Amerikai részről elhangzott nyilatkozatok szerint nemcsak fenn akarják tartani a háború után is a már eddig kiépített állandó hajóutakat és légi forgalmi utakat a két világrész között, hanem ezeket fokozatosan kiépíteni és szaporítani szándékoznak, úgyhogy ily módon az afrikai partok elérésének és a fekete világrész átszelésének valósággal állandó amerikai menetrendje lenne. A Zeitschrift für Geopolitik megállapítja, hogy az Afrika feletti protektorátusra irányuló tervek folytatása[ként] és kiegészítéseként az Egyesült Államok már a Közel-Kelet felé is nagyjelentőségű állandó hajózási éslégi forgalmi útvonalakat épített ki, s a cikkíró felveti azt a kérdést, hogy az USA vajon nem foglalkozik-e hasonló tervekkel Dél-Ázsia irányában is. Annál jogosultabb a kérdésnek a felvetése, mert Csungking-Kínát máris rendszeres amerikai légi forgalmi útvonalak hálózzák be. Ha ez az amerikai hajózási, légiforgalmi és autóforgalmi hálózat teljesen kiépül, akkor az óvilág két nagy egzotikus világrésze, Afrika és Ázsia, szinte közelebb kerül majd Amerikához, mint Közép- és Nyugat-Európához. Végül a cikkíró azt a problémát [is] felveti, hogy vajon mikor és milyen mértékben igyekeznek majd az amerikaiak ezt a„közlekedési protektorátust“ kiterjeszteni Európa felé is. A cikkíró szerint a Sumner Wellestől és Wallacetől hangoztatott légi ellenőrzésre, légi rendőrség létesítésére irányuló szervek voltaképpen ezt a tendenciát rejtik magukban.

A tengeren

Kezdjük a tengerrel. Az Egyesült Államok a második világháború óta valóban rendszeres hajóvonalakat épített ki Afrika és a Közel-Kelet különböző kikötői felé; hangsúlyozzuk, nem a hadiszállítmányok szükségszerű útvonalairól van szó, hanem rendszeres hajójáratokról,amelyek menetrendszerűen közlekednek. New Yorkból majdnem egyenesen haladó hajóútvonal vezet Marokkó nagy Atlanti-óceáni kikötőjéig, Casablancáig. Ez a vonal folytatódik Gibraltáron keresztül Oránig, Algírig és Tuniszig. Ezenfelül azonban az amerikaiak rendszeres hajójáratot létesítettek Belfast észak-írországi kikötő és az észak-afrikai francia kikötők között; az utóbbi hajójáratnak inkább aktuális katonai jelentősége van, csapatszállítások és hadianyagszállítások szempontjából. Az Egyesült Államok és az Afrika közti hajóforgalom legfontosabb amerikai kikötője azonban nem New York, hanem Philadelphia, amelyet, úgy látszik épp úgy az USA speciális afrikai kikötőjének szántak, mint ahogyan New York és Boston az Unió sajátosan európai kikötői. A Philadelphiából kiinduló afrikai hajójáratok mélyen dél felé haladnak, hogy minél jobban kikerüljék a tenger alatt járó veszélyzónát. Philadelphiának a következő nyugat-afrikai kikötőkkel van állandó hajóösszeköttetése: Bathurst, Dakartól közvetlenül délre, a brit gyarmatbirodalomhoz tartozó Gambia főkikötője, Freetown, a brit gyarmatbirodalom másik forgalmas kikötője, Sierra Leone gyarmaton; Monrovia, az amerikai protektorátus alatt állt Libéria fővárosa és főkikötője; Lagos, Nigéria brit kolónia legnagyobb forgalmú kikötője; Libreville, Francia-Kongó főkikötője, a degaulleisták egyik fő afrikai támaszpontja, végül pedig Leopodlville, amely nem fekszik az óceán partján, hanem a Kongó-folyam mentén, azonban tengeri hajók számára is elérhető.

Ugyancsak Philadelphiából indul ki az a nagyfontosságú hajózásvonal, amely Dél-Afrika két legfontosabb kikötőjét, Cape-Townt és Durbant, másként Port-Natalt köti össze az Unióval. Ennek a vonalnak nagy jelentőséget ad az akörülmény, hogy mind nagyobb nyomatékkal érvényesül az Észak-amerikai Egyesült Államok gazdasági befolyása a Dél-afrikai Unióban. Ez a hajóútvonal azután megkerüli Afrikát, és két ágra szakad: egyrészt a Vörös-tenger, másrészt a Perzsa-öböl felé. Az előbbi felkeresi a Vörös-tenger kikötőit, Massauát, Port-Szudánt, Kosent, s ígyjut el egyrészt Szuezig és Port-Saidig, másrészt pedig Palesztina és Transzjordánia új Vörös-tengeri kikötőjéig, Akabáig. A Perzsa-öböl felé haladó vonal Bender-Sapurban és Basrában végződik. Bender-Sapur a nagy transziráni vasút végpontja, amely keresztül szeli Iránt a Perzsa-öböltől a Kaszpi-tóig. Basra pedig [a] Közel-Keletet Európával összekötő Bagdad-vasút végpontja.

A levegőben

Az Egyesült Államokat Afrikával összekötő, és azután a fekete világrész teste felett a légi teret átszelő amerikai vonalak a jövő szempontjából talán még fontosabbak, mint a hajóútvonalak. Az Egyesült Államok fő légi kikötője Afrika felé a floridai Miami, az amerikai felsőbb tízezer mondain fürdőhelye, amelyet a filmekről csak ebben az utóbbi minőségében ismerünk, holott Miami egyike az Unió legfontosabb közlekedési gócpontjainak. Az Atlanti-óceánt Afrika felé átszelő légiforgalmi vonal nem köti össze közvetlenül amerikai kiinduláspontját afrikai célpontjával. Miamiból ez az állandó légiforgalmi vonal Dél-Amerika felé veszi útját, leszáll Haiti szigetén, majd Trinidad szigetén, amely brit gyarmat, de amerikai támaszponttal rendelkezik, azután Brit-Guyanánál éri el a dél-amerikai szárazföldet. A repülőgép leszáll Brit-Guyana fővárosában és fő kikötőjében, Georgetownban, amely ugyancsak amerikai támaszpont; a latin braziliai terület felett folytatja útját az Amazon-folyam torkolatának kikötőjéig, Belemig, majd pedig a brazíliai Natalig, ahol éppen most avatták fel ünnepélyesen az amerikai támaszponttal kapcsolatos építkezéseket. Natalnál éri el legközelebb a dél-amerikai part az afrikai partot. Itt közelíti meg egymást leginkább a két földrész nagy „púpja“, amelyek egymásba illeszkedése a fő érve az úgynevezett Wegener-teória helyességének, amely szerint valamikor Dél-Amerika és Afrika összetartozott. Az Atlanti-óceánt ezen a legkeskenyebb vonalán keresztülszelő repülőgép leszáll St. Paul szigetén, és így jut el Bathurstig,az afrikai Brit-Gambia kikötőjéig.

Csakhogy Bathurst az USA afrikai légiforgalmi vonalának nem végpontja, hanem inkább kiindulási pontja. Bathursttól légiforgalmi vonal vezet Francia-Szudánon, majd pedig Angol-Egyiptom- Szudánon keresztül a Nílus nagy szudáni kikötővárosáig, Khartumig. Khartumból azután egy másik amerikai vonal halad észak felé Egyiptom fővárosáig, Kairóig. Ez a vonal azután ismét két ágra szakadva éri el a Közel-Kelet amerikai szempontból legfontosabb pontjait, egyrészt Palesztina felett elrepülve, Szíriát és a török határt, másrészt pedig Bagdadon, Irak fővárosán keresztül, Irán fővárosát, Teheránt. Nem kell bővebb magyarázat ahhoz, hogy ennek az Afrikát átszelő, és Egyiptomon keresztül a Közel-Keletet elérő légiforgalmi vonalnak a jövőben milyen nagy politikai, gazdasági és stratégiai jelentőségelehet.

Csakhogy az Egyesült Államok egyáltalán nem elégedett meg ezzel az Afrikát átszelő és a Közel-Keletig hatoló légiforgalmi fővonallal; Bathurstot valóságos amerikai légiforgalmi centrummá építették ki. Egy vonal, amely a Francia-Szudán és a Szahara homokóceánja felett repül el, köti össze Bathurstot francia Észak-Afrika legnagyobb városával és kikötőjével, Algírral. Egy másik amerikai vonal Bathursttól dél felé halad; Freetown és Monrovia érintésével jut el Belga-Kongó fő kikötőjéig és közlekedési centrumáig, Leopoldvilleig, ahol találkozik a már ismertetett amerikai hajóútvonallal. Végül pedig mind Nigéria fő kikötőjét, Lagost, mind pedig Francia-Kongó kikötővárosát, Librevillet, amelyek mindegyike egy-egy állandó amerikai hajóútvonal végpontja, légivonal köti össze a Nílus-menti Khartummal. Ily módon az amerikai légiforgalmi vonalak egy négyzet alakú hálózatot alkotnak, amelyeknek Bathurst a nyugati, Algír az északi, Leopoldville a déli, és Khartum a keleti csúcsa. Ennek a nagy következtességgel és céltudatossággal kiépített amerikai légiforgalmi hálózatnak a két nagy csomópontja Bathurst és Khartum, mind a kettő az afrikai brit gyarmatbirodalom egy-egy fontos városa.

A szárazföldön

Elképzelhetetln, hogy Afrikának Amerikához való közelebb hozásában ne társuljon a hajóval és a repülőgéppel a legamerikaibb közlekedési eszköz, az autó. Az amerikaiak már eddig is több nagy autóutat építettek Afrikában; ezek a fekete világrész olyan területein haladnak keresztül, amelyeken az utazónak eddig nagy expedíciós felkészültségre volt szükségük. A legészakibb és egyúttal legmerészebb amerikai autóút a libériai Monroviát, amelyet Amerika joggal szinte gyarmatvárosának tekint, köti össze Francia-Észak-Afrikával. Ez az autóút Monroviából kiindulvaa tengerpart mentén halad a nigériai Lagosig, ezután keresztülszeli Nigéria angol kolóniát, így jut el a Csád-tó partján fekvő Port-Lamy-ig. Port-Lamyból kiindulva azután keresztüllszeli a keleti Szaharát olyan utakon, amelyek megtételére eddig csak nagyon jól felszerelt expedíciók vállalkoztak, és így jut el a Földközi-tenger partjáig, Algírig. Ennek az autóútnak békeidőkben felmérhetetlen jelentősége lesz, annál inkább, mert az angolok és az olaszok monumentális autóutat vezettek végig Francia-Észak-Afrika, Líbia és Egyiptom Földközi-tengeri partvidékén; ez az autóút pedig azután a Közel-Keleten keresztül folytatódik egyrészt Szíria, másrészt pedig Bagdad felé.

Port-Lamytól, a Csád-tó városától egy másik amerikai autóút ágazik azután a Nílus-menti Khartum felé, amelyről már tudjuk, hogy az amerikaiak egyik legfontosabb afrikai légikikötője.

Ahogyan a fent ismertetett autóút a Guineai-öblöt, tehát az Atlanti-óceánt összeköti a Földközi-tengerrel, úgy köti össze egy másik, a háború folyamán kiépített hatalmas amerikai autóút az Atlanti-óceán partját az Indiai-óceán partjával. Ez az amerikai autóút Francia-Kongó kikötővárosából, Libreville-ből indul ki, amely - mint már említettük - a végpontja egy amerikai hajóútvonalnak, és kiinduláspontja a Khartum felé haladó amerikai repülőjáratnak. Librevilleből ez az autóút Francia-Kongó északabbra fekvő kikötőjéig, Dualáig halad; itt azután elhagyja a tengerpartot, és keresztülszeli a szárazföldet. Áthalad Francia-Kongón, és így éri el Brit Kelet-Afrikát. Juba és Nairobi városok érintésével jut el végül az Indiai-óceán fő kelet-afrikai kikötőjéig, Mombassáig. Csakhogy Jubából egy elágazása van ennek az autóútnak, a Nílus-parti Khartum felé, ahol találkozik a már ismertetett Port-Lamyból kiinduló autóúttal.

Ha áttekintjük azt a képet, amelyet ez az amerikai közlekedési hálózat tár elénk, akkor megdöbbentő, és egyúttal megragadó perspektíva nyílik meg előttünk. Bizonyos, hogy ha mindazok a közlekedési útvonalak, amelyeket a háború alatt stratégiai okokból megvalósítottak, a háború után is állandósulni fognak, akkor Afrika nem lesz tovább a fekete világrész, hanem valóban mind szellemileg, mind pedig gazdaságilag a legközvetlenebb kapcsolatba kerül Európával és Amerikával, és így megvalósul talán a világrészeknek az a benső közelsége, amelyről a népek kölcsönös megértésének és lelki közeledésének új korszakát várják; hogy joggal-e, vagy alaptalanul, azt természetesen csak a jövő évtizedek vagy évszázadok fogják megmutatni.

In Ujság [Újság], 19. évf., 151. szám (1943. július 5.), 5-6.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés