„Magasfokú szabadság, s magasfokú műveltség, mint társadalmi két közkívánalom, jellemzi a modern szociális mozgalmat, s teszi nehézzé az új alakulást” - mondja dr. Prohászka Ottokár. [1] Ebben a tudatban vettük a kezünkbe a tollat, és kérjük az olvasó szíves elnézését, ha e könyv elolvasása után úgy találná, hogy nem sikerült legalább részben is megoldani azt, amire vállalkoztunk, szolgáljanak mentségünkre azonban ekkor dr. Prohászka Ottokár fent idézett találó és gyönyörű sorai.

Budapest, 1932. június hó 29-én

Bevezetés

Jelen dolgozatunkban foglalkozni kívánunk korunk egyik legégetőbb kérdésével, a parlamentarizmussal. Gyakran halljuk, hogy a parlamentarizmus nem képes beváltani a hozzá fűzött reményeket, nem tudja beváltani azokat az ígéreteket, amelyeket legnagyobb szószólói tettek. Lássuk, mi igaz ebből. Honnan ez az eredménytelenség? Célunk: rámutatni egyfelől azokra a nagy összefüggésekre, melyek a köz és a parlamentarizmus között fennállanak, utalni azokra a kapcsolatokra, melyek egyén, társadalom és állam közt szövődnek, s kiemelni az egyes akaratok kifejezésének módjait, megjelenési formáit. Melyek a parlamentáris kormányzat hibái, s azok mennyiben küszöbölhetők ki? Tanulmányunkban kiindulunk az egyénből, majd sorra vesszük a közösségeket, különösen foglalkozni kívánunk a társadalommal, majd pedig az állammal. Az állammal kapcsolatban annak akarati szervével, a parlamenttel, kimutatva annak előnyeit és fogyatékosságait, s végül utalni kívánunk egyes megoldási módokra, melyekkel a hibák kiküszöbölhetők. Hisz a politika tudománya nem állíthat fel általános érvényű törvényeket, mint azt más tudományok teszik. A politika, mint az államokkal foglalkozó tudomány, az emberi életet a maga egészében teszi tárgyalása anyagává. Ez magában már a felmerülhető kérdések rendkívüli szövevényességét mutatja. Az egészet kell megragadni, hogy a részletet lássuk. A rész mint az egész eleme fogható csak fel igazán, s eredményes megoldást is csak így remélhetünk. A fentiek szerint tehát elsősorban az egyénnel kívánunk foglalkozni, mint az állam legkisebb alapelemével. 

Az egyén

Az emberiségnek legkisebb része, alapegysége az egyén. Az egyén önmagában véve a legkisebb egész, amely már az oszthatatlanság jellegét, helyesebben ismérvét viseli önmagán. Az egyéni célok, tervek, feladatok megvalósítója. Az egyén az emberi nem atomja, benne minden, az emberi nemet jellemző közös vonás fellelhető, benne szunnyadnak az emberiség céljai, eszméi, sőt részben meg is valósulnak. Az élőlények világában az öntudat kisebb vagy nagyobb, alacsonyabb vagy magasabb foka szerint beáll bizonyos tagoltság, önálló részekre válás, amely bennünket ezen részek megkülönböztetéséhez, illetve helyesebben az egyén fogalmához vezet. Az öntudat legmagasabb foka, az emberi öntudat oly nagy mérvű differenciáltságot jelent, hogy minden egyes részt egy egyéniség attribútumaival kell felruháznunk, vagyis az emberiség legkisebb egységei az egyes különálló egyének.

Az egyén terveit, céljait igyekszik megvalósítani, azonban ez csak részben, és e részben is csak tökéletlenül sikerül. A természeti erőkkel folytatott egyoldalú, áldatlan küzdelem [a] haladását nagyon megnehezíti. Az okszerű gazdálkodás számára elérhetetlen célként tűnik fel. A szunnyadó erkölcsi erők nehezen érvényesülhetnek. Ez az egyenlőtlen harc, kilátástalan küzdelem azonban nem tart sokáig, az ember segítőtársat keres, illetőleg talál. Ki ez a segítőtárs? Senki más, mint egy másik ember. Hisz ez is érzi erejének korlátoltságát, fogyatékosságát. Látja a küzdelem hiábavalóságát, tudja, átérzi magára utaltságának sivárságát. Ne gondoljuk azonban, hogy eme társulás a belátásból ered, mert ebből valószínűleg sohasem következett volna be. Ezen társulási hajlam minden egyénben már a priori benne van. 

Az ember társas lény, nem belátásból, hanem már természettől fogva. Az ember társas lényi mivolta szüli a közösségeket, a társadalmakat. Nézzük tehát közelebbről: mi is az a család, közösség, társadalom. 

A család 

Mielőtt a társadalom fogalmi meghatározását adnánk, vessünk egy pillantást a családra. Az előző fejezetben az egyénnel foglalkoztunk, s azt mint az emberiség alapegységét jelöltük meg. Feltűnhetik az olvasó előtt, hogy miért tekintjük az egyént az emberiség alapelemének, s nem a szűkebb, de erősebb közületet jelentő társadalom alapegységének. Erre csak azt felelhetjük, hogy az egyén önmagában a lazább szerkezetű emberiség, mint a legtágabb és legnagyobb közület tagja lehet, de a társadalom részévé csak a család útján. Az egyén önmagában főként a centrifugális törekvéseknek hordozója. Ez következik különvalóságának, egyéniségének megóvására irányuló törekvéseiből is. Az egyén, mint a család tagja már centripetális törekvések szolgálatában is áll, s ez teszi képessé, illetőleg ennek a kis közületnek részeként lesz közvetve társadalomalkotó tényező. Az egyén a család útján lesz valóban társadalmi lény. Ezért mondjuk, hogy a társadalom, az állam sejtje a család. A család az a legkisebb közület, amelyben az érdeken felülemelkedő szeretet az uralkodó. Az anyai szeretet, a gyermek felnevelésével járó gond, önfeláldozás mind az emberi önzetlenség kifejlesztői. A család tehát nemi kapcsolaton kívül erkölcsi kapcsolat is. Ezen erkölcsi kapcsolat azonban nem másodlagos, alárendelt szerepet játszó, hanem a család fennállásának idejével folyton növekedő, hatalmasodó kapcsolat. 

A társadalom

Az egyén és a család egymáshoz való viszonyának rövid ismertetése után foglalkoznunk kell a köz, a társadalom fogalmával. Lássuk tehát, mit értünk köz, illetőleg társadalom alatt. „A társadalom szó - mondja S. Balicki - oly alakulatnak felel meg, amely hosszú időn át érvényesült társadalmi szolidaritás eredménye, és egyben mentes minden kívülről jövő ingerencia alól.” [2] Ehelyütt említjük meg Concha Győzőnek a közről adott meghatározását, amely szerint „önként, különös megbeszélés nélkül (...) az egyének között bizonyos kapcsolat áll fenn”; ezen kapcsolat azáltal jő létre, hogy „az egyént gyengesége kényszeríti erejének embertársaival való közös kifejtésére, különböző tehetségei pedig arra, hogy az egyeseknek egymástól elütő, egymást kiegészítő teendő jut, melyben az egyeseknek különböző érték tulajdoníttatik, s azok tevékenységükben bizonyos egymásutánt követnek, amely kapcsolatot és egymásutánt legáltalánosabban közületnek nevezhetni”. [3] Végül megemlítjük ehelyütt Moór Gyula megállapítását, amely szerint „a társadalom nem egyéb, mint emberi összeműködés”. [4] Az összeműködés szó helyesebb, mint az együttműködés - mondja Moór -, mert „az emberek társadalmi élete nem minden ízében (...) öntudatos belátás által vezetett együttműködés”. A fent adott meghatározások mind megegyeznek abban, hogy a társadalom nem az öntudatos belátásnak köszönheti létét, hanem mélyen benne gyökeredzik az emberi természetben. A társadalom szerintünk az emberek érdek szerinti kapcsolata, amelyben mindenki érdeke erejéig vesz részt, mivel azonban saját érdekeit nem érvényesítheti anélkül, hogy másét is legalább részben ne ismerné el, beáll egy bizonyos kompromisszum önkéntelenül, öntudatlanul, s ezen kompromisszum teszi lehetővé a társadalmi életet. 

A kompromisszum az áldozat, melyet az egyén a köz oltárára hoz, hogy végül maga is megmaradhasson. Az áldozatkészséget erősen előmozdítja a családban gyakorolt lemondás, mert lemondani más javára annyi, mint egyéni célunkat a máséval felcserélni, vagyis szeretetet gyakorolni. A társadalom tagozódik továbbá foglalkozás szerint, és így alakul ki a rend, jogi szabályozottságában: rendiség. A vagyonkülönbség adja az osztályokat. „A rend alapja a munka azonossága, az osztályé a birtok egyenlősége.” [5] A társadalomban az egyén által elfoglalt állás, kifejtett működés értékelése, a vezetők és vezetettek, a felsőbbek és alsóbbak, a parancsolók és engedelmeskedők, a kormányzók és kormányzottak fogalmához vezet bennünket. Ez a fölé- és alárendeltség két ellentétes irányú működést eredményez a társadalomban, éspedig a vezetők állásukat megtartani, az alárendeltek pedig szerepüket átengedni, illetőleg felcserélni - tehát engedelmeskedés helyett parancsolás - akarják. Hisz ismeretes az ember azon törekvése, hogy az egyenlőséget megkívánja felfelé, az egyenlőtlenséget pedig elvárja lefelé. Az egyik a közt a jelenlegi formájában, a másik pedig elgondolása szerint megváltozott alakjában (ő legyen a felsőbbek közé tartozó) kívánja fenntartani, látni. E két elv - konzervatív-szociális és liberális-individuális - állandóan küzd, harcol egymással. Mind a kettő egyaránt fontos, szükséges. Mind a két elv elfajulása, ad absurdum vitele káros, sőt a társadalomra végzetes lehet. A konzervatív reakcióssá, a liberális radikálissá lehet. Bármelyik elv elfajulása végeredményben önmagát semmisíti meg, ha önmagát tekinti végcélnak. A két elv, illetőleg irány életképes működést csak az esetben fejthet ki, ha mindegyik belátja, hogy monopolisztikus helyzete nem lehet egyiknek sem, ha átérzi, hogy mindkettő érvényesülése, működése egyaránt fontos, lényeges, egymást kiegészítő. Ezen mozgási lehetőség a fejlődés, haladás alapfeltétele. A két elv iránya, egymást kiegészítő működése az egyéni szabadság záloga. A liberális elvben az egyéni tudat, a konzervatív elvben a társadalmi tudat nyilvánul meg. A liberális elv elnyomása egyenlő az egyén tagadásával, ez pedig a társadalom halálával.

A társadalom tagozódása

Az előző fejezetben szólottunk a rendekről, valamint az osztályokról, mint a társadalom tagozódásairól. Ezek azonban csak a legnagyobb tagosultságok. Meg kell említenünk ehelyütt azokat a kisebb csoportokat, közösségeket, közületeket, amelyek a társadalom kebelén belül léteznek, s amelyek működése nélkül az egyén céljait, törekvéseit sohasem érhetné el. Viszont, ha az egyén céljait el nem érné, küzdelme reménytelen lenne, nem volna haladás, reform, s az egész társadalom mint valami kijegecesedett, befejezett egész állana előttünk, amelyhez már semmit sem kell hozzáadnunk, semmit sem kell elvennünk, de ez a stagnáció már egyenlő a társadalom halálával. Említettük, hogy a társadalom nem mechanikus valami, hanem szerves egész. A szerves egész fogalmában pedig a növekedés, a fejlődés már benne van, a haladás a tökéletesedés lényegéhez, sőt helyesebben szólva, lényéhez tartozik. A mechanikus alkotásban a teremtő, a létesítő gondolata megvalósult. Ezen megvalósultság kizárja a fejlődést. Az elgondoló terve és az eredmény kongruensek. Mondhatjuk-e ezt a társadalomról? Bizonyára nem. A társadalomban ható erők sokfélesége, erejüknek intenzitása annyira bonyolult folyamatokat idéz elő, hogy az eredményt teljes határozottsággal előre nem láthatjuk. A társadalomban az érdek viszi a főszerepet. Az érdek az a pont, amely körül a kapcsolatok szövődnek, amely körül a közület kikristályosodik. Tudjuk azonban, hogy az érdekek sokfélék. Erejük, intenzitásuk is igen különböző. Valamint [amint] a gazdasági életben a szükségletek száma a fejlődés során egyre nő, úgy vagyunk a társadalmi életben az érdekekkel is.  Az érdekek számának sokasága szülője a különböző apróbb közületeknek. Egy-egy érdek ereje szerint lesznek a közületek kisebbek és nagyobbak. 

Az egyén érdekei különfélesége miatt több közületnek lesz a tagja, aszerint, hogy egy-egy érdekét melyik közület fogja jobban megvalósítani, vagy legalább melyiktől remélheti ezt inkább. Hiszen azok a küzdelmek, melyek az egyén és a közület között állandóan napirenden vannak, az egyén megsemmisülését eredményeznék, ha neki ily eszközei nem volnának. A társadalmon belül az érdekek különbözősége különböző közösségeket teremt, amelyeket bizonyos kizárólagosság jellemez. Ez alatt azt kell érteni, hogy egy-egy ilyen érdek megvalósítását kitűző közület ezen érdeket szuverénné teszi. Ezen érdeknek ebben a közületben monopolisztikus helyzete van. Hiszen az egész társadalomban hatnak különféle érdekek, de a társadalmon belül lévő közületeket éppen az jellemzi, hogy egy meghatározott érdek szolgálatában állanak. Ez adja neki fő jellemvonását.

Az érdek, amennyiben azt csak egy egyén képviseli, sohasem lesz mértékadó a társadalmon belül, mert hiányzik belőle a közösség részéről ezen érdek szükségességének elismerése. Az egyén azáltal, hogy érdekazonos társával szövetkezik, érdekét a társadalmi szükségesség jellegével ruházza fel. Az érdek polgárjogot kap a társadalomban. Az egyéni érdek társadalmivá lesz. Az egyén érdekelgondolása módosul a társadalomban. Az egyén az elgondolásban fölötte, a kivitelben pedig alatta áll a társadalomnak. „Az egyéni tudat világosságban és őszinteségben túltesz a társadalmi tudaton” [6] - mondja G. Palante. -  Ez érthető is, mert a társadalomban különböző felfogású egyének vannak. Ezek közt pedig az együttműködés csak úgy válik lehetségessé, ha az értelmi színvonal leszáll, illetőleg módosul. A társadalmi tudatban a tömegre fennálló törvények az irányadók. Igaz, hogy nem teljes merevségükben, mert tömeg és társadalom nem azonosak, sőt nagyon is különbözők. Azonban a társadalomban ki ne venné észre a tömeg lelki vonásait is. Az egyén érdek a kisebb közület által elfogadtatván, módosul is, mint fentebb említettük, s így ez a nagy űr egyén és társadalom között már nem áll fenn. Lehetővé válik az egyén sikeres küzdelme a társadalomban. „A társadalom lényegében mizoneista és haladásellenes.” [7] Ezzel küzd meg az egyén sikeresen a fent említett módon. Ne gondoljuk, hogy a társadalom ezen alapvető jellemvonása annak alsóbbrendűségét akarná jelenteni. Nem, éspedig azért nem, mert a köz állandóságra lévén berendezkedve, minden egyéni akciót kételkedve fogad. Ez önfenntartási ösztönéből következik egyrészt, másrészt pedig a tehetetlenségi momentum törvénye érvényesül itt, mert hisz a társadalom a maga nagy sokaságával nem lehet olyan fürge, gyorsan alkalmazkodó, mint az egyén. 

Gondoljuk csak el, ha minden egyéni akció azonnal hatna, lenne-e fejlődés? Nem lenne, mert a fejlődés a cél fokozatos megvalósulását jelenti. Ha pedig a köznek minden egyén elgondolása szerint kellene igazodnia, szétforgácsolódna, és semmi sem valósulna meg. A köz lassúsága a fejlődés alapja, mert megrázkódtatás nélkül valósulnak meg ily módon a célok.

Az állam

Igyekeztünk megállapítani az egyén jelentőségét, viszonyát a családhoz, s kapcsolatát a társadalomhoz. Láttuk, hogy egyén, család, társadalom hogy kapcsolódnak egymáshoz, de megfigyelhettük azt is, hogy ezek valamennyien külön érdekeiket követik, külön céljaikat tartják fontosnak. Az érdekeknek ezen sokfélesége, sőt ellentétessége útját állaná a fejlődésnek, ha valami rendező elv nem érvényesülne, ha valami ezek összhangzó működését nem biztosítaná. Ez az elv hatja át a legnagyobb közületet, amelyet államnak nevezünk. Az állam fogalmát meghatározandó, tekintsünk át egynéhány meghatározást. „Az állam az ember egyetemes eszméjének megvalósulása öntudatos személyiséget alkotó nemzetnek irányzó, országló tevékenysége által.” [8] Moór az államot úgy határozza meg, hogy: „az állam (...) nem egyéb, mint valamely fejlettebb jogrendszer által egységbe foglalt összeműködő emberi cselekvéseknek az a csoportja, amely a jogalkotók és a jogalkalmazók összeműködéséből áll elő.” [9] G. Palante A szociológia vázlata című munkájában kifejti a társadalom és állam közti különbséget, amely szerint „a társadalom tágabb értelmű kifejezés, mint az állam.”  [10] További különbség még, hogy „az állam szó inkább kényszerítő hatalmat jelent, míg a társadalom fogalma önkéntes társadalmi szervezkedésnek és növekedésnek felel meg”. Dr. Stephan Brassloff következőképpen határozza meg az államot: „A jogi értelemben vett állam alatt olyan személyek többségét értjük, akik egy meghatározott területen (az államterületen) tartós jelleggel letelepedtek (területi önkormányzat), és akik jogi értelemben teljesen független parancsoló és kényszerítő hatalom (uralom) alatt, tartósan szövetkeznek. (...) Az állam jogi személy”. [11]

Ezek a meghatározások mind azt bizonyítják, hogy társadalom és állam nem azonos fogalmak, hanem külön-külön valóságok. Társadalom és állam nem mennyiségi, hanem minőségi megállapítások. Talán mondhatnánk, hogy társadalom és állam oly viszonyban állnak egymáshoz, mint [a] munkamegosztás és munkaegyesítés. A társadalom a maga differenciáltságával több különálló, sőt ellentétes érdek szolgálatában áll. Ezek az érdekek külön-külön lehetnek értékesek, de igazi értékekké csak akkor válnak, ha valamennyien a kultúra emelésének szolgálatában állnak. Ezen értékek közös nevezőre hozatala, a társadalom minden tagjára való kiterjesztése az állam által valósul meg. Az állam mintegy munkaegyesítést lát el. Ezen hasonlatunk megvilágíthatja némileg az állam szerepét, de teljesen meg nem magyarázhatja, mert az állam másra is hivatott. Az állam ténykedése nem csupán egyesítés, összhangba hozatal. Hisz már a munkamegosztásban is a munkaegyesítés előre feltételeztetik, azaz benne van. Tehát már előbb is hat az állam, vagyis teremt értékeket. 

Véleményünk szerint állam alatt oly társadalmat értünk, amely felismerve sajátlagos szellemi, lelki egységét, annak fenntartása és fejlesztése érdekében az osztó igazságosságot megvalósítani törekszik. Ezen törekvések, feladatok feltételeznek bizonyos rendezést, amelynél fogva társadalom és állam különválnak, illetőleg helyesebben szólva az állam önálló léttel bír.    

Az állam személyisége a fent adott meghatározásból önként következik, mert azoknak a sajátlagos szellemi, lelki közösségeknek a felismerése, amely a társadalomban az egység jelenlétére utal, már önmagában véve is értelmi működés. Azonban az állam nemcsak a múltat nézi, a jelent tekinti, de munkálkodik ezen általa felismert egység fenntartásán, sőt fejlesztésén is az osztó igazságosság érvényre juttatása által, s így oly tevékenységet fejt ki, amely csupán a személyi létre emelkedett közösségnek jellemzője. Az állam személyisége következik abból is, hogy ha a részek, az államtagok személyek, akkor az egész - az állam - nem állhat az értelem alsóbb fokán, mint részei. Ha így lenne, az egyén nem szorulna az államra, ez fölösleges lenne. Az egész tökéletesebb, mint a rész. Az állam, mint egész, egyrészt több, másrészt pedig más, mint az egyes természetes személy.  

Az állam személyiségéből következik, hogy külön célja is van, s ezen célja öncél. Fölötte nagyobb cél nincsen, mert akkor az államcél eszközévé válna, ami pedig lehetetlen, mert hisz az állam lévén a legtökéletesebb személy, célja is a legtökéletesebb kell, hogy legyen. Lássuk közelebbről, mi az a legmagasabb cél, amely öncél, s amely hordozóját, az államot öncélúvá teszi. Ez az osztó igazságosság elvének gyakorlása, megvalósítása. [12] Vagyis mindent való értéke szerinti fejlődésében, kifejlődésében segíteni, előmozdítani.

A szuverenitás, amely szerint az állam akaratát tekintve senkinek sincs alávetve, más államtól pedig független, szintén az állam személyiségében gyökeredzik. Az állam személyisége, a fentiek szerint a legmagasabb rendű személyiség, s így szuverén. Ezen elvileg korlátlan szuverenitás az alattvalók személyi mivolta által korlátozott, mert, bár az állam mindent megtehet, de részei létét figyelembe kell vennie, mert részei személyi jellegének megsemmisítése, önnönmagának mint személynek megsemmisülését is eredményezik. 

A szuverenitásról bővebben szólni e helyen nem kívánunk. Munkánk célját tekintve azonban e kérdést érinteni szükségesnek tartottuk. Az állam, mint sajátlagos szellemi, lelki egység látja a legtisztábban az egyesek, a kisebb közületek, a társadalom törekvéseinek, céljainak igazi értékét, szellemi, lelki egysége szempontjából vizsgálva azokat. Ezen vizsgálat adja meg azon lehetőséget, hogy minden törekvés értéke szerint valósul meg, s így a divergáló erők hatása a minimumra csökken, mert ebben az értékelésben az emberek igazságérzete is megnyugszik. Concha szerint: „A jó, melyre az embernek eszméjéből folyólag törni szabad, az egyetemes, mindenkire kiterjedő jó, mert különben a véges fölé emelkedés is csak korlátolt, részszerű leend, s az emberi, s a végesen határolt természeti világ közt különbség nem lenne”. [13] Az egyetemes jó - szerinte - oly jó, amely az érdeklettek java fölött áll, azzal talán ellenkezik. [14] A különbség Concha fentebb említett államcélja és az általunk adott közt az, hogy az egyetemes érdek mindenkire kiterjed, az általunk megjelölt ezenfelül elsősorban különösképpen vizsgálja az értéket.

A nemzet

Az államról adott azon meghatározásunk, amely szerint az állam alatt oly társadalmat értünk, amely felismerve sajátlagos szellemi, lelki egységét, ennek fenntartása és fejlesztése érdekében, az osztó igazságot megvalósítani törekszik, a nemzet fogalmát is megjelöli. A társadalom sajátlagos szellemi, lelki egysége, a közös leszármazás, nyelv, azonos vagy hasonló életkörülmények következménye. [15] Ezenfelül természetesen mint távolabbi következmény adódik az igazi értékekről, a kultúra igaz javairól alkotott közös felfogás. Azonos ítélet a jóról, a szépről, az igazról. A jónak, szépnek, igaznak sajátlagos elgondolása. A nemzet a személyiség fokára emelkedett nép. Nép, melynek tervei, céljai vannak, amely önmagát irányítja. Van múltja, jelene, s gondol a jövőre. „Egy meghatározott kultúra stílusát hordozó népet nevezem nemzetnek.” [16] A nemzet nép, mely akar, s akaratát érvényesíti is. A nemzet szóval a közös származás, a külső tényezők azonossága hangsúlyoztatik, az állam ezzel szemben a jog egységére utal. „Az államot valamely jogrendszer egysége konstituálja.” [17] Az állam a főhatalom egységét, a nemzet a tagok közös leszármazását juttatja eszünkbe. Mindkettő végeredményben egy és ugyanaz, mert hisz az államok nemzetek szerint alakulnak, azaz nemzeti államok.

Ehelyütt kell megemlékeznünk a nemzetiségről is. Nemzetiség alatt oly népet értünk, melynek bár lehet külön kultúrája, múltja, de hiányzik belőle az államalkotó képesség. Vagyis nem minden célját határozza meg önmaga, hanem a más nép által adott célokba beleilleszkedik esetleg önként, de legtöbbször kényszerből. Innen a többnemzetiségű államok súlyos helyzete. Valamennyi szeretne a történelem aktív tényezője lenni, de nem mindegyik képes erre. Különösen nehéz az olyan többnyelvű állam helyzete, ahol a nemzetiségek egy része alávetett, a másik része pedig önálló államot alkot, éspedig mint közvetlen szomszéd. Ilyen divergens erők mellett, mégis mi akadályozza meg a széthullást? Talán a nagyobb hatalom. Kizárólag erre alapítani az államot, nagyon kockázatos lenne. Az államegységet ilyenkor biztosíthatja a gazdasági egység, a kulturális egység. Az államcélok intézményeket kívánnak. Ezek az intézmények kétségkívül a nemzet legsajátlagosabb alkotásai. A nemzet szinte az akaratát tárgyiasítja meg bennük. Általuk az akarat múltját, jelenét, de jövőjét is látjuk. Bennük a most élő nemzedék szemléli a múltat, és látja a jövőt. Kapcsolatot kap egyik nemzedék a másikkal. Mondhatjuk tehát, ezek a sajátlagos intézmények ragadják magukkal a nemzetiségeket, s teszik szellemileg, lelkileg egységessé a több nyelvet beszélő, de kulturálisan egyet és együttérző nemzetiségeket a hegemóniát gyakorlóval.

Az intézményekben a múlt nemzedék szól a jelenhez. Az ősi intézményre tisztelettel tekintünk, mert bennünk azt a meggyőződést kelti, hogy léte messze túlszárnyalja a jelent, hisz annyi megpróbáltatással dacolt a múltban. Minden régi intézmény egy valóságos nemzeti tapasztalat. Hódolattal, tisztelettel közelítjük meg, mert benne a nemzet történelmét látjuk. Ragaszkodás az alapvető intézményekhez záloga a nemzet jövőjének is. Mint a vallásoknál a rítusoknak és szimbólumomnak nagy hatása van, azonképpen az államélet sem nélkülözheti őket. Az ünnepi aktusok igazán ünnepélyessé, felejthetetlenné ezáltal válnak. Le Bon mondja  többi között: „A rítusoknak annál is nagyobb tekintélyük van, mert közösen gyakorolják őket. Uralkodnak az egyéni képzeleten, és fenntartják a hit egységét a társadalmi csoportokban.” [18] A hit megfoghatóvá válik általa. A rítus, szimbólum fokozza a hitet. A hit szépségét juttatja kifejezésre. A rítus az eszme teste, ruhája. A nemzet múltját tisztelni annyi, mint hinni annak jövőjében. A nemzet nem lehet el vallás nélkül, hit nélkül, mert fennmaradásában bízni is hitet tételez fel. A nemzet nagy sorscsapások közepette múltjához fordul vigaszért és hitért a jövőjére vonatkozóan. A nemzeti hagyományokhoz való ragaszkodás a nemzeti jövő kiépítése. A múlt tisztelete nem jelenthet fejlődésellenességet, hanem inkább a cselekvésben való következetességet, a haladás irányának a meghatározását. A jövőt okszerűen alakítani a múlt ismerete nélkül lehetetlen. A hagyományok szálak, melyek egybekötnek jelent és múltat. Aranyszálak, mert nemzeti tapasztalatok. 

A törvény

Az érdekek sokfélesége, ellentéte, amely a közületi, állami életben megnyilvánul, okvetlenül rendezést kíván. A jogos érdekek összhangzásba hozatala, elismerése, kifejtésének előmozdítása másként, mint állami irányítás nélkül, el sem képzelhető. Az állam az osztó igazságot igyekszik megvalósítani, mert enélkül az érdekek zűrzavara állana be, márpedig ily esetben állami életről, de még csak közületiről is alig beszélhetünk. Az állam ezt úgy valósítja meg, hogy kijelenti ezekkel szemben elfoglalt álláspontját, vagyis akaratát kinyilvánítja, azaz törvényt hoz. Megjegyezni kívánjuk egyfelől, hogy a szabályozásnak nem ez a kizárólagos eszköze (például a szokásjog is), másfelől, hogy nem minden törvény tárgya, illetőleg célja az ellentétek eloszlatása. A törvény fogalmának tisztázása céljából szükségesnek véljük egynéhány meghatározásnak közreadását. Dr. Carl Gareis szerint: „A törvény a kormányzó közösség igénye, amely jogi normát (törvényt) keletkeztet”. [19] Dr. Stephan Brassloff a törvényről szólva a következőket mondja: „A törvényhozáson általánosságban az államnak a jogi normák megalkotására irányuló tevékenységét értjük, míg a törvénynek tekintünk minden olyan jogi normát, amelyet az államhatalom hozott létre és megfelelően kihirdetett.”. [20] Végül itt idézzük Concha meghatározását, mely szerint: „Törvény alatt ugyanis anyagi értelemben csak oly akaratot érthetni, amely minden jövőbeli, hasonló esetekre egyforma szabályt állít fel”. [21] Szerintünk törvény az állam akarata, amely egyúttal az osztó igazságosság megvalósításának eszköze is. Mint már említettük, az állam nem nyomhatja el az egyént, mert annak elnyomása az állam megsemmisülését is jelentené, lévén az egyén öntudatos része az államnak, amely pedig szintén személy. Az állam azonban azt sem tűrheti, hogy az egyik egyén a másikat nyomja el, mert ha ezt az erősebb egyén megtehetné, ő képviselné az állami akaratot. Míg régebben a szabályozás felmerült esetek után adódott, ma az állam a felmerülhető ellentétek megelőzésén fáradozik. A fejlődés a jövőnek élesebb előrelátását jelenti. Ma a törvény sok tekintetben az ellentétek elkerülhetésének preventív eszközeként fogható fel. Az állam honnan tudja meg, mely feladatot kell elsősorban megvalósítania, melyik érdek értékesebb, melyik szorul nagyobb támogatásra? Ez a kérdés merül fel itt elsősorban: Ki az, aki tájékoztatja, a helyes irányt megadja? Mindenesetre az állam értesülhet ezekről a sajtó útján, a közvélemény útján, a hatósági közegei útján, de mégis legjobban a törvényhozó szerve útján.   

A parlamentarizmus

A törvény az állam akarata, vagyis az állam benne jelöli meg az utakat, módokat, irányokat, amelyeket az államcél az osztó igazság megvalósítása szempontjából szükségesnek tart. Most azonban az a kérdés merül fel, hogy az akaratnak képzésére van-e külön szerv, [s]ha igen, melyik az? A modern államnak feltétlenül van külön akarati szerve, éspedig a parlament. Megjegyezzük azonban, hogy az akarat szerve, a fejedelem, államfő, végrehajtó hatalom, a bíróság, sőt a közigazgatási hatóságok is. Azonban az akaratképzés fő szerve a parlament. A parlament nem csupán törvényt hoz, hanem van végrehajtó és bírói hatalma is. A törvényhozó szerv (parlament) jelentősége, szerepe a maga teljes egészében csak úgy fogható fel, illetőleg érthető meg, ha azt a parlamentáris kormányzaton keresztül vesszük vizsgálat alá. Mi az a parlamentáris kormányzat? Oly kormányzat, melynél a kormány tagjai a népképviselet tagjaiból alakult, illetőleg szerveződött pártok egyikéből, éspedig a nagyobb pártból kerülnek ki. [22]

Mindenekelőtt mi az a képviselet? Közönséges értelemben más ügyeit ellátni, vagyis a megbízó nevében és helyett eljárni, amiből következik a képviselő és képviselt, a megbízó és megbízott között fennálló függőségi viszony. Azonban az (országgyűlési) képviselő helyzete egészen más; őt választókerülete a parlamentbe küldi, s a megválasztás tényével mintegy kijelenti, hogy az államcél megvalósítása szempontjából, a nemzet érdekében őt, a megválasztottat tartja a leghivatottabbnak ezen funkció gyakorlásánál. Tehát a megválasztott csakis az államcél elérésében kötelezett, de a kivitel mikéntjére utasítást választóitól nem kap. Tehát a képviselő a nemzet érdekeit képviseli, nem pedig a választók külön érdekeit. Ehelyütt kell megemlékeznünk a képviselő kijelöléséről, a választásról is. A választójog kérdésében az általános titkos választójog mellett foglalunk állást. Nem azért, mintha ez minden bajra orvosság lenne, hanem ez ma már annyira politikai hiedelemmé vált, hogy meg nem adása talán több kárral járna, mint amennyi hasznot, előnyt e kérdés elől való merev elzárkózás jelenthet. A titkos választójog annyiban előnyös, hogy még vélt kényszerről sem lehet szó, vagyis nem érhetik a választás alatt uralmon lévő kormányt alaptalan vádak. Nemzeti érdekből az általános választójog a nőkre is kiterjesztendő, éspedig azért, mert a nők konzervatívabb szelleme, s többségüknek ideálisabb gondolkodása a nemzeti irányt biztosítani hivatott. Emellett a kisebbségi szavazati (képviseleti) rendszer is meghonosítandó, mert a nemzetre értékes kisebbség képviseletet nyer, s ez mintegy korrektívuma az általános választójog hibáinak. A választók szavazatainak többsége által kijelölt, illetve megválasztott képviselő, illetőleg képviselők önmagukban az állam törvényhozói szervében eredményes munkásságot nem fejthetnének ki külön-külön, mert ez a különállás az államcél érdekében való közreműködést lehetetlenné teszi. Hisz a törvényhozás, mint szerv, orgánum, feltételezi a rendezettséget. A szerv egységet tételez fel egyfelől önmagára irányítottságában, azaz befelé, másfelől kifelé, más szervekkel szemben, az együttmunkálkodás szempontjából. Egység befelé, s egyöntetű állásfoglalás kifelé. Ezt a hivatást, szerepet tölti be a párt. Párt az államcél mikénti megvalósulása szempontjából azonos nézeten levő egyének csoportja. Ez azonban nem zárja ki, hogy az egyén más szempontból más érdekcsoport tagja ne lehetne. Az a latitűd [szélesség, terjedelem], amelyet az államcél mikénti megvalósítása megenged, mint korlát adja meg a lehetőséget arra, hogy a párt nagyobb vagy kisebb terjedelmű lesz-e. Az államcél mikénti megvalósításában követett, illetőleg követendőnek hirdetett sorrend fogja meghatározni a párthoz csatlakozni kívánók számát. A párt fontossága abban rejlik, hogy a törvényhozásban a képviselők egyöntetűen járnak el, miáltal az eredményes munka valószínűbbé válhatik. A pártfegyelem nem zárja ki az egyéni véleményt, de döntés esetén az egységes eljárást biztosítja.  

Említettük, hogy az is kritériuma a parlamentarizmusnak, hogy a kormány a többségi párt tagjaiból alakul. Lehet azonban koncentrációs kabinet is, éspedig akkor, ha több kisebb párt van, és többségi párt nem lévén, a kisebbek a kormányzásban való részvétel céljából, de csakis erre, egyesülnek. A kívánatos természetesen az, hogy inkább két nagy, számarányban csaknem egyforma párt legyen a parlamentben. Ilyen esetben ugyanis mind a két párt a legjobbat fogja nyújtani. Egyrészt, mert könnyen felválthatják egymást, s így azzal kell számolni, hogy ellenőrzőből ellenőrzött, bírálóból bírált lesz. A parlamentarizmusnak lényegét fő vonásokban ismertettük, s azt hisszük, nem fontos kitérni arra a kérdésre, hogy a parlament kétkamarás legyen-e, vagy sem? Továbbá mellőzendőnek véltük azon folyamatot végigkísérni, hogy miként lesz a törvényjavaslatból törvény, mert ez a közjogra tartozik, s bennünket a parlamentáris kormányzat legáltalánosabb alapvető elvei érdekelnek. 

Nem hagyhatjuk azonban szó nélkül, hogy az egység, amely a parlamentáris kormányzatot jellemzi (többségi pártból alakul a kabinet), azért szerepel a nemzetek előtt mint ideál, mert benne következetesen valósul meg a többségi elv, ami által az egység törvényhozás és végrehajtás közt adva van. Az államhatalmak merev elkülönítettsége helyett az együttműködést látjuk előtérben, s elmondhatni, hogy a parlament akar és cselekszik.  

A parlamentarizmus hibái

A törvényhozó szerv tagjai képviselők, éspedig abban az értelemben, mint azt kifejtettük. Tehát a képviselő abban a percben, mihelyt mandátumát elnyerte, szinte függetlenítette magát választóitól. Igaz, hogy eddig is meglehetősen gyenge szálak fűzték őt választóihoz, de megválasztása érdekében mégiscsak keresnie kellett a kapcsolatot választóihoz. Szükséges volt, hogy választói legalább megismerjék, velük közvetlenebbül érintkezhessék. Ez a helyzet azonban a választás befejeztével teljesen megváltozott. A választók abban a hitben vannak, hogy a képviselőjük a választókerület érdekeit képviseli. Ez azonban tévedés, mert mint említettük, a képviselő az egész nemzet érdekeit tartja szem előtt. A képviselőnek ez a közvetlen érdektelensége választóival szemben egyúttal azt jelenti, hogy a választók zöme később a dolgok mikénti állásával már nemigen törődik. Pedig „az egyes polgár ténykedése az állami akarat létrejöttében amúgy is elég minimális a képviseleti rendszerben, ahol a képviselő valamely főirányon belül erkölcsileg és jogilag független választóitól”, [23] stb. Mindenesetre e téren bizonyos reformokra szükség van, hacsak nem akarjuk, hogy a közömbösség teljesen úrrá legyen a lelkeken, s így a belőle folyó következményeket is vállalni, illetőleg viselni. Itt említjük meg, hogy a választó és képviselő közötti kapcsolat fenntartása érdekében sokféle javaslat történt már, melyek között nem egy megszívlelendő lenne. „A szociális felfogás, amely az egységet csoportokra bontja, az imperatív mandátumot tekinti a demokratizmus elvéhez közelebb állónak, sőt a megbízás visszavonásának - a recall-nak - lehetőségével is foglalkozik” - mondja Hornyánszky Gyula. [24]   

Tévedés továbbá azt hinni, hogy a nép, a választók rendelkeznek oly képességekkel, hogy a legalkalmasabb egyént fogják kijelölni, illetőleg megválasztani. Mily nehéz azon feltételeket - pedig igazán csak egynéhánynak megjelöléséről lehet szó az általános választójog esetében - megállapítani, amelyek mellett valaki választó, hát még azon személyt megválasztani, aki az államügyekhez a legjobban ért. Szinte a képtelenséget tartjuk megvalósíthatónak, mert a kisebb feladat megoldását súlyosnak, szinte leküzdhetetlenül nehéznek tartjuk, pedig a választójogi törvényjavaslat kidolgozói mégiscsak értelmileg sokkal, de sokkal magasabban állnak akkor, amidőn a népet ily valóban nehéz és életbevágó kérdés megoldására egyenesen hivatottnak kell tartanunk. Azonban a nép: „E feladat megoldására sem a kellő emberismerettel, sem a szükséges politikai jártassággal, sem az elengedhetetlen tudással nem rendelkezik”. [25] Nem is fog rendelkezni sohasem, mert ehelyütt tömegmozgalmi jelenségekkel állunk szemben, márpedig a tömeg sohasem fog tanulni, illetőleg többet tudni. Ezzel szemben azt mondhatnánk, majd a párt kijelöli az alkalmas egyéneket, mint ahogy teszi is. Igaz, de ne feledjük el, akkor már nem a nép ítéli meg a képességeket, hanem a párt.

A parlamentarizmus válságához nagymértékben járul hozzá az általános választójog is. A választók nagy része nem rendelkezik a politikai - gazdaságiakról nem is szólva - kérdéseket illetőleg oly alapos tudással, ítélőképességgel, hogy fontos állami kérdésekre tőle megfelelő választ kaphatnánk. Az értelmi nívó azóta, vagyis az általános választójog behozatala óta, süllyedt annyira a parlamentnél. Ez természetes is, hisz a választójognak a legáltalánosabb kiterjesztésével valóságos tömeglélektani jelenségek is járnak. Mindenki egyaránt ért az államügyekhez. Az általános választójog a mennyiségi oldalt, az akaratképzéshez minél több embernek hozzájárulását juttatja érvényre, a minőségi teljes elnyomásával. Minőség és mennyiség fordított arányban állanak egymással szemben az érvényre jutási lehetőség szempontjából. A puszta számszerűség uralomra jutásának korrektívuma a kisebbségi képviseleti rendszer, amely a minőségnek is érvényt akar szerezni. Az általános választójog eszerint inkább egyoldalú osztályuralomhoz vezet, éspedig azon osztály uralmához, amelynek legtöbb a lélekszáma. Egyszerű többségi elv érvényesül a maga kizárólagosságával. 

Elmondhatjuk teljes joggal: „A mai általános választójog mellett a választások kizárólag szervezeti és szervezkedési kérdéssé váltak, nem a politikai  meggyőződés, hanem a választási agitáció és szervezkedés jut ott diadalra”. [26] Rudolf Kjellén a következőket mondja: „Tisztán gyakorlati szempontból a módszer máris komoly aggályokat vetett fel, mivel primitív numerikus módszere a számbéli többséget részesíti előnyben, anélkül, hogy figyelembe venné a minőséget; mivel egy iparosodott társadalomban a munkásosztály van többségben, e választási módszer mindenhatóságot helyezne a kezükbe – ekként az az egyoldalúság, amelyet az előző fejezetekben az állam alacsonyabb rendű tulajdonságai között ítéltünk el, a legmagasabb szinten is elterjedne.” [27] Így tehát a tömeguralom mechanizálja az államot, a nemzetet egységében támadja meg. A nemzet visszahanyatlik a társadalmi színvonalra. „A tömeg a vég, a radikális semmi”, [28] mondja találóan Oswald Spengler. Mi az általános választójogot kívánjuk, de mint már ismételten említettük, valamint a később részletesen kifejtendő, megfelelő korrektívumokkal.  

A parlamentek helyzete régen sokkal könnyebb volt, ugyanis általános jellegű politikai kérdések képezték az ülések, mondhatni, kizárólagos tárgyát. Ma ellenben a közgazdaságiak a túlnyomóak. Ehhez pedig hozzáértés feltétlenül szükséges. A választók látják, hogy a hozzáértés mennyire hiányzik, közömbösekké válnak a parlamentekkel szemben. További veszély még, hogy a közgazdasági kérdések nem minden réteget egyaránt érdekelnek és érintenek közvetlenül. Igaz ugyan, hogy a szakbizottságok bevonásával a kormány e tekintetben igyekszik a legjobbat nyújtani, de hányszor adódik példa arra, hogy a jó javaslat elgáncsoltatik a plenáris ülésen, hozzá nem értés, elfogultság, érdeklődés hiánya miatt. A parlament mindinkább kénytelen az egyesek ügyével foglalkozni. Úgy tekintik, mint egy bírói hatóságot, amely az egyesek sérelmeit, esetleg vélt sérelmeit hivatott orvosolni. Ez természetesen azon felfogás következménye, hogy általános választójog esetén mindenki mindenhez hozzászólhat. Mindenesetre hálás téma lehet ez az egyes képviselők részére, de államérdeknek semmi esetre sem tekinthető. Így fordul azután elő sűrűbben és sűrűbben, hogy fontos javaslatok tárgyalására idő nincs, kellő érdeklődésről pedig már szó sem lehet. A demagógiára sokszor adódik így alkalom.  

A tömegek bevonása az alkotmány sáncai közé azzal a szomorú következménnyel is jár, hogy a kormány a tömeg kedélyhatásának engedve, sokszor kénytelen jól átgondolt programján minduntalan változtatni, hogy a többséget a maga számára biztosíthassa. A kormány előre látja a nagy összefüggéseket, a távolabbi következményeket - kivált a gazdasági életben mutatkoznak nagy kölcsönhatások, például egy termelési ágnak a másikkal szemben való mikénti megvédése, vagy a nemzet gazdaságának figyelembe vétele egy másik állammal kötendő gazdasági szerződés esetében, stb. - s ennek tudatában akar cselekedni, kívánja a köztől az áldozatot. Ez azonban esetleg nem talál megértésre, s így a terv gyakran csak terv marad. Mutatkoznak a helyes intézkedés elmaradásának káros következményei. Ilyenkor természetesen a kormányt okolják. Pedig be sok üdvös elgondolás szenvedett már így hajótörést. Amint a kormány szakkérdésben a parlament felett áll, mert erre megvannak az eszközei, úgy a stabilitás szempontjából mögötte marad. A többségi elv biztosítja a kormány és parlament egységét, de sajnos, gyakran nem a kormányzat, illetőleg programja javára.

Végül megemlítendőnek tartjuk, hogy a párt - a kormányzó pártot értve - is igen gyakran szembefordul a kebeléből való kormánnyal, éspedig azért, mert a kormány oly célokat akar megvalósítani, feladatokat megoldani, amelyek esetleg a  a párt népszerűségét veszélyeztetik. Különösen érezhető ez akkor, amikor a mandátum már lejáróban van, s a képviselőnek függőségi helyzete erősen szembeötlővé válik. Ilyenkor kormány és képviselő, engedve a közvélemény nyomásának, gyakran fog engedményeket tenni, csak azért, hogy legalább a vállalt program részben is megvalósítható legyen. A pártrendszer mellett nem kerülhető el az sem, hogy egyesek a mindenkor uralmon lévő párt követői lesznek, elvi meggyőződésük ellenére, esetleg annak híjával. Ilyen választók, sajnos, nem sok hasznot fognak hozni sem a pártnak, amelyhez tartoznak, sem pedig a köznek, amelynek lelkes szószólóiként jelennek meg a nyilvánosság előtt. Ne feledjük el, hogy ha minden emberi intézmény tökéletlen, álljon az bármily kis jelentőségű, kevés embert érintő feladatok szolgálatában is, akkor azt várjuk, hogy az egész emberi életet felölelő, vele foglalkozó intézménynek ne lehetnének fogyatékosságai?

Igazságtalanok lennénk, ha nem néznénk az érem másik oldalát is, hogy mily szolgálatot tettek ezek az intézmények, törvényhozó szervek a múltban az emberiségnek, kifejezésre juttatván az ember önelhatározó lényegét, s vele az emberi méltóságnak megfelelő államot. Ezek az intézmények szünet nélkül igyekeznek ma is hivatásukat betölteni, s ha sokszor ez csak részben sikerül is nekik, ezekért csak azokat okolni, amily igazságtalan, annyira helytelennek is tekinthető, mert nélkülözi a tárgyilagosságot. 

A hibák kiküszöbölésének módjai

Az általános választójog behozatala, illetőleg a választójognak széleskörű kiterjesztése, mint említettük, tömegmozgalmi jelenségeket vetett felszínre. Létrehozta a számbelileg legnagyobb osztály uralmát, illetőleg sok tekintetben ezen osztály diktatúráját, a kormányzatot illetően. Ezt nem szemrehányásként említjük, hanem ez mint következmény adódik már a választójog széleskörű kiterjesztésével. Kívánatos tehát a kisebbségi képviseleti rendszer behozatala, mert ily esetben a számottevő, de más úton megnyilatkozni nem tudó kisebbség is képviseletet nyer. Megvan a remény arra, hogy a puszta számszerűséggel járó káros hatások a minőségi oldal érvényre juttatásával, legalább részben korrigáltatnak. A tömegjelenségnek élét vesszük.

A kisebb jelentőségű ügyek az autonómiák által lennének megoldandók, mert részben helyi jellegűek, s így a nagy általánosságot nem is érintik annyira, s ennek következtében nem is érdeklik. Ezáltal a szelekció által a parlament elé kerülő ügyek száma jelentékenyen csökkenne, ami alaposabb, behatóbb tárgyalást eredményezne egyfelől, másfelől pedig az autonóm testületek jelentőségben nyernének. [29] A parlament elé csakis országos jellegű ügyek kerüljenek. Természetesen a kisebb jelentőségű ügyeknek az autonóm testületekre való átruházása, illetőleg azok hatáskörébe utalása, nem jelentheti törvényhozói szempontból az egység feladását, de nem jelentheti azt sem, hogy a parlamentnek befolyása ezáltal csökkenjen.

Érvényre kell juttatni továbbá a legnagyobb szakszerűséget. A kérdések szakszerű megvitatása, sok utóbb felmerülő módosításoktól kíméli meg a törvényhozó szervet, ami egyrészt a tárgyalási idővel való gazdálkodást, másrészt pedig az alapos munka kétségbevonhatását kizárja. A gazdasági kérdések igénylik a legnagyobb odaadást egyrészt, mert minden állam, mint gazdasági egység szerepel, s ezen egység gyengíttetik akkor, ha például valamely gazdasági intézkedés nem a kellő időben történik, stb., másrészt pedig nagyon fontosak e kérdések azért is, mert hovatovább az állam életében a gazdasági kérdések rendezése mind sűrűbb és sűrűbben előforduló, s megoldandó problémák. A parlamentben helyet kell juttatni minden egyes foglalkozásnak is, vagyis az érdekképviseleteknek minél nagyobb befolyást kell biztosítanunk. Természetesen az egyes foglalkozások érdekeinek mikénti megvédésénél, érvényre jutásánál a nemzeti szempont, az összesség java a döntő. Vagyis itt az egyes csoportok, érdekeltségek csakis annyiban és addig vesznek részt, illetőleg érvényesülhetnek, amennyiben és ameddig azt a nemzet java megkívánja. Mindannyian értékesek, de értékességük foka a köz által bíráltatik el. Általunk adott azon meghatározás, hogy az állam az osztó igazságosságot valósítja meg, nem jelent egyebet, mint az egyes érdekeknek súlyuk, fontosságuk szerint történő elismerését a közületben. Minden a köz által elismert érdek így képviseletet nyer, de egyúttal jelentősége szerint is részesedik a törvényhozásban, és teljesíti kötelességét. Erkölcsi szempontból valamennyien jelentősekké is csak a köz által és útján válnak. Felette fontos, hogy az érdekképviselet által nem a liberális individualista álláspont fog erősödni, hanem az egyén, mint egy intézmény tagja, hivatásánál fogva részesedik a törvényhozó funkciójában. A tiszta liberális individuális álláspont tarthatatlan már azért is, mert szinte a kizárólagos önérdek érvényesülésének nyit kaput. Valamennyi érdeknek - éspedig ehelyütt nem csupán anyagi érdekre kell gondolnunk - az érdekképviseletek általi érvényesülése módot és alkalmat nyújt az érdekek közösségének felismerésére, és így érvényesülésük tompítja az ellentéteket, mert az érdekek képviselete a megegyezés lehetőségét is előmozdítja, illetőleg valóra váltja. Parlamentarizmus szempontjából mily előnyt jelent ez, azt hiszem, bővebben nem kell fejtegetnünk. Hisz parlamentáris élet ott lehetséges, hol a társadalom osztályai között bizonyos harmónia áll fenn. Az érdekképviselet a szakszerűséget, szakképzettséget is meglehetősen biztosítani fogja. Lehetővé teszi továbbá a törvényhozói funkciók gyakorlását azok számára is, akik esetleg mint nem az érdekképviselet reprezentánsai, helyet sem foglalhatnának a parlamentben, összeférhetetlenség okán. (Például állami, városi tisztviselő, stb.) Így tehát nem fordul elő az, hogy egyes érdekek képviselve nem lesznek. Itt említjük meg, hogy legújabban egyre több és több író foglalkozik a parlament megreformálásának kérdésével. Így Defourny szerint a törvényhozás két kamarából állna. Az egyikben helyet foglalnának a korporációk, egyházak, egyetemek s egyéb közületek, amelyek a termelési és hivatási ügyeket intéznék, a másik választás útján jönne létre, és politikai kérdésekkel foglalkozna. Lavergne felfogása szerint mind a két kamarában a képviselők fele része politikai szempontból választatnék, a másik fele a korporáció képviselőiből kerülne ki. [30]

Véleményünk szerint az utóbbi lenne előnyösebb, éspedig azért, mert az érdekképviseleteknek az alsóházban is való szerepeltetése bizonyos közvetlenséget is jelentene az élettel. Hisz tudjuk, hogy az alsóház mindig elsősorban áll az érdeklődés középpontjában. Ez természetes is, mert a kezdeményezés rendszerint tőle ered.

Azt hiszem, nagyjából rámutattunk azokra a módokra, eszközökre, amelyek a parlament hibáinak kiküszöbölésére legalább részben alkalmasak. Ez a kérdés annyira bonyolult, szövevényes, hogy egységes irányelvet felállítani szinte lehetetlen. A politikatudomány számol is e nehézségekkel, s azért mondhatni is róla, hogy a politika művészet, amelynek kivételt nem tűrő szabályai nincsenek. 

Befejezés

Közületi és egyéni megjelenésében nyilvánul meg az örök emberi a maga teljességében. Az emberi élet e kettőssége okozója annak a számtalan küzdelemnek, melyeknek mi is tanúi vagyunk. A határ köz és egyén között teljes pontossággal sohasem lesz megvonható, s így a küzdelem sem lesz megszüntethető. Az emberi élet e kettős arculatával alapja minden színpompának, mélységnek és fenségesnek, vagyis mindennek, amit kultúrának nevezünk. Mélységes tragikumok, a fenségességig fokozódó önfeláldozások, mondhatnám megdicsőülések, e kettősségben gyökereznek. Bármelyik kizárólagos uralma a kultúrát prédául dobja, s így az emberiség legszentebb javai mennek veszendőbe. A liberális-individuális irányzat a maga önimádatával, a közt teszi tönkre. Az egyén követelései a közzel szemben határt nem ismernek. Jogról hallunk, de kötelességről alig esik szó. A másik végletben a köz a mindható, az egyén pedig szinte fel sem lelhető. Az egyén elveszti különvalóságát, hogy egy szánalmas mechanizmus puszta alkatrészévé váljék. Ebben a közületben, mert államnak nem nevezhető, hadat üzennek az egyénnek, hogy egyetlen ember kénye-kedve töltse be a törvény szerepét. E közület előtt a történelmi valóságok, amelyekkel pedig számolnia kellene, ismeretlenek. A múltat tagadja, a jelent éppen, hogy átéli, de a jövőre nem is gondolhat.   

Ez a szánalmas közület a mai Oroszország. A marxizmus téves, a való életet nem ismerő kiindulópontjának, s az ebből következetesen levont - de mert az alap helytelen - hamis elveknek, az emberek nagy számára való ráerőszakolása. A marxizmus a szellemi, a történelmi örökös tagadása. Így tehát előtte a nemzeti gondolat sem létező. A marxizmus mint tan, tévtan, s több hitet követel, mint bármely vallás. A maga ádáz gyűlöletével a gyűlölet vallásának is nevezhetjük.

Láthattuk, hogy mind a két elv túlhajtása végzetes, de a legutóbbi az egyént megsemmisítő, egyenesen romboló hatású. A fejlődés útját láthatjuk, amely pedig nem más, mint kibékíteni az egyént és  a közt oly módon, hogy a kettő érdeke találkozzék, éspedig: „Az egyesnek érvényesülési, s az államnak fennmaradási törekvésének érdeke”. [31] Ne feledjük sohasem, hogy az egyén a jogokba beleszületik, de a kötelességekbe is. Az egyénnek juttatott jogban lássuk a köz ajándékát. Az ajándékozóval, vagyis a közzel szemben hálára vagyunk kötelezve, s azt úgy róhatjuk le igazán, ha kötelességünket teljesítjük, vagyis a jogban kötelességet is látunk. „Minden egyes ember, még a legnagyobb is, parányi része az egésznek; s minden rész az egészért lévén alkotva: azért kell munkálnia is. Ki saját jólétét egyetlen egy főcél gyanánt űzi, nevetségessé teszi magát minden gondolkozó fej előtt”, mondja Kölcsey. [32] 

Az egyes, legyen bármily hatalmas, ismerje el azt, hogy közületének, hazájának mindig csak adósa lehet. Cselekedeteiben gondoljon embertársaira. Az egyéni ilyen megnyilatkozása felvirágoztatja a nemzetet, és boldogítja az illetőt is. Az igazi boldogság nem a magunk boldogsága, hanem elősegíteni mást a boldogulásban, tudva, hogy abban nekünk is valami kis részünk van. Az érdekképviseletek megfelelő érvényre jutása a munka értékének kifejezése. Általa a foglalkozás hivatássá magasztosul, mert a foglalkozás a közületi értékeléssel gyarapszik. Valamennyi érdeket igyekszik megvédeni ezúton az olasz fasizmus. Az érdekképviselet útján az egyén egyrészt erőt kap, másrészt pedig egyéni érdeke módosul, vagyis a tiszta egyéni érdek helyett a nemzet érdekét szem előtt tartó érdek jut felszínre. Így az egyén előtt megnyílik egyfelől a lehetőség egyéni és közületi érdek között különbséget tenni, másfelől pedig az érdekek összetartozását, egymásra utaltságát, kiegészítő voltát is felismerheti. A parlamentarizmus válsága is valójában az egyén és a köz közt dúló harc következménye.  

Annak megítélését, hogy dolgozatommal mennyiben sikerült e kölcsönösség fennállását egyén és köz között bebizonyítanom, az olvasóra bízom. Egyén és köz elválaszthatatlan testvérek, ők az emberi élet Castor és Polluxa.

*

[1] Prohászka Ottokár: A diadalmas világnézet. 90. o. 

[2] G. Palante: A szociológia vázlata. 33. o. 

[3] Concha Győző: Politika. 100. o. 

[4] Moór Gyula: Bevezetés a jogfilozófiába. 192. o. 

[5] Dr. Kamocsay Jenő: Az állam életnyilvánulása és az államélet veszélyei. 23. o. 

[6] Palante: i. m., 213. o.

[7] Palante: i. m., 212. o. 

[8] Concha: i. m., 196. o.

[9] Moór: i. m., 219., 220. o. 

[10] Palante: i. m., 33. o.  

[11] Dr. Stephan Brassloff: Leitfaden der österreichischen Verfassungskunde, 1. o. 

[12] Dr. Jehlicska Ferenc: Pikler belátásos elmélete. Pikler jogbölcseletének és világnézetének kritikai vizsgálata című munkájában az osztó igazságot jelöli meg az állam céljaként. 190. o. 

[13] Concha: i. m., 34.

[14] Uo.

[15] Az államról, illetőleg a nemzetről vallott felfogásunkból következik a békeszerződések tarthatatlan volta is. Ugyanis a kulturális egység több, mint a nyelv egymaga. Láthatjuk, hogy az elszakított területek lakossága, noha a lakosság anyanyelvét beszélő államhoz került (például Erdély Romániához), mégsem tud egybeforrni, mert más kulturális egységhez tartozott és tartozik ma is. A trianoni, saint germain-i békék tarthatatlansága nemcsak a gazdasági, földrajzi, hanem [a] kulturális egység hiányának is következménye.

[16] Oswald Spengler: Der Staat. Sonderdruck aus Der Untergang des Abendlandes. II. kötet, 45. o.

[17] Moór: i. m., 220. o. 

[18] Gustave Le Bon: Az igazságok élete. Ford.: Benedek Marcell. Budapest, 25. o. 

[19] Dr. Carl Gareis: Encyclopädie und Methodologie der Rechtswissenschaft. 44. o. 

[20] Brassloff: i. m., 67. o. 

[21] Concha: i. m., 486. o. 

[22] A parlamentarizmus lényegét, történelmi kialakulását rendkívül szépen ismerteti Ottlik László a Magyar Szemle folyóirat 1932. évi április havi és következő számaiban: Parlamentarizmus és diktatúra címen.

[23] Concha: i. m., 455. 

[24] Hornyánszky Gyula: A demokrácia és a parlamentarizmus válsága című tanulmánya. Megjelent: Társadalomtudomány című folyóirat 1926. évi IV. számában, Budapesten.

[25] Uo., 246.

[26] Albrecht Ferenc: A parlamentarizmus válsága. Megjelent: Társadalomtudomány, 1928. évi 6-8. számában.

[27] Rudolf Kjellén: Der Staat als Lebensform.

[28] Spengler: i. m.

[29] Albrecht Ferencnek idézett művén kívül megemlítjük Radisics Elemér: Az Interparlamentáris Unió a parlamentarizmus válságáról című közleményét. Megjelent a Magyar Szemle Budapest, 1928. évi  május havi számában.

[30] Mihelics Vid: A szakszervezkedés elmélete és iránya. Megjelent a Társadalomtudomány, Budapest, 1928. évi 3-5. számában.

[31] Dr. Rusznák Rezső: Modern államtani problémákról.

[32] Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című munkájában. Közölve a Remekírók képes könyvtára 21. kötet 311. oldalán. Lampel Róbert kiadása, Budapest.

*

„Petőfi” Irodalmi Vállalat kiadása, Budapest, 1932.

A tanulmányban szereplő német nyelvű idézeteket magyarra fordította Pongrácz Alex

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés