A kontinentális nemzetközi jog korábbi felfogása szerint a kalózkodás fogalmához elengedhetetlennek bizonyult, hogy az az államiságot teljesen nélkülöző [Nichtstaatlichkeit], üres térben történjen. Ebből a szempontból a fogalom egy egész sor negatív jellemzőjét dolgozták ki szigorú és logikus rendben. Nem pusztán arról van szó, hogy a kalózkodás színtere a nyílt tenger, mint állam nélküli, az állam területi szuverenitása alá nem tartozó tér. Az a szempont is lényegesnek számított, hogy az elkövető - akár előfeltételként, akár tettének következményeként - „denacionalizált” legyen, ami azt jelentette, hogy ha nem is [volt] államtalan, de legalábbis nem állt egyetlen állam [személyi] felségjoga vagy akár csak feljogosítottsága alatt sem. Továbbá a bűncselekménye nem irányulhatott egy adott állam ellen, hanem annak potenciálisan valamennyi államot érintenie kellett; az indíték a magáncélú gazdagodás volt, „animus furandi”-ról beszéltek, stb. Az állami és politikai egyenrangúságának megfelelően a kalózkodást tehát tipikusan a[nti]politikus [unpolitisch] cselekménynek tekintették. A máig legjobbnak számító, Paul Stiel tollából származó német monografikus feldolgozás (Der Tatbestand der Piraterie, 1904, 80.) ezek alapján - osztva Hall, Rougier és Bishop megállapításait - az alábbi következtetésre jut: „A politikai célokat követő vállalkozás nem tekinthető kalózkodásnak”. Stiel továbbá azt a következtetést is levonja, hogy a forradalmi pártok akciói, még akkor sem tekinthetők kalózkodásnak, ha azokat olyan hatalmak ellen követik el, amelyeket még nem ismertek el hadviselő félként, „amennyiben az intézkedés politikai célja felismerhető bennük”. A kalózzal szembeni akció következésképpen szintén a[nti]politikus. Nem háború, hanem vagy az angol felfogás szerinti büntető igazságszolgáltatás, vagy a kontinentális konstrukció szerint a nemzetközi tengerészeti rendőrség intézkedése.

Ebben az egész, ellentmondásos kalózkodás-tanban ókori, középkori és modern fogalmi elemek keverednek, és fennáll a veszélye annak, hogy a dolgok mai állása félrevezető formulák és fogalmi maradványok paravánja mögé rejtőzik. Ehelyütt nem az ókor vagy a középkor kalózairól beszélünk, hanem a jelenről és a Földközi-tengerről. A mai államok világának tényleges szerveződését tekintve a kalózkodás alapvetően nem állami, nem politikai jellege azonnal problematikussá válik. Bárki, aki a mai mediterrán térség állami-politikai helyzetét szemléli, azonnal szembesül azzal a kérdéssel, hogy ez az a[nti]politikus kalóz hol találja meg annak az államiságot teljesen nélkülöző üres térnek a jogi vákuumát, amelyben a mesterségét űzheti. Szerencsére „rablóállamok” [Raubstaaten] és „barbareskek” már nem léteznek; Algír több mint egy évszázaddal ezelőtt történt meghódítása óta eltűntek. A forradalmi pártok, amint mondottam, a politikai jellegük miatt nem minősülhetnek kalózoknak. A tengeri közlekedési eszközök és a haditechnika modern technológiája nyomán új lehetőségek teremtődtek az erőszak nyílt tengeren történő alkalmazására, ugyanakkor a lomha mozgású, feudális struktúrákat felváltotta a modern állam a maga szigorúan központosított szervezeteivel, óriási mértékben megnövelve azok ellenőrzési képességeit. Elegendő csak összehasonlítani a modern rendőrség technikai eszközeit a XVIII., sőt a XIX. századiakkal, hogy megértsük, miről van szó. A modern állam pusztán e technikai eszközök révén egyre zártabbá, ebben az értelemben egyre „totálisabbá” válik, és az államiságot nélkülöző üres tér, amelyet a kalózkodás fogalma megkövetel, egyre kisebbé és értelmezhetetlenebbé válik. Az állam e totális voltának a másik oldala, mint tudjuk, az ennek megfelelő totális felelősség mindazért, ami a személyes vagy területi hatalmi szféráján belül történik. De hogyan szerezhet be ma egy vakmerő egyén vagy rablóbanda modern hadihajókat és felszerelést anélkül, hogy bármilyen kapcsolatot kellene teremtenie bármely állammal? Hogyan korlátozhatja magát „a[nti]politikus” cselekedetekre, amikor nem egy romantikus rablóbandáról van szó, hanem a nagyhatalmak nemzetközi fellépéseinek komoly érdeklődésre számot tartó tárgyáról?

A tankönyvek lapjain és a rendszerező értekezésekben a kalóz alakja általában a nemzetközi jog tárgyának kérdésével összefüggésben tűnik fel. Ilyetén minőségében a kalóz teoretikus értelemben még mindig igen érdekes, de egyébként szerény helyet foglal el. A nemzetközi jogalanyiság státuszát ugyanis általában megtagadják tőle. Cselekedete nem minősül nemzetközi jogi bűncselekménynek, hiszen ilyen „nemzetközi jogi deliktumokat” csak az államok, mint a nemzetközi jog alanyai követhetnek el, míg a kalóz az államiságot teljesen nélkülöző mivoltában csupán egy állam - nemzetközi jog által kiterjesztett - hatalmi szférájába lép be, és azt sérti meg. Mint ilyen, tehát egyáltalán nem jelentene valódi nemzetközi problémát. Ez annál is inkább furcsa, mivel másfelől az egyébként annyira szétzilált emberiség hirtelen egységesen lép fel vele, mint „az emberi faj ellenségével” szemben. Mivel azonban az emberiség eme ellensége mindössze egy a[nti]politikus entitás, és bizonyos tekintetben az ember az alapján osztályozza magát, hogy mit ismer el ellenségként, az az emberiség, amelynek csak ez az a[nti]politikus törvényen kívüli lény az ellensége, maga is csupán egy a[nti]politikus entitás. Időközben azonban a kalózkodás problémája, a kalózkodás elleni konferencia által leírtak szerint, valódi nemzetközi problémává avanzsált, és senki sem állíthatja, hogy az egy politikamentes, az államiságot nélkülöző területen működik.

A tengeralattjáró flották használatára vonatkozó nemzetközi jogi szabályokról szóló, az U-Boot-háború megjelenése óta dúló vita a brit álláspont jelentős diadalával zárult. Az 1922. február 6-i washingtoni konferencia hadijogi egyezményét (Strupp, V. 634. dokumentum) azonban nem ratifikálták. Az 1. cikk (2) bekezdése azon a ma már elismert elven alapul, hogy a hadviselő tengeralattjárókra a tengeri hadviselés kereskedelmi hajók lefoglalásával kapcsolatos általános szabályai vonatkoznak, hogy aztán a 3. cikk kimondja: „bármely hatalom szolgálatában álló bármely személy, aki e szabályok bármelyikét megszegi, függetlenül attól, hogy azt kormányzati felettesének parancsára teszi-e vagy sem”, úgy büntethető, „mintha kalóztámadásért lenne felelős”. A 4. cikk még az 1914-[19]18-as háborúra is kifejezetten utal. Az 1930. április 22-i londoni egyezmény IV. része ezzel szemben nem beszél kalózkodásról, de a 22. cikkében megállapítja, hogy a tengeralattjárók a tevékenységük során kötelesek betartani a többi hadihajóra vonatkozó szabályokat, különös tekintettel az előzetes figyelmeztetésre, valamint az utasok, a legénység és a hajó okmányainak mentésére vonatkozó kötelezettségeket. A Német Birodalom 1936. november 23-án csatlakozott a 22. cikk e rendelkezéséhez, és ettől az időponttól kezdve kötelező érvényűnek fogadta el azt. A 22. cikk szövegezését a csatlakozási nyilatkozatot tartalmazó német jegyzék szövege megismétli. E rendelkezés megsértésének nemzetközi jogi jogellenessége tehát megállapítható. Természetesen továbbra is nyitva marad a másik kérdés, nevezetesen a „kalózkodás” problémája, valamint egy ilyen jelentős kifejezés alkalmazása a nemzetközi jog ilyen jellegű megsértésére. Nem minden tengeri hadviselési jogszabály megsértése minősül „kalózkodásnak”, aminek következtében egy állam köteles feltenni a kezeit, és átadni más államoknak azokat az állampolgárokat vagy állami szerveket, amelyekért felelős, belökve őket abba az államiságot teljességgel nélkülöző, üres térbe, amely eddig a kalózkodás jogi előfeltétele volt.

A modern tengerészeti technológia fentiekben vázolt fejlődésének fényében számos új tengerjogi probléma merült fel. Ezeket azonban nem szabad sem a régi, manapság már romantizált kalózkodás formuláira redukálni, sem az 1914-[19]18-as világháború jól ismert vitáinak felelevenítésére használni. [E problémák] Sokkal inkább az új és valódi államközi-európai rendre irányuló kísérletek tágabb területéhez tartoznak. Egyrészt azokhoz a törekvésekhez kapcsolódnak, amelyek a háborút különféle kollektív fellépésekkel (nemzetközi rendőrség, a törvényszegők és törvényen kívüliek megbüntetése, szankciók) kívánják felváltani, valamint egy olyan hatékony entitás létrehozására irányulnak, amely képes „az emberiség nevében” cselekedni. Másrészt e ponton szükséges megemlíteni azt a nemzetközi jogi fejleményt, amelyre e folyóirat júniusi számában (141. o.) hívtuk fel a figyelmet, nevezetesen, hogy ma, amikor el kell kerülni a totális államok közvetlen összecsapását a totális háborúban, átmenetek és köztes fogalmak fordulnak elő a nyílt háború és a valódi béke között, mert már a totális háború puszta lehetősége is ilyen köztes formációk elhatárolását sugallja. Ha az U-Boot-kalózkodás angol felfogása a nemzetközi jog általános fogalmaként érvényesülne, úgy a kalózkodás fogalma megváltoztatná helyét a nemzetközi jog rendszerében. A politika-mentes, államiságot nélkülöző üres térből a háború és béke közötti köztes fogalmak terrénumába helyeződne át, ami a háború utáni nemzetközi jog jellemzője. 

Pongrácz Alex fordítása

*

In „Völkerbund und Völkerrecht“, 4. Jahrgang (1937), 351-354.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés