régi feudális rend konzervatív tényezőinek szemében.

III.

Berzeviczy Gergelynek, a Szepes megyei tudós úrnak munkáját, amelyben elsőnek foglalt állást a jobbágyfelszabadítás és a szabadkereskedelem eszméi mellett, a magyar rendek, mint a felháborító felségárulás termékét, megégették. Pár évtizednek kellett elmúlni, míg a szabadelvű, ellenzéki közvélemény szabadabban kibonthatta szárnyait, kifeszíthette a vitorlákat, amelyeket a nagy francia forradalom koreszméi dagasztottak. A múlt század harmincas-negyvenes éveinek reformnemzedéke, mindazok a férfiak, akik a '48-as átalakulás szellemi előkészítésében részt vettek, a legnagyobbaktól le a legkisebbekig, Nyugat felé néztek. Részint személyes tapasztalat, útiélmények, a viszonyokkal való közvetlen érintkezés révén kaptak döntő indítékokat a liberalizmus uralkodó eszméinek átértésére, követésére. Akiknek ilyesmiben részük nem lehetett, a szélesebb rétegek, külföldi könyvek, külföldi, s később hazai hírlapok útján, s a vezető politikusok országgyűlési és megyegyűlési beszédeiből ébredtek rá az új kor új követelményeire.

Kötetekre rúgna, ha minden vonatkozásban nyomon akarnánk kísérni a szellemi összeköttetésnek, az átvételnek, a kölcsönhatásnak azt a folyamatát, mely az ébredő Magyarországot, s az akkori vezető magyar értelmiséget a nyugati eszmeáramlatokkal oly szoros kapcsolatba fűzte. Mindez nem is jöhetett máshonnan, csak idegenből. Azokból az országokból és azoktól a nemzetektől, amelyek már előbb megfutották ugyanezt az utat, akiknél a fejlettebb gazdasági, társadalmi, kulturális állapotok a politikai életformák átalakulását is magukkal hozták, s ahol mindezek az eszmék és elméletek már részben, vagy egészben gyakorlati, valóságos rendszerekké, intézményekké fejlődtek. Idehaza, a Duna-Tisza mentén, csak az elégedetlenség, a nyugtalanság szükségérzete támadhatott fel a változás után sóvárgó szellemekben. Példákat arra, hogyan emelkedhetünk ki elmaradottságunkból, kezdetleges viszonyainkból, se Pozsony, se Debrecen, se Szeged, se Mezőtúr nem adhatott. Ezeket a példákat mi is, mint utánunk félszázaddal később a románok, vagy az oroszok, csak a Nyugat nagy szellemi és gazdasági emporiumaiban találhattuk meg.

Széchenyi Istvánban, Wesselényi Miklósban, Eötvös Józsefben és másokban angol-, francia-, németországi utazásaik folyamán támadt fel és erősödött meg az idegen koreszmék átvételének szükségérzete, hogy aztán olvasmányaik nyomán tovább fejlődjék, s kihasson gondolkozásuk és politikai programjuk egész alakulására. Számukra, s Kossuthra, Deákra, Szemerére és a többiekre is angol, francia, német behatásokon keresztül nyílik meg az az új világ, amely odakint akkor már tengerlépő csizmákban haladt, teljes érvényesülése felé, s amelynek útjából, akarta, nem akarta, Magyarország sem térhetett ki. Széchenyiről tudjuk, hogy őt ennek az új világnak különösen angol példája érintette meg ellenállhatatlanul. Francia- és Olaszországból kapta a későbbi magyar vízszabályozás óriási terveihez a döntő benyomásokat, Angliában viszont főleg a közgazdasági, pénzügyi, technikai, közlekedési téren elért változások és teljesítmények hatottak rá forradalmi módon. Tudjuk róla, hogy nagy elmélyedéssel olvasta Montesquieu, Lolme, Bentham munkáit. Személyesen látta és hallotta az új idők, a gazdasági, politikai liberalizmus klasszikus angol vezérférfiait, Camingot, O’Connelt, Peel-t, Brougham-ot, Disraelit és Gladstone-t egyaránt. Eötvös József maga elmondja, hogyan hatottak rá a nagy francia államírók közül Cherbuliez, Constant Benjamin, Tocqueville munkái, a nagy francia történetírók közül Guizot, Loius Blanc, Michelet, Nisard, Villemain megragadó eszméi. Csengery Antaltól tudjuk, hogy Deák Ferenc jórészt német források útján ismerkedett meg az új politikai áramlatokkal. Ezek képviselői közül Mittermaierrel, Rottek-Welckerrel baráti levelezésben állt. Az utóbbinak híres munkájáról, a Staatslexikonról írja egy helyen Eötvös, hogy a negyvenes években az volt a mi államférfijaink bibliája. Mindazt, amit csak a megyei, illetve helyhatósági rendszer magasztalására, a kormányzati gyámkodás tagadására lényegeset nálunk összeírtak, vagy elszónokoltak, ott mind meg lehetett találni. A jogállam kifejezését és fogalomkörét Kantnak és Mohl Róbertnek német munkáiból vettük át.

Erősen hatott a negyvenes évek magyar szellemiségének alakulására Humboldt Vilmos, a nagy német tudós az egyéni szabadságról, ennek szerepéről és fontosságáról hirdetett tanaival. Aztán Dahlmann, akinek az angol és francia forradalomról szóló munkáját Bajza József fordította magyarra. A jogtudomány terén többek közt főleg a német Savigny, Eichorn voltak ennek a magyar kornak német tanítómesterei. Pulszky Ferenc megemlékszik róla, hogy Mittermaier büntetőjogi teóriáit, amelyek a bíráskodásban a nyilvánosság és a szóbeliség elvét, s az esküdtszék intézményét propagálták, annakidején a magyar országos bizottság, amelyet a rendek a büntető kódex előkészítésére kiküldtek, teljes mértékben magáévá tette. A bizottság ide vonatkozó munkálatait előzetesen Mittermaier elé terjesztették átnézés és jóváhagyás végett. Az esküdtszék felállítása érdekében tartott felszólalásaiban Deák Ferenc hivatkozott ismételten ugyancsak őrá.

Kossuth Lajosról tudjuk, hogy a gazdasági reformpolitikára vonatkozó nézeteiben eleinte erősen Smith Ádámnak és a szabadkereskedelmi iskolának volt a híve, később Liszt Frigyes, a nagy német nemzetgazdász munkáinak hatása alatt, a védvámos rendszerhez csatlakozott. Az ő meghívására jött le egy ízben Liszt maga is Pozsonyba, hogy a magyar önálló vámrendszer kérdéseit az akkori vezető ellenzéki férfiakkal megbeszélje. 1844-ben aztán az országgyűlés ezen az alapon mondta ki a magyar védvámrendszer szükségét és fenntartását.

A nyugati liberalizmus koreszméinek, ezeknek az idegen eszméknek beáramlása s szakadatlan, ráhatásuk a magyarság egész politikai, szellemi életére, a szabadságharc után, a '67-es kiegyezés, a békés konszolidáció nyomán kevésbé demonstratív, s nem ennyire forradalmi formák között, de csak még erősebb, még érezhetőbb lett. Mindaz, amit a liberalizmus nevében az új magyar államépítés, a gazdasági és szellemi előhaladás terén elértünk, külföldi, idegen példák után indult. Soha Szent István óta egy évszázad alatt annyit, oly rohamos egymásutánban idegenből át nem vettünk, mint '67-től a világháborúig. A büntetőjog, a sajtójog, a kereskedelmi jog, a részvényjog, a váltójog, a magánjog terén épp úgy irányelveket ültettünk át, mint ahogy építészetünk, orvostudományunk, a magyar filozófia, a magyar természettudományok mind ugyancsak idegen minták szerint fejlődtek európai színvonalra. Irodalmunk fejlődése épp úgy nyomon követi, két-három évtizeddel később, az egymást váltó külföldi, angol vagy francia irányzatokat, a romanticizmus, a naturalizmus, a népies és az analitikus irányok iskoláját, mint ahogy egész, közoktatási politikánk, a népiskoláktól kezdve fel az egyetemekig, ugyancsak külföldi, jórészt német példák nyomán szerveződött.

Hogy a magyar tudományos élet legfelsőbb fórumai milyen oroszlánrészt kértek az idegen műveltségnek, tudománynak, idegen eszméknek közvetítéséből, elég talán, ha rámutatunk a Magyar Tudományos Akadémia szerepére ezen a téren. Ha szemlét tartunk az angol, francia, német nyelvből lefordított munkákon, a politikai, társadalomtudományi, filozófiai, művészeti irodalom termékein, egymagában egész könyvtárra megy az, amit a magyar akadémikusok magyar nyelvre egy fél század folyamán átültettek. Soroljunk csak fel néhány nevet mutatóba a külföldi klasszikusok közül, akiknek munkái ott szerepelnek az Akadémiának ebben a kiadványsorozatában. Ott találjuk többek között: Fournier, Huber, Hettner, Escott, Mahler, Gardner, Bodley, Pater, Krohn, Morley, Southney, Saint Beuve, Boissier, Faguet, Ruskin, Symonds, Thierry, Carlyle, Macaulay, Taine, Maine, Paul Janet, Bourdeau, Huppe, Ribot, Koeppel, Burckhardt, Carrara, Laveley, Dicey, Ratzel, Vogüé, Nisard, Villemaine, Lewes, Boutroux, Sorel és mások neveit.

Más tudományos testületek, egyesek és intézmények munkásságából, amelyek különböző területeken ugyanennek az eszmekörnek termékeit közvetítették hozzánk évtizedeken keresztül, ugyancsak könyvtárra menő jegyzékeket lehetne összeállítani.. Ennek a roppant kiterjedésű és mélyreható, messze szétágazó eszmeátvételnek óriási előnyei mellett megvoltak természetesen bizonyos mértékig az ugyanilyen hátrányai is. Mi alapjában véve ma is abba vagyunk betegek, hogy az elmúlt évszázad folyamán sok viszonylatban nem alulról fejlesztettük kultúránkat. Egyrészt nem a népi formákat és erőket emeltük az általános európai műveltség színvonalára, nem azokat tettük meg ennek kifejező eszközeivé, nem is a magasabb fokú, a történelmi fejlődés folyamán kialakult, s nemzetivé vált alapokon építettünk tovább, hanem legtöbbször ezek semmibevételével, félretolásával, szükség nélkül való felforgatásával, az idegen eszméket, intézményeket változtatás, szinte megemésztés nélkül ültettük át óriási tömegekben, egyre vastagodó, egymásra gyűlendő új és új rétegekben. Jogalkotásunkban, igazságszolgáltatásunkban, iskolai, nevelési politikánkban, a gondolkodásra nevelő tudományokban, közigazgatási rendszerünk átalakulásában ezért és ezeknek nyomasztó súlya alatt kallódtak és sorvadtak el egyre jobban a sajátságos magyar jogérzék, a magyarság faji tulajdonságaihoz szabott pedagógia törvényei, ízei, hagyományai, éppen úgy, mint ahogyan elsorvadtak hadszervezetünk egykori magyar alapelvei, s mint ahogy az idegen formák szolgai, rohamos átvétele, utánzata közben nem tudtak európai színvonalra fejlődni építészetünkben: a magyar város-, vagy falukép sajátos nemzeti életformáiban, népi építészetünk eredeti alapelemei. 

Mennyi panasz hangzott el évtizedeken át időről-időre a magyarságnak, a magyar géniusznak, a sajátos magyar teremtő erőnek ezzel a belső elkallódásával, megrontásával szemben, éleslátású nagy magyar egyéniségek hányszor emelték fel intő szavukat ennek a nagy belső végeladásnak következményei miatt, helyet sürgetve önmagunk számára, mindannak számára, ami a miénk, amiben új, eredeti színt, hangot, formát jelentettünk egész Európa számára. Majdnem visszhangtalanul. S most készek vagyunk mindezt mint érinthetetlen, őseredeti magyar alkotást életre-halálra védelmezni minden új, idegen eszmével szemben, csak azért, mert megszoktuk őket.

[IV.

A cikksorozat negyedik, az ún. „zsidókérdést” boncolgató részét nem közöljük.]

V.

Azok, akik leginkább tiltakoznak nálunk az idegen eszmék importja ellen, ugyanakkor a legélesebben kárhoztatják a diktatórikus, totalitásos [sic!] nemzetek részéről jelentkező nemzeti önérzetet, ennek a faji hivatottság túlzásaiba csapó kultuszát, s az ebből folyó politikai, szellemi elzárkózást és egyoldalúságot; nem veszik észre, hogy miközben ezt a nemzeti önhittséget másoknál lenézik vagy elítélik, alapjában véve maguk is ugyanabba a hibába esnek, ugyanazt a túlzó, elzárkózó, önhitt nacionalizmust hirdetik. Az a magyar, vagy magyaroskodó fölényesség azonban, amely szerint a magyar alkotmány már minden magyar problémát megoldott és elintézett, s amely azt hirdeti, hogy nekünk nincs szükségünk senki, nagyobb, műveltebb, haladottabb nemzetek tanácsára vagy példájára,sokkal lelkiismeretlenebb és veszedelmesebb minden hitlerista vagy fasiszta nacionalizmusnál. A különbség a kettő között az, hogy az a külföld, azok az idegen eszmék, amelyek ellen a mi jóhiszemű vagy rosszhiszemű sovinisztáink hadakoznak, egy új világrend nevében nézi le és utasítja vissza a mást vagy a régit, a mieink viszont egy régi, elkorhadt, elavult világrend érdekeit védik az újtól, a haladástól való elzárkózás és visszautasítás fegyvereivel.

Azok közt a követelések között, amelyeket az új eszmék, az új irányzatokhívei hirdetnek, egész sor bátran beillene a '48-as reformkorszak programpontjaiba, amint hogy alapjában véve ennek még most, egy század múlva is megvalósulatlan gazdasági és politikai újításait igénylik, s voltaképpen olyan intézmények ellen irányul, amelyek ellen már Kossuthék, Széchenyiék, Wesselényiék is küzdöttek, s amelyek még ma is, egy évszázad múltán is, fennállanak. A kötött hitbizományi nagybirtok például csaknem teljes változatlanságban őrzi az ősiség egyik alapelvét, az elidegeníthetetlenségen nyugvó feudális birtokjog maradványait. De ettől függetlenül is a nagybirtokrendszer magyarországi arányai általában azt jelentik,, hogy az az idegen eszme, az a demokratikus földbirtokpolitika, amely a francia forradalom alapelvéből kiindulva, a földvagyon demokratizálását hirdette, nálunk még mindig mekkora akadályokkal kénytelen küzdeni. Nálunk, miközben bizonyos oldalról elszánt harc folyik az idegen, új koreszmék ellen, az általános osztatlan nemzeti kívánság magaslatára emeljük az általános titkos választójogot, ugyancsak a népszuverenitást hirdető francia forradalmi liberalizmus egyik követelményét. Egy olyan idegen eszméért küzdünk tehát, amely másfél századdal ezelőtt volt új gondolat, amely azóta végigszáguldott egész Európán, szinte mindenütt ugyanazokat a keserű tanulságokat és tapasztalatokat hagyva maga után, hogy az illúziókból viszont, amelyeket valamikor a felszabadult tömegekben fölgerjesztett, alig valósítson meg valamit. Sidney Smith, a szellemes angol publicista írta annak idején, száz esztendővel ezelőtt, mikor Angliában az általános választójogért folyó küzdelmek a tetőfokra hágtak, a következőket: „Minden fiatal nő biztos volt abban, hogy mihelyst a választási reformot megszavazzuk, férjet fog kapni. A középiskolai tanulók azt várták tőle, hogy meg fogja szüntetni a latin nyelv tanítását, és le fogja szállítani a torták árát. Őrmesterek, káplárok dupla zsoldot reméltek tőle. A rossz költők pedig azth itték, hogy utána olvasni fogják az ő fűzfaverseiket is.”

Az általános titkos választójog száz éves európai története után mi még mindig ilyen reményeket táplálunk ezzel a száz év óta vándorló idegen eszmével szemben.

Nem sajátságos, tragikus egy helyzet a miénk? Nálunk még a liberális demokrácia alapelvei, azok az idegen eszmék se jutottak végleges érvényesüléshez, amelyeket ez hirdetett, s már nyakunkon az új irány, új, idegen eszmékkel és áramlatokkal. A nagybirtokrendszer kötöttségei, aránytalanságai még mindig szinte legyőzhetetlen akadályként tornyosulnak a népi fölemelkedés útján, s már küzdenünk kell a kapitalista feudalizmus ellen, amelyet a száz évvel ezelőtt szabadjára bocsátott liberalizmus hozott a nyakunkra kérlelhetetlen törvényszerűséggel. Miközben az új koreszméket emlegetjük, ugyanakkor még mindig másfél százados elődjeik illúzióit melengetjük, s ugyanezek borzalmas, vészterhes következményeivel kell szembeszállnunk.

Nálunk a magyar közfelfogás általában azt hiszi, hogy azoknak az új koreszméknek jelentősége, amelyeket a magyar fejlődés szolgálatába kell állítanunk, elsősorban abban nyilatkozik, hogy megváltoztatják, átalakítják az országok kormányformáját. Hogy amint a francia forradalom gazdasági és politikai alapelvei az abszolutisztikus királyi hatalom helyére a parlamentáris, a népszuverenitáson nyugvó demokratikus kormányzatot, s a köztársasági államformát léptették, úgy a fasizmus vagy a hitlerizmus szükségképen a diktatórikus kormányrendszert ülteti mindenütt a régiek helyére. Ezeknek a koreszméknek átalakító hatása azonban nemcsak ebben, s nem is főleg ebben jelentkezik. Azt mondhatnánk, hogy hatásuk és érvényesülésük bizonyos értelemben független a kormányformáktól. De így volt ez a liberalizmus koreszméivel is. A francia forradalomnak elvi céljai közül a jobbágyfelszabadítást például Németországban vagy Ausztriában is megvalósították, az ottani abszolutisztikus, monarchikus uralmi rendszer további fenntartása mellett. Angliában ez az irányzat, ez az eszmeáramlat már jóval előbb, forradalmi erőszak nélkül, a fokozatos fejlődés útján összeforrt és összesimult a monarchikus, alkotmányos királysággal. De a monarchikus államok ugyanígy magukévá tették idővel az ipari, kereskedelmi szabadverseny elvét, vagy ennek alapfeltételét, a pénzhitel és pénzgazdálkodás új formáit, s a törvények előtti egyenlőséget, a közteherviselés, a sajtó- és gondolatszabadság intézményeit. Később ugyanezek az alapelvek Oroszországban is érvényesültek, anélkül, hogy a cári abszolutizmust köztársasági vagy parlamentáris kormányzat váltotta volna föl. A fasiszta, hitlerista rendszer fontos, alapvető újításai ugyanígy érvényesülnek világszerte a fennálló kormányformák érintése nélkül, azoktól függetlenül is. A köztársasági, demokratikus Franciaország a hadi üzemek államosítását, a közszükségleti cikkek nacionalizálását, a gazdasági érdekképviseletek kiépítését, a mezőgazdasági termelés bizonyos irányítását, a bankok nagyobb mértékű állami ellenőrzését, stb., stb., épp úgy programjába vette, mint a fasiszta, hitlerista Olasz- és Németország, vagy részben az alkotmányos Magyarország. Roosevelt ugyanúgy kénytelen volt ezekhez az eszközökhöz nyúlni, mint a monarchista Japán, vagy a diktatúrás [sic!] Portugália. Olaszországban a fasizmus új rendje összefér, megbékül a királysággal, Portugáliában a köztársaság, Ausztriában viszont a rendi állam keretei között tör magának utat.

A diktatúrák, mint az új rendszer politikai, kormányzati, uralmi formái, megváltozhatnak, átalakulhatnak, az a folyamat azonban, amely az új, kollektív szellemű társadalmi és gazdasági rendet a régivel szemben életre hívja és uralomra juttatja, többé föl nem tartóztatható, és többé útjáról vissza nem fordulhat. A fasizmusnak egy neves francia ismertetője ide vonatkozó fejtegetéseiben egyebek közt azt a szellemes észrevételt kockáztatja meg, hogy az a szédítő ütemű technikai átalakulás, amely a termelés, a gazdasági élet felforgatásán keresztül szükségképpen kihat a politikai, közigazgatási, kormányzati gépezetek átalakulására is, ezekre is óhatatlanul új tempót, új formákat, új eljárásokat diktál. A gazdasági élet motorizálása, villamosítása úgyszólván ellenállhatatlanul maga után vonja az állampolitikai életformák motorizálását is. Azt az űrt, amely a gazdasági, technikai haladás átalakulása, meggyorsulása és a liberális állami, törvényhozási, közigazgatási gépezet lassú munkája között előáll, előbb-utóbb át kell hidalni. A feudális, patriarchális államkormányzat a lassú, nyugalmas, primitív kézigazdálkodás és termelés korszakának volt a politikai, állami, uralmi formája, ahogy a közlekedés akkori igényeit a kezdetleges delizsánc elégítette ki. A gazdasági liberalizmus, a szabad verseny, s a közlekedést gyorsító gőzmozdony együtt járt a parlamentarizmus szabadabb uralmi rendszerével. A technikailag motorizált új világ, a repülőgép korszaka, a politikában is a gyorscselekvést igénylő új állami és közigazgatási feladatok, a diktatúrák korát és kormányformáit hozzák létre.

Ha ez a megállapítás nem is követelhet magának szó szerinti érvényességet, nyilvánvaló, hogy azokban az országokban is, ahol a parlamentáris-alkotmányos uralmi rendszer gyökerei, igazoltságai a legmélyebb tradíciókba nyúlnak vissza, előbb-utóbb keresni fogják az új, változott, gyors élettempójú gazdasági viszonyokkal együtt haladó, azokkal szorosabb kapcsolatot tartó, a gyorsabb cselekvést előmozdító parlamentális reformokat is. Baldwin angol miniszterelnök mondotta egyik parlamenti beszédében, hogy a diktatúrák cselekvési gyorsaság dolgában két évvel előtte járnak a parlamenteknek. Ha ez igaz, aminthogy van benne valami igazság, akkor ezt a gyorsasági és időkülönbséget a parlamentáris kormányzatoknak is előbb-utóbb ki kell valahogy egyenlíteniük.

Az, hogy a kapitalista-liberális rendszer ma is Angliában a legéletképesebbs itt jelentkezik a legvitálisabb ellentállás az új kollektív szellemű diktatórikus irányzatokkal szemben, ez történelmileg egészen érthető. Egyrészt: Anglia, az angol impérium sajátságos helyzetéből, fejlődéséből, másrészt abból, hogy ennek a liberális-kapitalista rendszernek ott vannak a legmélyebb gyökerei. Éppen így a feudális-patriarchális rendszer annak idején a cári Oroszországban tartotta fenn magát a legtovább, mert erőforrásai, hagyományai, politikai, lelki előfeltételei ott voltak a leghatalmasabbak s ott tudtak a liberális-demokratikus gondolatvilágnak, azok új eszméinek legtovább ellentállni.

*

In Új Magyarság, 4. évf., 138. szám (1937. június 20.), 1-2., 144. szám (1937. június 27.), 1-2., 149. szám (1937. július 4.), 1-2., 161. szám (1937. július 18.), 1-2.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés