Február elején a de Gaulle-Erhard találkozó bizonyos mérsékelt optimizmusnak nyitott utat a francia-német viszonyt illetően. Röpke professzor mégis keresi és feltárja azokat a mélyebben fekvő okokat, amelyek a múltban a német-francia viszonyt zavarták. Különösen aggályosnak tartja a világhírű német tudós a hivatalos bonni külügyminisztérium több politikai epizódját, amely szerinte túl melegen tartotta az amerikai-német, illetve amerikai-angol barátságot, és túl hűvösen a francia-német viszonyt. Röpke professzornak az a véleménye, hogy az antigaulleizmusnak azonnal véget kell vetni, ha Európa egységét őszintén akarjuk, és különösen nem szabad engedni, hogy Németországban gyökeret verjen a de Gaulle-ellenes politikai lelkűlét. Ebből a szempontból tárgyalja lapunknak adott cikke a francia-német viszonyt, mint az európai egyesülés egyik leglényegesebb feltételét.

*

Minden ország megszívlelheti a figyelmeztetést: ne feledkezzék meg de Gaulle rendkívüli szolgálatairól és történelmi jelentőségéről. Emlékeztetnünk kell például az algériai felkelés közönséges mércével alig mérhető befejezésére, amely úgy történt, hogy sikerült a nem lebecsülendő francia presztízst egész Afrikában megőrizni. Ide tartozik Franciaország megmentése a negyedik köztársaság kvázi anarchiájából, rossz pénzgazdálkodásából. De Gaulle ezzel olyan politikai és szociális alapot teremtett, amely lehetővé tette Jacques Rueff számára, hogy normalizálja a gazdaságot, és a valutát egészséges alapra helyezze, mint ahogy azt egy évtizeddel előbb Erhard és Vocke Németországban tette. Bizonyára akadnak számosan Németországban is, akik kellően méltányolják a tábornok felbecsülhetetlen teljesítményét, mely országában rendet és stabilitást teremtett, és a francia népnek új életerőt adott.

A németeknek más népeknél is különösebben okuk van arra, hogy más érzelmekkel viseltessenek de Gaulle-lal szemben, és más gondolatokat tápláljanak felőle, mint amelyekben az anti-gaulleisták tetszelegnek. A németek abban a szerencsében részesültek: Franciaország élére olyan férfiú állt, aki elég bölcs és elég előítélet nélküli volt ahhoz, hogy felismerje a történelmi pillanatot, mely megfelelő német megértés esetén Európa e két központi népét egyesítheti. De Gaulle azonban ennél többet is megértett. Ha Németországnak az európai és a világpolitikában az őt újból megillető szerepet kell játszania - és ezzel de Gaulle feltétlenül tisztában volt -, akkor erre a szerepre egy olyan nép tökéletesen képtelen lenne, mely a kollektív felelősség bármily határozott visszautasítása ellenére bénító önmarcangolásban él, mely az elitélendő szélsőséges nacionalizmusból a másik végletbe esik, és szinte gyávának mondható önfeladással, folytonos önváddal saját egész történelme megtagadásába süllyed.

De Gaulle saját feladatának tartotta, hogy ennek a népnek, mely elvesztette önmagába vetett hitét, kezet nyújtson - mint egyetlen az idegen államférfiak közül és a francia nép nevében -, hogy ezzel a németeknek új önbizalmat és a feladataik végrehajtásához szükséges bátorságot adjon. Kegyetlen dolog lenne feltenni a kérdést, hogy a barátságosan feléjük nyújtott kézzel a német nép szószólói - azok, akik alkotmányosan kerültek hatalomra, és azok is, akik önmagukat nevezték ki, mit tettek. Fájdalom, de ezzel kapcsolatban nem zárhatjuk ki a lehetőséget, hogy az örökkévalóság sem hozhatja vissza azt, amit a döntő percben elmulasztottak.

De miért nem ragadták meg a feléjük nyújtott kezet? Talán azért, mert de Gaulle nehezen kezelhető, önfejű ember, gyakran visszautasító, kényelmetlen, magabiztos? Erre csak azt válaszolhatom, amit egyetlen mondatban fejeztem ki évekkel ezelőtt a Frankfurter Allgemeine Zeitunghoz írt levelemben, éspedig, hogy a történelem nagyjait úgy kell vegyük, amilyenek, és bele kell nyugodnunk abba, hogy náluk mindaz, amit Goethe „démonikusnak“ mondott, nyilvánvalóan és szükségképpen hatékony. Olyan eljárást, amellyel szintetikusan tudnánk előállítani a magunk bölcs megítélése szerinti államférfiakat, sajnos még nem találtak ki, holott ezek az államférfiak nyilvánvalóan jobbak volnának a meglévőknél.

A német államférfiak legfőbb kötelessége volt de Gaulle-hoz való viszonyukban minden ingerültséget elnyomni, és benne a nagy francia szomszédnép vezetőjét látni, akit el kell fogadni mind zavaró, mind dicsérendő sajátságaival együtt, és akivel bölcs és a személyi értékeket is gyümölcsöztető politikát kell folytatni a köz érdekében. Ezt kellett volna tenni, ahelyett hogy a hüvelykujjukkal malmozzanak, arra várva, hogy ez a sokszor oly kevéssé joviális és kevéssé barátkozó tábornok egy szép napon eltűnik a színről. Még rosszabb, ha valaki az európai gazdasági bizottság elnökének rosszkedvét tekinti követendő példának.

Vagy talán azért lökték vissza de Gaulle kinyújtott jobbját, mert nem tetszett Franciaország európai vezető szerepe, amit az valóban igényel? Sokan nagy komolyan felteszik a kérdést: tényleg nincsen ok arra, hogy féljünk Franciaország hegemóniájától? A Frankfurter Allgemeine Zeitunghoz intézett említett levelemben ennek az ellenvetésnek elfogultságát pellengéreztem ki, és amit akkor mondottam, azt ma ugyanolyan érvényesnek érzem. Két dolgot kell kiemelni. Az egyik az immár karikatúrává vált visszásság a szabad Európa ismét erőre kapott gazdasági és pénzügyi hatalma, az ismét páratlan magaslatra emelkedett kulturális világ presztízse, a másik oldalon pedig ama szerepe között, amelyet a világpolitikában Európának még mindig játszania kell. Ezt a diszkrepanciát nem lehet tovább cipelni. De ha viszont meg akarjuk szüntetni, az annyit jelent, hogy Washingtonnak elegendő belátással kell rendelkeznie atekintetben, hogy a világpolitikai és katonai súlypontokat Európa javára tolja el. Nem a francia, hanem az amerikai csökönyösséget kellene itt vádolni. Mi európaiak nem tudunk, és nem akarunk az új világ ,,graeculi“-jai lenni, és nem vagyunk hajlandók az amerikaiakat a szabad világ uraiként elismerni. Ha amerikai lennék, ezt igen jól meg tudnám érteni, és sürgetném a hatalmi súlypontok mielőbbi eltolását.

Kimagasló államférfire van szükség

Valóban különös, mennyire hajlunk arra, hogy de Gaulle-nak szemére vessük hegemóniára való törekvését, míg ugyanazt az amerikaiak részéről természetesnek vesszük. Pedig a francia aktivitás célja éppen az, hogy az amerikai hegemónia határait a megváltozott viszonyokhoz igazítsa. De nem jelenti-e ez a korrektúrára való törekvés - csak azért, mert de Gaulle irányítja - azt, hogy magával hozza Franciaország vezető szerepét? Ezzel a második kiemelendő ponthoz érkeztünk el. Modern gondolkodásmódunk különösségéhez tartozik ugyanis a hiedelem, hogy Európa szükséges világpolitikai felértékelése valamilyen mágikus módon a népek akaratából születhetik meg, vagy megfordítva, mechanikus szervezetek révén lehetne „menedzselni“. A valóságban azonban ehhez egy kimagasló államférfiúi személyiségre van szükség, aki ezt a felértékelést saját tekintélyével és súlyával, az általa vezetett nép segítségével hajtja végre. Meg nem érdemelt szerencsénk, hogy Európában, de Gaulle személyében született egy ilyen személyiség, és hogy ez a férfiú egyúttal annak a nemzetnek az élén áll, amely a dolgok rendjén, ennek a kérdésnek megoldására egyedül jöhet szóba. Mert nevezzenek ám meg egy másik európai államférfiút, vagy egy másik európai országot, amely ennek a szerepnek betöltésére elképzelhető lenne!

De változatlanul bosszankodjunk afölött, hogy ez a férfiú a nemzetben, mint történelmileg kialakult erőforrásban, és a politikai közösség legmagasabb formájában hisz? Hogy ő - Uram bocsáss - francia politikát művel, és ezzel a „nacionalizmus“ bűnébe esik? Hogy ő a szükséges európai konföderációt másképpen képzeli el, mint a közös piaci európaiak és ezek szupranacionalista konstrukciójával szemben a nemzeteket megbecsülő saját koncepcióját állítja?! És ne is beszéljünk arról, hogy itt megint sokan zokon veszik Franciaországnak azt, amit Washington részéről természetesnek tartanak, vagyis, hogy nemzeti politikát folytat.

Korunk morális fellazulása

Holott „nacionalizmus“ éppen az, mégpedig igen elítélendő formában, ha jogosultnak érezzük magunkat arra, hogy egy idegen ország államfőjét rendszeresen lekicsinyeljük, és magától értetődőnek gondoljuk, hogy más nemzetek éppen olyan gyökértelenekké váltak, mint a németek. Más szavakkal kifejezve: ha mi, németek legfrissebb történelmünk szerencsétlen eredményét általános mérceként használjuk. Kívánatosabb volna arra gondolni, hogy a nemzet ma oly előszeretettel gyakorolt leértékelése korunk morális fellazulásának elgondolkoztató jelei közé tartozik; ilyen jel például mindannak elvetése, ami rend, fegyelem és tisztelete annak, ami belőlünk élően nő, és ami emlékeztet a közösségből fakadó magasabb jogok elismerésére. Nem térhetünk ki az elől a kérdés elől sem, hogy vajon a szupranacionalista Európa iránti lelkesedés, mely vagy elsikkad az elvont ideológiában, vagy pedig szellemileg üres célokat szolgál, lényegében nem egy erkölcsileg destruktív csíra-e? Hiszen egy ilyen elképzelés nem jelent mást, mint hogy le akarják rázni a nemzeti kötelességek terhét, és el akarnak szakadni a nemzeti gyökerektől.

Nyilvánvalóan erre a gondolatra jutott a „Deutschlands Außenpolitik seit 1955“ című gyűjteményes kötet egyik szerzője, Armin Mohler is tanulmányában, amelynek címe: „Franciaország, a plátói partner“. Mohler a következőket írja: „Létezik egy meglehetősen absztrakt integrációs misztika, ami nem más, mint pozitív retorikával leplezett menekvés a valóságból.“ Egyedülálló alkalom nyílik ugyanis, hogy a nemzet aláaknázásával romba döntsük a szellemi és erkölcsi rend egy-egy jelentős oszlopát, s ezzel az általános bomlást szolgáljuk, közben azonban „Európa“ zászlaját kibontsuk, és a rend védelmezőivel szemben az erkölcsileg fölényesek szerepét játszuk. Ezt a csábító lehetőséget csak kevesen mulasztják el; mily „felemelő“ tehát sok német számára is, hogy a francia államfőt, mint „a történelmileg kivetettek szimbólumát“ kezelje.

A német ember és Amerika

De abban is egyet kell érteni Armin Mohlerrel, hogy a végülis antigallizmusba torkolló antigaulleizmust Németországban és sajnos a neki megfelelő német politikában nem értenék meg, ha a német-francia viszonyban nem lennének alapvető nehézségek. Pontosabban fogalmazva: különleges természetű nehézségek, amelyek a német-amerikai viszonyból úgyszólván teljesen hiányoznak. Se a franciáknak nincs könnyű dolguk a németekkel, sem a németeknek a franciákkal, mégpedig olyan okokból, melyek tulajdonképpen csupán modern tömegdemokráciánk sajátságai, és amelyeknek a régebben hatékony, de ma már szerencsére többé-kevésbé leküzdött német-francia ellentétekkel kevés közösségük van. Én azt hiszem, itt két dolgot kellene kiemelni.

Az egyik a következő. Egy német mindig kapcsolatot találhat Amerikához és az amerikaiakhoz, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben ismerné az amerikai irodalmat. Hogy amerikaiakkal érintkezhessék, az ahhoz szükséges nyelvtudást szinte a bölcsőben sajátítja el. Nem így áll a helyzet Franciaország esetében. A francia kultúra még mindig magasrendű irodalmi kultúra, és hogy egy franciával valóságos kapcsolatot teremthessünk, ismernünk kell azt a szellemi világot, amelyben él. Ehhez azonban csak a nyelv útján juthatunk el, mely önmagában is nehéz, és így az idegen számára még nehezebben nyílik meg a francia irodalmi kultúra megismerésének a lehetősége. Hibás itt a német közoktatás is, mely elhanyagolta az iskolákban a francia nyelv tanítását, és nem szabad elfeledni, hogy a német államférfiak többsége nem tud valóban franciául. A mai világban a francia nyelvnek nehéz sorsa van, mert az elkerülhetetlen felhígulás ellenére is arisztokratikus nyelv maradt, mely a XVII. és XVIII. század szalonjaiban az elegáns és egyidejűen precíz kifejezési forma eszköze volt. Állandó fegyelem, gondozás, formaérzék és figyelem kell a francia nyelv tudásához. Ezt a nyelvet nem lehet leírni és szeretni, ha az ember saját maga nem szereti az eleganciát, a precizitást, a dallamot és a ritmust.

Európa üres szólam marad, ha...

Aki nem beszél franciául, és nincsen otthon Franciaország oly gazdag szellemi világában, az, különösképpen, ha mint ennek a tanulmánynak a szerzője, a tetejében még protestáns is, az híjával lesz a franciákkal való akár felületes érintkezés lehetőségének is, és itt nemcsak a felső szellemi rétegről van szó. Ehhez egy másik dolog is hozzájárul még: hogy utat találjunk ehhez a néphez, amellyel tömegeink amúgy is értetlenül állanak szemben, a németeknél - de különben a svájciaknál és olaszoknál is - hiányzik egy összekötő kapocs, mely amerikai viszonylatban viszont rendkívül hatékony. A rokoni és baráti szálak beláthatatlan tömegéről van szó, amelyek a kivándorlás során kötődtek, és amelyeket újra és újra kötnek. Elképzelhetjük, hogy egy átlagos németnek hány nagybátyja és veje él Amerikában, és hogy az ottani rokonok ezreire alig esik egy franciaországi. Innen is megérthetjük, hogy német viszonylatban Franciaország miért van hátrányban Amerikával szemben.

De mindez ugyanakkor helyes képet ad arról is, mily felbecsülhetetlenül fontos a német-francia kulturális és személyi kapcsolatok megteremtése körüli fáradozás. Az úgynevezett kultúrcsere, mely oly sokszor csupán a diplomácia egyik kényszerű formális megoldása, itt központi jelentőségre tesz szert. Minden körülmények között a németek Franciaországgal szembeni magatartásának és politikájának kiegészítője ez, ha a jövendő változások során óva intünk attól, és el akarjuk kerülni azt, hogy az antigaulleizmus antigallizmussá váljék.

Ezt a figyelmeztetést különös nyomatékkal intézzük azokhoz, akik osztják meggyőződésünket, hogy korunk legfontosabb feladata, bármilyen konkrét formában, Európa politikai és szellemi erőinek összefogása. De Európa üres szólam marad, ha nem jelenti elsősorban Franciaország és Németország szoros egybekapcsolódását, a kontinens két vezető népének összefogását, mely valamennyi szövetség között a legmagasabb ranggal kell, hogy rendelkezzék, és amelynek egészen különleges jellegzetességgel kell bírnia. Minden egyebet ennek kell alárendelni. A Közös Piac bizonyos formái és berendezkedései ebben az esetben szinte másodrendű kérdéseknek tűnnek.

*

In Új Európa, 5. évf., 3. szám (1966), 5-7.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés