Míg a posztliberalizmus a teológia berkeiben a modernitás feltételezéseinek kritikájaként jelent meg, a politikai-teológiai kérdés szükségszerűen azt jelentette, hogy a posztliberalizmus a politikába kanyarodik, ahol minden bizonnyal a liberalizmus kritikáját vonja maga után, mivel a liberalizmus a modernitás feltételezett dogmáihoz kötődik. De mi is a liberalizmus? A liberalizmus nem az az indoktrinált hazugság, amelyet erőszakkal nyomtak le a torkunkon, és [nem is az a módszer,] ahogyan a liberalizmus, és csakis a liberalizmus  a jogállamisággal, a republikánus és demokratikus intézményekkel, valamint az alkotmányok által védett egyéni jogokkal foglalkozik. (Lehet, hogy csak a CATO Intézet sekélyes írói és munkatársai hiszik azt, hogy „a liberalizmus a megoldás”, és hogy csakis a liberalizmus adományozza a jogállamiságot, a republikánus és demokratikus intézményeket, illetve az egyéni jogokat - de a CATO Intézetet már senki sem veszi komolyan, és ennek jó oka is van). A jogállamiság, a republikánus és demokratikus intézmények, valamint az egyéni jogok már a XVII. század előtt is léteztek, és nem valamiféle varázslatos abrakadabra pillanat, a felvilágosodás (a valaha kitalált legnagyobb propaganda kifejezés) találmányai voltak, még ha gyakran ezt is tanítják. 

A liberalizmus a felvilágosodás liberális teoretikusainak alapvető filozófiai szövegei szerint a világ, az emberi természet és a politika materialista felfogása, amelyben a tudomány, a technológia és az ember mint racionális és gazdasági automata a tudomány, a technológia és a gazdasági együttműködés diadala révén egy olyan világot konstituál, amelyben az erőszakos behatások minimálisak. A „sérelmektől való mentesség” [freedom from harm], ahogy máshol már megírtam, az az alappillér, amely egyesíti Francis Bacon, Thomas Hobbes, John Locke és Baruch Spinoza írásait, egészen John Stuart Millig, majd újabban John Rawlsig és tanítványaiig. Röviden, a liberalizmushoz kapcsolódó valamennyi jelentős - „klasszikus” és „modern”- gondolkodó egyetért abban, hogy a tudomány, a technológia és a gazdaság diadalra jutása révén a modern élet és politika célja  egy erőszakos behatásoktól megszabadított, vagy azokat legalábbis jelentősen csökkentő világ kötelező eljövetelének szavatolása. Míg a liberalizmus egyes teoretikusai privát teret biztosítottak a vallásnak, mint olyan végső soron jelentéktelen személyes meggyőződésnek, amelyet az egyének csak oly mértékben gyakorolhatnak, ameddig az nem ütközik a liberalizmus globális tudományos-gazdasági projektjével, addig a liberális filozófia funkcionális alkalmazása materialista volt és maradt (a tudomány, a technológia és a gazdaság mind közvetlen és gyakorlatias anyagi megnyilvánulásokkal rendelkezik). Ez  óhatatlanul száműzi a transzcendens dolgokat az emberi tudatból és a politikai társadalomból; ennek eredménye az erkölcsi relativizmusba történő átcsúszás, ahol az egyetlen jó az anyagi biztonság és fogyasztás által nyújtott testi kényelem [kétségtelenül] alacsonyrendű értéke.

A posztliberalizmus másik elnevezése a „narratív teológia”. A posztliberalizmus mint narratíva azt állítja, hogy az emberek történetek által élnek (ezt az elképzelést már Platón is osztotta), és hogy magának a modernitásnak is megvan a maga narratív története az anyagi haladásról, illetve az egyén gazdasági és politikai szabadságon és egyenlőségen keresztüli boldogulásáról: ez a whig liberalizmus narratívája. A posztliberalizmus megkérdőjelezte a modernitásnak ezt az implicit narratíváját azzal a nézettel, hogy valójában egyre több ember szenved belső/metafizikai/spirituális veszteségektől és zavarodottságtól, és hogy a tudomány és a technológia fejlődése tömegpusztító fegyvereket hozott létre, olyan borzalmat és terrort szabadítva el, amely az emberiség történetének legvéresebb évszázadához vezetett. Ennyit a racionális békéről. Ezt a nézetet olyan teológusok fogalmazták meg, mint Karl Barth, aki a huszadik század végén, a teológiai tudományosság és kreativitás „barthi reneszánszának” idején a Yale-en a posztliberalizmus kialakulására is kiemelkedő hatást gyakorolt.

Amennyiben a posztliberalizmust annak tekintjük, ami valójában, vagyis ama materialista feltételezés kritikájának, miszerint a modernitás progresszív tökéletessége a politikai és gazdasági liberalizmuson keresztül előmozdítható, akkor minden bizonnyal egy posztliberális jövő felé haladunk. Az új baloldal és az új jobboldal egyaránt bírálja a liberális modernitás feltételezett dogmáit. A baloldal egy új marxizmus nézőpontjából bírálja a modernitást, amelyben a liberális modernitást a gazdasági kizsákmányolás és a birodalmi gyarmatosítás korszakának tekintik, ahol a tudomány és a technológia elnyomó, és sokkal inkább az osztálykülönbségeket és a kapitalista egyenlőtlenséget mozdította elő, mintsem az egalitarizmust és a [fejlett, valamint a fejlődő országok közötti] globális együttműködést. A jobboldal számtalan nézőpontból bírálja a modernitást, attól függően, hogy melyik politikai klikkről van szó (erről majd később szólunk), de úgy tűnik, hogy a különböző új jobboldali mozgalmak mindegyike azon gondolat köré csoportosul, hogy az emberi természet többnek bizonyul a materializmusnál és az egyének közötti racionális (gazdasági) együttműködésnél, és hogy az egyén és a kollektíva transzcendentális élete a perdöntő jelentőségű. Itt fontos felidézni Eric Voegelin írásait, aki a Race and State [Faj és állam] című művében megjegyezte, hogy a XIX. század végére a transzcendentális politika különböző iskolái a teológiában, a kultúrában vagy a biológiai átöröklés-tanban [hereditarian biology] (ami akkoriban új felfedezés volt), illetve a háromnak valamilyen kombinációjában gyökereztek. Hasonlóképpen, mind az új baloldal, mind az új jobboldal narratív identitáson keresztül értelmezi önmagát - egy olyan történeten keresztül, amely értelmet ad önmagának és a világnak, amelyben él -, ami szemben áll az individualista libertarianizmus narratív identitásával, illetve a liberalizmus gazdasági [szempontból vett] self-made [eszményével] és fogyasztói identitásával.

Posztliberalizmus a baloldalon

A politikai baloldal posztliberalizmusa egyedülálló abban az értelemben, hogy osztozik bizonyos modern előfeltevésekben: a metafizikai materializmusban és a progresszív egalitarizmusba vetett hiten, amely a tudományos-gazdasági hatalom és újraelosztás révén valósítható meg.  A politikai filozófia terrénumában széles körben elismert tény, hogy a szocializmus és a kommunizmus, különösen annak marxista változata, éppúgy a felvilágosodás kinövései, mint ahogyan a felvilágosodás kritikáját is felkínálták. A baloldali posztliberalizmus azonban dekonstruálja a felvilágosodás modernitásánmak liberális narratíváját. Nem lettünk szabadabbak, sikeresebbek vagy egyenlőbbek - ez az általános narratív állításuk. Éppen ellenkezőleg, a liberális intézmények és kapitalista tulajdonosaik elnyomást, gazdasági kizsákmányolást és új hierarchiákat hoztak létre a társadalmi, politikai és gazdasági elnyomás és kizsákmányolás révén, miközben az új egyenlőtlenségeket a szabadság és az egyenlőség terén elért előrehaladásnak állítják be (például a nők szavazati joggal rendelkeznek, holott állítólagosan még mindig ki vannak téve a férfiak és a gazdaság kizsákmányolásának - ennyit a szabadság és egyenlőség felé tett előrelépésről). A posztliberális baloldaliság sok szempontból a marxizmus egy újracsomagolt változata, amely egyrészt kritikát fogalmaz meg a liberális modernitás feltételezett dogmáival szemben, másrészt viszont elfogadja a liberális modernitás más feltételezett dogmáit.

A baloldali posztliberalizmus új narratív identitása azonban túllép az ortodox marxizmuson, mivel magáévá teszi a polgárjogi felszabadítás narratíváját, különösen a gender- és a szexualitással kapcsolatos kérdésekben, amiket [például] Wilhelm Reich és Shulamith Firestone feszegetnek. A posztliberális baloldal által kínált alapvető narratíva az, hogy a kapitalizmus és a polgári családi struktúrák elnyomják a szexuális és nemi kisebbségeket. Ez arra szolgál, hogy megduplázza a naiv whiggizmus kritikáját, amely a demokrácia, a szabadság és az egyenlőség liberális narratívájában implicite rejlik. A posztliberális baloldal képviselői számára a „demokratizálódásból” és a kapitalizmusból (általában véve) csak a gazdag fehér férfiak, cinkos feleségeik és gyermekeik profitáltak. A baloldali posztliberalizmus által kialakított narratív identitás az, hogy olyan elnyomott egyén vagy, akit elnyomtak ugyan, de lehetőséged van arra, hogy kifejezd „valódi énedet”, és elérd felszabadulásodat az olyan hamis hatalmi struktúrák alól, amelyek szabadságot és egyenlőséget kínálnak neked, de valójában rabszolgaságot és egyenlőtlenséget kényszerítenek ki. (És itt megmarad a modernitás kreatív énjének feltételezett individualizmusa.) A demokrácia, a szabadság és az egyenlőség felé vezető igazi elmozdulás nem a megosztottságot és elnyomást fokozó liberális politikai közegeken és alkotmányos eljárásokon keresztül történik meg, hanem a polgárjogi forradalom - erőszakmentes és erőszakos - és a szocialista újraelosztás politikája révén.

Mindazonáltal a baloldali posztliberalizmus sok mindenben osztja az általa kritizált liberális modernitás feltételezéseit, amint azt már említettük. A modernitás kritikájában azt állítja, hogy a liberális modernitás jelenlegi narratívája hamis, vagy legalábbis mélységesen megtévesztő és nem teljesen igaz, miközben elfogadja a metafizikai materializmus feltételezett tantételeit, valamint a tudomány és a technológia hatalmát egy eglatiráiusabb világ megteremtésében. A tudomány, a technológia és a gazdaság (a kapitalizmus) még nem lendítette előre a felszabadulás, a jólét és az igazságosság ígéretét, ahogyan azt a liberális whigek állítják. Ezek az erők, amelyek egykor felszabadulást és egy szebb holnapot ígértek nekünk, inkább megerősítették a rabszolgaságot és az egyenlőtlenséget, és generációkat foszottak meg egy szebb jövő lehetőségétől (ez gyakori elképzelés a posztliberális környezetvédő politika berkein belül). E valóságot figyelembe véve a politikai baloldal feladata, hogy az új tudomány erőit felhasználva megteremtse a modern politikai filozófia által ígért utópiát. Ahogy George Orwell, a proto-posztliberális szocialista, újrafogalmazta, a szocializmus célja a „technikailag elérhető” legjobb világ elérése volt (vegyük észre e terminus implicit technotudományos materializmusát).

A baloldali posztliberalizmus a modernitás kritikája ellenére osztja azt az alapvetően modern hitet, hogy a tudomány, a technológia és a gazdaság megfelelő alkalmazásával utópia építhető. Ez csak azért nem fog megtörténni a XVII. század óta kialakult liberális rendben, mert a liberális modernitás nem más, mint a kapitalista kizsákmányolás, az imperializmus és a rabszolgaság haláltusát vívó mellékterméke. Itt azonban azt látjuk, hogy a posztliberális baloldal felajánlja a liberalizmus kritikáját, és a liberalizmus modernitásról szóló narratíváját a kapitalista, imperialista és faji kizsákmányolásról és elnyomásról szóló narratívával helyettesíti. A „woke” progresszív politikájának agresszív felemelkedése a posztliberális baloldal energiájáról és buzgalmáról árulkodik, amely a látszólagos visszaesések ellenére sem fog eltűnni. Amint eltűnnek a liberális akkomodacionisták olyan nyolcvanéves hívei, mint Joe Biden és Nancy Pelosi, a posztliberális baloldal fogja uralni a „balközép” politika egészét.

Bár a posztliberalizmus a jövő, még mindig vannak olyan javak, amelyek a liberális modernitásban keletkeztek, és nem szabadna, hogy véletlenül kicsússzanak a kezünkből. Abban egyetérthetünk, hogy a liberális modernitás által kínált elszegényedett életnek el kell tűnnie, de a vallásszabadságot, a lelkiismereti szabadságot, illetve az oktatás erejét és fontosságát meg kell őrizni abban a szép új világban, amelyben élünk és amely felé haladunk. Ezen túlmenően a szólásszabadság és a szabad véleménynyilvánítás megőrzését is meg kell őrizni, mivel ez az egyetlen olyan médium, amelynek segítségével a liberalizmus katedrálisán kívül létezők ápolhatják a lelkeket, és olyan szép és művészi visszhangot keltő alkotásokat hozhatnak létre, amelyek vonzzák ezeket a lelkeket a Jó, az Igaz és a Szép felé.

Pongrácz Alex fordítása

*

Paul Krause: Postliberalism is the Future. In Voegelin View, 2022. november 9.  

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés