| Update : Carl Schmitt: A világ rendje a második világháború után (1962) |
Carl Schmitt: A világ rendje a második világháború után (1962)
2025.06.24. 11:01
A felszólalás 1962. március 21-én hangzott el Carl Schmittnek a madridi Politikatudományi Intézet tiszteletbeli tagjává avatása alkalmából, a „Nemzetközi kapcsolatok a hidegháború korszakában” című sorozat részeként.
*
Don Manuel Fraga tudományos belátással és tökéletes intellektuális megértéssel tolmácsolta a munkámat. Emberi nemességgel és nagylelkűséggel beszélt rólam és a hírnevemről. A híres madridi Politikatudományi Intézet (Instituto de Estudios Políticos) olyan kitüntetéssel tisztelt meg engem, amely önmagában is nagyszerű és ragyogó, és amely a történelmi pillanat és a jelenlegi helyzet fényében még inkább annak számít. Szívből köszönöm [mindezt] az Intézetnek és igazgatójának, Manuel Fragának; ezt a megtiszteltetést az őszinte barátság és kapcsolat jeleként fogadom el. Büszkén és jelentőségének tudatában fogom viselni a jelvényt.
Jómagam is köszönetet mondok minden spanyol barátomnak, mind az Intézetben dolgozóknak, mind másoknak, és megerősítem, amit írtam, és amit Fraga professzor idézett is a beszédjében: a Politikatudományi Intézet tisztelgése, valamint a spanyol barátaimmal történő találkozás szent ünnep életem alkonyán.
Don Manuel Fraga az európai válság szemtanújának nevezett, aki nem kívül, hanem belül akar lenni rajta. Igaza van. Tudományos kutatásaim eredményeit teljes tudatosan helyeztem a kaotikus világba és a történelem mérlegjére. Jelentős véletlen, hogy a kutatás őszinte ösztöne éppen mindig Spanyolországba vezetett. E szinte gondviselésszerű véletlenben újabb bizonyítékát látom annak, hogy Spanyolország nemzeti felszabadító háborúja mérföldkő. A mai globális küzdelemben Spanyolország volt az első nemzet, amely a saját erejére támaszkodva érvényesült, aminek köszönhetően most minden nem kommunista nemzetnek Spanyolországgal szemben kell bizonyítania ebben a tekintetben.
Harminchárom esztendővel ezelőtt tartottam az első spanyol nyelvű előadásomat Donoso Cortésról. Ez 1929-ben történt, Madridban, az akkori Német Intézetben.
Körülbelül két évtized telt el azóta, hogy Madridban, a Politikatudományi Intézetben előadást tartottam a mai felszólalásom témájáról, „A tér problémái” címmel.
*
Előadásom egy sorozat része, amely a hidegháború kulcsfontosságú kérdését járja körül. A hidegháború kérdése számos aspektussal bír: politikai, ideológiai, jogi, gazdasági és katonai vonatkozásokkal egyaránt. Ez utóbbiak közül kiemelkedik a nukleáris stratégia problémája. Mindezeket a szempontokat sokféleképpen tárgyalja a gazdag, ám napjainkra csak nehezen hozzáférhető szakirodalom. Fontos hozzájárulások fűződnek jelentős spanyol szerzőkhöz is. Külön szeretném megemlíteni nagyra becsült kollégám, Fraga Iribarne több munkáját, amelyek a Revista de estudios políticos, a Homenaje a Barcia Trelles (1959) és a Homenaje a Legaz y Lacambra (1960) hasábjain jelentek meg. Ezeket nagy haszonnal forgattam a mai világ helyzetéről szóló munkám kidolgozása során.
A hirtelen és radikális változások kritikus pillanatában találjuk magunkat. Sajnos ez nem jelenti azt, hogy most, 1962 tavaszán közel állnánk a világbékéhez és a végleges világrendhez; valószínűleg még a hidegháború végét sem jelenti, hanem csak a háború és a béke közötti szerencsétlen köztes állapot egy új szakaszát.
I. A gyarmatosítás elleni fellépés, a kozmikus tér elfoglalása és az ipari fejlődés támogatása
Előadásunk folyamán természetszerűleg ki kell térnünk az ENSZ-re, mint globális szervezetre, amelynek küldetése a világbéke és rend biztosítása. De tisztában vagyunk azzal, hogy az ENSZ nem más, mint a fennálló rend, és sajnos a rendetlenség többé-kevésbé pontos tükre. Az ENSZ semmit sem jelent. Amint látni fogjuk, az ENSZ semmi mást nem tesz, csupán támogatja a hidegháború fejlődésének minden fordulatát. Módszerei és eljárásai rendelkeznek bizonyos értékkel, ezt senki sem tagadja, de a valódi objektív problémákat és jelenségeket nem normatív vagy procedurális megbeszélésekkel oldják meg. A jelenlegi világhelyzet valódi objektív problémáiként három új jelenség vetül a szemlélődők elé, s ezek, mondhatni, váratlanul újszerűek. Az, ahogyan ma látjuk ezeket, 1945-ben, a második világháború befejezésekor még ismeretlenek voltak. Az antikolonializmusról, a tér meghódításáról és az elmaradott területek fejlettek részéről történő ipari fejlesztéséről van szó.
E három jelenség látszólag teljesen heterogé [természetű]; első pillantásra nincs közvetlen kapcsolatuk egymással. A felsorolás sorrendje - először az antikolonializmus, majd a tér problémája, harmadszor pedig az elmaradott területek ipari fejlődése - önkényesnek tűnhet. Előadásom második részében bővebben fogok beszélni a fejlődő országok ipari fejlődéséről, mert ebben látom az új világrend központi és rendkívül aktuális problémáját. Ez az a nagy kérdés, amelyet „a Föld nomoszának” szoktam nevezni, hogy terminológiailag megkülönböztessem más, kevésbé alapvető kérdésektől. A „Föld nomosza” kifejezésnek az a különleges jelentése, hogy felhívja a figyelmet a Föld új[szerű] uralom alá hajtásának, ezzel együtt pedig a Föld új foglalásának, felosztásának és elosztásának konkrét tényére. Meg kell jegyezni, hogy a Föld új birtokbavételének és felosztásának hatalmas folyamata a maga konkrét valóságában a térszerkezet, sőt a tér fogalmának lényeges változásához vezet. A „nomosz” kifejezéssel az új világrend problémájának térbeli aspektusát kívánjuk hangsúlyozni.
Bocsássák meg e terminológiai figyelmeztetést a „nomosz” szóval kapcsolatban. Szükségesnek tartottam felidézni a „világrend” témájának térbeli aspektusát, hogy megfontolásaink ne ragadjanak le elvont közhelyeknél és normativista fikcióknál. Mint már említettem, később foglalkozom majd a fejlődő országok ipari fejlődésének kérdésével, amely korunkban a Föld nomoszának egyik döntő problémája. Ami az antikolonializmust illeti, azt általában ideológiai kérdésként kezelik, és nagyrészt valóban az is. Ez mindenekelőtt propaganda, pontosabban diszkriminatív, Európa-ellenes propaganda. Történetét a propagandakampányok történelmeként mutatják be, s ezek sajnálatos módon az Európa-közi kampányokkal kezdődtek. Kezdetben ott találjuk Franciaország és Anglia spanyolellenes propagandáját, a XVI. és XVII. század „Fekete legendáját”; ez a XVIII. század humanitárius felvilágosodásában felerősödik, általánossá válik, és végül egész Európát globális agresszornak bélyegezték, és az ENSZ tanácsadója, Arnold Toynbee történelmi víziójában a vádlottak padjára ültették. A második világháború befejezését követő néhány esztendőn belül tanúi lehettünk annak, hogy miként omlottak össze az európai hatalmak, Anglia, Franciaország, Hollandia és Belgium nagy tengerentúli gyarmatbirodalmai - amit az európaiak által konstituált Európa-ellenes propaganda átkokat szóró szólamai kísértek.
Ezért meg kell szabadulnunk ennek az Európa-ellenes ideológiának a ködétől, és emlékeznünk kell arra, hogy minden, amit nemzetközi jognak lehet nevezni, évszázadokon keresztül európai nemzetközi jog volt. Mindenekelőtt nem szabad elfelejteni, hogy a létező nemzetközi jog minden klasszikus fogalma kifejezetten európai nemzetközi jog, ius publicum Europaeum. Ez különösen a háború és a béke fogalmára vonatkozik, valamint két alapvető fogalmi megkülönböztetésre: először is a háború és a béke közötti különbségtételre, azaz a hidegháborúra oly jellemző köztes állapot elkerülésére, másodszor pedig az ellenség és a bűnöző fogalmának szétválasztására, azaz az ellenfél diszkriminációjának és kriminalizálásának elkerülésére, ami oly jellemző a forradalmi háborúra, amely lényegében integrálódott a hidegháborúba. Az Európa-ellenes propaganda egyik szószólója, Krishna Menon indiai politikus a portugál enklávé, Goa annektálását követően azt mondta: a nemzetközi jog eddig európai volt; mi egy másik, nem európai nemzetközi jogot fogunk létrehozni. Minden tapasztalatunk után némi kíváncsisággal várhatjuk, hogy milyen háborúval és békével kapcsolatos elképzeléseket fog világra segíteni ez az új nemzetközi jog.
De éppen az Európa-ellenesség okán nem szabad megfeledkeznünk az antikolonializmus térbeli aspektusáról. Úgy tűnik, hogy a nem európai népek által végrehajtott hódításokat, földfoglalásokat és elnyomásokat nem érinti az antikolonializmus átka. Adlai Stevenson, az ENSZ amerikai nagykövete az ENSZ fórumain nagy erőfeszítéssel próbálja kiemelni a szovjet gyarmatosítás gondolatát. Az ilyetén próbálkozások jól mutatják, hogy manapság minden európai milyen mértékben védekező álláspontra helyezkedik. Európa, az antikolonializmus értelmében, földrajzilag még mindig a régi Európa terére korlátozódik. Ez rávilágít az antikolonializmus térbeli jellegére. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk a térbeliséget, amikor e jelenség ideológiai jellegéről gondolkodunk. Ami a nemzetközi jog klasszikus eszméiből még megmaradt, az egy tisztán Európa-centrikus térbeli rendből ered. Az antikolonializmus olyan jelenség, amely ennek a térrendnek a lerombolását kíséri. Kizárólag hátrafelé, a múlt felé orientálódik, és egy addig létező állam felszámolását célozza. Az erkölcsi posztulátumokon és az európai nemzetek kriminalizálásán kívül egyetlen új rendre vonatkozó elképzelést sem hozott létre. Alapvetően egy térbeli eszme határozza meg, bár csak negatíve, anélkül, hogy képes lenne pozitív irányban előmozdítani egy új térbeli rend kezdeteit. Ráadásul e tér egy másik, meglepő és új köntösben mutatkozik előttünk: az ipari fejlődést támogató térként. Ezt a kérdést a későbbiekben fogom tárgyalni.
Érdekesnek találtam az antikolonializmus térbeli aspektusának kiemelését, éppen annak negatív és destruktív tendenciája miatt. Ami a másik, feltűnően előtérben lévő univerzális jelenséget, ti. az új kozmikus terek invázióját illeti, annak térbeli aspektusa nyilvánvaló. Sőt, úgy tűnik, hogy ez kizárólag térbeli probléma. Amikor manapság azt mondják, hogy korunk a tér évszázada, és bárhol, ahol pátosszal beszélnek a „térről”, mindenekelőtt a kozmikus térre és annak „meghódítására” gondolnak. Új, mérhetetlen terek nyílnak meg, és amint az minden emberi cselekvés és minden emberi rend kialakulásakor elkerülhetetlenül megtörténik, ezeket így vagy úgy elfoglalják és felosztják. Nemrég a Föld nomoszáról beszéltünk; a probléma most, úgy tűnik, hogy a végtelenre is kiterjed, és következésképpen a kozmosz nomoszáról kell gondolkodnunk. A kozmikus tér elfoglalásának és felosztásának gigantikus méreteihez képest minden korábbi történelmi esemény - a szárazföld és a tenger elfoglalása, sőt még a légköri tér meghódítása is - parányinak és jelentéktelennek tűnik.
Az antikolonializmus jelenségének egy különös ellen-jelenségével állunk szemben, amelyről már korábban is beszéltünk. Az antikolonialista ideológia itt lent marad, a mi kis bolygónkon. A kozmosz meghódítása azonban hatalmas új terekbe szállít bennünket, sőt, megszabadít minket a Föld gravitációs vonzásától, és úgy tűnik, hogy még egy arkhimédészi pontra sincs szüksége. Az antikolonializmus nem más, mint egy történelmi múlt felszámolása az európai nemzetek rovására. A kozmosz meghódítása tiszta jövő, amely, úgy tűnik, hogy az egész eddig megélt történelmet jelentéktelen előjátékká változtatja. Felületes lenne azonban elfelejteni és figyelmen kívül hagyni annak a térbeli aspektusnak a jelentőségét, amelyben a két antifenomén találkozik; mert a kozmikus tér nagyszerű birtokbavételéért folyó jelenlegi versenyfutás, valamint a Kelet és Nyugat, az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti gigantikus rivalizálás mindenekelőtt még mindig a Földünk, a bolygónk feletti politikai uralom problémája, bármilyen kicsinek is tűnik ez számunkra kozmikus szempontból. Csak az fog uralkodni az új, az ember számára a technikai eszközök révén elérhetővé vált kozmikus terek felett, aki uralja a Földet. És fordítva: minden egyes lépés, amelyet a kozmikus tér elfoglalása felé teszünk, a Föld feletti uralom megszerzése tekintetében is egy lépést fog jelenteni a foglalást végrehajtó hatalom számára. Ez már most is a világűrbe való behatolás igazi és hiteles jelentése. A Szputnyikok és az űrhajósok köré szervezett „fantasztikus propagandának” az a nagyon is konkrét politikai célja, hogy a Föld lakóit - nem pedig a Hold vagy a Mars esetleges lakóit - lenyűgözze. A sztratoszféra vagy a kozmosz feletti uralom kihatással lesz a Földön zajló háborúk stratégiájára, és a háború itt is totálissá válik. De ez még továbbra is egy háború marad - legyen az hideg vagy meleg -, amelyet e Föld emberei vívnak más földi emberekkel szemben.
II. A modern hidegháború a forradalmi háború része
Vizsgálat tárgyává kell tehát tennünk azt a térbeli aspektust, amelyet az antikolonializmus és a kozmosz meghódításának jelenségei jelentenek a Földünk rendjével kapcsolatos problémája szempontjából. Mindkettő a hidegháború frontjaiban és sorskérdéseiben játszik szerepet. A Kelet a mai napig kihasználja az antikolonializmust a Nyugat ellen; az új kozmikus terek a Kelet és a Nyugat közötti intenzív rivalizálás színterévé váltak. Mindez aligha lep meg bennünket, mert annyira hozzászoktunk a hidegháborúhoz, hogy az [már] az emberi lét természetes tényének tűnik számunkra. De pontosan ezért nem szabad szem elől tévesztenünk a hidegháború jelenlegi típusának konkrét sajátosságát, és nem szabad az azzal kapcsolatos kérdéseket és problémákat általános és elvont eszmékre redukálnunk. Az elvont általánosítás veszélye itt különösen fennáll. Az emberi történelem minden korszakában előfordultak olyan köztes állapotok a háború és a béke között, amelyek a jelenlegi helyzet erkölcsi vagy jogi megvitatása folyamán párhuzamként vagy hasonlóságként felhasználhatók. Ez gyakran egy erkölcsi vagy jogi „tudás” vagy akár egy világos meghatározás benyomását kelti, de valójában megakadályozza, hogy megragadjuk a jelenlegi hidegháború valóban konkrét és veszélyes aspektusait. Nagyon is tudatában kell lennünk az elvont általánosítás eme veszélyének, hogy képesek legyünk elemezni a jelenlegi hidegháború konkrét sajátosságait.
Amint már mondottuk, minden korszakban találunk háború és béke közötti állapotokat. Egyszóval, az úgynevezett status mixtus azóta létezik, amióta háború és béke van a világon. Ebben az értelemben lehetséges, és teljesen elfogadható, hogy a hidegháborúról mint általános történelmi jelenségről beszéljünk. García Arias felfedezte, hogy a hidegháború kifejezés már a spanyol középkorban megjelenik, Don Juan Manuel Libro de los Estados című művének egyik bekezdésében, amely a XIV. században így szól a hidegháborúról: „Nem hoz békét, és nem ad tiszteletet annak, aki szembenéz vele”. [1] Cicero Inter pacem et bellum nihil medium [A béke és a háború közt nincs középút] című mondása általánosan ismert és széles körben idézett. Hugo Grotius idézi ezt a formulát 1625-ben megjelent De jure belli ac pacis című könyvében, és ettől kezdve közmondásossá vált. Már ez a két példa is mutatja, hogy a háború és a béke közötti köztes állapot a háború és a béke szerkezetétől függ, amely korszakonként változik. A középkori keresztény feudális urak közötti, vagy a keresztény és az iszlám birodalmak közötti hidegháború valami más, mint az a köztes állapot, amelyre Cicero utal. A Marcus Antonius ellen írt nyolcadik filippikájában Cicero a Római Köztársaság egy szakaszát, mégpedig a polgárháborút mutatja be. A két polgárháború közötti status mixtus természetesen nagyon különbözik a két háború közötti köztes állapottól, amelyet államról államra két áthatolhatatlan, szilárdan megalapozott állam ér el. Amikor Grotius 1625-ben Cicero kifejezését felhasználta és dogmává tette, lényeges szerkezeti változást hajtott végre. Grotius már az államok közötti ius publicum Europeaum, a klasszikus nemzetközi jog kezdeténél helyezkedik el, amelynek struktúrájából következik, hogy a háború a nemzetközi jog értelmében államok közötti háború, mégpedig pontosan az akkoriban kialakult Európa-központú világrend szuverén államai között. A polgárháború ezzel szemben egy államon belül zajlik.
Manapság sokat beszélnek az úgynevezett „klasszikus” fogalmakról, mind a nemzetközi jog, mind az alkotmányjog terrénumában. [2] Az ilyen klasszikus fogalmak még mindig gyakran képezik a jogi vagy erkölcsi eszmék kialakulásának alapját, akár tudatosan, akár öntudatlanul. Még mindig érvényesnek feltételezik őket, ugyanakkor problematizálják és fel is oldják azokat. Ez a jelenlegi világrend „köztes állapotát” is tükrözi. Veszélyes állapot ez, mert számos zavart okoz, és megkönnyíti a hagyományos presztízsű szavakkal és eszmékkel való visszaélést; különösen az olyan szavak és eszmék esetén, mint a háború, a béke és a semlegesség. A nemzetközi jog eddigi „klasszikus” aspektusa, amely - mint már említettük - alapvetően európai jog volt, éppen a háború és a béke, a hadviselő és semleges államok, a harcoló és nem harcoló felek, a katonák és a civilek elkülönítésében és pontos megkülönböztetésében jeleskedett; mindezek a pontos megkülönböztetések végül az 1907-es hágai egyezmény szabályaiban találták meg klasszikus megfogalmazásukat.
Az alapvető distinkció azonban, amely a nemzetközi jog e klasszikus fogalmai mögött meghúzódik, és amely lehetővé teszi a valódi semlegesség eszméjét, egy olyan különbségtétel, amely a második világháború után minden bizonnyal elveszett: az ellenség és a bűnöző közötti különbségtétel. A klasszikus nemzetközi jog szerint az ellenséggel anélkül harcolunk, hogy bűnözőnek nyilvánítanánk. Éppen ellenkezőleg, szuverénként és egyenrangú félként tiszteljük, következésképpen a legyőzését követően tisztességes békét köthetünk vele.
Mindaz, amit a mai napig humanitárius haladásként ünnepelhetünk a nemzetközi jog történetében, ezen a klasszikus megkülönböztetésen alapul. Ma már jól értjük, hogy a francia diplomata, Talleyrand miért ünnepelte ezt a megkülönböztetést oly nagy lelkesedéssel és pátosszal egy 1805-ben kelt híres memorandumában az emberiség legnagyobb haladásaként. Ma, a totális háború, a megsemmisítő háború, a szervezett partizánhadviselés korszakában ennek a fejlődésnek a tudatossága nyilvánvalóan elveszett, és a barbárságba való visszaesés szinte elkerülhetetlennek tűnik. Lenin és Mao Ce-tung híres tézisei szerint csak a forradalmi háború [az] igazságos háború; vagyis olyan háború, amelynek célja az ellenfél országában a társadalmi rend lerombolása, az uralkodó rétegek kiirtása, a hatalom és a tulajdon új elosztásának megvalósítása, függetlenül a támadó és a védekező háború közötti különbségtételtől. Ennek a forradalmi háborúnak nincs más érdeke vagy irányultsága, mint az az objektív cél, hogy a társadalmi rendet felforgassa a másik országban. Minden más, beleértve a háború és a béke megkülönböztetését is, nem jelent számára mást, mint a forradalmi hadviselés taktikai vagy stratégiai kérdését. A katonai vagy nem katonai módszerek alkalmazása a körülményektől függ, ahogyan a hatalomra jutás legális vagy illegális eszközei is. Ez a forradalmi háború első alapvető és meghatározó elve. Mao Ce-tung a modern háborúról szóló híres disszertációjában kiszámította a benne megnyilvánuló háborús és békés eszközök mennyiségi és minőségi viszonyát, azaz a forró- és hidegháború arányát. Véleménye szerint a forró háborút csak akkor alkalmazzák, ha a politikai eszközök hidegháborúja már megérlelte a helyzetet a katonai invázióhoz. Csak ekkor jelenik meg a vörös hadsereg, és szállja meg az országot. Mao a számok nyelvén 10:1-ben határozta meg e két háborútípus arányát. Más szóval: a forradalmi háború kilenc tizedét a hidegháború teszi ki, és csak az utolsó, bár döntő tized, a forró háború. Ezt az arányt szem előtt kell tartanunk, amikor a hidegháborúról elmélkedünk. Hiszen az ellenségeskedés, amely minden háború lényegét képezi, nem kevesebb a hidegháború kilenc tizedében, mint az úgynevezett forró háború utolsó tizedében.
A forradalmi háború a nemzetközi jog klasszikus fogalmait kizárólag revolucionista céljaira használja, ahogyan a klasszikus alkotmányjogot, és végső soron a polgári jogot is. Taktikai és stratégiai céljainak fegyverévé és eszközévé teszi, valamint instrumentalizálja, és bizonyos értelemben relativizálja és semlegesíti is azokat. Ez egy belülről fakadó rombolás, s valami egészen más, mint a jogi objektivitás értelmében vett semlegesség, amire a jogászok általában gondolnak, amikor relativizálásról és semlegesítésről hallanak. Még a mai nyugati világ jogászai is hajlamosak a klasszikus eszmék relativizálására. A háború fogalmát konkrétan aszerint osztják fel, hogy milyen partikuláris - s ekként kétes alkalmazású - törvények vannak érvényben. Így létezik háború a Hágai Egyezmény, továbbá egészen más háború a kereskedelmi jog szabályai - például a cash and carry klauzula -, vagy éppen háború a biztosítási jog bizonyos szabályai értelmében, stb. [3] Ez gyakorlatilag pozitivista megoldás; amelynek megvan az előnye a hidegháborún belüli többféle jog alkalmazása szempontjából. A veszély azonban abban rejlik, hogy a jogpozitivista relativizálás módszere gyakran ugyanarra a végeredményre vezet, mint a relativizálás forradalmi módszere, amelynek természetesen egészen más szándékai vannak: elterelik a figyelmet a világrend döntő problémájáról, amely mindig politikai probléma, és legalizálnak egy köztes állapotot, amelynek törvényességét könnyedén a forradalmi háború szolgálatába állítják.
E problematikus gondolathalmazt meg kell értenünk ahhoz, hogy a jelenlegi világhelyzetet pontosan értelmezhessük. A háború és a béke közötti köztes állapot, amelyben egy erős ellenfél forradalmi háborút folytat, teljesen más, mint amit a korábbi évszázadokban status mixtusnak vagy relatív és részleges háborúnak neveztek. Egy új köztes állapot már az első világháború befejezését követően elkezdődött. A genfi Nemzetek Szövetsége kollektív biztonsági rendszere és az agresszív háború betiltására irányuló kísérletek megsemmisítették a háború klasszikus fogalmát, valamint a nemzetközi jogi semlegesség klasszikus meghatározását. A kollektív biztonsági rendszer nem volt sem a béke pótlása, sem a háború elleni garancia. A Szovjetunió, amelyet 1935-ben vettek fel a Népszövetség tagjává, annak intézményeit és eljárásait használta fel világforradalmi céljai elérése érdekében. Intenzíven beavatkozott a leszerelésről, a háborúban alkalmazandó előírások [ius in bello] és az agresszor meghatározásáról szóló vitákba, és a legradikálisabb javaslatokat terjesztette elő. Ezt minden további nélkül megengedhette magának, mivel az általa vívott forradalmi háború csak egy tizedét tette ki a katonai háborúnak, ráadásul más síkon folyt, mint a klasszikus nemzetközi jog által oly buzgón tilalmazott háború.
III. A hidegháború három szakasza: monista, dualista és pluralista
Még a második világháború kitörése előtt, egészen pontosan 1939. április 26-án Chamberlain brit miniszterelnök az alsóházban a kötelező katonai szolgálat bevezetése alkalmából a következőket jelentette ki: „Igaz, hogy nincs háborúnk, de békénk sincs”. [4] A második világháború alatt a hidegháború jogi vitája a semlegesség eszméje köré szerveződött. Ez a semlegesség újfajta megkülönböztetésekre bomlott, relativizálódott és egyre inkább feloldódott, de soha nem hagyta el teljesen a viszonyítási pontját: a nemzetközi jogi semlegesség klasszikus eszméjét. Ebből olyan köztes jelenségek születtek, mint a non-belligerent és a measures short of war [háborúnak nem minősülő államközi erőszak]. Az Egyesült Államok egészen a háborúba való nyílt belépéséig, azaz Hitler 1942-es [valójában 1941. december 11-i] hadüzenetéig gyakorolta ezt a fajta fél- vagy negyedleges semlegességet. De amíg előfordul a teljes, fél vagy negyed semlegesség, addig mindig lesz teljes, fél vagy negyedleges háború is. Ez volt a köztes állapothoz vezető út, amely már nem tette lehetővé, hogy megkülönböztessük, hol végződik a béke, és hol kezdődik a háború. A Rooseveltet és Sztálint összekötő barátság és a Hitler elleni közös harc megakadályozta annak kritikai tudatosítását, hogy Sztálin a maga részéről már akkoriban is egyfajta köztes állapotot gyakorolt az Egyesült Államokkal szemben a háború és a béke között, ami a forradalmi háború stratégiájának része volt.
Így kezdődött a modern hidegháború első szakasza. Nevezhetjük monista szakasznak, mert azon az elképzelésen alapult, hogy a világ politikai egysége 1943-ban már létezett a háttérben, és csak néhány akadályt - például a hitleri Németországot - kell elhárítani ahhoz, hogy végre létrejöjjön az egyetemes béke és az új világrend. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió szövetsége 1942-től kezdve egy olyan világpolitikai konstrukciós rendszer alapjává vált, amely még ma is hatással van sok kritikátlan képzeletre. Különösen az új egyetemes békeszervezet, az ENSZ a Roosevelt és Sztálin közötti barátság problematikus alapjain jött létre.
Ez az első szakasz lényegében nem bizonyult többnek egy előjátéknál. Már 1947-ben, két évvel a második világháború befejezése után, a hidegháború második szakaszába lépett. Az első szakasszal ellentétben, amely monisztikus volt - bár csak egy illuzórikus egység értelmében -, most már hangsúlyozottan dualista vagy bipoláris struktúra bontakozott ki. Már nem arról volt szó, hogy a világbarátság egyik főszereplője akár részleges semlegességet tanúsít a másik főszereplő által egy harmadik hatalom ellen vívott háborúban; sokkal inkább intenzív ellenségeskedés bontakozott ki a két, addig elszigetelt világhatalom: az ENSZ globális szervezetének két szilárd pillérje között. A világ egységének illúziója szertefoszlott. Sztálin teljesen megváltoztatta a forradalmi háború stratégiáját. Szóvivője, Zsdanov 1947-ben meghirdette a „két tábor” doktrínáját, vagyis a világ teljes felosztását az Egyesült Államok és a Szovjetunió között a barát-ellenség kritérium szerint; és e két tábor között a valódi semlegesség többé már nem lehetséges.
Ezen a ponton elpárologtak a One World és a világállam eszméi. Ezek nem voltak többek, mint a monista elő-szakaszt kísérő ideológiai jelenségek, és nem rendelkeztek ennél több politikai tartalommal. A One world eszméjéből nem maradt meg más, mint a régi progresszív utópiák és technikai fantáziák. A világ egysége nem kibernetikai, hanem politikai probléma, amely komoly, sőt tragikus feladatot jelent: az emberek és népek, osztályok, kultúrák, fajok és vallások közötti ellenségeskedés leküzdését. [5] A dualista szakaszban a két ellenséges nagyhatalom csak bizonyos mértékig tűri más államok semlegességét, míg a dualizmus két ellenfele közötti ellenséges viszony nem engedi meg a semlegességet - még részleges formájában sem - anélkül, hogy megszűnne ellenségeskedés lenni, és egy másik szakaszba lépne. A Franklin D. Roosevelt amerikai elnök által a második világháború első éveiben Hitlerrel szemben megfigyelt részleges semlegesség tehát különbözött a hidegháború dualista szakaszában a két ellenséges blokk közötti úgynevezett semlegességtől. A dualizmus megengedhet egy kis fokú blokkszabadságot, marginális jelenségként vagy jelentéktelen kivételként. De amikor a tömbökön kívüli országok számuk és jelentőségük révén egy harmadik frontot alkotnak, amely önálló politikai erőt képvisel, a hidegháború a harmadik szakaszába lép.
Úgy tűnik, hogy egy ilyen pillanatnak vagyunk tanúi, és a világ dualista-bipoláris rendszerét egy pluralista-multipoláris struktúra váltja fel. Ez a pillanat ezért különleges elemzést érdemel. Az a tény, hogy az ENSZ világszervezete nyilvánvaló átalakuláson megy keresztül, annak a jele, hogy elérkezett egy kritikus pillanat. A monista illúzió rövid előjátéka után a hidegháború dualista szakaszát az ENSZ Biztonsági Tanácsának megbénulása jellemezte, amelyet a Szovjetunió állandó vétója okozott. Csak 1957 februárjáig a Szovjetunió 80 alkalommal vétózott, azóta több mint 100 alkalommal tett meg ezt. Nem szabad elfelejteni, hogy a Biztonsági Tanácsot eredetileg a béke-garantálás valódi világpolitikai testületének szánták. És pontosan ez a testület vált a hidegháború színterévé, amelyet a két világhatalom még ezen a jeles fórumon belül is folytatott. 1953-ban az Egyesült Államok kénytelen volt elfogadni egy olyan határozatot, amely megváltoztatta az eljárást: így a Biztonsági Tanács helyett már a Közgyűlés hozott kétharmados többséggel a világbéke biztonságát szolgáló döntéseket. Hogy ez a változás megfelelt-e az alapokmány eredeti jellegének, vajmi kevéssé fontos; a tény az, hogy a Biztonsági Tanácstól a Közgyűléshez történő delegálás segítségével az ENSZ egészen jól fungál, s a Szovjetunió gyakorlatilag megtűri e rendszert.
Az elmúlt években azonban elképesztően sok új afrikai és ázsiai állam jelent meg, amelyeket minden további nélkül felvettek az ENSZ-be. Az Európa-ellenes antikolonializmus mindenféle legitimitást és törvényességet felváltott. Ezen új tagok megjelenésével a Közgyűlésben az ENSZ e testületének jellege is átalakult. A kétharmados többség már biztosan nem az Egyesült Államok kezében volt. Csak Algéria, Kongó és Goa nevét említem, hogy felidézzem, mit is jelent ez a gyakorlatban. Egy új, kiszámíthatatlan helyzet áll elő. Egy ismert amerikai publicista, Joseph G. Harsch, még azt a javaslatot is megfogalmazta, hogy a két hidegháborús ellenfélnek, az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak újra meg kellene állapodnia valamiként, hogy legalább a stabilitás maradványát megmentsék attól a fenyegető káosztól, amelyet az általa „színes imperializmusnak” nevezett jelenség idéz elő.
IV. Az iparfejlesztési terek jelnlegi pluralizmusa
A dualista szakaszt tehát most egy pluralista szakasz követi. Helytelen lenne ezt egyszerűen a dualizmus erősödésének tekinteni, és figyelmen kívül hagyni a térszerkezet mélyreható átalakulását, amely még magának a térnek az eszméjét is érinti. A Föld felszíne ma több mint száz, magát szuverénnek valló állam sokaságának képét tárja elénk. Mindannyian a két világhatalom atomegyensúlyának árnyékában élnek. Van vagy egy tucatnyi [állam], amelyik kívül esik a két világblokk közötti alternatíván. Ezen államok egyike sem kerülheti el a nagytér [Grossraum] felé mutató tendenciát, hacsak nem akar politikai jelentéktelenségbe süllyedni. A technikai fejlődés még korántsem vezetett a Föld és az emberiség politikai egységéhez. Úgy tűnik azonban, hogy a sok egyedi állam és belső piacaik határai túlságosan szűkek lettek. A világ eddig utópisztikusnak tűnő egysége és a korábbi térbeli dimenziók letűnt korszaka között egy időre a nagyterek kialakulásának szakasza ékelődik be.
A terek pluralizmusa, amellyel ma találkozunk, valójában a nagyterek pluralizmusa. A „nagytér” azonban valami egészen mást jelent, mint egyszerűen a régi típusú, csupán megnövelt teret. Amikor térre gondolunk, először kétdimenziós terek jutnak eszünkbe. Az állam a nemzetközi jog értelmében elsősorban egy körülhatárolt terület, amelyen belül a nemzeti törvényhozás, a kormányzás és az igazságszolgáltatás megvalósul. A háborúról és a csatákról alkotott hagyományos és klasszikus elképzelésünk is a síkalapú gondolkodáshoz horgonyoz bennünket. A háborút csatatereken zajló csaták sorozataként képzeljük el, ahol ezek el is dőlnek. Ez egy barokk elképzelés, amely a háborút színházként képzeli el. Ezzel szemben nem szabad elfelejtenünk, hogy a jelenlegi helyzetben a forradalmi háborúnak, mint láttuk, csak egy tizede a látványos értelemben vett háború. Nagyobb részét nem ilyen nyílt síkokon és csatatereken vívják, hanem a hidegháború többdimenziós tereiben. Mindehhez járul még az úgynevezett kontinentális blokk széles körben hódító elképzelése, így a tér és a nagytér szavak elsősorban jól körülhatárolható területeket sugallnak számunkra, nem pedig átjárható térfogatok többpólusú konglomerátumát. Mi, európaiak még mindig az olyan európai nagyhatalmak, tengerentúli birodalmainak felbomlását éljük át, mint Anglia, Franciaország, Hollandia és Belgium. Még az angol Commonwealth sem volt képes fenntartani a politikai egységét. Számunkra logikusan következik ebből a precedensből, hogy a nagy, egységes, kontinentális és áthatolhatatlan blokkok létezése elkerülhetetlen.
Mindez nem egészen a probléma lényegét érinti, mert jelenleg a Föld új térbeli rendjének alapja van kialakulóban. Igaz, hogy a keleti blokk államai látszólag még mindig egy szilárd kontinentális kohézióban egyesültek. De ott is megfigyelhetők törések a folytonosságban. Szembetűnő példa erre Albánia, amely a szovjet védelmi övezetet elhagyva közvetlen kapcsolatba került a jóval távolabbi kommunista Kínával. De maradjunk egyelőre Nyugaton, hogy jobban megvizsgálhassuk a minket érdeklő nagyterek sajátosságait. Az Egyesült Államok példája - a világ legnagyobb katonai és gazdasági potenciálja, a világ vezető atomhatalma - rávilágít a nagyterek modern pluralizmusára. Ha az Egyesült Államok példája már az előző, viszonylag egyszerű területalapú térszerkezettel való kontrasztot mutatja, még jobban meglepődünk majd azon, hogy az átalakult térszerkezet álcája alatt milyen sokféle kis- és közepes méretű állam létezik a Földön.
Amint az teljesen világos, az Egyesült Államok a klasszikus nemzetközi jog értelmében mindenekelőtt egy körülhatárolt terület. Meghatározott területi határokkal rendelkezik, amelyeket bármelyik gyermek felismerhet egy földrajzi atlaszban a színek alapján. Ezen kívül általában ott van a híres hárommérföldes zóna a tengerpart mentén, néhány további jellegzetességgel együtt. A kontinentális talapzatra vonatkozó létező igények mást jeleznek, amelynek problémáiba itt most nem megyünk bele. Témánk szempontjából azonban érdekes az a közismert tény, hogy az Egyesült Államok a Monroe-doktrína gyakorlása révén egy széles földrajzi körzetet hozott létre, nevezetesen a nyugati féltekét. Ennek földrajzi határait a második világháború alatt egyes esetekben hosszasan vitatták, például a Csendes-óceán határainak kérdésében vagy Grönland esetében. [6] Az Egyesült Államok valódi politikai tere azonban nemcsak a területét foglalja magában - abban az értelemben, hogy az állam hatáskörébe tartozik a törvényhozás, a kormányzás, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás -, és nemcsak a Monroe-doktrína befolyási övezetét, hanem az Egyesült Államok az atlanti védelmi közösség, a NATO legfontosabb tényezője is, amely tizenöt amerikai és nem amerikai államot foglal magában. Az Egyesült Államoknak is megvan a maga helye az ENSZ globális terében. A NATO védelmi övezete nem minősül „régiónak” az ENSZ Alapokmánya 52. cikke értelmében, mivel a Biztonsági Tanácsban nincs egyhangú egyetértés annak békés jellegét illetően; az ENSZ Alapokmányának 51. cikke alapján, amely elismeri az önvédelemhez való jogot, a NATO védelmi szférája el van vágva a ENSZ globális terétől. És jobb nem beszélni arról a térről, amely abból adódik, hogy az Egyesült Államok atomfegyverrel rendelkező erő, a NATO viszont nem.
Ezt a négy, nagyon eltérő sűrűségű és átjárhatóságú teret - az államterületet, a Monroe-doktrína nyugati féltekéjét, a NATO védelmi szféráját és az ENSZ globális térségét - megismétlem, gyakran térbeli felületekként képzelik el. A valóságban azonban ezek az energia és az emberi munka mágneses erőterei. Más tereket is fel lehetne itt idézni: a valódi amerikai befolyás terét, amely nem azonos a Monroe-doktrína terével, távolról sem; továbbá az észak-amerikai belső és külső piac gazdasági hatókörének terét, az amerikai dollár befolyásának terét, valamint a kulturális terjeszkedés, a nyelv és az erkölcsi presztízs terét. Nem akarok itt a térprobléma végtelen vitájába bocsátkozni, és elnézést kérek, hogy már eddig is elmentem. De feltétlenül fel kellett hívnom a figyelmet a különböző terek sokrétű interferenciáira és egymásba hatolására, hogy kiemeljem annak a tértípusnak a jellegzetes sajátosságát, amely ebben a pillanatban különösen érdekel bennünket, és amely a Föld összes népének sorsát meghatározza: ez az ipari fejlődés tere, valamint a Földnek iparilag fejlett vagy elmaradott régiókra és népekre való felosztása. Ez egyúttal az ipari fejlődéshez nyújtott segítség problémája, amelyet a fejlettek adnak a kevésbé fejletteknek azáltal, hogy a vagyonukat másokba fektetik.
Előadásom elején a nomosz szót a Föld konkrét felosztásának és elosztásának jellegzetes megnevezéseként használtam. Ha most azt kérdezik tőlem, hogy a nomosz kifejezésnek ebben az értelmében mi aktuálisan a Föld nomosza, akkor egyértelmű választ adhatok: a Föld iparilag fejlett vagy kevésbé fejlett régiókra történő felosztása, azzal a közvetlen kérdéssel együtt, hogy ki kinek biztosít fejlesztési segélyt, és másrészt ki kitől fogad el fejlesztési támogatást. Ez a felosztás ma a Föld valódi alkotmánya. Legnagyobb dokumentációs forrása az 1949. január 20-i [valójában: március 12-i] Truman-doktrína 4. cikke, amely kifejezetten deklarálja ezt a felosztást, és ünnepélyesen kijelenti, hogy a Föld ipari fejlesztése az Egyesült Államok terve és célja. E dokumentum alapvető fontossága nem maradt észrevétlen, így azt már évekkel ezelőtt megvitatták. [7] A „fejletlen” jelző helyett hamarosan az el nem kötelezett, vagy fejlődő nemzetek/régiók puhább kifejezése került használatba. De csak az utóbbi években vált széles körben ismertté a jelenség, amikor egy új világrend kiindulópontjaként azonosítták; ráadásul a nyugati világ egyes részein szinte nyugtalanító módon divatba jött a fejlesztési segély kérdése, amelyet minden globális probléma megoldásának kényelmes kulcsaként tartanak számon.
Az iparfejlesztési segélyek álcája alatt a mai világ képe tele van ellentmondásokkal. Az Egyesült Államok és más nyugati országok, beleértve a Német Szövetségi Köztársaságot is, nemcsak szövetségeseiknek és politikai barátaiknak nyújtják ezt a fejlesztési segélyt, hanem az antikolonialista térségben semlegesek részére is. Hatalmas mennyiségű tőkét és munkaerőt fektetnek be ott. A Szovjetunió, amelyről azt tartják, hogy ipari fejlődését mindenféle külföldi segítség nélkül hajtotta végre, nemcsak Kínát segítette iparának felépítésében, hatalmas áldozatokkal és a szovjet lakosság fogyasztásról való példátlan lemondásával, hanem a nem kommunista vagy semleges országok részére is segítséget nyújt. Olybá tűnik, hogy a korábban gyarmatosított térséget az újfajta környezet az újféle semlegességre is predesztinálja. Talán van erre némi magyarázat, hiszen az antikolonializmus ideológiája közös mind az Egyesült Államokban, mind a Szovjetunióban. Ám van egy mély ellentmondás: egyrészt a semleges fejlődés új tere az emberiség ipari fejlődéséért folytatott apolitikus, tisztán kereskedelmi verseny színtereként jelenik meg; másrészt pedig az ellenségeskedés és a hidegháború egy különösen intenzív és rosszindulatú módjának csataterét is jelenti.
Ekként a Földet az állami-, illetve magánbefektetésekből álló ipari beruházások sűrű hálója borítja, amelyet két ellentétes erő sző. Egy kiváló pénzügyi, közgazdasági és világkereskedelmi szakértőre lenne szükség ahhoz, hogy behatoljon e komplexum minden titkába, és egy magasan képzett nemzetközi magán- és közjogi szakértőre annak érdekében, hogy jogi pontossággal szét lehessen szálazni mindazokat a kapcsolatokat, amelyek e komplexumból fakadnak. Témánk szempontjából fontos, hogy egy olyan meghatározó eszme, mint a semlegesség, teljesen megváltoztatta a tartalmát és a jelentését. India, az Európa-ellenes antikolonializmus legradikálisabb bajnoka például, egyszerre biztosít teret annak, hogy Oroszország, Anglia és Németország iparilag fejlessze őt.
Ez a semlegességének lényege. Azt hiszem, a további példáktól megkímélhetem Önöket. A lényeg az, hogy a Kelet és Nyugat közötti ellentét ellenére, amely nagy árnyékot vet mindenre, még nem alakultak ki egyértelműen meghatározott fejlesztési területek. Még minden tervezés alatt áll. Az Európai Gazdasági Közösség sem foglal magában egységes, jól körülhatárolt fejlesztési területet, még akkor sem, ha ez év elején belépett a második, koncentráltabb szakaszába. Az Európai Gazdasági Közösségnek vannak elmaradott régiói, mégis lehetővé teszi az egyes tagállamai számára, hogy ipari fejlesztési támogatást nyújtsanak távoli afrikai és ázsiai országoknak. Sok szakértő azt jósolja, hogy az Európai Gazdasági Közösség elkerülhetetlenül Európa politikai egységéhez fog vezetni. A döntő kérdés azonban az, hogy Európa meggyőzően tud-e hordozója lenni a homogén fejlesztési segélyeknek; más szóval, hogy a politikailag egységes Európának nem kell-e majd homogén és egységes beruházási politikát folytatnia, mind befelé, mind kifelé, anélkül, hogy a semlegességére hivatkozva bármely tagállam eltérhetne ettől az irányvonaltól.
Epilógus
E problémával előadásom végére értem. Ez csupán egy mellékes kérdés. A döntő probléma, amely felülírja az összes többit, a következő: Milyen értelemben oldódik fel a hidegháború dualizmusa és a nagyterek pluralizmusa közötti ellentmondás, amelyet az imént kifejtettünk? Vajon a hidegháború dualizmusa éleződik-e ki, vagy kialakul egy sor autonóm nagytér, amely egyensúlyt teremt a világban, és így a stabil béke rendjének előfeltétele? Mindkét lehetőség nyitott. Itt van tehát a szabad politikai döntés és a történelmi felelősség terepe. A világ nemzeteinek és vezetőiknek kell itt dönteniük. Nem az én feladatom, hogy megjósoljam az ítéletüket. Az én feladatom a jelenlegi helyzet objektív diagnózisa. Ezt legjobb tudásom szerint megtettem Önök előtt. Végezetül engedjenek meg egy személyes megjegyzést.
Az ipari fejlődés mértékének vizsgálatát jelöltem meg előadásom fő problémájaként, és az ipari fejlődés ellenállhatatlan erejéről beszéltem. De ne gondolják, hogy ez a jelenlegi iparosítás iránti lelkesedésből, vagy az azt kiszolgáló tudomány iránti vak csodálatból történt. Inkább a modern világ pontos megértésének imperatívuszából fakadt, és abból a kérdésből, hogy mi lehet ma egy új rend kiindulópontja. Az ipari fejlődésről ugyanazzal a szellemi és erkölcsi hozzáállással beszélek, amellyel Tocqueville a modern demokratikus fejlődésről. Továbbra is csodálom Unamuno mondatát: „Que inventen ellos!” [„Hagyd, hogy ők (az észak-amerikaiak) találjanak fel (és mi használni fogjuk őket)!]”. A nagy tragikus filozófus e felkiáltása a szellemi felsőbbrendűség tünete, és az is marad. Nem szabad, hogy elvakítson bennünket az ipari fejlődés objektív szükségleteivel szemben, de megóvhat attól, hogy úgy higgyünk a modern technológiában, mint a mexikóiak a fehér istenekben. A modern ipar és technológia egész világa nem más, mint az emberek műve. Az újonnan kibontakozó nagyterek az emberi tervezés és igazgatás dimenziói szerint fognak mértéket találni, pontosabban az emberek által egymás számára szervezett tervezés és igazgatás szerint, azzal a céllal, hogy az iparosodott régiók lakosságának tömegei számára garantálják a racionális létbiztonságot, teljes foglalkoztatással, stabil valutával és széleskörű fogyasztási szabadsággal. Az új nagyterek egyensúlya csak akkor lesz működőképes, ha az új területek megtalálják azt az immanens mértéket, amely megfelel ezeknek az igényeknek. Akkor válik láthatóvá, hogy mely nemzeteknek és népeknek volt erejük fenntartani a lépést az ipari fejlődéssel, hűek maradva önmagukhoz, és mely nemzetek és népek veszítették el az arcukat, mert feláldozták emberi egyéniségüket a technicizált Föld bálványának. Ekkor válik világossá, hogy az új terek nemcsak a technológiából, hanem a fejlődésükben közreműködő népek szellemi szubsztanciájából, vallásukból és fajukból, kultúrájukból és nyelvükből, valamint nemzeti örökségük erejéből nyerik mértéküket és tartalmukat.
Pongrácz Alex fordítása
*
[1] Luis García Ariad: «Sobre la licitud de la Guerra moderna», en La Guerra moderna. Publicación de la Cátedra General Palafox, Universidad de Zaragoza, I. (1955), 120.
[2] Lásd a „klassische Begriffe” kulcsszót a Verfassungsrechtliche Aufsätze (Berlin, Duncker & Humblot, 1958, 512. o.) tárgymutatójában.
[3] Fritz Grob: The Relativity of War and Peace, 1949, továbbá Helmut Rumpf: Die Relativität des Krieges, in Archiv des Völkerrechts, 6. kötet, 51. o. (1956); Maule Fraga Iribarne: Homenaje a Camilo Barcia Trelles, 1959, 344.
[4] Chamberlain eme mondatára utal egy írásom, amelyet néhány hónappal később, 1939 októberében a Zeitschrift der Akademie für deutsches Recht, 6. évfolyamának18. füzetében (594-595.)„Inter pacem et bellum nihil medium” címmel közöltem.
[5] A bipoláris kifejezés szinte túl semleges a globális dualizmus ellenséges feszültségének érzékeltetéséhez, mivel a polaritás egy természettudományos fogalom, és az emberek közötti politikai ellenségeskedés mást jelent, mint a kémiai vagy fizikai polaritás.
[6] V. ö. Carl Schmitt: Der Nomos der Erde. Verlag Duncker &Humblot, 1950, 259-260.
[7] Ld. előadásomat Prof. Joachim Ritter filozófiai szemináriumán a münsteri egyetemen, 1957. március 9-én, illetve az ötödik glosszát a Verfassungsrechtliche Aufsätze aus den Jahren 1924-1954 című munkámban (Verlag Duncker & Humblot, Berlin, 1958, 403-404.)
*
In Revista de estudios políticos, Nº 122, 1962, 19-38.
|
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
