A politikai, a hatalmi tényező ereje mindenütt a világon attól függ, hogy az ember mint történelmi tényező, mint társadalom a földrajzi tényezők harmóniájába hogyan tud beleilleszkedni.

*

A Közép-Duna-medence teljes egészében egységes táj, jóllehet alföldek, dombos vidékek és erdős hegységek különböző tájtípusaiból tevődik össze. Ez a legfontosabb földrajzi tény. A történelem ezt azzal igazolja, hogy ebben a medencében egyetlen politikai alakulat sem maradt meg tartósan addig, míg olyan nem keletkezett, amely a medencét teljes egészében ki nem töltötte, de viszont [sic!] csak a medencére szorítkozott, annak határait hatalmi törekvésben túl nem lépte.

A következő fontos földrajzi tény az, hogy Magyarországot nyugatról északon és keleten át délkeletig hatalmas ívben Európának egyik legkifejezettebb határöve veszi körül. Ábrázoljon bár a geográfus földtani, domborzati, vízrajzi, éghajlati vagy növényföldrajzi tényeket, sőt még ha az ornitológus a vándormadarak útjait is rajzolja meg, ezeken a térképeken a határ mindenütt és legtöbbször igen élesen kidomborodik. A Kárpátok erdős hegység, s mint ilyen, sokkal erősebb választóvonal, mint azt felszíni formája és részben alacsony hágói alapján elképzeljük. A párhuzamos láncok alkotta erdős hegységek gyakran erősebb elválasztók, támadásnak és terjeszkedésnek komolyabb akadályai, mint [a] magas hegységek. Észak-Amerika népessége az Appalachok védelme alatt alakult nemzetté, és az Appalachokon keresztül sokkal lassabban nyomult előre, mint a Nyugat jóval magasabb, szirtes, meredek Sziklás-hegységén. Nyugat és dél felé Magyarország nyitott, míg délnyugaton az Alpok előhegységei és a Dinaridák játszanak nagyrészt inkább csak akadályozó, mint elválasztó szerepet.

A földrajzi adottság tehát: élesebb elválasztás északról, északkeletről, keletről és délkeletről, mint nyugatról, délnyugatról és délről. Nem szorul hangsúlyozásra, hogy ez igen nagy fontosságú emberföldrajzi tény volt és marad.

*

A IX. század fontos történelmi ténye, hogy a magyarok a bolgároktól és besenyőktől űzve új hazát keresnek nyugaton, lehetőleg minél messzebb, távolabb az előnyomuló ellenségtől. Nyugat felé olyan messzire mennek, amint azt Európa államosodásának akkori állapota csak megengedi. Közvetlenül a németség területéig terjed, ahhoz támaszkodik az új haza, míg kelettől a széles hegy- és még szélesebb erdőöv választja el.

A második tény az, hogy a magyar már nem nomád nép, a hunok vagy a népvándorlás más ázsiai csoportjainak értelmében. A nyelvészeti, régészeti és történelmi kutatások a magyarokat a földművelésben, sőt a szőlőtermelésben is jártas népnek mondják. Településüknek súlypontja nem is a Tisza erdő-és mocsár védette lapályain fekszik, mint a hunoké, hanem a Dunántúl és a délnyugati Duna-könyök tölgyerdőövében termékeny márga-, lösz- és homoktalajon.

Ezek a történelmi tények, s ha ezeket a földrajzi tényekkel együtt figyeljük, megállapíthatjuk, hogy az ország súlypontja a nyugati és déli nyitott oldalakon feküdt, egyrészt a német császárság, másrészt Bizánc felé fordulva.

*

Fontos politikai tény ennek a történelmi és földrajzi adottságnak a helyes felismerése, és a felismerésnek tettre váltása. Hasonlóan fontos a Nyugattal folytatott rövid harcok után annak a felismerése, hogy választani kell a bukás (a nagy nomád népek osztályrésze) vagy a nyugati kultúrába való beilleszkedés között. Jelentős ez utóbbinak a választása, a kereszténység átvétele és a fejedelem, most már keresztény szokás szerint megkoronázott király hatalmának a megerősítése.

De politikailag éppen olyan fontos volt, hogy ez az átalakulás nemzeti maradt. A félnomád nép törzsi szervezetének középkori állammá való átalakulása nem ugrásszerűen történt. A középkori magyar királyság nem feudális - hanem lényegében patriarchális. A nemesség a feudalizmus egynémely hatása ellenére lényegileg a harcosok rendje maradt, a köznemesség a megyékben izmosodik meg, és a nemzet széles talapzata lesz.

A történelmi és politikai helyzetnek mindjárt a honfoglalás után való helyes felismerése az alapja immár ezeréves állami létünknek a Közép-Duna mentén. A z a tény, hogy ezt a felismerést erős nemzeti érzéssel váltottuk valóra, biztosította az ország önállóságát.

*

Kelet felől védve, az állam érdeklődése nyugatnak s délnek fordult. Három fontos tényezővel kellett itt számolni és azokat értékelni: délen Bizánc és a keleti kereszténység, délnyugaton a tenger, nyugaton a császárság és a nyugati egyház. A két nagy politikai tényezőnek hatalma okozta, hogy a figyelem teljesen feléjük fordult. Csak néha, mondhatnám rapszodikusan irányul államunk vezetőinek figyelme a tenger felé. A Dinaridák láncai és fennsíkja elkarsztosodásuk folytán fokozott mértékben akadályok. Rajtuk keresztül a Közép-Duna-medence lakói csak nehezen közelíthetik meg a tengert. De tévedés - mint gyakran történik - a tengertől való elfordulásunkat egyedül a földrajzi tényező rovására írni. Teljes mozgási szabadsággal rendelkező népnek a karszt sem áthidalhatatlan akadály. De a magyar államnak minden figyelmét elsősorban a két császárság felé kellett fordítani; sokszor minden erővel és csellel kellett védekezni ellenük. Barbarossa és Manuel Comnenos egyaránt hazánkra vetették szemüket, el akarták foglalni.

*

Nagyon nagy fontosságú, hogy Szent István koronáját a pápától, és nem Bizánctól fogadta el; hogy országának intézményeit nyugati mintára létesítette, és ezáltal nemzetét, államát a nyugati, és nem a keleti kultúrszférába állította. Magyarország azután az Árpád-ház erős és céltudatos királyainak három évszázados uralma alatt, továbbá az Anjou- és a Hunyadi-ház egy-egy nagy királya alatt bástyája lett ennek a civilizációnak; mint ilyen a török háborúkban bevált, és dacára az összeomlásnak, a tradíciók alapján mindmáig az is maradt.

A középkori Magyarország világpolitikai helyzete három tényben csúcsosodik ki: a nagy európai hegységek vonulata és jellege Európát északnyugati és délkeleti részre osztja: a középkor keleti és nyugati birodalmaira. Közöttük az elválasztó gyűrthegységek övében, az őket összekötő nagy vízi út mentén fekszik az immár magyar medence. Épp úgy hozzátartozik a Kelethez, mint a Nyugathoz; hovátartozását a kettőnek történelmi és hatalmi tényezői döntik el. De ha az erők egyenlők, a döntő szerep a medencében elterülő államé és a politikai sorsé lesz. Döntő szerepet természetesen csak akkor játszhat, ha politikai hatalommal is rendelkezik, mert a medence helyzete szerint ütközőállam is lehet. De éppen kitűnő határokkal körülvett területének nagy kiterjedése adja meg a lehetőséget, hogy ha erős, az ország gazdag kincseit kihasználni tudó, politikailag helyesen vezetett nép lakja, erős hatalmi tényezővé is váljék, amelynek aztán mindenbe, ami Nyugaton és Keleten történik, beleszólása van.

*

Még ma sem tudjuk pontosan, milyen volt a Közép-Duna- medence őstájának a képe. Sőt messze be a történelmi időbe is hiányzanak erre az adatok. Sokáig azt hitték, hogy az egész Alföld ősidőktől fogva szteppe volt; azonban bebizonyult [sic!], hogy ez nem áll.

A XVIII. században a törököket sztyeppeterületről űzték ki. Olyan sztyeppéről, amelynek jellemvonásait végső fokon az ő kezük, az ő adminisztrációjuk adta meg, amelyet azonban jóval előttük emberi kezek alakítottak át, pusztítottak le, részben erdővel borított parktájakból legelőterületté. Különösen az Alföld északkeleti részére, de a középső Duna-Tisza közre is bebizonyult, hogy ott eredetileg sok erdő is volt.

A déli részt illetőleg a nézetek inkább eltérőek. De mindenesetre a Duna-Tisza közén 60 olyan fa- és bokorfajta tenyészik, amelyek általában erdőt alkotnak. Úgy látszik, hogy a négy eredeti növényformáció : mocsár-erdő, rét, sztyeppe (puszta) és száraz erdő közül, amelyek az Alföldön otthonosak, a történelmi események folyamán mindig az növekedett, amely a mindenkori lakosság művelésmódjának legmegfelelőbb volt. 

*

Már említettem, hogy a magyarság zöme a kalászosok művelésére legalkalmasabb területen telepedett legsűrűbben. De az ősleletek tanúsága szerint a vadászat, s mellette a halászat és külterjes marhatenyésztés is igen elterjedt foglalkozás volt, amint az a finn-ugor-török eredetű népnél természetes is. A Balatont északon határoló bazaltkúpokon a rómaiak idején virágzó szőlőművelés az ő kezükben mindjárt kezdettől fogva újra felvirágzott.

A királyság első éveiben a szomszédos államokkal nem volt élénk a kereskedelmi összeköttetés. Ellenkezőleg. A közfelfogás, sőt a vezető körök felfogása is ellene volt. A királyok politikája - a saját, a királyi hatalom erős kiépítésére irányuló törekvés mellett - inkább a belső gazdasági jólét és művelődés fejlesztésére irányult. A királyi célkitűzés mindkét iránya városok alapítására, várak építésére, vásári privilégiumok adására, és idegen - eleinte főleg olasz, később mindinkább német - iparosok betelepítésére vezetett. A kereszténység átvétele, a nagy, lázadó pogány törzsek leveretése, a királyhoz hű családoknak adományokkal való erősítése, mint mindenütt, maga után vonta az államhatalom kiterjedését mélyen be az erdőkbe és hegyvidékekre.

Német mintára vogtoknak alárendelt idegeneket, főleg tótokat és németeket is telepítettek be a XII . és XIII . század ban az északi erdők irtására. Keleten már a XI. században telepítettek le rokon és idegen határőröket, a székelyeket, és később a szászokat, akik az erdők közti, a »gyepűelve« mögötti medencéket szállták meg. A nemzeti erő nagy volt, és könnyen felszívta a honfoglaláskor itt talált, nagyrészt igen laza politikai közületekben élő, főleg szláv lakosságot, nemkülönben a királyok által később behívott idegeneket is - annál is inkább, minthogy ezek között keletről jött rokon származású törzsek is voltak.

*

Ez a nagy vonásokban vázolt politikai és gazdasági megerősödés tovább tart az egész késő középkoron keresztül. Azt csak egyszer, 1244-ben szakítja meg hirtelen a tatárjárás. Ezt a veszedelmet azonban a Nagy Kán halála Magyarországról és Európáról éppen olyan gyorsan elhárítja, mint amilyen gyorsan jött. Gyenge királyok, és különösen az Árpád-ház kihalása (1301), valamint az ezt követő trónviszályok a fejlődést ugyan meglassították, de a belsőleg egészséges és erős nemzetnek haladását sohasem tartották fel.

Világgazdaságilag Magyarország a középkorban nem játszott vezető szerepet. A keleti kereskedelem főként más utakon bonyolódott le. A Regensburggal, Hollandiával, Lengyelországgal és Morvaországgal folytatott kereskedelem nem volt igazán jelentős. Csak a Kelet-Európából Nyugat-Európába haladó átmenő marhakereskedelem, különösen az Adria felé, látszik nagyobb jelentőségűnek, mint azt eddig is sejtettük.

Világpolitikailag azonban Magyarország az Árpád-házi uralom egész ideje alatt Európában jelentős szerepet játszott. Királyait baráti és házassági kötelékek fűzték Európa uralkodóházaihoz - Kelethez és Nyugathoz. Országukat és dinasztiájukat - mint már mondottam - meg tudják védeni mindkét császársággal szemben. és szomszédjaik politikájába gyakran döntő szóval szóltak bele. Így például Habsburg Rudolf Ottokár feletti győzelmét IV . László beavatkozásának köszönhette.

Az Árpádok kihaltával Magyarország még inkább belekeveredett a nyugati államok politikájába. Sőt az Anjou-házzal, illetőleg ennek második és nagyobbik királyával Magyarország európai nagyhatalommá lesz. Lajos király a háború előtti Magyarországnál háromszor nagyobb területen uralkodott. A magyar koronát a lengyel királyi koronával egyesítette, és magyar seregét kétszer vezette győzedelmesen Nápoly ellen. Veje, Luxemburgi Zsigmond az első, aki a német császári koronát is megszerzi a magyar mellé.

Ezzel az egyesítéssel, amely később a Habsburgok alatt gyakran visszatér és végül állandósul, Magyarország a császárkirályok kezében hatalmi tényezője lesz dinasztikus politikájuknak a különböző országok feletti bonyolult uralmában. Minden ilyen kísérlet azonban nemzeti ellenállást szült. Más királyokat választottak.

Ezek egyikében, az Árpád-házi királyok kihalása után egyedüli nemzeti királyban, Mátyásban a reneszánsz egyik legnagyobb uralkodóját tiszteljük. Udvarában találkoztak korának legnagyobb skolasztikusai: olasz költők, művészek és tudósok, mint Regiomontanus. A pápai követek bizonyítják, hogy udvara és palotája mindent felülmúlt, amit a Mediciek Firenzében alkottak. Uralma alatt Magyarország az európai kultúra tényezőjévé lett. Széles világpolitikai láthatár nyílt meg az ország előtt.

A török uralom azonban más, talán hősiesebb, de mindenesetre szomorúbb szerepet juttatott Magyarországnak. 

*

Nagy szerencsétlenség volt Magyarországra, hogy az Árpád-ház kihalása után két századon át egy uralkodóház sem tudott állandósulni. A hiba nemcsak az országban, s a szabad királyválasztás rendszerében rejlett: szerencsétlen véletlenek is közrejátszottak.

Nagy csapás volt Magyarországra az is, hogy a török uralom idejében nem akadt férfi Európában sem a pápai, sem a császári trónon, aki az erőket egyesíteni tudta volna. Zsigmond, aki mindkét koronát viselte, egész figyelmét családjának nyugati érdekeire fordította. Az őt követő magyar királyoknak volt ugyan egy kitűnő hadvezérük, Hunyadi János személyében, azonban ők maguk túl gyengék voltak. Hunyadi fia, Mátyás király, egész Európában nem tudott segítséget kapni, s így az általa alakított első állandó hadsereggel a veszélyt országától csak uralkodása idejére tudta távoltartani. Így veszett el - 36 évvel halála után - ország és király a mohácsi csatában.

Magyarország három darabra szakad. Szétesik egy történelmi erőnek, az ifjú török államnak súlya alatt. De a lökés határai földrajzilag, majd történelmileg is adva vannak.

A török a Balkánról könnyen nyomul előre a nyitott Alföldre. A nyugati domb- és hegyvidékek - az Alpok elővédjei - Habsburg uralom alá kerülnek. A z erődítményszerűen körülhatárolt keleti felföld, mint erdélyi fejedelemség szabad és független marad. Északon a jobbára kelet-nyugati irányú hegyvonulatokon és völgyekben a Habsburg birodalom és az erdélyi fejedelemség határai ide-oda tolódnak.

Ezek földrajzilag adott, és a történelmi események további folyamán újra ható tények.

Történelmi tény azonban, hogy Nyugat-Európa a törököt kultúrterületének határán tartóztatja fel. Egyedül a Balkántól csupán folyóhatárokkal elválasztott Alföldön sikerül a töröknek a nyugat-európai kultúrterületekbe éket verni. Magyarország védi Európát a törökök ellen, azonban szerencsétlenségére az országnak nem külső, hanem belső védelmi vonalán. 

*

A török uralom kezdete összeesik a reformáció idejével. A nyugat-európainak megmaradt hegyvidékek ebben a mozgalomban nem kevésbé vesznek részt, mint Európa többi országa. Sőt ellenkezőleg! A z egymástól elszakított országrészek a Habsburg abszolutizmus által veszélyeztetve látják szabadságukat, a rendek jogaikat. A minduntalan rájuk kényszerített szabadságharcok a reformáció gondolatának kedvező talajt teremtenek.

Észak-Magyarországon Luther tanai terjedtek el gyorsan, míg Erdély legnagyobbrészt kálvinista lett. A kis Erdély, míg két évszázadon át a szultán és a császárság között az ütközőállam veszélyes és nehéz szerepét játszotta, és vezetői nagyfokú politikai iskolázottságra tettek szert, a vallásháborúkban, így mint Gusztáv Adolf szövetségese is, jelentős szerepet vitt. Észak-Magyarország a vallásháborúk színhelye volt, ahol a hadi szerencse a katolikus császári és a protestáns erdélyi csapatok közt váltakozott.

Nemcsak a harcmezőn, hanem szóval és tollal is részt vett Magyarország a vallásháborúkban. A hitvitázó irodalom vezérei mindkét részen jó koponyák. A kis Erdély pedig nehéz helyzetében sem felejti el, hogy a nyugati kultúrának legszélső keleti védbástyája. Kedvező pillanatokban megkísérli e kultúrát a Kárpátokon túlra, Moldvába is átvinni. Ő adja az új hitszabadság szellemében az oláhoknak első nemzeti, oláh nyelvű imakönyveiket. Erdélyi fejedelmek lesznek az oláh irodalom megalapítói, magyar urak a mecénásai.

Magyarország tehát ebben a periódusban két történelmi eseménycsoportban - török- és vallásháborúkban - válik a nyugat-európai világpolitikának elemévé.

*

De ezekbe a harcokba belefáradt egész Magyarország. Saját erejéből nem tud a töröktől megszabadulni, fel kell szabadítani. Teljesen Habsburg uralom alá kerül. Erdély függetlensége véget ér, és a XVIII . századdal Magyarország, ha forma és név szerint nem is, de ténylegesen Ausztria gyarmata lesz. A hosszú török- és vallásháborúk az országot fejlődésében erősen visszavetették. Az alkotmányos és közigazgatási formák - mint a szabadság őrei szívósan és változatlanul megőrizve - lassan megmerevedtek. A gazdaság teljesen tönkrement.

Európa védelmének világpolitikailag tisztes feladatát egyébként is drágán kellett megfizetnünk. Magyarország trianoni szétdarabolása következménye a török uralomnak, illetőleg az Alföld kiirtásának és elnéptelenedésének, amelyet messze le délre tiszta magyar lakosság lakott - hiszen a Szerémség, a későbbi Szlavónia egyike volt a legmagyarabb, legsűrűbben benépesített, már a honfoglaláskor betelepített országrészeknek. A törökök visszavonulása után a Bánát mocsarakkal váltakozó homoksivatag volt, ahol egy négyzetkilométerre alig egy lakos jutott. Egész Magyarország, amelynek lakossága Mátyás idejében több mint öt milliót tett ki, 1720-ban két és fél millió lelket számlált. Az Alföld felszabadulásával kezdetét vette a lakosság bevándorlása. A hegyvidékekről magyarok jöttek le, de más nemzetiségűek is, s a XVIII . század nagy donátióinak urai a Bánátba a legkülönbözőbb országokból - még Lotharingiából is - hoztak telepeseket.

Oláhok jöttek a Maroson Erdélyből levándorolt fajtestvéreik után. A Dunától délre fekvő, s még mindig török uralom alatt nyögő területekről menekülő szerbeket tárt karokkal fogadta, s telepítette le rendszeresen, magyarellenes politikai szándékkal, a bécsi kormány. És az országnak lakossága, amely Mátyás idejében 80%-ában magyar, 1787-ben 61%-ában idegen nyelvű.

Vérkeveredés a faj szempontjából általában nem káros és politikailag sem veszélyes mindaddig, amíg a nemzet felszívó ereje az idegen beözönlést legyőzi. De ekkora mértékben ez igen nagy veszélyt jelentett, amit még fokozott, hogy a XVIII. századot a XIX. követte erős nacionalizmusával. És nálunk a különböző nemzetiségek nemzeti érzését és szeparatista törekvését az osztrák centralista abszolutizmus - »divide et impera« jelszavával - csak még jobban tüzelte.

*

Magyarország és Ausztria viszonya a függőségnek e két századában (a XVIII. és XlX.-ben) sajátságos változást mutat. A XVIII. században a felvilágosodás korának Ausztriája reformokat akar, de a rendiség formáiban megdermedt Magyarország ellenáll. A XIX. században Magyarországon az irodalmi és nyelvi megújhodásból kicsírázott nemzeti újjászületési mozgalom közigazgatási, gazdasági, és végül politikai reformokat kívánt, de a napóleoni háborúk után következő abszolutisztikus reakció  osztrák császársága elzárkózik ugyanazon reformok elől, amelyeket egy évszázaddal korábban be akart vezetni.

Ezekkel tulajdonképpen dióhéjban teljesen jellemeztem szerepünket e két évszázadban világpolitikai és világgazdasági téren. Ez nem volt önálló szerep. Csak annyiban játszottunk szerepet, amennyiben az osztrák császárság sorsára befolyást gyakoroltunk. E szempontból még egy ellentétet említek fel, mint általános vonást. Mi a korona viselői iránt lojálisak voltunk, mi voltunk Mária Teréziának leghűségesebb katonái a poroszok elleni harcának legsúlyosabb pillanataiban. De minden erőnkkel szembeszálltunk tanácsadóinak legnagyobbrészt összmonarchista bekebelezési célokat szolgáló törekvéseivel szemben.

A gazdaság csak lassan tért magához a török uralom utáni századokban. Az erős gazdasági reformtörekvések, a politikai harcok, amelyek velük párhuzamosan lépnek fel és a politikai megrázkódtatások, amelyek őket akadályozzák, csak belpolitikai jellegűek. Világgazdasági szempontból a magyar gazdaság csak akkor került előtérbe, mikor a XIX. század második felében a magyar Alföld lett a legfontosabb búzatermelő. Pár évtizeden keresztül Magyarország volt Európa búzaellátója. A Thünen-féle körök törvénye szerint, természetesen módosítva a szárazföldek természeti helyzete és klímaövei által, ez a szerep később a román alföldön és az orosz csernozjom övre, majd Amerikába és ott Ohio, Kansas és Dakotán át, Manitobába, Saskatchewanba és másrészt Argentínába vonult. 

A súrlódások a központi osztrák kormánnyal a század első felében igen erősek, végül az 1848-i szabadságharcban lobbannak ki, amelyet orosz segítséggel vernek le. Tizennyolc évig tartó abszolutistikus uralom következett. Gazdaság politikailag ezeket az éveket az osztrák kormánynak az a törekvése jellemzi, hogy Magyarországot, mint egy mezőgazdasági gyarmatot kiaknázza. A felvirágzó osztrák iparnak nagy előnye volt ez a csak ezen időszak leforgása után fellendülő magyar iparral szemben. Kitűnő piacot talált saját vámhatárain belül, közvetlen földrajzi közelségben, ami nagyban hozzájárult világgazdasági helyzetéhez és erejéhez. Mi azonban még ma is szenvedjük a következményeit.

Hogy Magyarország gazdasági politikáját miképpen kezelték, arra példa az első vasútvonalak építése, amelyek közül az egyik hivatva volt a Száva és Dráva hajózási végpontjait Béccsel összekötni. Csak hazánk domborzatának, amely minden természetes utat parancsolólag az Alföld északnyugati csúcsán levő Budapest felé vezet, köszönhető, hogy Bécs összeköttetései a keleti országrészekkel nem mehettek másutt, mint Budapesten keresztül.

* 

Lombardia és Velence elvesztése és a kényszerű kiválás a német szövetségből az ötvenes-hatvanas években, alapjában megváltoztatják Ausztria világpolitikai helyzetét - de Magyarországét is. Ausztria, illetőleg a dinasztia kénytelen szűkebb területen, s nyugatról kiszorítva, belső megerősödésben keresni az erőt egy új nagyhatalmi állásra.

Így következik be Magyarország kibékülése a dinasztiával, a politikai kiegyezés Ausztriával. Magyarország szabadsága és alkotmánya újraéled.

A kiegyezés szerint Magyarország és Ausztria ikerállamok. De Ausztria veszteségei köztünk földrajzi nagyságra és a lakosság számára nézve is egyensúlyt teremtettek.

A viszonylagos földrajzi helyzet azonban nem változott. A dinasztikus tradíció, a magas kultúrfejlődéshez szükséges összes sine-qua-non-ok, s köztük nem utolsó helyen a világnyelv, a kereskedelem és gazdagság mellett, amelyek ott erős alapokon nyugodtak, a Csehország, Tirol és a partvidék összetartozására kedvező helyzet és az »Európa-közelségre« irányuló törekvések az eltolódott erőviszonyok mellett is biztosítják Bécs túlsúlyát. 

*

A politikai kiegyezés és az alkotmány visszaállítása következtében a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben Magyarország nagy gazdasági fellendülése következik be. A mezőgazdaság terén a hetvenes években megalakulnak a megyei gazdasági egyesületek; az addig erősen dívó háromnyomásos gazdálkodást a vetésforgó és az őszi vetések általános bevezetése váltja fel. A nyolcvanas években a nagy- és középbirtokok túlnyomó része már okszerű gazdálkodást folytat. A nagy uradalmak gipsszel, mésszel és márgával kezdik a talajukat javítani. Sok birtok kerül bérbe és szakszerű kezekbe. Felépülnek az első modern szeszgyárak. Megkezdődik a vetőmagnemesítés. A kilencvenes években mindenütt elterjednek a mezőgazdasági gépek és a műtrágya használata; a legtöbb nagy uradalomban bevezetik a rendszeres etetést. Nyugaton meghonosul a nehéz, hideg vérű lófaj, s még szélesebb alapon terjed el a svájci, különösen a simmentali tehén, s kiszorítja a rosszabbul tejelő pusztai fehér marhát.

A hetvenes években mint agrárállam erősen harcoltunk az iparos Ausztria protekciós rendszerével, azonban a krízis, amelyet a nyolcvanas években az amerikai búza okoz, megváltoztatja a felfogást. Az agrár Magyarország most egyszerre szintén akarja a védvámot, és általa a kilencszázas évek elején legnagyobb fellendülését éri el.

Ilyen szellemben hozott törvények védelme alatt keletkezik modern iparunk. 15 év alatt 464 új gyár épül 43 millió korona állami támogatással. Ez az út nem volt természetes, és egészségesnek sem nevezhető. De a vámunió Ausztriával, és az osztrák iparnak már említett elsőbbsége kényszerhelyzetet teremtett.

A mezőgazdaság és az ipar terén is tovább erősödött a gazdasági élet, amint az statisztikai évkönyveinkből megállapítható.

A kívülről szemlélőnek Magyarország világgazdasági szerepe nem igen ötlik szemébe. Ausztria-Magyarország külkereskedelme statisztikailag egységes. A nagy ipari fellendülés ellenére a valóságban erősen függő helyzetben maradtunk Ausztriától. Kivitelünknek kereken 80%-a az osztrák tartományokba és Boszniába került. Gazdaságföldrajzi és még inkább gazdaságpolitikai helyzetünk Ausztria hátvédjévé tettek. Ez volt egyedüli világgazdasági és világpolitikai szerepünk is.

Világpolitikai szerepet is csak mint Ausztria hátvédje játszottunk; ezt is, mondhatnám öntudatlanul. Külképviseletünket Bécs adta. Országgyűlésünk és egész politikai életünk kizárólag belügyekkel, vagy Ausztriához való viszonyunkkal foglalkozott - ez utóbbival legnagyobb érdeklődéssel. A politikai pártok 1867 és 1918 közt ezen viszonyhoz való állásfoglalás szerint differenciálódtak. Tekintélyes államférfiakat és diplomatákat adtunk a monarchiának, ennek politikája azonban sohasem volt magyar. Igen sok fontos kérdésben történt döntés a magyar felfogás ellenére. Így Bosznia annektálásának kérdésében is.

*

A magyar nemzet mint történelmi tényező jellemzése szempontjából talán nem érdektelen felhívni a figyelmet arra, hogy sohasem voltunk hódítók, és sohasem érdekelt az, ami [a] határainkon túl történt. Nagy Lajos a nemesség ellenzésével szemben koronáztatta meg magát lengyel királlyá, s a nápolyi hadjáratokba sem tudott a magyar nemesség lelkesedéssel vonulni. Báthory István lengyel királysága sem volt a magyarság szemében kívánatos. Ha idegen királyt is ültettünk történelmünk folyamán a magyar trónra, az részint a legitimitás elvéből kifolyólag történt, amelyet az Árpád-ház férfiágának kihaltával a női ágra is kiterjesztettek, majd pedig a törökök elleni segítségkereséssel magyarázható. De valahányszor magyar uralkodó a Közép-Duna-medence élesen határolt területén túl új területet hódított, az mindig egyéni vállalkozása volt, és sohasem tartós. Talán ebben kereshető a sorson, s az események menetén kívül annak az oka is, hogy a tengertől távol maradtunk.

És ez a felfogás népünkben meg is maradt. A legifjabb nemzedékek sem érdeklődtek soha külpolitikai és világpolitikai események iránt. Ezt a természetes hajlamot erősen izmosította kontinentalitásunk, az osztrák tartományok közé beékelt földrajzi helyzetünk, külkereskedelmünknek Ausztriára való korlátozottsága, és a kiegyezés kérdésének a politikában való erős túltengése.

*

A kiegyezés utáni ötven év talán legnyugodtabb korszak volt Magyaroszág életében. Megszoktuk a legalkotóbbnak is tekinteni.

A földrajzi egység újra helyreállott. Ténylegesen már 1718-ban, közigazgatásilag az Erdéllyel való unió keresztülvitelével és a déli határőrvidékek visszacsatolásával 1872-ben. Így a földrajzi egység változatlanul ezeréves formájában állt helyre. A földrajzi energiák hatalmas állandósággal működtek, urai voltak minden történelmi eseménynek.

Ezen földrajzi, gazdasági és következésképp a politikai egység, amit a nemzetiségek többsége is elismert - a helyzet értékelésében félrevezették. Talán senki sem ismerte fel a maga nagyságában azt a veszélyt, amelyet a megszaporodott nemzetiségek és határaikon túl velük rokon államok keletkezése számunkra jelentett. Bécs a nemzetiségeket ellenünk fegyverrel mindig készen tartotta. A mi nemzetiségi politikánk pedig ötletszerű volt, és sohasem céltudatos. Még a statisztikai anyag feldolgozása, ami pedig egy céltudatos program előfeltétele, sem történt meg. Megelégedtek az anyanyelvi adatok durva számsorával, és az összlakossághoz viszonyított százalék megállapításával. Megnyugtatólag hatott, hogy a magyarság a XIX. század folyamán ismét számbeli túlsúlyra tett szert: 1910-ben az összlakosságnak 54,5 %-át adta.

Túlsúlyunkért hol innen, hol amonnan az erőszakos magyarosítás vádját emelték ellenünk. Mi soha nem léptünk fel a váddal szemben erélyesen; nem tettük ezt elemi jogunk büszkeségérzetéből, hanyagságból, és minthogy a fejlődés tényezőit magunk sem ismertük. Pedig a tényezőknek felismerése társadalomtudományilag talán épp oly érdekes lett volna, mint amilyen fontos lett volna az európai közvélemény előtt való kifejtésük. Mert - amint ezt, sajnos későn, a békedelegáció munkáiban számszerűleg bebizonyítottuk - nem a szórványos kormányintézkedések, és nem az iskola, hanem a gazdasági élet magyarosított. Tehát nem megszervezett, hanem élő gazdasági és társadalmi folyamat. Különösen a lakosság állandó szivárgása a megművelt területekhez viszonyítva aránylag még mindig gyéren lakott Alföldre, amely majdnem teljesen magyar lévén, az idegen elemeket könnyen felszívta. A városi lakosságot magyarosította az egész országban a nemzeti fellendülésben viruló ipar és kereskedelem, és ezáltal magyarosított a városba özönlés folyamata, amely világszerte ekkor volt [a] legerősebb.

A gazdasági erők mellett hatalmas kulturális erők játszottak közre. Az irodalom fénykorát a XIX. század második felében a tudományok általános - különösképpen pedig a nyelvtudomány, történelem, jog, orvostudomány és technika - fellendülése követte. A kutatás és tudományos irodalom módszerében és formájában a német mintát követte. De a nemzeti jelleg is érvényesült azért a tudományokban, különösen a három első tudományágban.

A földrajzi energiák védelme alatt ezen természetesen ható erők a politikai rövidlátást a fejlődés folyamán lassan legyőzték volna. 

*

Aztán jött a világháború. Mindenki, aki akkor Magyarországon volt, tudja, hogy a magyarok lelkesedéssel mentek a háborúba. Az elfogulatlan megfigyelő álláspontjából nézve azonban meg kell állapítanom, hogy ennek a lelkesedésnek nem volt logikai alapja. Magyarország állaga a további békés fejlődés mellett nem volt veszélyeztetve. Azt csak egy háború veszélyeztethette, amely által a hatalmi tényezők más viszonyba kerülnek. Az én meggyőződésem az, hogy Magyarország, amely Európában a törökökön és finneken kívül fajrokonok nélkül áll, abban az időben a háborúban mindenképpen csak veszíthetett. Már földrajzi helyzetünkből kifolyólag is mindig számíthattunk arra, hogy mint politikai és hatalmi tényező tekintetbe jövünk. Mint a Nyugat védbástyája háromszáz évig tartó szomorú helyzetünkben erőnknek mint hatalmi tényezőnek kifejlesztésében visszamaradtunk, és épp azon voltunk, hogy gazdaságunkat nyugat-európai színvonalra fejlesszük, és Közép- és Nyugat-Európa államainak világpolitikai és világgazdasági előnyét arányosan behozzuk. De az európai egyensúlyhelyzet minden eltolódása után erősebb - és bármelyik oldal győz - önzőbben nemzeti hatalmi tényezők kellett, hogy keletkezzenek, amelyekkel szemben egy idegen nép kevés jóakaratra talál.

A háborúban vitézül harcoltunk. Senki nem is várta másképp. Politikai szempontból érdekes, hogy a magyarországi nemzetiségek - ellentétben több ausztriai nemzetiséggel - a magyar zászlóhoz a háború egész tartama alatt hűek maradtak. Magyar hadvezérünk alig volt. Bécs politikája, s az ellene való küzdelem minket magyarokat az aktív katonai szolgálattól elidegenített. Kár, mert az összeomlás pillanatában egy nagy és közszeretetnek örvendő hadvezér az országot megmenthette volna.

* 

A háború bevégződött. Jobban összeroppantunk, s aztán mélyebbre süllyedtünk, mint azt a körülmények kényszere okozta, és mint azt gazdaságilag vagy politikailag meg lehetne magyarázni. Az okokat társadalmi téren kell keresni. A különben áldásos gazdasági fellendülés folytán a XIX. század végére a lelkekben gyökeret vert materializmus, idegen ideológiáknak kritika nélküli átvétele és bálványszerű imádata, a középosztálynak, a nemzeti gondolatvilág ezen oszlopának lassú gazdasági összeomlása, a művelt elemeknek nemzet-nélküli és elnemzetietlen[ed]ő elemekkel való átitatása és a liberalizmus hamis, internacionalizáló felfogása a lelkeket részben fogékonnyá tette a radikalizmus iránt, részben meggyőződésükben megingatta, részben eltompította. Ebbe a hangulatba toppant a Wilson-féle idealisztikus utópia tizennégy pontja. Az  állami hatalmi tényező is felmondta a szolgálatot, s a legvadabb radikalizmus így felszabadult, és fékeveszett propagandája azt teremtette, ami következett: a Károlyi-uralom anarchikus-kaotikus állapotát, aztán a bolsevizmust. És midőn a magyar paraszt ezeket kiéheztette, a zsákmányra éhes szomszédok mélyen bevonultak, túl a legvérmesebb reményeik határán, egészen a színtiszta magyar lakosságú Alföld szívéig. Sohasem következett volna azonban Trianon, ha a radikalizmus a nemzet kezéből nem csavarta volna ki a fegyvert. Sohasem nyomulhattak volna a szomszédok olyan messze be az országba, ha fegyveres erőnk lett volna. És a nagyhatalmaknak sem kellett volna akkor ezen status quo-hoz alkalmazkodniuk attól való félelemben, hogy kis szövetségeseik egy hátrább megvont határra parancsukra nem fognak visszavonulni.

*

Egyetlen ország sem veszített annyi területet (67,8%) és lakosságot (59%), s egyetlen nép sem veszítette el annyi véréből való vérét [sic!] (30%), mint mi. Gazdasági veszteséglistánkat több munkában publikáltuk. Ha valaki ezeket átlapozza, és a különböző számokat összehasonlítja, azonnal látni fogja, hogy mi nemcsak számszerűleg veszítettünk sokat, hanem hogy a különféle viszonyok és a gazdasági ágak annyira eltolódtak, hogy a magyar gazdasági életet egészen más alapokra kellett fektetni.

A Közép-Duna-medence földrajzi egység, mert legnagyobb részében élesen kialakult határöv veszi körül, és erős a központja. Tökéletes földrajzi egység, mert határain belül a tájak és gazdasági adottságaik egymást harmonikusan kiegészítik.

Az Alföld, és különösen állandóbb klimájú, nedvesebb peremvidéke, valamint a Kis-Alföld az ország exportképes mezőgazdasági termelője. De a körülvevő hegyvidékek frissítik fel és egészítik ki állatállományát, onnan szereznek az Alföldek takarmányt és nyári munkaerőt. Ezek a felföldek szállítják majdnem az egész fát, az összes épület- és tűzifát, s az ipar számára általában majdnem minden nyersanyagot. Azon iparágak, amelyek az ipartelepülés törvényei szerint a nyersanyagok lelőhelyéhez közel települnek, szintén a hegyvidékeken vannak. Azok pedig, amelyek piaci fekvést keresnek, a központhoz közel helyezkednek el. Így aztán a kereskedelem a konvergáló kereskedelmi utaknak megfelelőleg egészen centrálisan a fővárosban fejlődött ki. 

*

De a helyzetet jobban megvilágosítja pár számadat, mint egy általános leírás, amelyet itt nem fejthetek ki eléggé.

Hazánk területének majdnem 68%-át veszítette el, míg lakosságának csak 59%-át. A népsűrűség ezáltal 64,6-ről 82,1-re emelkedett, s felülmúlja Franciaország és Dánia népsűrűségét. A főváros lakosságának az egész ország lakosságához viszonyított számaránya 1:17-ről 1:6-ra emelkedett. A z ellátás kérdése ezáltal megnehezül. Hogy mily nehéz lesz, azt csak akkor látjuk, ha megtudjuk, hogy klimatikus okokból az Alföldnek éppen azon részei a legtermékenyebbek, amelyek a peremen - különösen a délkeleti peremen - terülvén el, Szerbiához és Romániához csatoltattak.

Egy másik példa: nyersvasunknak elvesztettük 83%-át, vasműveinknek majdnem pontosan 50%-át, de gépgyárainknak csak 18%-át. Ez összefügg az ipartelepülés fent említett törvényével. A számok önmagukban beszélnek.

Még egy példa: sertésállományunknak több mint 50%-a megmaradt, de kukoricatermő területeinknek csak 35%-a. Egyikben vagy másikban tehát eltolódásnak kellett beállni, s az ilyen eltolódás messzemenő következményekkel jár.

Erdős területeinknek több mint 84%-át és fenyőerdőinknek több mint 97% -át vesztettük el. Gondoljunk azokra az eltolódásokra is, amelyeket ez az épület- és tűzifa beszerzésében előidéz. A háborúelőtti per capita tűzifatermelésünk 2,26 q volt, és most 0,16 q.

Sok száz példát lehetne felsorolni, mert gazdasági életünk minden pontján vannak eltolódások.

A trianoni békediktátumot aláírtuk és ratifikáltuk, mert nem volt, mint a töröknek, kis-ázsiai sivatagunk, amely mögül mint ők a sevresi diktátumot, visszautasíthattuk volna. Paradoxonként hangzik - de azt hiszem, állíthatom -, hogy a feltételekből szembeötlő tudatlanság és a követelések mindent felülmúló méretei a békediktátum aláírását és ratifikálását megkönnyítették, mert a józan ész alapján még csak átmeneti állandóságot sem lehetett annak tulajdonítani.

*

A háború utáni első évek történésze részére nehéz, de érdekes és fontos feladat lesz egymástól megkülönböztetni a háború anyagi pusztításának, a bomlasztó propagandának, a háborús fáradtságnak és reakciójának, a forradalmaknak és minden más lelki és társadalmi megrázkódtatásnak, a különböző területi, gazdasági és társadalmi eltolódásoknak, végül a pénzügyi egyensúly kilengéseinek és a kényszergazdaságnak következményeit. Ez áll minden államra. És a kormányintézkedések eleinte mindenütt tervszerűtlenül incidentálisak; csak tapogatózva fejlődnek egységes biztosabb programmá. Mi ezt a stádiumot csak a Bethlen-kormány alatt érjük el.

*

Magyarországnak különösen nehéz a helyzete. Az osztrák császársághoz való viszonya következtében a világtól el volt vágva. Habár Európának ezeréves állama, világgazdasági és világpolitikai összeköttetéseinek kiépítését éppen úgy előről kell kezdenie, mint például az egészen fiatal Cseh-Szlovákiának, de mint legyőzött államnak sokkal nehezebb körülmények közt.

Két nagy nemzeti csapásunk, a szétdarabolás és a bolsevizmus erős keresztény-nemzeti reakciót szült. A nacionalizmus, amely nálunk mindig erős volt, nem szorul magyarázatra. Még csak szította az, hogy fő erőssége, a középosztály szenvedett legtöbbet itt is, a megszállt területen is, és az új szomszédállamokból százezrével menekültek a magyar középosztály tagjai megkínozva, kirabolva a Csonkaországba.

A reakció keresztény volt, mert úgy a bolsevizmus, mint az azt előkészítő radikalizmus vezérei túlnyomórészben zsidók voltak. A zsidókérdés asszimilációs kérdés is. A magyar zsidóság évszázadokon keresztül asszimilálódó, nemzeti gondolkodású, értékes munkát végző zsidóság volt. A beszivárgás azonban Oroszországból, Romániából, Galíciából az utolsó évtizedekben megsokszorozódott. A nem asszimilálódott, nemzetietlen zsidóság túlsúlyba került. Először csak számszerűleg, később aztán a fontosabb foglalkozási ágakban, mint újságírás, irodalom, stb. is benyomult. Simulékony, de harcos kozmopolitizmusuk megmételyezte az intelligencia gondolkodásmódját, és ezáltal aláásta az állam pilléreit. A háború utáni zavaros időkben azután e kozmopolitizmus éber destrukciója hatalmába kerítette az érzéseiben is megroppant nép vezetését. 

*

A nemzeti, s egyszersmind keresztény célkitűzés nagy merészség volt az új éra részéről, amennyiben organikus folyamatot egyáltalán lehet logikával magyarázni. Ez a célkitűzés mindenesetre jelentette, hogy egyedül, saját erőnkre utalva két fronton kell állani a harcot. Ez igen nehéz volt, de ma már mondhatjuk, hogy logikailag is helyesnek bizonyult. Kezdetben azonban szükségtelenül megnehezítettük saját helyzetünket azáltal, hogy túlhangosan élesebb programokat hangoztattunk, s a konstruktív munkára kevesebb energia és figyelem jutott. Hirtelen fellángolva, de ugyanolyan hirtelen feledve is, többször hasonló hibába estünk a történelem folyamán. Ez az ellenünk dolgozó propaganda munkáját igen megkönnyítette. Ezen propaganda erősítette meg a kisantant helyzetét is. 

*

A kisantant tisztán Magyarország miatt alakult. Mondhatnánk, Magyarországnak mint geopolitikai ténynek világpolitikai következménye. Következménye annak a történelmi ténynek, hogy a magyarság a sors minden csapása között fennmaradt a Közép-Duna medencéjében. Minthogy cseh iniciativára keletkezett, példája az »átfogó szövetség« politikai földrajzi princípiumának, amely a világtörténelemben több példát mutat: szövetségeket, amelyek legtöbbször zavartalanul álltak fenn, de sohasem mélyültek el - mert csak ad hoc szövetségek voltak.

Minden, ami Magyarországon nemzeti, ami a nép és a föld viszonyát erősíti, és különösen minden, ami az ősi természetes környezetben megerősödött: azaz ami földrajzi vagy történelmi hagyományszerű - az a kisantant előtt halálra van ítélve.

Ilyen mindenekelőtt a királyság, mert abban a nemzeti gondolatnak egy megerősödő és expanziós energiáját látja, még inkább azonban a legitimizmus, mert benne érzi a tradíciót, a természetadta, ősi környezet közösségét, és ezen túl a kettős monarchia kísértését. Jellemző, hogy semmi sem kovácsolta úgy össze a kisantantot, mint Károly királynak felelőtlen tanácsadói által előkészített visszatérési kísérletei. Biztos tudatában annak, hogy Őfelsége népszerűsége Magyarországon növekedőben volt, ezt a korai kilobbanást szívesen vették, hogy aztán utóbb úgy otthon, mint külföldön politikai propagandára és gazdaságpolitikai célok előmozdítására kihasználják.

* 

Magyarország a háború utáni évek krízisén átküzdötte magát. A belső rend és politikai egyensúly helyreállott. A kivitelnek a behozatalhoz való viszonyszáma, amely 91,8%-ról (1913) 39,2% -ra esett vissza, a 90%-ot ismét túllépte. A koronát stabilizáltuk, és épp most vezettük be az új pénzegységet. A nagykereskedelmi indexszám 23.500-ról (1924 december) 19.000 alá esett vissza (1925 december 1), a munkanélküliek száma (szakszervezeti tagok) 38.500-ról (1925 január vége) 27.500-ra apadt. 

*

A legkülönbözőbb hatású befolyások tömege mindenütt lehetelenné teszi a háború utáni fejlődés számszerű ábrázolását. Nálunk a háború előtti viszonyokkal való minden összehasonlítást erősen megnehezíti az az óriási változás, amely területileg, tájösszetételben, s így általában a gazdasági élet jellegében beállott.

Az általános európai nehézségeket, s a legyőzőttek sajátos bajait - kényszergazdaság, infláció, tőkefelhalmozódás, a forgótőke eltűnése, fogyasztás megcsappanása, hitelszükség, konjunkturális kilengések - mi mindmegannyit ismerjük. Csakhogy mi, magyarok kis gazdasági területen és mesterségesen elzárva a legtöbbjét még erősebben éreztük. Középosztályunk többségének a kereskedelemtől való távolmaradása és függő helyzete ellenállóképességünket különösen bénította. Hiszen éppen az eredeti középosztály volt az, amely a múlt század közepe óta, amióta földjét majdnem minden megváltás nélkül engedte át az önként felszabadított jobbágynak, mind nagyobb számmal lépett állami szolgálatba, s a kereskedelmet a zsidóságnak átengedte.

A földreform a helyzeten nem könnyített. Magyarország Közép-Európa keleti részének földreformövében van. A mi földreformunk azonban - ebben a keretben - egészen különálló. Nem szolgál nemzeti és területpolitikai célokat. Mert nem azért ad, hogy elvehessen, hanem csak azért vesz el, hogy adhasson. A demagógiát azonban itt sem lehetett kikapcsolni, sem pedig az igazságtalanságokat elkerülni. Bizonytalanság lett a következménye a nagy birtokokon, s minden beruházás abbahagyása és a hozadék visszaesése úgy ezeken, mint a kiosztott földeken. Az új gazdák üzemi berendezésekben szűkölködnek, több mint 200 millió aranykorona értékben egymillió katasztrális holdon.

A fejlődésnek és elemeinek bírálatát nemcsak ezek a momentumok, hanem a társadalmi állapotok és a politikai áramlatok kuszáltsága is megnehezíti.

A gazdasági gyógyulás céljából a kormány által kijelölt út az államháztartás rendbehozatalán át vezet a magángazdaság gyógyulásához. Ezért a kormány a Népszövetség útján külföldi kölcsönt vett igénybe. A kölcsön kis töredékével és az erkölcsi támogatással első állomását, az államháztartás rendbehozatalát csodálatraméltó rövid idő alatt elérte. Csak most kerül majd a sor a magángazdaság megsegítésére, amely eközben - az államháztartás rendbehozatalára erősen igénybe véve - sokat szenvedett. Az volt a látszat, hogy a fejős tehenet pusztulni hagyják.

Tehát nemcsak organikus fejlődésnek, hanem a programszerű organizatórikus fejlődésnek is átmeneti állapotában élünk.

Az országot ismerők szemében a gazdasági élet mindennapi képe az újbóli fellendülést mutatja. Ugyanezt látta a Népszövetségnek a fejlődést analitikusan úgy, mint szintetikusan, vizsgáló ellenőre is. Bizonysága jelentései, s az a tekintély, amelyet Magyarország a Népszövetség pénzügyi bizottságában kivívott magának, és a magyar kölcsön kedvező jegyzése.

A javulásnak nem lekicsinylendő bizonysága az sem, hogy kormányunk nem kevesebb, mint öt éve van uralmon, s ez idő szerint Európa legöregebb kormánya. Bizonyíték ez arra is, hogy a politikai harcok gyakran magasra felcsapó hullámai alatt, a túlzások és hibák között is a népben az ősi józan politikai ösztön hangja az uralkodó.

Ez az ösztön, s a politikai tradíció öntudata óvtak meg minket - bármily gyengék vagyunk is - a nemzetközi konjunktúra-politikától. 

*

Közvetlenül a háború után sokat beszéltek - különösen francia részről - egy Duna-föderációról, tehát olyan valami felmelegített Ausztria-Magyarországról, Prága súlyponttal, amely éppen a leggyengébb alkotású és legtarkább nemzetiségi államban van. Egy ilyen alakulat azonban még hasonló hiba nélkül sem hívható életre önkényesen.

Az osztrák-magyar kettős monarchiának, jóllehet, heterogén elemekből volt összetéve, múltja volt. A monarchikus gondolat tartotta össze. Avagy ennek ereje az utóbbi időben tényleg csak Ferenc József által való megszemélyesítésében rejlett volna, aki utolsó nagy uralkodója volt Európának, és aki népei sorsát valóságban maga intézte? Kormányzásában nem volt sok lendület, de annál több tapintat, s ebben jókora bölcsesség is rejlett. Hogy vajon a dolgok más folyása mellett műve halála után is fennmaradt volna - hiábavaló kérdés. De ha egyszer szétesett, a kettős monarchia még egyszer nem kelthető életre. Más formában sem. De különösen nem az öt dunai államnak egy politikai egységében. A közjogi felépítés, a politikai gondolkodásmód és morál, a társadalmi rendszer és a műveltség foka túlságosan különbözők.

* 

Területi veszteségeink, a körülvevő osztrák gyűrű szétszakadása, nagy mezőgazdasági termelésünk vámmentes piacának elveszítése, saját vámsorompók felállítása és a Duna nemzetközivé tétele következtében világgazdasági helyzetünk nagyon megváltozott.

A viszonyszám, amelyet a különböző államoknak külkereskedelmünkben való részesedése mutat, természetszerűleg nagyobb mozgásszabadságra vall.

Ennek a helyzetnek stabilitását és realitását a jövőnek kell igazolnia. Ausztria és Cseh-Szlovákia épp úgy körülfonják Magyarországot, mint előbb az osztrák császárság, azzal a különbséggel, hogy most a kiterjedés, népesség és földrajzi energiamegoszlás viszonyszáma a mi kárunkra megváltozott.

A szabad Duna ugyan számunkra is megnyit egy keskeny kaput, de ezzel szemben erős keleti versenytársakat is hoz rajta a magyar búzának. A vámmentes piacok elvesztése - a saját és osztrák hegyvidékeken - erősen érezteti hatását malomiparunkban. Hiszen tudjuk, hogy a búza és liszt vámrelációiban beálló egész kis változások már megsemmisítő hatással lehetnek.

* 

A Közép-Duna-medence tájai közti árucsere külkereskedelemmé vált. Magyarországnak szüksége van a felvidékek fájára, vasára, ércére, kémiai nyersanyagára, még akkor is, ha csak a talajában gyökerező iparágakban specializálódik. Ausztriának és Cseh-Szlovákiának sokoldalúan differenciált, de a Közép-Duna-medence lakosságának ízléséhez és szükségleteihez szabott ipara a magyar piacot nem nélkülözheti. Szükségük van továbbá a magyar gabonára is. A harc csak a formát illetőleg állhat fenn: liszt vagy gabona. A magyar ipar és régi piacai is egymásra vannak utalva. Bizonysága ennek a Romániával való kereskedelem, amely dacára a különböző elzáró intézkedéseknek, a tizenötszörösére emelkedett.

Dacára azonban mindennek, az utódállamokkal kötött kereskedelmi szerződések csak surrogatumok maradnak. Példa erre a múlt télen bekövetkezett nagy áradás, amely a rabló erdőgazdaságnak és annak a következménye, hogy az oláh hatóságok a folyók megszállt területi felső folyásain a vízügyi szolgálatot elhanyagolják. De letagadhatatlan bizonyítéka annak, hogy a békediktátumok által létrehozott károk nemcsak átmeneti természetűek, és hogy közönséges rendszabályokkal - a status quo alapján - nem szüntethetők meg.

A Népszövetségbe való belépés is főleg gazdasági meggondolások eredménye, és ebből a szempontból az eredmény nem is maradt el. Nem is annyira a kölcsön, hiszen az államháztartás rendbehozatalára azt alig vettük igénybe, hanem inkább az, hogy a jóvátétel kérdése halasztást nyert olyan időkre, amikor majd a kérdések higgadt ésszel való elbírálása Európába visszatér. És az egész akció meghozta a pénzügyi ellenőrzést, a szanálás szükségképpen kegyetlen keresztülvitelében a kormánynak e hatékony szövetségesét, kifelé a világfórumon nagyobb fokú meghallgattatást, a külföld élénkebb érdeklődését, és ezáltal a szanálás sikeres befejezése után az állam- és magángazdaság hitelképességének emelkedését. Mindezért azonban súlyos, drága árat kellett fizetni.

A Népszövetség a győzők szövetsége. Alkotmánya ezt garantálja, akár tagjai lesznek legyőzöttek és semlegesek, akár nem. A belépés a békeszerződések egy második ratifikációját jelenti, éspedig olyan formában, amelyre a győzők minden erővel törekszenek, mert ez önkéntes ratifikációnak látszik. A revízióba vetett remény ezen nem sokat változtat. A közreműködés morális teher lesz, mert a fajtestvérek halálos ítéleténél hallgatólagosan asszistálni kell. Hiszen a világ vezető államférfiainak szájából gyakran hallhatjuk, hogy a kisebbségi szerződések a kisebbségek lassú megsemmisítésének eszközéül szolgálnak.

Lehet, hogy az elnyomott fajtestvérek védelme nem kötelessége az államnak, de fennkölt kötelessége a nemzetnek, természetes eleme létöntudatának, önérzetének. A Népszövetségben azonban nem népek, hanem államok, kormányok ülnek. Németország belépésétől a magyar közvélemény sokat vár, különösen, minthogy Németország a hatalmasabb és mozgékonyabb testületnek, a tanácsnak lesz tagja.

Locarno, ha az ott elmondottak őszinte, belső meggyőződéssé válnak, jelentheti új idők hajnalát. Akár tényleg megtörténik ez, akár pedig Locarno a békediktátumoknak csak egy új formáját jelenti, ez mindenképp a dunai országok kérdéséhez is vezet. Ez pedig a mi kérdésünk. Vajon, ha a pillanat elérkezik, lesz-e Franciaországban elég tárgyilagosság, érdeke lesz-e Angliának egy tartós megoldás, s lesz-e már Németországnak elegendő befolyása?

*

Az egyenlőtlen küzdelemben legyőzött államok mindengyke nehezen tudja eldönteni, hogy előnyösebb-e külpolitikai helyzetére, ha a Népszövetségbe belép, vagy ha kívül marad.

Európának és összes államainak jövője két, egymástól nehezen elválasztható kérdéstől függ: a bolsevizmustól és a »győztesek szövetsége« vagy népek szövetségei alternatívájától.

Magyarország ma nem hatalmi tényező. Európa sorsának intézésébe nem szólhat bele. De mint erkölcsi tényező egy jobb jövőn - ha az idő engedi - közreműködhet. Mindkét veszélyt ismeri: megkóstolta a bolsevizmust, s nemzetének milliói nyögnek szolgaságban. Belső erejét bizonyítják az összeomlás örvényéből való gyors felemelkedése, s az energia, amellyel betegségének legveszedelmesebb mérgeit, sebeinek gennyét magából kiirtotta.

*

Visszatérek hármas kiindulási pontomhoz.

Magyarország - mint trianoni Magyarország - földrajzilag, történelmileg és politikailag önkényes, idegen erőszak, s távol véletlen alkotta fogalom. A földrajzi tényt Henry Lavisse-nek Brandenburgra mondott szavaival jellemezhetem legjobban: »on ne fait pás une patrie d’un morceau de plaine«. [Egy darab síkságból nem lehet hazát csinálni.] 

S itt egy történelem-földrajzi párhuzam szökik szemünkbe. A mai Magyarországot egy kis eltolódással ugyanaz a terület alkotja, amelyet egykor a törökök tartottak meg szállva. A történelmi fogalom azonban, amint azt én kezdetben mondottam, népnek és földnek szoros kapcsolatán jelenti. A párhuzamból ellentét lesz. Az Alföld, amely a török időben ék volt, most az ország magja lett. De egyébként az anyaország az ősföld is, a fás-füves parktáj, amelyben nép és föld kapcsolata legbensőségesebb. Ezek régi és új történelmi tények. Ma az anyaország szívére vagyunk szorítva, amint Asszíria dicsőséges története folyamán kétszer volt a Tigris és két Zab közt elterülő termékeny síkságra visszaszorítva.

A politikai alapvető tény ezen történet-földrajzi helyzetnek az átértése. Nem merev ragaszkodás ahhoz a formához, amelyben a magyar államgondolat a háború előtt előttünk állt, mert ez utópia volna. De igenis ellenállás a múlandó egyensúlyállapotok mesterséges erősítésével szemben.

Mert a reálpolitika is messzetekintő kell, hogy legyen!

*

In Teleki Pál: Európáról és Magyarországról. Athenaeum Kiadás, Budapest, 1934, 7-29

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés