Ezek közé a tételek közé tartoznak:

• Az állami függetlenség, amelynek érdekében minden elnyomó törekvéssel szemben századokon át küzdöttünk, számtalan szabadságharcot folytattunk. Nincs még állam Közép-Európában, amely hozzánk hasonlóan ezer éves megszakítatlan és független állami létre tudna reá mutatni.
• A királysági államforma, amely Szent István király óta – aki az 1000. évben kapott a pápától királyi koronát – szintén megszakítás nélkül van érvényben; a királyság azonban már a XIII. századtól alkotmányos irányú fejlődésnek indult. A pápától kapott Szent Korona vált a Kárpátok völgyében élő népek összetartó kapcsává.
• Az alkotmányosság, azaz a nemzet részvétele az államhatalom gyakorlásában. A nemzet befolyásának az eszköze a nemzetet képviselő országgyűlés, amely a XIII. századtól fokozatosan alakul ki, amely a törvényhozás mellett a XVI. századtól az adó- és újoncmegajánlás jogát is gyakorolja, amely a XVII. századtól a nemzetközi szerződésekre is befolyik, amely választja a végrehajtó hatalom vezetőjét: a nádort, stb. Az országgyűlés a XVII. századtól kétkamarás szerkezetű.
• A jogfolytonosság, amely szerint az alkotmány módosítása mindig a törvényekben megállapított módon és az arra hivatott szervek által, a forradalmak mellőzésével fokozatosan történik úgy, hogy a reformok továbbépítést. és nem megszakítást jelentenek.
• Az egyéni szabadságjogok biztosítása és védelme; e szabadságjogok között különös jelentősége volt a vallásszabadságnak, amelynek hazánk és Erdély mindig klasszikus földje volt – és a nemzetiségi szabadságnak, amely a nem magyar anyanyelvű polgártársakkal való békés együttélést biztosította. A nemzetiségi szabadságra később külön is kitérünk.
• Ugyancsak az alkotmányosság folyománya az önkormányzat, amely egyrészt a nemzet részvételét biztosította a végrehajtó hatalom gyakorlásában, másrészt az egyes vidékek különleges igényeinek megfelelő keretet adott.

Alkotmányunk ismertetett és állandó életű tételei nem mesterséges alkotások; egyrészt folyományai a magyar nemzet politikai jellemének, másrészt történelmileg beigazolt életszükségletét teszik annak a helyzetnek, amelyet a Szent Korona országainak és népeinek igényei szabtak meg. A magyarság felismerte elhivatottságát a Kárpátok völgyének, ennek a természettől is egységesen alkotott területnek a kormányzására, és a történelem folyamán először szervezett e területen állandó és egységes jelleggel szilárd államot; de felismerte a magyarság európai küldetését is, és Európa e veszélyes pontján, Nyugat és Kelet határvonalán, a germán és szláv érdekek ütközőpontján a rendfenntartásnak, az alkotmányosságnak, a kultúra terjesztésének és védelmének lett biztos tartóoszlopa. A magyarság volt a nyugati kereszténység és a keresztény kultúra védőbástyája évszázadokon keresztül a pogányság, barbárság, a tatár, török és szláv veszéllyel szemben. Természetesen alkotmányát is úgy rendezte be, hogy mind e feladatok teljesítésére lehetőséget és eszközöket adjon. Ez az alkotmány itt valósággal életformává vált, összetartó kapoccsá, állam- és nemzetfenntartó tényezővé.

A magyar alkotmány is ki volt téve idegen hatásoknak, világáramlatoknak, koreszméknek; ezek azonban soha nem tudtak nyersen érvényesülni, nem idéztek elő forradalmakat, s nem eredményeztek új alkotmányokat. A nemzet ragaszkodott ősi alkotmányához és annak ismertetett főbb elveihez. Ily módon különleges alkotmányfejlődés játszódott le e földön; lehetővé tette ezt a magyar nép rokontalan, elszigetelt helyzete, természetes védekezése a létét is fenyegető idegen hatásokkal szemben, – de lehetővé tette a Kárpátok völgyének zárt egysége és a két ellentétes kultúra választóvonalán való elhelyezkedés. A magyar alkotmányhoz és alkotmányossághoz való ragaszkodás valóságos életösztönné vált és ez teszi érthetővé, hogy ezt a ragaszkodást nem tudták megrendíteni az első világháborút követő nagy megpróbáltatások sem.

Mikor 1919-ben és az azt követő években valósággal dühöngött Európa-szerte az alkotmányozás láza, államformát változtattak, és új alkotmányokat gyártottak maguknak legyőzött, semleges, sőt részben győztes államok is, a kommunizmus leküzdése után a megcsonkított, szétszakított, ezer sebből vérző, csupa ellenségtől környezett magyarság az ősi alkotmányhoz való visszatérésben jelölte meg a továbbfejlődés útját, és ezen az alapon két évtized alatt kétségtelen és jelentékeny eredményeket mutatott fel. Ahogy azonban nem nyugodott be a megcsonkításba, és nem hódolt be a sokszoros erőt képviselő kisantantnak, amint nem kábult el a weimari alkotmány Európa-szerte hódító szellemétől, épp úgy ellenállt az utolsó évtizedben mind erősebb nyomással fellépő totális iránynak is. A magyar alkotmány főbb tételeiben nem állott be változás. Ennek igazolására szolgáljanak a következők.

Nem készítettünk új írott alkotmányt. A mai jogrend alaptörvénye: az 1920: I. tc. címében is megjelöli fő feladatát: „az alkotmányosság helyreállítását”. A törvény hatályon kívül helyezte a rövid ideig (1918. november[étől]–1919. július[áig]) törvényes alap híján működött kormánynak minden rendelkezését (9.§),  és az államfői hatalom ideiglenes ellátására régebbi példák alapján alkotmányunk szellemével összhangzatos intézkedéseket (12.§).

Megtartottuk a királysági államformát, amikor az általában elvesztette hitelét, és a királyi családot az antant követelésére mi is kénytelenek voltunk detronizálni (1921: XLVII. tc.) A királyi hatalom átmeneti ellátására kormányzói tisztet szerveztünk (1920: I. tc. 12-18. §§). A kormányzó választása a nemzet képviselete által történt, a kormányzó az alkotmányra esküt tett, és hatáskörét törvény állapította meg. Ami különösen a kormányzónak jogkörét illeti, e tekintetben az 1920 óta alkotott törvények ezt a hatáskört folyton bővítették. E kiterjesztésnél azonban a nemzetet nem a tekintélyi kormányzat rendszere előtt való meghódolás szempontja vezette, hanem a háborús viszonyok által kiváltott szükséglet, a kormányzóság hosszú tartama és a kormányzó személyének nagy tekintélye. Azonfelül hangsúlyozni kell, hogy a kormányzó hatásköre nagymérvű kibővítés után sem éri el a király béke idején való hatáskörét, nevezetesen a kormányzó a törvényt nem szentesíthet, a főkegyúri jogot nem gyakorolhatja, nemességet nem adhat; így államfői diktatúráról szó sem lehet.

Megtartottuk, illetőleg visszaállítottuk az országgyűlést. Sőt, hogy az országgyűlés a nemzeti akaratot minél hívebben tükrözze, az 1925: XXVI. tc. a nagyobb városokra és Budapest környékére, az 1938: XIX. tc. pedig már a jelenlegi világháború tartama alatt az egész ország területére kötelezővé tette a titkos szavazást. A választójog a nőkre is kiterjed, és a választójognak az állampolgárság, bizonyos ideig egyhelyben lakás és megfelelő korhatár mellett az elemi iskola hat osztályának elvégzése az egyetlen általános feltétele, ami teljesen demokratikus feltétel, minthogy a választójog gyakorlását lehetővé tevő minimális műveltséget kívánja csak meg, és ezt a műveltséget mindenkinek az egész ország területén meg lehet, és meg is kell szereznie. A választójog feltételeinek megállapításánál különben a törvény figyelemmel volt arra, hogy a szélsőséges elemek tőerős arányú érvényesülését megakadályozza, és így a parlamentarizmus tekintélyét ne kockáztassa. A választók arányának alakulására különben alább részletes adatokat közlünk.

Fenntartottuk, illetőleg rövid megszakítás (1919–1926) után visszaállítottuk az országgyűlés ősi kéttáblás (kétkamarás) rendszerét. Az elavult összetételű, mert (az 1885: VII. tc. szerint) még túlnyomórészt arisztokratikus elemekből álló főrendiházat az 1926: XXII. tc. felsőházzá szervezte át, amelyben a bevett egyházak és az arisztokrácia képviselőin, a főbírákon és más hivatalból tagokon, továbbá a kinevezetteken felül választási alapon helyet kaptak a törvényhatóságok (a vármegyék és a nagyobb városok), a foglalkozási csoportok hivatalos érdekképviseletei (a kamarák), az egyetemek és más gazdasági és tudományos intézmények által kiküldött tagok is. Ilyen módon a törvényhozás egyik házánál a magyar állam alkalmazta először az azóta annyira népszerűvé vált rendi képviseleti rendszert. Ez a felsőház kezdetben nem volt egyenjogú a képviselőházzal (1926: XXII. tc. 31.§), amennyiben a képviselőháznak meghatározott előfeltételek meglétében jog volt javaslatait közvetlen az államfő elé terjeszteni, a nem pénzügyi javaslatok tekintetében azonban [az] 1937: XXVII. tc. az egyenjogúságot helyreállította és kimondta, hogy ellentét esetében bizonyos idő múlva a két ház együttes ülésben szótöbbséggel határoz.

Fenntartottuk az országgyűlés hatáskörét. Magyarországon az országgyűlés szerepe nemcsak névleges, mint a totális berendezésű államokban, hanem ma is irányító jellegű. Nemcsak a törvényhozás jogát gyakorolja változatlanul, de megvan a budget-joga; a nemzetközi szerződések hozzájárulása nélkül nem bírnak érvénnyel. Az országgyűlés választja az államfőt, és a kormány az országgyűlésnek felelős.

Megtartottuk a parlamentáris kormányzatnak az 1848: III. tc. alapján kialakult rendszerét, amely szerint a minisztériumnak a parlamenti többség bizalmával kell rendelkeznie, az országgyűlés a kormányt feleletre vonhatja, megbuktathatja, és vád alá helyezheti.

Megtartottuk az önkormányzati közigazgatásnak ősi formáit. Míg a totális államok teljes közigazgatási központosítást valósítottak meg, nálunk a vármegyék, városok és községek autonóm szabályalkotási joggal és saját háztartással rendelkező testületek; tisztviselő-választási joguk is csak részben és átmenetileg lett felfüggesztve arra való tekintettel, hogy a visszacsatolt területek közigazgatását akadály nélkül lehessen az ország vérkeringésébe bekapcsolni (1942: XXII. tc.). A törvényhatóságoknak ma is politikai hatáskörük van, a törvénytelen adó- és újoncrendeletek végrehajtását megtagadhatják, és más törvénytelen kormányrendelettel szemben panasszal fordulhatnak a közigazgatási bírósághoz.

A legteljesebb mértékben fenntartottuk a bírói függetlenséget. A bíróságok csak a törvények és a törvényes rendeletek alapján ítélhetnek, és kötelesek mellőzni a törvénytelen kormányrendelet alkalmazását, sőt a közigazgatási bíróság az ilyen rendeletet a törvényhatóságok panaszára érvénytelennek is nyilváníthatja. 1927 óta az országgyűlés tagjainak választását is a közigazgatási bíróság vizsgálja felül, és 1928-ban a hatásköri bíróság hatásköre ki lett terjesztve a katonai bíróságokkal szemben felmerült összeütközések elbírálására is. A bűnvádi eljárás rövidítése tekintetében a háborús időkre tekintettel tett rendelkezéseket külön függelék foglalja össze.

Természetesen nem lehet azt állítani, hogy az országgyűlés jogköre ma is épp oly teljes, és épp oly mértékben érvényesül Magyarországon, mint a béke normális idején. A különbséget főleg a kormány rendeletalkotó hatalmának rendkívüli kibővítése mutatja. Hogy azonban a minisztérium hatáskörének ez a megerősítése nem a tekintélyi kormányzat elveinek átvételét jelenti, hanem csak a háborús viszonyok természetszerű folyománya, azt meg lehet állapítani egyrészt abból, hogy a kormányhatalom sokkal nagyobb arányú kiterjesztésével Angliában és Amerikában is találkozunk, másrészt abból, hogy a minisztérium hatáskörének kibővítése nálunk határozottan csak átmeneti időre történt.

Különösen két törvényünk van, amely a minisztériumot kivételes rendeletalkotó hatalommal ruházza fel oly terjedelemben, hogy törvénnyel ellentétes rendelkezéseket is tehet; az egyik a gazdasági és hitélet rendjének biztosításáról szóló 1931: II. tc., a másik a honvédelemről szóló 1939: II. tc-nek a kivételes hatalmat megállapító fejezete. E felhatalmazások törvények módosítására is jogot adnak, és így tulajdonképp megzavarják a törvényhozó és végrehajtó hatalom rendes viszonyát, közelebb viszik államunkat a diktatúrák ma divatos rendszeréhez. Míg azonban a tekintélyi alapon berendezett államokban a kormány jogalkotó hatalma korlátlan időben és tárgyban, és az országgyűlést legfeljebb a bizalom nyilvánításának és az utólag való helyeslésnek kétes szerepe illeti, addig nálunk a törvényhozó hatalom fölénye ma is biztosítva van.

Elsősorban a felhatalmazások ideje korlátozott, és/vagy évenként nyer meghosszabbítást (1931: XXVI. tc.), vagy csak a háború (háborús veszély) idejére szól (1939: II. tc.). Másodsorban a felhatalmazás alapján tett rendelkezések csak átmeneti jelentőségűek, és a rendes állapotok helyreálltával hatályukat vesztik. Harmadsorban a felhatalmazás csak megállapított körben érvényesül, és a legfontosabb kérdések rendeleti szabályozása kifejezetten ki van zárva. Végre negyedsorban az országgyűlés ellenőrzése a két országos (36-os és 42-es) bizottság révén biztosítva van, lehetséges a minisztériumnak az országgyűlés által való felelősségre vonása és megbuktatása.

Az 1939: II. tc. 141.§-ának (3) bekezdés értelmében a kivételes felhatalmazás alapján nem lehet „az állami főhatalom szervezetét és működését érintő, a törvényhatósági és a községi önkormányzat rendszerét módosító vagy megszüntető rendelkezéseket kibocsátani, továbbá az egyébként fennálló törvényi felhatalmazásokon túlmenően anyagi büntetőjogi szabályokat megállapítani”. A (4) bekezdés értelmében a kivételes felhatalmazás alapján kibocsátott rendeleteket haladéktalanul be kell mutatni az országgyűlés két házából alakított bizottságnak, amelynek összehívása iránt elnökei nyolc napon belül intézkednek. Az országos bizottság a (6) bekezdés értelmében megvizsgálja a bemutatott rendeletek helyességét, felvilágosításokat kérhet a minisztériumtól, javaslatokat tehet a végrehajtás mikéntjére, indítványozhatja az országgyűlés haladéktalan összehívását és a kormány feleletre vonását.

Az idézett rendelkezések eléggé bizonyítják, hogy a kormány rendeletalkotó hatalmának kibővítése Magyarországon nem jelent behódolást a tekintélyi kormányzat elveinek, hanem csak a rendkívüli háborús helyzethez alkalmazkodó kényszerű és átmeneti rendelkezés. A magyar nemzet az országgyűlés fölényét a totális irányzat minden behatásának ellenállva még a mai válságos időkben is megtartotta, és ezzel az alkotmányossághoz, azaz az ősi magyar alkotmányhoz való ragaszkodásának kétségtelen bizonyságát szolgáltatta. A magyar nemzetnek ez a rendíthetetlen alkotmányos felfogása ma már párját ritkítja a kontinens államai között, hiszen még számos olyan állam is – amely ebben a világháborúban semleges – behódolt a totális iránynak (így Spanyolország, Portugália), s Magyarország teljesen tekintélyi berendezésű államokkal van körülvéve (Németország, Románia, Szlovákia, Horvátország).

II.

A teljes törvényhozó hatalomnak a végrehajtó hatalom szerveire (a kormányra) való ruházása az államéletet kétségtelenül kezdetleges alakjára viszi vissza, és amellett az alkotmányosságot megszünteti. Magyarországon nemcsak ezen az úton nem követte a totális berendezésű államok példáját és nyomását, de az ún. egypártrendszert sem fogadta el. Az egypártrendszer az államot a párttal azonosítja, a polgárok politikai szabadságát, és ezzel az alkotmányosságot is feláldozza. Magyarországon a pártalakítás és szervezkedés szabadsága akadálytalan maradt. Az országgyűlésen ma is képviselve van – Közép-Európa államai között egyedül – a szociáldemokrata párt; a többségi párton (a Magyar Élet Pártja) kívül azonfelül működnek és az országgyűlésen is részt vesznek a nemzeti megújulás pártja (Imrédy), a nemzetiszocialista párt, a keresztény párt, a kisgazdapárt, és vannak számosan pártonkívüliek is. A többségi párt biztosítja a háborús időben nélkülözhetetlen biztos államvezetést, míg az ellenzéki pártok a bírálat lehetőségét tartják fenn. A többségi párt különben nem megmerevedett, mert ki- és belépésekkel folytonosan alakult, és színezetében is módosult.

A diktatúrák természetes tünete a kormányfők állandósága; azért a diktatúrát megszüntetni rendszerint rendkívül nehéz, sokszor az államélet nagy megrázkódásával kapcsolatos. Magyarország annyira nem járt a diktatúrák járószalagján, hogy a kormányok változása még a háborús időkben is megmaradt. Részben az államfő, részben az országgyűlés élt a parlamentáris kormányrendszerből folyó azzal a joggal, hogy a minisztérium vezetését új kezekbe juttassa, ha ezt az ország bel- és külpolitikai érdekei kívánatosnak mutatták. Darányi, Imrédy, Bárdossy ily okokból kényszerültek a kormányvezetés átadására.

Habár a háborús állapot a dolog természete szerint a polgári szabadságjogok részbeni felfüggesztését vonja maga után, a magyar kormányok a felfüggesztés jogával csak a feltétlen szükséges mértékben éltek. Nemcsak a több párt működésében hagyták meg a bírálat szabadságát, de a sajtóban is. Habár a sajtócenzúra módot adott volna az ellentétes felfogások elnémítására, Magyarországon akadálytalanul jelenhettek meg minden irányzat sajtóorgánumai, ide számítva még, a kommunizmus kivételével, a szélsőséges irányzatokat is. E tekintetben elég a szociáldemokrata Népszava, a nyilas Déli Újság, a nemzetiszocialista Magyarság, a liberális-demokrata Újság, stb. megjelenésére utalni.

A hatósági intézkedéseknek való teljes kiszolgáltatottság a totális irányzatnak természetes következménye. A magyar állam a jogállamiság követelményeit még a nagy megpróbáltatás idején is igyekezett megtartani, a jogokat lehető pontosan elhatárolni és megvédeni. Még a totális háború igényeit szem előtt tartó új honvédelmi törvény: az 1939: II. tc. is a honvédelmi szolgáltatások körét mindenütt igyekszik szabatosan megállapítani, és jogsértő cselekmények tekintetében még bírói jogvédelmet is biztosít. A külföldi állampolgárokkal és [a] menekültekkel való méltányos bánásmódot különösen a lengyel menekültek elismerése igazolhatja. Atrocitások, egyéni akciók még bosszúból a visszacsatolt területen sem voltak; Újvidék egyedülálló eset, amelyet a szerbek provokációja váltott ki, és amelyért az érdekeltek elnyerték büntetésüket.

Szükségesnek mutatkozik, hogy a magyar állam álláspontját az ún. zsidókérdésben, továbbá a nemzetiségi kérdésben bővebben megvilágosítsuk. A magyar állam helyzete ti. mind a két irányban meglehetősen egyedülálló, és így különleges.

III.

A zsidókérdésben helyzetünk különlegességét az adja meg, hogy Európa keleti kapujában feküdvén, a keletről (Oroszországból, Lengyelországból) beáramló zsidóságnak hazánk egyik első állomása. Ez a zsidóság még kaftánban és pajesszal, továbbá minden anyagi eszköz nélkül érkezik, illetőleg a hatósági ellenőrzést is kijátszva beszivárog, és itt mohón veti rá magát a kevésbé élelmes szegény magyar nép kizsákmányolására. Csakhamar megszedi magát, túlnyomórészt itt ver gyökeret, kisebb részben tovább vándorol a nyugati államok felé. Természetesen mindig voltak és vannak közöttük olyanok, akik már több nemzedék óta tartózkodván közöttünk, fokozatosan beleélték magukat nemzetünk gondolatvilágába, nemzeti érzést mutattak, és kiváló képességeik következtében a közélet minden terén – de különösen a gazdasági életben – vezető szerephez jutottak. Nagy részük, és különösen az újabban jöttek azonban az országot csak gazdasági törekvéseik gyümölcsöző területének tekintették, nem válogatták meg eléggé a meggazdagodás eszközeit, a magyar felfogástól idegen szellemet, gyakran destrukciót terjesztettek. Amíg a magyarság tekintélyes része megélhetési eszközök híján vándorbotot volt kénytelen kezébe venni és Amerikába vándorolt, addig a zsidóság aránya az ország lakosságának az utolsó évszázadban [a] nyolcszorosára emelkedett.

A zsidókérdés tekintetében így Magyarország helyzete több szempontból is különbözik a nyugati államokétól. Elsősorban a zsidóság hozzánk úgy érkezett, hogy még nem ment át az európai kultúra és keresztény erkölcs átalakító hatásán. Másodsorban számuk itt jelentékenyen nagyobb, mint a nyugati államokban; ezek a nagy nyugati államok a kisebb számú, legfeljebb 1%-nyi és már kulturált zsidóságot könnyebben felszívják, mint a kis számú magyarság a közöttük 6% erejéig elterjedt, és az európai kultúra által még át nem alakított zsidóságot. Végre nálunk a zsidóság térfoglalása oly időben történt, amikor nemzetünk iparosodása és a nemzeti kereskedelem megszervezése alig indult meg, aminek következtében aránylag fejletlen ipari és kereskedelmi életünket aránylag könnyen kaparíthatták kezükbe. Mind e körülményeknek az lett a következménye, hogy a gazdasági élet jelentékeny része, de még a kulturális- és közélet vezető és irányító helyei is mindig nagyobb mértékben csúsztak át a zsidók kezébe.

E visszás tünetek már korábban is tápot adtak arra, hogy a társadalom egy részében az antiszemitizmus hódított; az állam azonban a zsidóság egyenjogúságát ennek ellenére elismerte, és törvényileg biztosította (1867: XVII. és 1895: XLII. tc-ek). A zsidókkal szemben való fordulást nem is annyira a német példa váltotta ki, hanem jóval korábban az a körülmény, hogy a kommunizmus vezetői hazánkban 1919-ben jóformán kizárólag a zsidók köréből kerültek ki. és e zsidók rendkívüli szerepet játszottak a magyar faj és nemzeti értékeink pusztításában. Csak természetes, hogy a kommunizmus leküzdése után a nemzet törvényi biztosítékokat is kezdett keresni a zsidóság aránytalan vezető szerepének megelőzésére, és ezért az 1920: XXV. tc. legalább a főiskoláknál kísérelte meg előírni, hogy a zsidókat csak országos elterjedettségük arányában lehessen felvenni; ezt a törvényt azonban a Nemzetek Szövetsége közbelépésére módosítani kellett. Csak a német nemzetiszocializmus uralomra jutása adta meg újra az indítékot, de egyúttal a nyomást is, a kérdés rendezésére.

Ki kell azonban emelnünk elsősorban azt, hogy a zsidókérdés rendezésére a magyar állam szabályait csak késlekedve, és lassú ütemben fokozatosan alkotta meg. Míg Hitler törvényei még 1933-ból valók, Magyarország csak 1938-ban, és nagyon szerény keretek között fogott hozzá a szabályozáshoz (1939: IV. és 1941: XV. tc.).

Másodsorban reá kell mutatnunk arra, hogy a megoldást minden önkényeskedés mellőzésével, kizárólag jogi keretek között kerestük. A vonatkozó szabályozás nem diktatórikus alapon jött létre, hanem hosszasabb parlamenti tárgyalások eredményeképpen; a keresztény egyházak és a felsőház befolyása számos enyhítést és kivételt vont maga után, úgyhogy a törvények a túlzó állásponttal szemben határozottan kompromisszumos, tehát, mérsékelt megoldást képviselnek.

Hogy a törvények nem irányultak a már asszimilált, tehát itt gyökeret vert zsidóság ellen, azt az 1939: IV. tc. számos rendelkezése igazolja; az 1848, illetőleg 1867 előtt bevándoroltak leszármazóira, az első világháborúban résztvettekre és családjukra, egyetemi tanárokra, bizonyos címek és kitüntetések tulajdonosaira, keresztény lelkészekre – még amennyiben zsidó fajúak is – számos kivétel van megállapítva. Az 1867 előtt bevándoroltak és utódjaik még politikai jogokat is gyakorolhatnak, az országgyűlés és önkormányzati testületek (törvényhatósági bizottság, városi és községi képviselőtestület) tagjaivá választhatók és az országgyűlésnek állandóan, és még ma is több zsidó tagja volt és van.

A cél tehát egyrészt csak az újabb bevándorlás meggátlása, másrészt inkább az aránytalan érvényesülés megakadályozása, és a további fajkeveredés megelőzése volt. Elterjedettségük arányában a zsidók beiratkozhatnak az egyetemre (sőt a közgazdasági karra 12% erejéig), a legtöbb szabad pálya a megállapított arányban nyitva állt előttük, az egyes vállalatok zsidó alkalmazottainak száma a 15%-ot is elérheti, még közszállításokban is részesülhetnek, stb. A környező államok (Németország, Románia, Szlovákia) általában sokkal radikálisabb megoldást (kitelepítések, elkülönítések, stb.) valósítottak meg, és bátran meg lehet állapítani, hogy a zsidók helyzete Közép- Európában ma is nálunk a legkedvezőbb, ami miatt nemcsak német részről ért bennünket állandóan szemrehányás, de a belpolitikában sem adták fel a szélsőséges pártok a további és végleges rendezésre törekvés jelszavát. 

IV.

De a legdöntőbb érvet annak igazolására, hogy a magyar állam teljes területi épséggel való fenntartása európai közérdek, sőt az egyetlen megnyugtató megoldás, a nemzetiségi viszonyok és a nemzetiségi szabályok szolgáltatják.

Elsősorban meg kell állapítanunk, hogy a Kárpátok völgyében élő nemzetiségek aránylag igen csekély része tekinthető őslakónak; ezt igazolja, hogy a magyarság aránya a nemzetiségekkel szemben egész a XVI. századig jelentékenyen uralkodó volt. A magyarság arányának romlását az Európa védelmében századokig folytatott harcok mozdították elő, és a különösen a terület jelentékeny és tisztán magyarlakta részét másfél századig megszálló török uralom magyarságirtó politikája tette teljessé. Viszont a nemzetiségek aránya a lakatlanul maradt területekre történt tervszerű betelepítések és amellett fokozatos beszivárgás által állandóan javult. A betelepedés csak a magyar állam fennhatóságának teljes elismerésével történhetett, és így természetesen nem képezhet jogcímet az államterület szétosztására.

Másodsorban ki kell emelnünk, hogy a Kárpátok völgyében élő népek között az egymás mellett és együttélés, a faji összekeveredés, a gazdasági egymásra utaltság, a kulturális érintkezés az évszázadok folyamán olyan sűrű kapcsolatokat létesített, hogy a különféle nyelvek megtartása ellenére egységes nemzeti szellem tudott kialakulni. A nemzetiségek nagy része a Kárpátok völgyében teljesen külön fejlődésen ment át, és ez a fejlődés annyira befolyásolta fajukat, gondolkozásmódjukat, jellemüket, művészetüket, hogy a nyelvi eltérés ellenére gyakran közelebb esnek egymáshoz és a magyarsághoz, mint a régi határokon túl élő nyelvrokonaikhoz. A különféle népek a Kárpátok völgyében összekeveredve élnek egymással, nincsenek határozott nyelvhatárok, és így Közép-Európa rendezésénél ezen az alapon nem lehet elindulni.

A magyarság, amely először ismerte fel a Kárpátok völgye földrajzi, természeti és gazdasági egységét és a népvándorlásnak ezen az átvonuló terepén először alkotott egységes külön államot, kezdettől számolt a terület nemzetiségi viszonyaival, és olyan módon rendezkedett be, hogy a magyar állam az itt élő népek közös hazája lehessen. Szent István hagyta örökül utódjainak az elvet, amely szerint az egynyelvű ország gyenge és törékeny, és ez az elv a magyarság örökös életprogramja lett. A horvátok és szlavónok, az erdélyi és szepesi szászok széleskörű önkormányzatot kaptak, és a külön jogállású területek (társországok, bánságok, városok, stb.) a legszélesebb keretek közt adtak módot az államegység sérelme nélkül a külön népi egyéniségek fenntartására. Erdély a három nemzetnek és négy egyháznak volt a szövetsége, és ez a megértő szellem volt a magyar állam összetartó kapocsa. A magyar állam hivatalos neve: „A magyar Szent Korona országai” is mutatják, hogy Szent István koronájának joghatósága alatt századokon át a népek békés együttélésének lehetősége meg volt adva.

A Kárpátok völgyében, azaz a magyar Szent Korona országaiban élő népek egyenjogúságát a magyar történelem évszázadain keresztül az biztosította, hogy a magyar állam a latin hivatalos nyelvet Európában a legtovább tartotta fenn. Ilyen körülmények között a magyar nyelv a többi népek nyelvével szemben tulajdonképp semmi előnyt nem élvezett: a hivatalos nyelv a magyarok részére épp úgy a latin volt, mint a nemzetiségek részére. A nem hivatalos életben a nemzetiségi nyelvek a magyarral egyenlő módon érvényesülhettek, és a magyar állam területén jelentek meg olyan nemzetiségek első irodalmi termékei is, amelyek a határokon túl önálló államot alkotnak (román, szerb). A nem magyar anyanyelvűek a magyarokkal egyenlő módon kaphattak nemességet, köztisztséget, és érvényesülésük a közélet egy területén sem volt korlátozva.

A magyar nyelv használatának a hivatalos életben való lehetővé tételére, valamint közép- és felsőfokon való oktatására az 1790. évi nemzeti felbuzdulás óta tett lépéseket a törvényhozás. Az 1790: XVI. tc., 1792: VII., 1805: IV., 1808: VIII., 1827: XI., 1830: VIII., 1836: III., 1840: VI. és 1844: II. tc- ek a nemzeti nyelv fejlesztését és jogait biztosítják a közélet különféle területén.

Ha végigtekintjük a magyar nyelv érdekében alkotott ezeket a törvényeket, mindenekelőtt meg lehet állapítani, hogy azokban a törvényhozást tiszteletreméltó szándék vezette; a nemzeti felébredés korában, amikor általánossá vált a nemzet legfőbb ismérvének és kincsének tekinteni a nyelvet, a magyarságban is ösztönszerűen lépett fel a kíváncsiság, hogy a holt latin nyelv kiküszöbölésével a nemzeti nyelv a hivatalos életben is elfoglalja helyét. Azt sem lehet mondani, hogy a törvényhozás a tiszteletreméltó szándék keresztülvitelében túl gyorsan és erélyesen járt volna el; ellenkezőleg, fokról-fokra, lépésenként haladva vitte keresztül tervét. Először a magyar nyelv az iskolákban csak fakultatív tárgy, majd később kötelezővé válik, és végre az oktatás általános nyelve lesz; a közigazgatásban is először csak lehetőséget adnak a magyar nyelv párhuzamos használatára, majd a magyar nyelvű felterjesztések és átiratok válaszának nyelvévé teszik a magyart, végre általános kötelezővé válik az igazságszolgáltatásban; először csak a felek részéről engedik meg a magyar nyelvű beadványokat, majd a magyar felek ügyeiben teszik kötelezővé a magyar tárgyalási és határozati nyelvet, végre a magyar az igazságszolgáltatás nyelve lesz; a közhivatali alkalmazásnak jó ideig nem volt feltétele a magyarul tudás; 1830-ban van először előírva, hogy azután másfél évtized múlva a közigazgatás és igazságszolgáltatás már mindenütt magyarul folyhassék; az egyházi életben is először csak a magyarul beszélő gyülekezetekben van lehetővé téve a magyar anyakönyvi nyelv, később már minden lelkész köteles magyarul tudni, és az anyakönyveket magyarul vezetni. Ez a fokozatos, tervszerűen felépített megvalósítás még ebben a nemzeti fellángolással szorosan összefüggő tárgyban is minden elhamarkodottságtól mentes józan mérsékletet mutat; 1790-től majdnem két emberöltőt engedtek, hogy az itt élő népek alkalmazkodhassanak az új rendhez. Amellett a törvényhozás mindig külön figyelemmel volt a társországok különleges igényeire, a szászok kiváltságaira és a nemzetiségi egyházat (görögkeleti román és szerb) önkormányzatára. Azt is figyelembe kell venni, hogy a magyar nyelv érvényesítése egyúttal védekezés is volt a németesítő törekvésekkel szemben (II. József).

Nem is lehet mondani, hogy a magyar nyelv érvényesítése a nem magyar ajkú lakosság részéről közvetlen ellenhatást váltott volna ki. 1840-ig a törvények egyhangúlag mentek át az országgyűlésen; csak a horvátok szóltak 1840-ben a latin nyelv megtartása mellett, amit nekik meg is engedtek. Mégis megvoltak a törvények természetes következményei a nemzetiségeknél. Egyrészt náluk is megindult a törekvés nyelvük ápolására és fejlesztésére, másrészt a latin hivatalos nyelvnek a magyarral való felcserélése náluk is felébresztette azt a vágyat, hogy a nemzetiségi vidékeken viszont az ő nyelvük hivatalosan alkalmazható legyen.

Az 1848. évi törvények már a magyar nyelv érdekében semmi újabb rendelkezést nem tettek. Az országgyűlés tárgyalási anyagában szerepelt egy külön javaslat is a magyar nyelvről és nemzetiségről, ezt azonban félretették, hogy a horvátokkal és egyéb nem magyar nyelvű népekkel szemben figyelmet tanúsítsanak. Egyébként pedig az 1848. évi törvények a jogok általánosítása és egyenlősítése tekintetében épp úgy váltak a nemzetiségek, mint a magyarság javára; a reformokat ezért a nemzetiségi megyék is ujjongva üdvözölték. A felelős minisztérium a horvátokra bízta a beligazgatás nyelvének megállapítását, a minisztériumokban horvát osztályokat állított fel, a társországokkal horvát nyelven levelezett, a törvények szentesítése horvát nyelven is történt. A nemzetiségek különben az 1848/49. évi szabadságharc idején tömegesen vettek részt a magyar hadseregben.

Hogy a magyar kormány mily nagy súlyt helyezett a nemzetiségi igények kielégítésére, annak bizonysága, hogy a szegedi forradalmi országgyűlés 1849 júliusában elfogadta a Szemere belügyminiszter által előterjesztett törvényjavaslatot és így már ekkor létrejött az első nemzetiségi törvény, amely azonban a szabadságharc leverése miatt már nem kerülhetett végrehajtásra. E határozat a nemzetiségek szabad fejlődését mindenben biztosítja: minden község maga állapíthatja meg hivatalos nyelvét; ez az elemi iskolában a tanítás és a hadsereg illető részében a parancsadás nyelve; a folyamodványok bármely nyelven benyújthatók; a hivatalok elnyerésénél csak az érdemesség és képesség irányadó, stb.

Jellemző, hogy a szabadságharc leverése után az osztrák kormány, amely a nemzetiségeket állandóan a magyarság ellen izgatta, az abszolutizmus (1849-1867) alatt mit sem tett jogaik védelmében, sőt, erőszakos németesítés által együtt sújtotta őket a magyarsággal. Csak a magyar szabadság ébredése hozhatta és hozta meg újra a nemzetiségi igények érvényesülését. A visszatért alkotmányos korszak egyik első feladatának tekintette a nemzetiségi szabadság biztosítását, és már 1868-ban törvényt alkotott a „nemzetiségi egyenjogúságról”.

Éppen háromnegyed évszázada, hogy a magyar törvényhozás beiktatta a törvénytárba a nemzetiségi egyenjogúságról szóló 1868. XLIV. tc-et. Így 75 éve van, hogy megalkottuk a magyar állam egyik fontos alaptörvényét, amely majdnem teljes szövegében ma is érvényben van, és így kiállotta az idők próbáját. Ez a törvény a magyar országgyűlés legjellegzetesebb és legkiválóbb alkotásai közé tartozik, amely a Kárpátok völgyében élő népek egymásra utaltságát, és a magyarságnak ezeréves történelme egész folyamán tanúsított megértő szellemét híven juttatja kifejezésre. A kisebbségi kérdés kezelése tekintetében az utolsó 75 év szellemi áramlatai Európa-szerte folyton változó irányzatokat vetettek felszínre, ismételten új megoldási módokat terjesztettek elő. Azonban nálunk ezek az áramlatok legfeljebb az 1868. évi törvény végrehajtásának egyes részleteit befolyásolhatták, de a nemzet felfogását átalakítani nem tudták; a nemzet az 1868. évi törvényhez mindig ragaszkodott. Nemzetünk örök dicsősége maradt, hogy oly korban alkotott törvényt a nemzetiségi egyenjogúságról, amikor ez az eszme a legtöbb államban csíráiban sem élt; és az is örök dicsőségünk, hogy a törvényhez ragaszkodva ebben a tekintetben is fenntartottuk a folytonosságnak az egész magyar alkotmányfejlődést jellemző elvét.

Ami már most az 1868: XLIV. tc. rendelkezéseit illeti, azoknak alapját a törvény bevezetése szerint az „egységes politikai nemzet” fogalma teszi. Ez az egységes és oszthatatlan nemzet a magyar, amely így természetesen nem szorítkozik a magyar anyanyelvűekre, tehát a magyarságra, hanem felöleli a nemzetiségeket is. A nemzetet tehát politikai értelemben nem az azonos nyelv, még kevésbé az azonos faj teszi, hanem a magyar Szent Korona tagsága, illetőleg a honpolgárság. Amint a nemességhez 1848 előtt nemesítések folytán tömegesen tartoztak nem magyarok is, az 1848. évi reform a magyarságnak és a nemzetiségeknek addig politikai jogok híján lévő tagjait bevonta a politikai nemzet körébe. A „politikai nemzet” felépítés egyúttal az egymásra utaltság és összetartozás tudatát volt hivatva ápolni és erősíteni a Kárpátok völgye népeiben; a politikai nemzet kifejezés híven alkalmazkodik a Szent Korona-tanhoz, amely a Szent Korona országainak népeit jogi és politikai egységbe kapcsolja.

A magyar nemzet mellett az 1868. évi törvényhozás még egy politikai nemzetet ismert el. A társországokkal kötött egyezményt becikkelyező XXX. tc. 59.§-a szerint Horvát-Szlavónországok „külön territóriummal bíró politikai nemzet”. A társországok területén az egyezmény szerint a törvényhozás, közigazgatás és igazságszolgáltatás nyelve a horvát; e területen még a közös kormányzat hivatalos nyelve is a horvát; a horvát a közös hatóságokkal való érintkezés nyelve; a közös törvényeket horvát szövegben is ki kell adni, és a társországok képviselői a közös országgyűlésen a horvát nyelvet is használhatják (56-60.§).

Az anyaországban lakó nem magyar ajkú állampolgárok „nemzeti” különállást nem élveznek; ezekre az 1868: XLIV. tc. ismételten (így a bevezetésben, az 1., valamint a 26. és 27.§-okban) nem a nemzet, de a „nemzetiség” megjelölést használja, ami azonban nem akar lefokozást jelenteni. A nemzetiség kifejezés akkor az anyanyelvi különbségek megjelölésére használt fogalom volt, és a magyar anyanyelvűekre a közhasználatban és a törvényben is épp úgy alkalmazásban volt, mint a nem magyar ajkúakra. Ezért a törvény az 1.§-ban a nem magyar ajkúakat „más nemzetiségnek”, a bizottsági jelentés pedig „különajkú nemzetiségeknek” nevezi. A nemzetiségek az 1868. évi törvényben felsorolva nincsenek; a törvény semmiféle nemzetiséget a nemzetiségi jogokból ki nem zár. A legtöbb nemzetiségi jog még az elszigetelten élő nemzetiségi polgárt is megilleti, és csak egyes jogok gyakorlása van ahhoz a feltételhez kötve, hogy az illető testület az illető nemzetiség jelentékenyebb (egyötöd vagy fele) arányban el legyen terjedve (például 2. és 20.§), illetőleg, hogy az illető területen a nemzetiség nagyobb tömegekben éljen együtt (például 17.§).

A nemzetiség az 1868. évi törvény szellemében nem külön testület, nem jogi személy, nincs külön területe és külön önkormányzata, de a meglévő önkormányzati intézmények: a törvényhatóságok, községek, egyházak és egyesületek a nemzetiségeknek is rendelkezésükre álltak, és módot adtak arra, hogy elterjedettségük arányában nemzetiségi igényeiket a közigazgatásban és közoktatásban érvényesítsék. A törvény címe: „a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában” nem azt akarja kifejezni, hogy a nemzetiségek mint külön közjogi testületek a magyar nemzetiséggel egyenjogúak; hiszen ilyen különleges helyzetet jogilag a magyar nemzetiség sem élvez, és így az azzal való egyenjogúsítás gyakorlatilag mit sem jelentene. A törvény nem a nemzetiségeknek, de a különféle nemzetiségi állampolgároknak ad egyenjogúságot, és ezzel lényegileg az állampolgári jogegyenlőség elvét alkalmazza a nemzetiségi síkra. A bevezetés kimondja, hogy a hon minden polgára nemzetiségre tekintet nélkül a nemzet egyenjogú tagja; a 27.§ még külön hozzáteszi, hogy a hivatalok betöltésénél a nemzetiség nem képezhet akadályt, sőt a kormány köteles gondoskodni, hogy a különféle állásokra a különböző nemzetiségekből alkalmaztassanak megfelelő emberek.

A törvény előtti egyenlőség megvalósítása a nemzetiségekhez tartozó polgárok részére általában nem kívánt külön részletes szabályozást; elég volt annyit megállapítani, hogy az állampolgárok minden joga részükre azonos feltételek mellett rendelkezésre áll, és a velük való bánásmódban a nemzetiség nem játszhat szerepet. Egyedül a nyelvhasználat tekintetében kellenek további szabályok, minthogy az anyanyelv használatára vonatkozó jog a nem magyar anyanyelvűeknél a dolog természete szerint nem lehet oly korlátlan, mint a magyaroknál. A magánéletben, irodalomban, gazdasági életben, egyesületekben az anyanyelv használatát a törvény nem korlátozza, de a közéletben kénytelen bizonyos határokat megvonni, hogy „az ország egysége, a kormányzat és közigazgatás gyakorlati lehetősége és az igazság pontos kiszolgáltatása” hátrányt ne szenvedjen. Ezeknek a határoknak megállapítása teszi ki a nemzetiségi egyenjogúságról szóló törvény anyagát.

Nincs itt helyünk arra, hogy a 29 szakaszból álló törvényt a maga részleteiben ismertessük, csak röviden kívánjuk összefoglalni fontosabb rendelkezéseit. A törvény szerint az országgyűlés, a kormányzat, a királyi bíróságok és a törvényhatóságok hivatalos ügyviteli nyelve, az egyetemen az előadási nyelv, a magyar. Azonban a törvényeket minden nemzetiség nyelvén is ki kell hivatalos fordításban adni; a községek, egyházak és egyesületek ügyviteli nyelvüket maguk állapítják meg; a törvényhatóság, község és egyházak gyűlésein mindenki anyanyelvén szólalhat, jegyzőkönyvet a tagok ötödének óhajára ezek anyanyelvén is vezetni kell; minden polgár a saját községéhez, törvényhatóságához és egyházi hatóságához, községi bíróságához és a kormányhoz anyanyelvén fordulhat; más hatóságokhoz, illetőleg a többi elsőfokú bírósághoz, vagy az állam hivatalos nyelvén, vagy az illető területen elfogadott jegyzőkönyvi nyelven folyamodhatik; a hatóság a beadványt ügyviteli nyelvén intézi el, de a felekkel való érintkezésben lehetőleg azok nyelvét használják, és a határozathoz az anyanyelven való fordítást kell csatolni; az alsófokú bíróságoknál a tárgyalás, jegyzőkönyv és ítélkezés nyelve a törvényhatóság bármely jegyzőkönyvi nyelve is lehet. Az ügyviteli és jegyzőkönyvi nyelveknek legalább párhuzamos használata lehetséges a polgári és egyházi hatóságoknak egymással és a kormánnyal való érintkezésében is. E szabályok végrehajtásának biztosítására a bírói és közigazgatási hivatalokra a szükséges nyelvekben jártas egyént kell alkalmazni, ilyenek hiányában tolmácsot kell igénybe venni, a felső bíróságoknál pedig a szükséghez képest államköltségen hites fordítókat kell alkalmazni. Az iskolaállítás joga az egyházakat, községeket, egyesületeket és magánosokat is megilleti; ezeknek az iskoláknak a tanítási nyelvét az alapítók határozzák meg, és ily iskolák a közoktatási szabályok betartása esetében az állami iskolákkal egyenjogúak. Az állam a saját tanintézeteiben is köteles gondoskodni arról, hogy a nemzetiségi vidékeken a lakosok „anyanyelvükön képezhessék magukat egészen addig, ahol a magasabb akadémiai képzés kezdődik”; azon felül az egyetemen a nemzetiségi nyelvek részére tanszéket kell állítani. A nemzetiségek irodalmi, tudományos, művészeti, gazdasági célokra egyesületeket alapíthatnak, pénzalapot gyűjthetnek, és azt a kormány felügyelete mellett nemzetiségi igényeiknek megfelelően kezelhetik.

A csak vázlatosan ismertetett rendelkezések is eléggé igazolják, hogy a magyar törvényhozás a nemzetiségi igények kielégítésében már ezelőtt 75 éve önként ily messzire ment el. Valóban mintaszerű törvényt alkotott, amely évtizedekkel megelőzte korát. Ennek talán legkifejezőbb igazolását adhatjuk, ha az 1868. évi magyar törvény szakaszait összevetjük az első világháborút befejező szerződések ún. kisebbségi rendelkezéseivel. E szerződéseknek egyik nagy reklámmal előkészített és alapvető része volt tudvalévőleg „a kisebbségek védelme”; olyan új program gyanánt állították be, amely a területi rendelkezések el nem kerülhető visszásságait ellensúlyozza, amely az addig elnyomott nemzetiségeket emberi léthez segíti. Mégis tulajdonképpen milyen szegényes ez a több mint félszázaddal később alkotott szabályzat az 1868. évi magyar törvényhez képest.

A trianoni szerződés kisebbségi rendelkezései (55., 58. és 59. cikkek) ugyanazon alapelvekből indulnak ki, mint a magyar törvény: az állampolgári jogegyenlőség, a kisebbség tagjaival való egyenlő bánásmód, az államnyelv elismerése, a kisebbségi nyelvnek a magán- és üzleti életben való szabad használata, iskolaállítási és intézménylétesítési jog. Ami azonban már a kisebbségi nyelvnek a hivatalos életben és közoktatás terén való használatát illeti, itt a szerződés csak azt írja elő, hogy a nem magyar anyanyelvű állampolgárok a bíróság előtt és az oktatás tekintetében nyelvük használatára megfelelő „könnyítéseket” kapjanak; az állami iskolák közül az anyanyelven való oktatás a jelentékeny arányban együtt lakó nemzetiségeknél csak az elemi iskolákban van előírva, és itt is kötelező tárgy a magyar nyelv. Láttuk, hogy a magyar törvény a közigazgatásban és a középfokú oktatásban is biztosította a nemzetiségi nyelvek jogait, és így a trianoni szerződés ránk kényszerített rendelkezési szigorú végrehajtás esetében tulajdonképp nem haladást, de visszaesést jelentettek volna. Az pedig közismert, hogy a szomszéd államok az elszakított magyarságnak még ezt a korlátozott védelmet sem adták meg, és a kisebbségi panaszok a Nemzetek Szövetsége Tanácsánál sem vezettek eredményre; Genfben még a beolvasztási politikának is erős visszhangja volt (Mello, Franco). Nem hallgathatjuk el azt a megjegyzést, hogy a hatalmas Népszövetség vezetőivel szemben mily gigantikus erkölcsi magaslaton állottak a nemzetiségi kérdésben a XIX. század derekán a kis magyar állam politikusai: Széchenyi, Wesselényi, Eötvös, Kemény, Deák.

De ha méltán emeljük ki nemzetiségi törvényünk rendkívüli értékét, a tárgyilagosság érdekében viszont nem hallgathatjuk el, hogy a törvény végrehajtása egyes vonatkozásokban és egyes korokban nem volt teljesen megfelelő. A becsületes végrehajtásra igyekvő korszakokat időnként olyanok váltották fel, amelyek tökéletlenebb végrehajtással is megelégedtek (Tisza Kálmán, Bánffy Dezső); nem minden magyar nemzedék emelkedett az 1868. évi nemzedék magaslatára. Mégis meg kell állapítanunk, hogy a nemzetiségek helyzete más államokkal összehasonlítva, mindenkor előnyös volt. A nemzetiségi törvénynek megvalósított rendelkezései is még mindig felülmúlták az Európa-szerte szokásos, és a trianoni parancs által előírt mértéket; különösen pedig össze nem hasonlítható a Magyarországon élő nemzetiségek helyzete azzal a megalázó embertelen bánásmóddal, amelynek a Trianon által elszakított magyarság minden államban ki volt téve. A törvény végrehajtásának időnkénti hiányosságait érthetővé és menthetővé teszi a legtöbb államban jelentkező nacionalista irányzat, és az a körülmény, hogy a közös hadsereg nyelve tekintetében nem sikerült engedményt elérni; legalább az iskolában szerette volna a közvélemény a katonai szolgálat németesítő hatását ellensúlyozva látni.

Hogy az iskolai oktatás terén – a reánk szórt rágalmak ellenére – a nemzetiségeknek mily páratlan előnyös helyzetük volt, azt igazolja, hogy 1879-ig nem volt törvény, amely a magyar nyelv kötelező oktatását az elemi iskolákban előírta volna. Az állam maga még nem tartott fenn iskolát, az iskolafenntartó egyházak pedig maguk állapíthatták meg a tanítás nyelvét. Csak 1777-től 1806-ig volt kötelező a német nyelvű tanítás, illetőleg a német nyelv tanítása. Így állt elő az a helyzet, hogy Benisch Artúr adatai szerint  [1] 1869-ben a 13.798 elemi iskola közül csak 5.818-ban volt a magyar a tanítási nyelv, és még 1.451 iskolában tanították a magyar nyelvet is; a többi iskola kizárólag nemzetiségi iskola volt, és ezt az arányt még rontja az a körülmény, hogy a kimutatásban az akkor még külön kormányzott határőrvidék majdnem tisztán nemzetiségi jellegű iskolái nem szerepelnek. Ez az arány később sem változott lényegesen, s a változást is inkább csak az érdekelt lakosság kérelme okozta. Az állam iskolát állító tevékenysége csak lassan, szerény keretek között indult meg, a magyar nyelv tanítását előíró 1879: XVIII. tc. pedig jórészt a papíron maradt. Benisch adatai szerint 1890-ben a 16.238 iskola közül 8.994-ben volt a magyar a tanítási nyelv, és még 2.284-ben tanítottak magyarul is; bár 1882-től tanítói oklevél csak a magyar nyelvet elsajátított jelöltnek adható ki, még 1889-ben is 1.954 tanító vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevéssé tudott magyarul. Különösen a német és a szlovák nyelvű iskolák jelentékeny hányada tért át minden hatalmi nyomás nélkül a magyarral vegyes oktatási nyelvű iskolatípusra, amit a lakosság érdeke tett indokolttá.

A felekezeti iskolák állami támogatásban való részesítése lett volna eszköz arra, hogy a magyar nyelv kötelező tanítását és a nemzeti szellemű oktatását előíró törvény végrehajtása biztosíttassék. Azonban a felekezetek részben jó ideig nem kértek államsegélyt, másrészt az állam a segélyt rendszerint a feltételek híján is kiutalta; így hírhedtté lett Lex Apponyi (1907: XXVII. tc.) alapján tanítóelbocsátás vagy államellenes üzelmek miatt iskolabezárás vagy egyáltalán nem, vagy csak egész elszigetelt esetekben fordult elő. Sőt, ez a liberálisan kiutalt államsegély lehetővé tette, hogy különben életképtelen nemzetiségi iskolák sokszor oly vidékeken is fenntartassanak, ahol a tanulók túlnyomó többsége csak magyarul tudott, tehát, az állami támogatás az asszimilációt épp akadályozta. Benisch szerint 1913-ban például 2.857 magyar anyanyelvű járt nemzetiségi iskolába.

Az állami iskolák szaporodása sem sértette a nemzetiségek jogait; egyrészt a törvény szerint a felekezeti iskola államsegélyét akkor sem szabad megvonni, ha az állami iskola a község valamennyi tanköteles gyermekét befogadhatná, másrészt az állami iskolában is az anyanyelven történik a hittan, sok helyen az írás-olvasás tanítása, és az anyanyelv természetesen kisegítő tanítási nyelv.

A középiskolákban 1844-ig a tanítási nyelv a latin volt; a magyart csak 1790 óta tanították, mint rendkívüli, majd rendes tárgyat. 1850-től 1862-ig a tanítási nyelv a német volt. Az 1868. évi törvények biztosították a gimnáziumokra is az iskolafenntartó nyelvmegállapítási jogát. 1883-ban Benisch szerint 119 magyar, 47 vegyes és 12 nemzetiségi tanítási nyelvű középiskola működött. Az 1883: XXX. tc. tette csak kötelezővé a középiskolákban a magyar nyelv tanítását. Kétségtelen, hogy a magyar állam nem gondoskodott elegendő számú nemzetiségi tannyelvű középiskola felállításáról, de egyrészt a középiskolákba igyekvő nem magyar anyanyelvűek száma aránylag nagyon csekély volt, másrészt az ily irányú igényeket a meglévő felekezeti iskolák nagyrészt kielégítették, és végre a nemzetiségek elszórt telepedési viszonyai a nemzetiségi középiskolák szervezését meg is nehezítették. Különben állandó volt a panasz a nemzetiségi középiskolák hazafiatlan szelleme miatt is; a szlovákoknak három, különben rendkívül gyéren látogatott gimnáziumát 1874-ben államellenes magatartásuk miatt be kellett zárni.

Mindezek folytán meg lehet állapítani, hogy ha történtek is mulasztások a nemzetiségi iskolaügyben, a magyar iskolapolitikát mégis inkább megértő szellem, sőt gyakran elnézés jellemzi; mindenesetre pedig össze sem lehet hasonlítani az utódállamok türelmetlen és kíméletlen iskolaügyi rendelkezéseivel.

Azt is meg kell állapítani, hogy az első világháború óta kormányaink teljesen kiküszöbölték a törvény végrehajtásának hiányosságait. A 4.044/1919 és 4.800/1923 ME sz. rendeletek helyreállítják a nemzetiségi nyelvek jogait a bíróságok előtt és a középfokú oktatásban is, sőt, újabb rendeletek még több tekintetben túlmentek az 1868. évi törvény kívánalmain, és például az állami és községi népiskolákban is már 20 gyermek gondviselőjének óhajára biztosítják az anyanyelvi ismeretek tanítását, 40 nemzetiségi gyermek esetében pedig a tanítás már teljesen anyanyelvükön történik. Újabb törvények is kiegészítették a nemzetiségi törvény szabályait; így az 1924: II. tc. a nemzetiségi nyelvet el nem sajátító tisztviselő áthelyezését vagy nyugdíjazását írja elő, az 1941: V. tc. pedig minden állam közt első ízben helyezi büntetőjogi védelem alá a nemzetiségi érzületet. A közvélemény általában újra a legnagyobb megértéssel fordult a nemzetiségek felé, és Teleki Pál gróf nemzedéke méltónak mutatkozott nagy elődeihez.

De a magyar állam nem zárkózik el a kisebbségi önkormányzatok felújításának gondolata elől sem; ilyeneknek helye lehet, ha az illető területrész a történelem folyamán már ilyen önállóságot élvezett, vagy azt a nemzetiségi tömegeknek zárt egységben való élése indokolttá teszi. Már az 1918. és 1919. évi ún. néptörvények autonómiát engedtek a ruténeknek, németeknek és szlovákoknak (1918. évi X., 1919. évi VI. és XXX. törvény), de az a trianoni megcsonkítás következtében nem került alkalmazásra. Az 1939: VI. tc. Kárpátaljának önkormányzatot biztosít, amely csak a háború következtében nem lett még megszervezve; ez a terület azonban ma is külön kormányzói biztos által kormányzott, és külön közigazgatási egységet képező terület rutén hivatalos nyelvvel, és ruténekből álló kormányzó tanáccsal.

Mikor a nemzetiségi egyenjogúságról szóló törvény háromnegyed százados jubileumát üljük, megnyugvással állapíthatjuk meg az ellenünk szórt vádak alaptalanságát; büszkén hivatkozhatunk ennek a kis nemzetnek magas kulturális színvonalára, amely a nemzetiségi kérdés korai szabályozásában és megértő kezelésében is megmutatkozott. Nincs még nép Közép-Európa területén, amelytől a nemzetiségekkel szemben hasonló méltányos és jogtisztelő bánásmódot lehetne várni; egyedül a magyar alkotmány teszi lehetővé a maga szabad intézményeivel a Kárpátok völgye népeinek békés együttélését. 

V.

Ami már most Közép-Európa rendezésének kérdését illeti; e tekintetben nem lehet más kiindulópont, mint a Kárpátok völgyének egységes állammá alakítása.

Indokolja ezt elsősorban ennek a területnek földrajzi egysége, amelyet természetes határok kerekítenek ki, egységes hegy- és vízrajzi rendszer foglal össze. Indokolja másodsorban a gazdasági egymásrautaltság, amelynek folytán ez a terület a saját maga ellátását a gazdasági javak kicserélése által majdnem teljesen biztosítani képes.

A Kárpátok völgye mindig az európai nyugati kultúra keleti végvára volt. Csak eddig terjedt a latin civilizáció, a római kereszténység, a reformáció, eddig volt érezhető a nyugati nagy szellemi mozgalmak (felvilágosodottság), szabadságharcok, stb. hatása. Innét keletre és délre vallási ortodoxia, bizantinizmus, visszamaradottság. Magyarország történelmi határa így keleten és délen nem az egyszerű államhatár, hanem a nyugati kultúra határa kelet és dél: az orosz és Balkán viszonyok felé. Ennek a határnak fenntartása és biztosítása európai érdek.

Általában európai érdek, hogy a Kárpátok völgye biztos hátvédet adjon a Nyugatnak. Ez a hátvéd azonban elég szilárd csak úgy lehet, ha a Kárpátok völgyében erős, egységes, a Kárpátok természetes védelmi vonala által körülvett állam áll fenn. A magyar állam tíz évszázad alatt beigazolta az arra valóságot, hogy ezt az európai feladatot teljesítse; a terület trianoni felosztása csak a viszonyok teljes félreismerésével történhetett. A magyar állam életrevalóságát beigazolta a történelem, amikor ezt az államot minden megalázottságból, minden szétdaraboltságból, megcsonkításból, mindig újra és újra visszaállította; a Párizs-környéki békék által létesített új államok életképtelenségét már két évtized elegendő volt kimutatni.

A magyar állam tíz évszázad alatt szerzett tapasztalatot arra, hogy hogyan lehet ezt a nemzetiségileg vegyes területet legmegfelelőbben kormányozni, a Kárpátok völgye népei között békés együttélést fejleszteni. Az utódállamok az elfogult sovinizmusnak, határtalan gyűlöletnek, a nemzetiségi igények teljes megtagadásának politikáját folytatták, és így méltatlanoknak bizonyultak a rendezés szerepére.

Az állam nyugodt és biztos vezetéséhez történelmi tapasztalatokon iskolázott társadalom szükséges. Hogy ez a képesség az újonnan létesült államok vezetőinél mily kis mértékben volt otthonos, azt az illető államok kapkodó, bizonytalan vezetése igazolja. Ez a bizonytalanság jelentkezett úgy a külpolitikában, mint belpolitikailag is. Forradalmak, államcsínyek egymást követték, rezsimjeiket gyakran váltogatták, elűzték uralkodóikat, kötött szerződéseiket megtagadták. Könnyen cseréltek alkotmányosságot és diktatúrát – és annak ellenére, hogy keletkezésüket vagy megnövekedésüket a nyugati hatalmak jóindulatának és fennmaradásukat e hatalmak anyagi és erkölcsi támogatásának köszönhették, mégis az alkotmányosság mellőzésével, a tekintélyi kormányzat átvételével, a zsidókérdés kezelésében tanúsított állásfoglalásukkal, fenntartás nélkül hódoltak be a német irányításnak. Talán egyetlen eszme volt, amely fenntartotta és hosszú ideig a kisantantban összetartotta őket: a magyarság elleni gyűlölet; azonban gyűlöletre államokat építeni ingatag alap, s azonfelül ez a gyűlölet nem is a népben élt, hanem csak a hatalmi szerepüket féltő vezetőkben.

A kis Magyarország – a trianoni szerződés által területének kétharmadától, lakossága több mint felétől, a magyarság millióitól megfosztva, gazdaságilag kirabolva, ellenségektől körülvéve – 1920-tól mégis a fokozatos megerősödés képét mutatta. Nem voltak hatalmas patrónusai, jóformán teljesen elhagyatottan, saját erőiből és történeti múltjából merítette az eszközöket a talpra állashoz. Biztos államszervezés, a történelmi alkotmányhoz való ragaszkodás, a bizonytalan kockázatok mellőzése, a jogrend fenntartása jellemzik; erről meggyőződhettek a nyugati hatalmak polgárai is, akik az első és második világháború között a folyton emelkedő idegenforgalom következtében mind tömegesebben keresték fel, és itt mindig tisztelőket találtak. A magyar állam 1938-tól olasz és német támogatásnak köszönhette ugyan elszakított területe egyes részeinek visszatértét, de függetlenségét és szellemi önállóságát ennek ellenére, és ekkor sem bocsátotta áruba. Amint ellenállt a kisantant minden nyomásának, úgy igyekezett a német befolyásokat is a lehetőségig elhárítani, és a legkisebbre csökkenteni; a magyarság vezető rétege az ellenséges világnézetek harcában a középúton nyugodt szemlélő maradt, s legfeljebb a legalsóbb osztályok és a fajilag idegen csoportok hódoltak be átmenetileg a szélsőséges irányoknak. A magyar nemzet az akkor még semleges Olaszországban, Ausztriában, Lengyelországban, Szerbiában keresett barátokat, és minden szomszédjával barátságos viszonyt kísérelt meg. Még ma is – a háborús világégés közepette – az alkotmányosságnak, a jogrendnek, a nyugalomnak a földje.

Bátran állíthatjuk, hogy a Közép-Európában a magyar nemzet az egyetlen megbízható, stabilis [sic!] tényező, amely itt egyedül lehet az új nemzetközi rend kialakulásának jegecesedési pontja. A magyarság bevált államvezető képességeivel, közismert jogászi érzékével, alkotmányos szellemével, a nem magyar ajkúakkal szemben mindig tanúsított megértésével – amint egy évezreden át – ezután is el van hivatva arra, hogy a kapocs, az összetartó erő, a rendezőelv szerepét játssza. Nélküle vagy ellene megint csak futóhomokra lenne építve Közép-Európa rendje, a konstruktív, békés erők helyett a széthúzó, gyűlölködő erők érvényesülnének, a Kelet határai Nyugatra tolódnának, a szlávság nyerne újabb tért, Közép-Európa balkanizálódnék. Az orosz és germán érdekek ütközőpontján, európai érdekből van szükség olyan semleges és ellenállóképes hatalomra, amely nem omlik kártyavárként minden viharban össze, hanem Európa e részében az egyensúlyt megtartani, a kultúra zászlaját fenntartani képes; ez a hatalom a magyarság tevőleges és irányító közreműködése nélkül már csak a magyarság földrajzi elhelyezkedésére, történeti hivatástudatára és aránylag legfejlettebb műveltségére tekintettel is alig képzelhető. Egy második Trianont ez a terület nem tudna elviselni; előbb-utóbb prédaként hullana ölébe a bolsevizmusnak, amely ellen a magyarság pedig az 1919. évi szomorú tapasztalatok alapján, utolsó leheletéig küzdeni kész, s amelyet közelebb vinni a Nyugathoz nem lenne Európa érdeke sem. Reméljük, hogy Magyarország most nem hiába várja Európától azt az igazságot, amelyet az 1919-ben tőle megtagadott, és ezzel új háború üszkét vetette el.

*

[1] Nemzetiségi iskolák Magyarországon (1868-1914). In Kisebbségi körlevél, VII. évf., 203-215. lap. A következőkben átvettük Benisch adatait és gondolatmenetét. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés