| Update : Othmar Spann: A valódi állam (1921/1938) - Részlet |
Othmar Spann: A valódi állam (1921/1938) - Részlet
2025.08.28. 08:03
35. § A rendek jövőbeli kialakítása
I. A politikai rend és a legmagasabb szellemi rend
„Miről ismerem fel a legjobb államot? - Amiről a legjobb asszonyt; arról, barátom, hogy egyikről sem beszélnek.” (Schiller)
Az állam viszonya a többi rendhez
Az államot rendként határoztuk meg; olyan rendként, amely eredendően uralkodói hatalommal („szuverenitással”) rendelkezik, de amely ugyanakkor a legmagasabb rend is. Az állam és a többi rend közötti alapvető kapcsolatban először a szuverén hatalom kérdését kell tisztázni. A rendek szuverén hatalma, amint azt már bemutattuk, nem az államból származik, hanem önmagából fakad.
Az alkotmányossági kérdés értékelése során e szempontból kell kiindulni. A „ rendi állam” a lényegéből és fogalmából adódóan egyáltalán nem köteles elfogadni a többi rend megbízatását [Auftrag] és finanszírozását a feladatai ellátásához (ahogyan azt a jelenlegi választási és adórendszer – amelyben mindenki egyénileg szavaz és rója le az adót – tévesen sugallja). Az állam önmagából fakad; nem egy professzionális „gazdasági parlamenten”, vagy egy olyan parlamenten alapul, amelyet „a nép egésze választ”; mint minden más rend, a természetére jellemző, sajátos feladatokon, azaz saját dologi szuverenitásán [Sachsouveranität] alapul; és ennek megfelelően egy sajátos embercsoporton, az államot pajzsra emelő néprétegén, akik elsősorban az államnak szentelik magukat, őt támogatják és alakítják.
Az államot éltető eme körnek ugyanúgy a saját létfeladatában kell gyökereznie, miként a gazdasági és szellemi rendekhez tartozó személyek köreinek is a sajátjukban. Ezért olyan szakértői körből áll, amelyet elsősorban nem a bürokratikus szellem és a bürokrácia [maga] jellemez (és még kevésbé a szónoki tehetség vagy a reklámkészség, mint a parlamentarizmus rendszerében kialakult, ellenőrizetlen politikai vezetők köreiben), hanem inkább a szervező kreatív-teremtő: államformáló gondolata. Tehát: egyetlen nemzeti hős évszázadokra is rányomhatja a bélyegét.
Továbbá, a valódi államférfi és az államformáló, valamint az államot hordozó rendek szelleme, a saját vezetői képzettségének, harci szellemének és harciasságának köszönhetően, túlmutat a puszta tisztviselői státuszon, ahogyan az már korábban is kiderült. Az igazi vezetés [Führerschaft] nemesít. A vezetés is munka, de az a fajta, amely a leghatékonyabb, az irányító, formáló elemet biztosítja a vezetett munkához.
Bár az állam nem más társadalmi rendekből származik, mégis általános kapcsolatot kell kialakítania velük, mivel ő [az állam] egyúttal ezek vezetője, és ha azok kudarcot vallanak, akkor a helyettesük (pótlólagos képviselőjük) is. Ezért az államnak folyamatos kapcsolatban kell maradnia minden társadalmi réteg életfeltételeivel. A többi rend vezetői alkotják tehát természetes tanácsadó testületét, természetes tanácskozó fórumát. Ám ezen fórumok semmiképpen sem alkotják azt a gyökérzetet, amelyből az állam felépül, és az állam akarata sem alakulhat ki bennük. Ez individualista megközelítésre vallana, s azt sugallná, hogy az állam egyénekből vagy legalábbis testületekből származik, s azok „egyesülésével” jön létre. A „rendi államnak” alapvetően a saját akaratát kell kialakítania, ezért akár önkényes módon is felépíthető – feltéve, hogy meghagyja a többi rend számára a saját, a természetüknek megfelelő, önálló létezés lehetőségét, és ő maga is szoros, élénk kapcsolatban áll velük.
Mivel az állam önálló rendet képez, saját feladatkörökkel, lényegében nem függhet más rendektől a pénzügyi forrásai és pénzügyi hatalma tekintetében, legalábbis közel sem annyira, mint ahogy azt a jelenlegi adórendszer mutatja. Inkább az a lényeges, hogy az állam képes legyen az alapvető szükségleteit nagyrészt saját forrásaiból kielégíteni: saját tulajdonból, birtokokból, mindenféle monopóliumokból, a legfőbb állami szervek és a kulcsfontosságú tisztségviselők közvetlen jövedelmeiből és saját vagyonából – bárki is uralkodott a történelem folyamán, ezt kívánta a dolog természete, egészen addig, amíg az individualista-liberális anti-állam [Unstaat] rá nem rontott a népre, a felbomlás vagy a bolsevizmus szélére taszítva őt.
Ha az állam lényegében a rendek mellett (és felettük) áll, és ha az élet egésze ennek megfelelően testületi alapon szerveződik meg, mint például a középkorban, akkor ebből az összes renddel kapcsolatos esetkör megfelelő önigazgatása következik. Ezzel azonban a rendek saját szuverén jogaikat gyakorolják, a saját szférájukon belül úgy viselkedve, ahogyan az állam a sajátján belül. Ezért e tényállást képletesen a következő mondatban lehet kifejezni: a rend felemészti az államot [magyarul nehezen visszaadható szójáték: Stand schluckt Staat]. A mai, minden cselekvési teret magának igénylő, centralizált államtól minden egyes rend elvonja azokat a szervezési feladatokat, amelyek a természetüknél fogva nem az állam, hanem egy másik rend hatáskörébe tartoznak. Ily módon, mondhatni, a rend önmagában is egy kis állammá válik.
Állam és társadalom
Az individualizmus tévesen értelmezte az állam és a gazdaság viszonyát, mivel megengedte, hogy a gazdaságot a laissez-faire törvényei szerint irányítsák, és az állam tevékenységét utólagos „beavatkozásnak” tekintette, amelyet természetszerűleg el kellett utasítania. A marxista kollektivizmus szintén félreértelmezte e kérdést, amint azt az „állam elhalásának” tézise is mutatja. De még az Olaszországban, Németországban és Ausztriában manapság uralkodó, az állami tekintély jelentőségét nagyon helyesen hangsúlyozó irányzat sem találta meg a megfelelő egyensúlyt, és bizonyos mértékig az „intervencionizmusban” ragadt. Miért? Mert ez a „tekintélyelvű állam” még mindig egy rendezetlen gazdasággal néz szembe. Természeténél fogva egy korporatív (ezért „tekintélyelvű”) államhoz egy egyre inkább korporatív alapokon nyugvó gazdaságnak kell társulnia. E társulási viszonyt az alábbiak jellemzik: (1) az állam elsőbbsége a gazdasággal szemben; (2) az a tény, hogy az állam szervező tevékenysége a gazdaság számára gazdasági eszközzé, szervezőeszközzé, magasabb rendű tőkévé válik. A gazdaság állami általi irányítására és alakítására való képesség csak a „magasabb rendű tőke” univerzalista elméleti fogalma révén érthető meg. E fogalom magyarázza az állam elsőbbségét és a gazdaság rendi megalapozottságát is.
Csak az állam és a többi rend közötti kapcsolat perspektívájából érthető meg a maga teljességében a politikai rend természete a rendiség rendszerében.
A) A politikai rend
Ahol az élet erőteljes és jól szervezett, ott a politikai munka kezdettől fogva háttérbe szorul. A politikusok rendjének (manapság: államférfiak, városatyák, pártpolitikusok, parlamenti képviselők, újságírók, politikai szerzők) első jellemzője egy rendi államban elsősorban abban nyilvánul meg, hogy [a létszámukat tekintve] kevesebben lesznek, mint egy demokratikus-parlamentáris államban. A politikai munkák egy része pedig részmunkaidőben is elvégezhető. Ahogy a rendi állam szükségszerűen magában foglalja a köztisztviselők, különösen a központi kormány melletti tisztviselők számának csökkentését, ugyanúgy szükségszerűen kiterjed a politikusok számának csökkentésére is a központi kormányzatban, és általában véve az önálló politikai osztályban! A rendi államban a gazdasági vezetők mindig politikai vezetők is – igaz, csak a legszűkebb gazdasági köreikben. A céhek, a céheken belüli alszövetségek, a szakmai szövetségek, a segélyalapok és más rendi szervezetek vezetői mindannyian a szervezeteik és szövetségeik „politikai érdekeit” képviselik a többi rendi szervezettel, az állammal és az állami szervekkel szemben, ők azok szószólói és képviselői.
A politikai rendet nemcsak a gazdasági szervek vezetői által végzett tevékenységek másodlagos jellege korlátozza, hanem az is, hogy az állami és állami-testületi (például önkormányzati) szervek politikai mozgástere általánosságban beszűkülni látszik. A demokráciát ért károkat kiküszöbölték. Ahol egyenlők az egyenlők között intézik ügyeiket, ahol a saját ügyeiket szűk körben a saját érintettek intézik, ott sokkal kevesebb mozgástér marad a nagy, tömegeket megtévesztő politikusoknak, a demokrácia zajának, a mindenki kegyei és szavazatai elnyerésének. A rendi államban a politikai munka kevésbé a reklámról, kevésbé a tömegek megnyeréséről és vezetéséről fog szólni, hanem inkább a nagy, rendi, már szervezett csoportok közötti küzdelemről: részben egymással a nagyobb, közös célok elérése érdekében, részben pedig egymás ellen; és így, jobban, mint korábban, a tervezés és a szervezés tényszerű, kreatív munkája lesz. Ahol a mai szabad, demokratikus és anarchikus mozgástér már nem létezik, ahol az egyének tömege helyett csak olyan szervezetek, csoportok, egyesületek és testületek állnak egymással szemben, amelyek mind tudják, hogy mit akarnak, ott már nincs helye a demagóg művészeteknek és a tisztán retorikai személyiségeknek, hanem lényegében csak a tényszerű munkának; végül is minden résztvevő tekintélyelvű kötelékekbe integrálódott, saját intellektuális és történelmi ereje által körülvéve! Ez magyarázza azt is, hogy a középkor Görögországhoz és Rómához, sőt Spártához és Athénhoz képest miért hallott végtelenül kevesebb politikai zajt.
A rendi államnak ezen hatalmas előnye egy másik oldalról is értékelhető: többé nem az érthetetlen, iskolázatlan tömegek választják a vezetőiket, hanem a sokrétűen felépített tömegek és szövetségek választják ki a legfőbb vezetőiket. Míg a politikusok külső karrierútja a rendi államban meglehetősen hasonló lesz a maihoz, a személyiségek kiválasztása más alapokon fog nyugodni. Ugyanis már nem a fiktív módon egyenlő polgárok amorf tömegét vezetik, hanem a virulens egyesületek strukturált tömegeit. Ezért a politikai pálya a rendi államban sokkal inkább objektív és kreatív munkával telített lesz, mint amennyire a mai államban vagy akár a marxisták atomisztikus-centralista „államában” akár csak megközelítőleg lehetséges lenne.
A rendi államban a politikai küzdelem vagy nagy erkölcsi-politikai eszmékért, vagy a grandiózus testületi érdekekért folyik. Ezért a jelenlegi értelemben vett politikai pártok nem létezhetnek a rendi állam rendszerében (ahogy azt már fentebb is megállapítottuk); csak konkrét kérdésekre összpontosító pártok létezhetnek. A politikai küzdelem egyértelműbbé és nagylelkűbbé válik, és a küzdelemben részt vállaló pártok határozottabb, tárgyilagosabb alapokon állnak majd, mivel megalakulásuk nem a tömegek közegében történik, akiknek udvarolni és hízelegni kell, s akiket be kell csapni, hanem a kollektív szövetségek magasabb szintjén. S mivel a szövetségek a tisztán gazdasági érdekküzdelmeiket részben maguk között, mintegy magánjelleggel vívják, részben pedig tisztán elválaszthatók a nagy, erkölcsi-politikai eszméktől.
Van egy másik oka is annak, hogy a rendi állam politikai élete határozottabban az eszmék felé fog orientálódni. Amint azt már többször is kifejtettük, a rendi államban az élet nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb, s a jelenlegi rendhez képest inkább az önvizsgálatra és önreflexióra koncentrál, mivel a rendi struktúrák védelmezik és megőrzik az egyént, és sokkal kevesebb küzdelmet és versengést, kevesebb veszélyt és bizonytalanságot rónak rá. Ezért nemcsak az energikus, tetterős és cselekvésre hajlamos természetűek játszanak benne szerepet, hanem a kontemplatívabbak és az intellektuálisabbak is, akik gyakran kevésbé képesek az önálló, határozott cselekvésre. Ez a mélyebb szellemiség tükröződik majd a rendi állam politikai életében.
B) A legmagasabb szellemi rend
Ami a legfelsőbb réteget, azaz az intellektuálisan alkotó embereket illeti, többször is elhangzott, hogy ez nem egy teljes értékű rend, mivel a társadalom nem igazán aktív, hanem szellemileg produktív részéről van szó. Fentebb már érintettük azt a kérdést is, hogy miként lehetne ezeknek az embereknek, akiktől a valódi fejlődés, a történelem örök tavasza függ, mégis biztosítani egy pozíciót, egy nyugodt helyet a társadalomban.
Ha figyelembe vesszük, hogy a zsenialitás lényege abban rejlik, hogy eredeti, új dolgokat mondjon, mások előtt egy lépéssel előrébb járjon a dolgok lényegének megértésében, akkor annak előmozdítása reménytelen feladatnak tűnik; mert éppen eme előny miatt a lemaradottak nem tudják zseniként elismerni. A szerencsétlen Schubert, akinek időnként még zongorára sem futotta, amelyen kipróbálhatta és kidolgozhatta volna varázslatos dallamait, a szomszédjához szaladt, ahol a zongora összehasonlíthatatlanul kihasználatlanabbul állt; ez az ember nem véletlenül [a zseni] reprezentánsa. De soha nem fogunk olyan eszközt találni, amellyel megtaníthatjuk az emberiséget a Nagy megértésére – még abban a pillanatban sem, amikor ez a Nagy megszületik. Ehhez a tanítványok és a tanulók közvetítő, felvilágosító, nevelő munkájára van szükség. A nagy mester ritkán tud közvetlenül a tömeghez szólni.
Így nézve a feladat örökre megoldhatatlannak tűnik. De mégis rendelkezésünkre állnak hatékony eszközök, amelyekkel elősegíthető a kiváló elmék útjának egyengetése. Az egyik ilyen eszköz elsősorban a magas tehetségűek széleskörű kapcsolata a felsőoktatási intézményekkel és az akadémiákkal. Csak egy tudományos akadémiánk van (és még ez is csak nagyon keveset kínál, köszönhetően az elmúlt korok határtalan szűklátókörűségének és barbárságának); de hol vannak a költészet, a képzőművészetek, a zene, a színház, a műszaki tudományok akadémiái? Annak érdekében, hogy hatékonyak legyenek, ezeket az akadémiákat bőséges forrásokkal kellene ellátni a kreatív művészek támogatására, például díjak, nyomtatási támogatások, ösztöndíjak és mindenféle támogatás elérhetővé tételével, nemcsak a tudósok és kritikusok megítélése alapján, hanem elsősorban vezető kreatív művészek közreműködésével is. Az akadémiák mellett a művészetek számára is szükségünk van egy kifejlett felsőoktatási rendszerre, amely nemcsak a tudósokat, hanem a valóban alkotó művészeket és kritikusokat is magában foglalja. Az ilyen felsőoktatási intézményekben nagy költőink, zenészeink, festőink, szobrászaink, építészeink és kritikusaink szabadon választhatnák ki azokat a műalkotásokat, amelyek a számukra leginkább szimpatikusak, és mindezt teljesen a saját költői és szabad művészi módjukon, annyi tudományos és szakszerű kiegészítéssel, amennyit csak jónak látnak, magyarázhatnák el. Így a régi idők akadémiái és mesteriskolái kibővített formában élednének újjá.
A tudomány terrénumában is, amelynek támogatása még ma is messze a legjobban áll, sokkal jobban lehetne gondoskodni az önállóan alkotó, kreatív tehetségekről. Nemcsak arról van szó, hogy az állam mindig is szerényen fizette meg a vezető erőket az egyetemeken, és ezzel végzetesen elősegítette a tehetséges emberek elvándorlását a cselekvő szektorokba (ipar, kereskedelem, pénzügy). Még rosszabb, hogy éppen az alkotókat nyomja el azáltal, hogy túl sokat követel tőlük az oktatásban. Igaz, hogy az egyetemi tanárok túlnyomó többsége ma is, mint mindig, meglehetősen csekély kreatív képességekkel rendelkezik (vagy egyáltalán nem rendelkezik ilyenekkel, ami puszta kézművesekké alacsonyítja őket a felsőoktatásban), és hogy ennek fényében a tőlük elvárt munka teljesen indokolt – de vajon mindig a legalacsonyabb átlaghoz kell igazítani a intézkedéseket? Tanszékeink mai felépítése a specializált, szervetlen elhatárolás hiányosságaitól, a szervesen integrált tanszékek hiányától szenved. Továbbá sürgősen szükség lenne rá, hogy egyetemi rendszerünket dedikált „kutatói tanszékekkel” egészítsük ki; ilyenek ma csak nagyon kis számban léteznek, ráadásul jellemzően csak a természettudományok területén, amelyek azonban a valódi szellemi képzés szempontjából mindig csak másodlagos szerepet játszhatnak.
Hiba lenne azonban azt feltételezni, hogy az említett szervezeti intézkedések máris radikálisan javíthatnák a szellemi szempontból kreatív emberek helyzetét. Még a rendi államban is teljes szakadék tátong az intellektuális és a nem intellektuális emberek között; egy olyan, a természet által teremtett szakadék, amelyet az emberi művészet soha nem tud megszüntetni.
Annyi azonban biztosan elmondható, hogy a szellemi élet a rendi államban egészen más formát fog ölteni, mint a mai kapitalista államban – mert ennek az életnek az egész szellemisége magasabb rendű lesz, mint ma, mert az élet közösségekben fog zajlani, nem pedig szegényes, elszigetelt egyénekre, vagy a szétzúzott rendek csekély maradványaira van utalva. Ezért a széles közönség (minden szélesebb értelemben vett szellemi produkció, a stílus- és kultúraalkotás valódi visszhangja) csak most fog igazán készen állni a szellemi életre. Ezernyi oktatási intézmény és mindenféle oktatási közösség fog létrejönni, és mindenki, aki intellektuális gondolatokat oszt meg a tömeggel, közönségre talál. Nem maradnak meghallgatás nélkül a mindennapos küzdelem zajában és nyüzsgésében. Már a középkorban is az egyházi élet volt a sokrétű oktatás színtere. A rendi társadalom sokkal magasabb rendű, függetlenebb és mélyebb szellemiséget fog elérni, mint amit a kapitalista barbárság ideje képes volt. Erre a sziklára fogja a jövő zsenije felépíteni egyházát.
Pongrácz Alex fordítása
*
In Spann, Othmar: Der wahre Staat. Vorlesungen über Abbruch und Neubau der Gesellschaft. Vierte Auflage, Jena, 1938, 329-337.
|
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
