De a jog bölcseleti lényegszerűsége sem hagyható figyelmen kívül, s nem tüntethető fel jogként a csupán a jogérzetünkben élő jogeszmény, mert a jog csupán szubsztanciája szerint idealitás, követelmény, de létezéséhez elengedhetetlenül szükséges, hogy a benne foglalt követelmény az élet valóságos rendje legyen, az emberi magatartások tehát eszerint igazodjanak, s szükség esetén ennek megfelelőleg kényszeríttessenek ki.

Jogi, és itt elsősorban alkotmányjogi ismereteink rendszeressége múlhatatlanul megkívánja megkülönböztetését annak, hogy mi az élő jog, és mi a jogeszmény. Az a norma, amely a valóságban nem hatályosul, amelynek a hatályosulásáért tehát küzdeni kell, nem jog bölcseleti értelemben, csupán jogeszmény, jogpolitikum.

Annak, hogy a jogeszményünk nem tud élő joggá válni, két oka lehet. A szuverén vagy megtagadja az azzal való ideológiai közösségét, vagy pedig bármi okból nincs meg az erőhatalma ahhoz, hogy annak hatályosulását biztosítani tudja.

Bölcseletileg egyre megy. Eredményeképpen nincsen jogszabály, mert a jogszabály létéhez szükséges, hogy olyan szuverén hatalom álljon mögötte, amely azt nemcsak akarja, de tudja is érvényesíteni.

Ha ezt nem vesszük figyelembe, úgy akkor a „jogi helyzet” ismertetésében összefonódnak a jogi valóság és a jogeszmény, a jogi valóság és a jogpolitikum, s a tényeket hamisan ismerjük meg.

Az alkotmányjog területe különösen alkalmas politikai beállításra, s valóban azt kell tapasztalnunk, hogy eltekintve a joganyagnak az egyetemes nemzeti vágyaknak megfelelő politikai színezésétől, a részleges politikai törekvések is a saját külön céljaiknak megfelelőleg vegyítik az alkotmányjogi helyzet ismertetésénél a jogi valóságot a jogeszményük szerinti politikummal.

Az alkotmányjogi tiszta megismerés érdekében nem végzünk felesleges munkát, ha ezekre az összefonódásokra fényt vetni igyekszünk.

II.

Az alkotmány területén – a szuverenitásra való tekintettel – mindenekelőtt felvetődik a jogszerűség határkérdése. Azt kell tehát megállapítanunk, hogy miként állunk a jogszerűség kérdésével állambölcseletileg a szuverén szervvel szemben.

A szuverenitás, mint az államélet condition sine qua nonja, jogi lényege szerint a mindenkori jogrend feletti, tehát hatalmi állást jelent, vagyis azt, hogy az anyagi értelmű jogi megkötöttség (megköthetőség) az állam szervezetén belül ezen a legmagasabb ponton szükségképpen megszűnik, mert ha ez nem következik be, úgy nincs szuverenitás, s illetve nincs ennek szinonimája – uralmi közület, állam.

A jogi megköthetetlenségből pedig következik, hogy a szuverenitást gyakorló szervvel szemben anyagi vonatkozású jogi értelmű követelményt felállítani nem lehet, s ha azzal szemben mégis támasztható követelmény, ez sohasem lehet jogi értelmű, hanem csak politikai.

A szuverén szerv a legmagasabb rendű jogalkotó, a jogi – s mindenekelőtt az alkotmányjogi – rend teremtője, melynek működését anyagilag meghatározhatják erkölcsi és erőhatalmi tényezők, de sohasem jogi normák, mert ez a lényegszerűségével szögesen ellentétes.

A szuverénnel szemben anyagi vonatkozásban mindig csak arról lehet szó, hogy az életviszonyok elrendezése tekintetébeni [sic!] elhatározásában mely társadalmi erőcsoport, és minő értelemben tudja befolyását érvényesíteni. A kérdés tehát a társadalmi erők küzdelmén múló hatalmi kérdés, s a jog, a jogszerűség csak az államélet ezt követő szakaiban jelentkezhetik, miután a mérték hatalmi alapon megalkottatott.

A jogszerűség (a jog szerintiség) ugyanis fogalmilag csak oly ténykérdésekkel lehet kapcsolatos, melyekre alkotható, és van is anyagi vagy alaki értelmű jogi előírás, s a ténykedést ennek megfelelőleg, ennek alkalmazásával kell kifejteni. A jogszerűség tehát a jogalkalmazással párfogalom. Ahol nincsen jogalkalmazás, ott fogalmilag kizárt a jogszerűség is. Az államszervek közül pedig csupán annál a szervnél nincs jogalkalmazás, amely ősforrásként teremti a jogot, a többinél pedig szükségképpen van, s ennek megfelelőleg egyedül a szuverén tevékenységével kapcsolatosan nem beszélhetünk jogszerűségről (jog szerintiségről), a többinél pedig a jogszerűség már fogalompárszerűleg jelentkezik.

A szuverén jogalkalmazás-mentessége természetesen csak anyagilag értendő, mert tevékenységének alaki (szervezet, eljárás) értelmű jogi rendje valamilyen értelemben szükségképpen van, s ebben a vonatkozásban már fogalompárszerűleg jelenik meg itt is a jogszerűség.

Az alkotmányszerűségnek tehát arra való tekintettel, hogy arról a szuverén ténykedéseivel kapcsolatosan anyagi értelemben is beszélünk, kétféle értelme van. Van annak sajátos, lényegileg jogi értelme, amiről általában csak a szuverénen kívüli vonatkozásban beszélhetünk helyénvalóan, és van annak sajátlan, lényegileg politikai értelme, melyről viszont csak a szuverénnel szemben beszélhetünk. Jogi értelmű alkotmányszerűséggel mérjük hát az összes nem szuverén szerveknek az alkotmányjog által anyagi és alaki értelemben, a szuverénnek pedig csupán alaki értelemben meghatározott ténykedését – politikai értelmű alkotmányszerűséggel, vagyis a közjóról ide vonatkozólag táplált konkrét képzeletvilágunkkal pedig a szuverénnek anyagi értelmű ténykedését.

Abból, hogy nem teszünk terminológiailag különbséget abban, hogy az alkotmányellenes minősítést a szuverén alakilag kifogástalanul létrejött ténykedéseivel szemben vagy egyéb sajátos vonatkozásokban használjuk, a kétféle értelmű alkotmányellenesség dolgában fogalmi zűrzavar keletkezhetik, és megállapíthatólag [sic!] keletkezik is akkor, amidőn fogalmi különbségtétel nélkül beszélünk a szuverén szerv alakilag kifogástalan ténykedéseivel kapcsolatosan is alkotmányellenességről, amit a szuverén bölcseletileg nem is követhet el, mert ő a jog eredeti forrása, s bármiként rendelkezzék is, az feltétlenül alkotmány-, jogszerű.

Csak a jog nagy tekintélyének tudhatjuk be, hogy a szuverénnel szembeni politikai követelményeinket is a jogszerűség érveivel indokoljuk és támogatjuk, de kétségtelen, hogy mindez a lényegileg politikai követelménynek csupán meggyőzőbb formába történő öltöztetése – hogy úgy mondjuk – ornamentikája annak.

Ha ugyanis a szuverénnek anyagi értelmű ténykedéseivel kapcsolatosan állapítjuk meg a jogszerűtlenséget, az alkotmányellenességet, lényegileg csupán azt állapíthatjuk meg, hogy a szuverén nem a saját ideológiánknak megfelelőleg szabályozta az alkotmányi életviszonyokat, mely ideológiánkat pedig a szóban forgó intézménynek eddigi alkotmányjogi elrendezése vagy az egész jogrendszer eddigi szellemi irányzata fedezi, azzal összhangzó. Ugyanerről az elrendezésről mások viszont az ideológiájukkal való egyezőséget állapíthatják meg, ha nem is támogathatják azt a jogrendszerből deriválható érvekkel. Utóbbi esetben tehát a közjónak más értelmű felfogásáról, más alkotmánypolitikai ideológiáról, ilyennek az érvényesüléséről van szó.

Az ellentétes megítélés alá eső elrendezés pedig utóbbi értelemben alkotmányjoggá lesz, s ezzel pro futuro [a iövőre nézve] alaki és anyagi értelmű jogi mértékévé válik a nem szuverén szervek idevágó ténykedéseinek, vagy magának a szuverén szerv alaki értelmű működésének.

A kérdésnek ilyetén bölcseleti megvilágítása figyelmen kívül hagyja természetesen azt, hogy mennyire életbevágó fontosságú lehet az, hogy az alkotmányi életviszonyok milyen ideológia szerint nyerik a szuverén általi elrendezésüket. Ebben a vonatkozásban előttünk áll az ember a közjóról kialakult különböző felfogásával annak érvényesítéséért öröktől és örökre harcra és önfeláldozásra való készségével, amit igazol az emberiségnek örökös háborús, forradalmas történeti múltja, a fegyverzajos jelen és a minden bizonnyal ilyen jövő.

Bármiként alakuljon is azonban a jövő, az állam lényegszerűsége változni nem fog, s ha az állam, mint uralmi társadalmi közösség megjelenik, mindig lesz szuverén szerve, mely ősforrásszerű meghatározója lesz a minden irányú jogi rendnek, s a bölcseleti lényegszerűsége fogja mindenkor kizárni, hogy vele szemben anyagi értelmű jogi korlátok állíttassanak fel.

III.

A legitim és illegitim jogkeletkezés megkülönböztetésében is összevegyül a jogi és a politikai elem.

Az illegitim minősítés is kétféle értelemben használatos. Értjük azt jogi értelemben, vagyis azt, hogy a szuverén akarat kialakítására vonatkozólag megállapított és érvényükben fennálló jogi előírások meg lettek sértve, és értjük azt politikai értelemben, vagyis azt, hogy a szuverén akarat kialakítására megállapított rendelkezések ugyan az alaki jogfolytonosság sérelmével változtak meg, de a változott rendelkezések mögött ott áll a szuverén.

Az utóbbi esetben ugyanis a jogkeletkezés az érvényesülő jogrend szempontjából, tehát jogilag legitim, s az illegitimsége csak az érvényesülésében akadályozott, tehát politikummá változott jogrend szempontjából állapítható meg.

A politikai és a jogi értelmű illegitim jogkeletkezés között a különbség tehát abban van, hogy a politikai minőségű illegitimség esetén egy alkotmányi eszményért, annak megvalósításáért, a jogi minőségű illegitimség esetén egy, a valóságban meglévő alkotmány integritásáért szállunk síkra.

A politikai illegitimséget csak a jogrend változtatása, a jogi illegitimséget pedig a változatlan jogrend sérelmének orvoslása szünteti meg.

A jogeszmény és a jogi valóság közötti különbség jut tehát ebben is – mint [a] bevezetőben már említettük – kifejezésre.

IV.

A jogi és a politikai szempontoknak, a jogeszmény és a jogi valóság fogalmainak az összezavarása állapítható meg az alaki és az anyagi jogfolytonosság követelményeinek felállítása tekintetében is.

Az alaki jogfolytonosság ugyanis ragaszkodás a szuverént önmegkötő szervezeti és eljárási (alaki) jogszabályokhoz, ahhoz, hogy minden alkotmányi jelentőségű változtatás a mindenkor érvényes alaki rendelkezések betartásával történjék. Az alaki jogfolytonosság elve tehát nem állja útját a legérdemlegesebb alkotmányi változásoknak, az államforma változtatásának sem. Ezzel szemben az anyagi jogfolytonosság elve nem enged lényegbevágó változtatást még az alakiságokra megállapított jogszabályok betartása mellett sem.

A jogfolytonosság két értelme közül tehát az alaki csak a mindenkor megállapított jogi alakiságok mellőzésével történő, tehát a szigorúan jogi értelemben illegitim jogalkotás kiküszöbölését, az anyagi értelmű jogfolytonosság ellenben – ha csak politikai törekvés formájában is – egy konkrét alkotmány érdemben változatlan fennmaradását célozza.

Az alaki jogfolytonosság elve annyiban, illetve azért jogi elv, mert a szuverén alaki vonatkozásban jogilag megköthető, s az alaki jogfolytonossággal ezt a sajátos értelmű jogszerűséget propagáljuk a közvetlenül a hatalmi régió alatt elhelyezkedő első jogi régióban, az anyagi értelmű jogfolytonossági követelménnyel azonban már a hatalmi régióba nyúlunk, ami természeténél fogva kisiklik a sajátos értelmű jogi megköthetőség alól.

Az alaki jogfolytonosság követelménye tehát mint jogi követelmény helytálló, de ezen kívül nincs is más jogi lehetőség egy konkrét alkotmány – az alkotmány – fenntartására, az anyagi jogfolytonosság követelményének a felállításával ugyanis már túlléptük a jog területét, s a jogot, az alkotmányt teremtő és módosító társadalmi erők mérkőzésének a porondjára léptünk ki.

Mint minden alkotmány, a magyar alkotmány is társadalmi erők alkotása. Az alkotmány jellegét az uralomra jutó kisebb-nagyobb körű társadalmi rétegnek a közjóról kialakult képzetvilága határozza meg, s az így kialakított alkotmány jogi biztosítása azon alkotmányjogi rendelkezésekben történik meg, melyek jogi lehetőséget adnak az alkotmány további meghatározására.

Annak, hogy egy konkrét alkotmány az uralmon lévő társadalmi osztály ideológiája szerint alakíttassék, az egyetlen jogi biztosítéka – mint már mondottuk – a szuverén akarat kialakítására megállapított alaki rendelkezéseknek a megtartása. Ennek érdekében jogi eszközökkel több nem tehető, mert az alkotmány változatlanságának anyagi vonatkozásban való biztosítása – tekintettel a szuverenitás bölcseleti lényegszerűségére – jogi eszközökkel nem érhető el.

A magyar alkotmány is jogilag, a maga történelmileg kialakult konkrét formájában, a szuverén akarat kialakítását meghatározó rendelkezésekben van csupán biztosítva a másféle alkotmányi ideológiának megfelelő átalakítással szemben. Ez a jogi biztosítás, ami az alaki jogfolytonosság elvében jut kifejezésre, természetesen nem feltétlen garanciális biztosíték annak tárgyi megváltoztatásával szemben, de biztosíték alanyi értelemben, és pedig oly módon, hogy az esetleges tárgyi változtatás csak azoknak az akaratából történhetik meg, akik a konkrét alkotmány szerint jogi képesítéssel bírnak a szuverén államakarat kialakítására.

Ez az elrendezés egészen észszerű, hiszen minden konkrét alkotmányban az a lényeges, hogy az uralmon lévők akaratának feleljen meg, s ezen akaratnak mindenkori alkotmánymeghatározó erejét az alaki jogfolytonosság jogilag teljes értékűleg biztosítja. Az alkotmányokat nem lehet az uralmon lévők akaratától elválasztva jogilag konzerválni, amint ezt az anyagi értelmű jogfolytonosság célul kitűzni gondolja. Az anyagi jogfolytonosság nem vet számot az uralmon lévők ideológiájának változásával, mint kézenfekvő jogi lehetőséggel, annál kevésbé azzal, hogy az alkotmányjogi formák betartásával más ideológiájú társadalmi réteg is kerülhet a szuverén hatalom birtokába. Figyelmen kívül hagyjuk természetesen azt a lehetőséget, hogy egy más alkotmányi ideológiájú társadalmi réteg az alkotmányjogi formák mellőzésével is kerülhet a szuverén hatalom birtokába, mert ez már egy adott jogrendszer szempontjából a megsemmisítésével előállható hatalmi állapot, s kívül esik a jogi lehetősek körén.

Mindkét elv – mint már leszögeztük – a konkrét alkotmányt megalkotó vagy azt csupán öröklő, de azzal egyetértő társadalmi réteget igyekszik a szuverén hatalom további birtokában megtartani, de ezt az alaki jogfolytonosság – mint egyetlen jogi lehetőséggel – azzal kívánja elérni, hogy a konkrét alkotmánnyal ideológiailag azonosult államtagok részére biztosítja a szuverén államakarat kialakítását, az anyagi jogfolytonosság ellenben tárgyi formában igyekszik megrögzíteni az alkotmányt, s kívánja annak az esetleg már más ideológiát valló szuverénnel szembeni fenntartását, amely törekvés, mert a szuverénnel szemben lép fel, ezen lényegiségénél fogva már átvált a hatalmi törekvések sorába, politikummá változik.

V.

A magyar alkotmány öröklött ősi intézményei 1918 őszén összeroppantak. IV. Károly király ugyanis az 1918. év november 13-án Eckartsauban kelt nyilatkozatában az államügyek vitelében való részvételről lemondott, az országgyűlés képviselőháza ezt követőleg a november 16-án hozott határozatával önmagát feloszlatottnak nyilvánította, a főrendiház pedig ugyanezen a napon tanácskozásait berekesztette. Ezekkel a ténykedésekkel megszűntek azok a szervek (király és országgyűlés), melyek alkotmányunk szerint a szuverén akarat kialakítására voltak hivatottak, s ezzel államéletünk a szuverén akarat kialakítására jogilag kijelölt szervek nélküli állapotba került, s közösségi életösztönszerűleg működésbe kezdtek az államot alkotó őserők.

Államélet, mint jogi személyiségű élet, szervek, és mindenekelőtt a szuverén akaratot kialakító szerv nélkül nincsen. A holtpontra jutott államéletünk megújuló kialakulása csak egy eszmei és formátlan közösségi megbízatásra támaszkodó egyéni cselekvéssel indulhatott és indult is meg, de a zűrzavarban a szuverén hatalom birtokába került társadalmi réteg más társadalmi (alkotmányi) ideológiát vallott, mint akiknek a birtokában volt az államhatalom előzőleg. Ez volt az ún. népköztársaság időszaka, amelynek a kezéből az államhatalom később átsiklott a kommunisztikus társadalmi ideológiát valló ún. tanácsköztársaság kezébe, s ennek az 1919. év augusztus hó 6-án bekövetkezett bukása után került az vissza ismét az eredeti társadalmi ideológiát vallók kezébe. A helyzet lényegileg ekkor is azonos volt az 1918. évi őszi helyzettel, hiányoztak a szuverén akaratot az ősi alkotmányszerűségben vallott ideológiának megfelelőleg kialakítani hivatott szervek. Az államhatalmat kezébe ragadott Friedrich-kormány vette át szükségképpen a megszűnt szervek szerepét is, s a szükséghez képest kifejtette az államfői és a szuverén államakarat-kialakítási szervek működését. Amellett, hogy ellátta a hiányzó szervek működését is az államélet nélkülözhetetlen vonatkozásaiban, megtette a hiányzó szervek megalkotását célzó kezdeményező lépéseket.

Mindenekelőtt a nemzeti képviselet újbóli megalkotását célzó jogszabályokat alkotott, melyek alapján 1920. év február 16-án összeült a nemzetgyűlés, amely már formálisan is szuverénnek deklarálta magát, s mint szuverén a sajátjának ismerte el a Friedrich-kormánynak, mint előző szuverén szervnek az őt életre hívott ténykedését, s ezzel a maga részéről utólagosan teremtette meg működésének formai jogalapját.

A szuverenitás, mely nem jogi, hanem hatalmi helyzet, sajátosság, kétségtelenül sajátja volt a Friedrich-kormánynak is, hiszen csak ennek a birtokában rendelhette le és folytathatta le a nemzetgyűlési választásokat, és sajátja volt a nemzetgyűlésnek is, s azt úgy a Friedrich-kormány, mint a nemzetgyűlés olyan szervezettel fejtette ki, amilyen az adott körülmények között éppen alkotható volt és rendelkezésre állott. A szuverenitásnak ugyanis nem előfeltétele egy meghatározott alkotmányi szervezet. Egy meghatározott alkotmányi szervezet csak egy ilyen tartalmú alkotmányjogi ideológiát valló politikai értelmű követelményként támasztható, de a szuverenitás ettől függetlenül létesül a hatalmi tények alapján. A szuverén hatalom birtokosa az alkotmányi szervezetet mindig az ideológiájának megfelelőleg alakítja ki azokban a keretekben, amelyet rendelkezési lehetőségeinek korlátaiként érez. Az alkotmányi szervezet tekintetében úgy a Friedrich-kormánynak, mint a nemzetgyűlésnek megvolt a maga – a tényleges állapottól eltérő – ideológiája, s szuverén hatalmával ennek a lehető teljes megvalósítására igyekezett. Ez az ideológia – a köztársaság felé történő orientálódás után – az ősi magyar alkotmány volt a királyból és országgyűlésből álló szuverén szervvel, és az ehhez kapcsolódó további intézményszerűségekkel. Ennek megvalósítására a Friedrich-kormány csak a kezdeményező első lépést tette meg egy nemzeti képviseleti szerv létesítésével. A további lépések már a nemzetgyűlésre maradtak, mely visszaállította a kétkamarás országgyűlés intézményét, s az országgyűlésre vár a feladat, hogy betöltse a még mindig üresen álló királyi trónt.

Amikor arról beszélünk, hogy a szuverén szervnek „feladata” van, ezt nem szabad, illetve nem lehet jogi értelmű kötelességképpen felfogni, s ez alatt vagy a szuverén hatalom birtokában lévők szempontja szerinti hatalmi programszerűség értendő, vagy a hatalmon kívül állók törekvése a hatalom birtokosaival valamely konkrét kívánságuk elfogadtatására. A szuverén szerv feladata tehát mindig politikai értelmű, s így kell azt felfognunk a letűnt nemzetgyűléssel, s a mostani országgyűléssel kapcsolatos vonatkozásban is.

Az ősi magyar alkotmánynak a visszaállítása nem állott sem a szuverén nemzetgyűlésnek, sem pedig nem áll – a még hiányzó részében – a szuverén országgyűlésnek sem a jogi kötelességében. A nemzetgyűlés a rendelkezési lehetőségek korlátjain belül azért állította vissza az ősi alkotmányszerű intézményeket, mert azoknak a visszaállítása az ideológiájának megfelelt, s nem állította volna vissza, ha az nem felelt volna meg annak. Így vagyunk az országgyűléssel is. Az üresen álló királyi trónnak a betöltését nem jogi kötelességképpen várhatjuk, hanem az ősi alkotmány visszaállításában álló ideológia változatlanságától abban az időben is, amikor ez a lehetőség a szuverén rendelkezési lehetőségeinek korlátain belül kerül.

Az alkotmányt a szuverén szerv ideológiája alakítja, s egy konkrét alkotmány kialakítása vagy fenntartása a szuverén szerv ideológiáján múlik.

A helyzet kulcsa ebben van, s közjogi munkáink 1919 óta az ősi alkotmány visszaállításának az ideológiáját ápolják, de ebben az igyekezetükben egyesek abba a tudományos félreismerésbe esnek, hogy az ősi alkotmány visszaállítása a szuverénnek jogi kötelességében áll, s ha és amennyiben ezt nem teljesítené, jogi értelmű jogellenességet, alkotmányszerűtlenséget követne el.

A munkák nem adnak felvilágosítást arról, hogy a szuverén jogilag nem kötelezhető, s ha a politikai értelmű követelmények közül valamit nem teljesít, a helyzet nem lesz sajátos, hanem csupán sajátlan, vagyis egy konkrét alkotmánypolitikum szempontjából és ilyen értelemben jogellenes.

Az alkotmánynak történeti jellege az alkotmány egyrészt jogi valóságszerű, másrészt politikai eszményszerű lényegén nem változtat. A történeti alkotmány az írott alkotmánytól ugyanis csupán abban különbözik, hogy egyes intézmények és intézményszerűségek jogi alapja nem írott, hanem szokásjogban mutatható ki. A szokásjog azonban nem más természetű jog, mint az írott jog. A rendelkezések hatályosulásának lehetetlenné válása megszünteti úgy az írott, mint a szokásjogot is. Ilyen körülmények között is a jog, a szokásjog fennmaradásáról, érvényéről beszélni a jogelméletileg fennálló tényekkel ellentétes. A jog ilyenkor csak a jogérzetünkben, a jogpolitikai tevékenységünkben él, de nem a jogi valóságban, az effektív hatályosságban.

Nem hagyható tehát figyelmen kívül, hogy a jog mindig az életviszonyok valóságos, valóban érvényesülő, és nem azoknak csupán kívánatos rendje. Az az álláspont, amely szokásjogilag tekint fennállónak olyan jogtételt, melynek hatályosulási lehetősége egy adott időpontban nincs, természetesen teljes félreismerése a jognak, s lényegileg a jogpolitikumot teszi meg joggá. Ezen a tudományos megállapításon nem változtathat természetesen az sem, ha ez a jogpolitikum egyetemes nemzeti vágyat képez is, amelynek realizálása érdekében a nemzet a nemzeti önfenntartás végső eszközéhez, fegyveréhez nyúl, és alkotmányhősök születnek.

Ezzel a tudományos félreismeréssel szembe kell fordulnunk úgy akkor, amidőn egyetemes nemzeti vágyakról, s akkor is, amidőn töredékes nemzeti vágyaknak jogként – szokásjogként – való feltüntetéséről legyen szó.

A politikai propagandának a jogszerűség mindig erős fegyvere, s ez a fegyver egyformán szolgálhat az egyetemes nemzeti és a részszerű érdekeknek.

A történeti alkotmányok, azoknak részben szokásjogi gyökeres különösen alkalmasak arra, hogy azok interpretálói alkotmányjogi kívánalmakat jogként tüntessenek fel.

Amikor a tudomány nevében ezzel szembefordulunk, nem a politikai célkitűzések tekintetében foglalunk állást, de a jog lényege szempontjából, mert a jog létezéséhez nem elegendő a megfelelő élő jogérzet, hanem szükséges az is, hogy ezt a jogérzetet közhatalommal érvényesíteni is tudjuk.

A küzdelem a jogért még nem teszi az érvényesíteni kívánt szabályt joggá, de a küzdelem a hatályosuló jog megszüntetéséért sem fosztja meg azt jogi jellegétől.

A tudomány hivatott őrködni afelett, hogy érzések, érzelmek ne homályosíthassák el a rideg valóságot. A tudomány érzékelten az igazságaival szemben jelentkező érzelmi világgal. A

jognak – magyar alkotmányunk szerint – megvan a maga forrása a nemzeti akaratban, de ez csupán forrása annak, s hogy az joggá váljék, vagy az szükséges, hogy ez az akarat az életviszonyok alakításában írásbeli lerögzítés nélkül közvetlenül valóban hatályosuljon, amikor szokásjoggal állunk szemben – vagy pedig az illetékes szerveknek írásban történő lerögzítése mellett hatályosuljon valóban.

Ha a nemzeti közakarat ezt a valóságos hatályosulást így vagy úgy nem éri el, vagy elveszti, nem beszélhetünk kikényszeríthető követelményszerűségről, ami a jogi normának a lényege. A jogszabály ugyan nem feltétlenül hatályosul, a jogi norma megsérthető, de megsértése esetén jelentkeznie kell a megfelelő szankciónak, és ha nincs hatalmunkban a sértővel szemben szankciót alkalmazni, a norma jogi jellege ingott meg, illetve veszett el.

Valamely alkotmány értéke nem azon múlik, hogy többet magyarázunk belé, mint amennyi a valóságos tartalma, hanem azon, hogy mennyiben tudunk a rendelkezéseknek érvényt szerezni. Ami érvényesül, az az élő alkotmány, s amit nem tudunk érvényesíteni, az jogpolitikum akkor is, ha azt egyesek jognak vitatják.

VI.

Alkotmányjogi helyzetünk „ideiglenessége” különben csak egy vonatkozásban jogi értelmű, és ebben a vonatkozásban még ma is fennálló, és pedig az államfői hatalom kormányzó általi gyakorlása tekintetében.

Ezt az ideiglenességet az 1920: I. tc. 12.§-a rögzíti le, amidőn kimondja, hogy „A nemzetgyűlés addig, amíg az államfői hatalom gyakorlásának mikéntjét véglegesen rendezi és ennek alapján az államfő tisztét tényleg átveszi, az államfői teendők ideiglenes ellátására (…) kormányzót választ.”

Egyéb vonatkozásban nem voltunk jogilag ideiglenes helyzetben, s természetesen ma sem vagyunk. A nemzetgyűlés intézményét csak politikailag tekintettük abban az időben is ideiglenesnek, és minősíthetjük ma történelmileg annak.

VII.

Az 1920: I. tc. megalkotása idejében maga a nemzetgyűlés sem volt az alkotmányjogi program tekintetében kialakult állásponton, s e tekintetben szuverén szabadságát kívánta alaki jogilag is biztosítani akkor, amikor az államfő személyének és az államformának a kérdésében hozandó elhatározása tekintetében korlátozta a kormányzó törvényvisszaküldési jogát.

Az államforma kérdésében csak az 1921: XLVII. tc-kel jutott a szuverén nemzetgyűlés elhatározásra, amidőn az ősi királyság államformájának a fenntartása mellett foglalt állást. Ez tehát egy olyan törvény volt, mivel szemben a kormányzó az 1920: I. tc. 13.§-ára tekintettel – nem élhetett volna a visszaküldési jogával.

VIII.

Az ősi királyság államformájának a fenntartása természetesen nem kapcsolatos a királyi trón betöltésére vonatkozó rendelkezések érvényességének a kérdésével.

Ebben a kérdésben a szuverén nemzetgyűlés ugyancsak az 1921. évi XLVII. tc-ben foglalt állást, amidőn kimondta, hogy „Az 1723. évi I. és II. törvénycikkben foglalt pragmatica sanctio és minden egyéb jogszabály, amely az Ausztriai Ház trónörökösödési jogát megállapította vagy szabályozta, hatályát vesztette, s ezzel a királyválasztás előjoga a nemzetre visszaszállt.”

A Habsburg-Lotharingiai-háznak a magyar trónra való jogigénye, Ausztriának köztársasággá történt államformai átalakulása után, mely körülmény bekövetkezte véleményünk szerint máris megszüntette a pragmatica santio ténybeli előfeltételszerű jogi alapját, azzal az érveléssel támogattatott, hogy a pragmatica sanctio önállóan, az osztrák örökös tartományok sorsától függetlenül rendezte el a magyar trón betöltésének ügyét, s hogy az összefüggésre utaló feloszthatatlan és elválaszthatatlan együtt birtokolás nem feltételszerűleg, hanem meghagyásszerűleg értendő, s így a pragmatica sanctio a történtek dacára érvényben van.

Nem lehet célunk, hogy ennek a fiskális fogásszerű érvelésnek tarthatatlanságát itt részletesen kimutassuk, de mindenesetre egy kínálkozó alkalom annak igazolására, hogy az alkotmánypolitikum mindig a jog, jogszerűség, az alkotmányszerűség köntösét igyekszik magára venni, akkor is, amikor az csak jogászi erőszakos magyarázattal tehető meg.

Ha azonban a pragmatica sanctio érvénye az 1921: XLVII. törvénycikkig ilyen erőszakolt formában jogilag vitatható volt, a nevezett törvénnyel, mely expressis verbis kimondta annak hatályon kívül helyezését, immár lehetetlenné vált. A Habsburg-Lotharingiai-ház érdekébeni [sic!] alkotmánypolitikum azonban ebben az új helyzetben is megtalálta törekvéseinek alkotmányszerűségi köntösét abban, hogy vitatta ennek a törvénynek az érvényességét. Ezzel az állásponttal szemben áll azonban a törvények magyar alkotmányunk szerinti alaki fogalma, mert kétségtelen, hogy az érvényes alakiságoknak ez a törvény épp úgy megfelelt, mint a többiek.

Azt a kétségtelen tényt, hogy a törvény meghozatalánál szuverén szervünk külpolitikai befolyásolás alatt is állott, alkotmányjogunk szerint nem lehet a törvény érvényét érintő körülményként érvényesíteni. Hasonló befolyásolások ugyanis bizonyára voltak az 1687: I. és III. s az 1723: I., II. és III. tc-ek meghozatalánál is.

A törvény tehát alkotmányjogunk szerint kétségtelenül érvényes, s ha igen, úgy érvénytelen a pragmatica sanctio. Azt pedig, hogy a Habsburg-Lotharingiai-ház kerül-e még magyar trónra, az dönti el, hogy az ország alkotmányjogi viszonyai ennek a törekvésnek kedvezően alakulnak-e vagy sem, mert az alkotmányjogi helyzet mindig csak visszfénye az egymással küzdő társadalmi erők ideiglenesen eldöntött harcának.

Az alkotmányi viszonyoknak ebből a szempontból tekintett kedvező alakulása esetén a jogalap abban is meg lenne teremthető, a szuverén megállapítása szerint a pragmatica sanctio érvényét sem az eckartsaui nyilatkozat, sem a későbbi események nem érintették. Megállapíthatólag ez a szuverén megállapítás adná a célját esetleg elérő alkotmánypolitikum legmegfelelőbb jogi ornamentikáját.

Ha azonban megmaradunk az alkotmányjogi jelen helyzet tárgyilagos meghatározásánál, úgy meg kell állapítanunk, hogy a jogilag fennálló királysági (monarchikus) államformában a szabad királyválasztás állapotában vagyunk, s a királyválasztás esedékes aktusának a megejtésére az országgyűlés lesz hivatott. Alakiságok e tekintetben megállapítva nincsenek, s azt az országgyűlés vagy előzetesen külön törvényben állapíthatja meg, vagy az együttes üléseken ma is eszközölt választások alakiságait fogja spontán elhatározásával megfelelőleg alkalmazni.

Egy vonatkozás azonban még az aktus esedékessége előtt szuverén elrendezést kívánna, s ez a királyi jogkör terjedelme. A magyar királyi jogkör ugyanis túlteng a nemzet rovására. Ez a túltengés abban leli magyarázatát, hogy a magyar király évszázadokon át nem csupán magyar király volt, hanem egyben idegen szuverén is, s ebben az egyesültségben a nemzet állandó törekvése szerint csak korlátozott és csak a sajátos nemzeti célkitűzések szerint gyakorlandó királyi hatalomnak deferálnia kellett az abszolút jellegű idegen szuveréni minőségnek.

Elrendezést kívánna a hadüzenet, a békekötés, a nemzetközi szerződések kötésének a joga, s a hadúri jog. Ezekben a vonatkozásokban az alkotmányjogi helyzet részben bizonytalan, részben pedig a legéletbevágóbb kérdésekben háttérbe szorítja az alkotmány igazi alanyát, a nemzetet, s lehetővé teszi, hogy ezekben a kérdésekben róla és nélküle egyedül a királyi szerve intézkedhessék.

IX.

A főkegyúri jogot a kormányzó az 1920: I. tc. 13.§-a értelmében nem gyakorolhatja. Ezt a kategorikus rövid megállapítást kommentálja az 1937: XIX. tc. 6.§-a azzal, hogy ez a körülmény a magyar király – szabatosabb szövegezéssel: a Sz[en]t Koronának a király által gyakorolt – főkegyúri jogát nem érinti. Mai érvénnyel azonban a főkegyúri jog, mert nem gyakorolható effektíve, nem is áll fenn, s a jogpolitikum birodalmába váltott át.

Ez a jogállapot azonban nincsen sem a kánonjoggal, sem a magyar alkotmányjoggal logikus összhangban. A kánonjog ugyanis a kegyúri jogosítványok gyakorlását nem köti a jogalany katolikus vallású személyéhez, hiszen jogi személyek is gyakorolhatják azt, de ellentmondó a magyar alkotmány alaptételével, a Szent Korona tanával is, amely szerint minden jog forrása a Szent Korona, amely közjogi alanyunk, tekintet nélkül arra, hogy az államfő király-e vagy azt helyettesítő szerv, s hogy a király vagy az őt helyettesítő szerv milyen vallású, a jognak továbbra is birtokában maradtm s annak gyakorlásáról – ha nem másként, úgy a szuverén szerve útján – feltétlenül gondoskodhatnék.

A mai jogi helyzet azt mutatja, hogy a magyar állam szuverén szerve ezen a római katolikus egyházzal kapcsolatos államjog tekintetében a változott államjogi helyzetben az ősi alkotmánnyal összhangzatos álláspontot sem kialakítani, sem érvényre juttatni nem volt képes. A szuverén államakarat ebben a vonatkozásban az egyetemes nemzeti érdekeket elnyomó külső és részleges belső erők érdekei szerint alakult ki,. s csorbította a Szent Korona közjogi ősi birtokállományát, s mert ez szuverén rendelkezés eredményeképpen következett be, megállapíthatólag a szuverén volt az, aki – Kmety Károly szavaival élve (A Magyar közjog tankönyve. 1907, 245.) – alkotmányunk szellemét, múltját tagadta meg ezzel.

A jog nem gyakorlása folytán a magyar állam elesett attól a jogi lehetőségtől, hogy jogintézményszerű megalapozottsággal befolyhasson azoknak a katolikus főpapoknak a kreálásába, akiknek éppen ilyen értelmű kreálhatása mellett biztosított részükre helyet a törvényhozó testületben. A főkegyúri jog és a római katolikus főpapoknak a törvényhozásban egyházi tisztük alapján való részvétele ugyanis kapcsolatos jogintézmények, egymást feltételezik, s ma pedig ilyen feltételező kapcsolat nélkül foglalnak abban helyet.

A római katolikus egyház főpapjainak a törvényhozásban való tagsága, az egyházfő külön szuverenitására való tekintettel, a többi felekezet vezető személyiségeinek tagságától eltérő megítélést igényel. A szentszék és a magyar állam – egymáshoz való bensőséges viszonyuk ellenére –, mint szuverének állanak egymással szemben, s a főkegyúri jog egy jogintézményszerű fedezete volt a szuverén magyar államnak a szuverén szentszékkel szemben. A főkegyúri jog nem gyakorlása folytán a szuverén magyar állam ezen történelmileg kialakult jogintézményszerű fedezet nélkül áll most a szuverén szentszékkel szemben.

A törvényhozásban helyet foglaló többi felekezet képviselőinek a kreálásába vagy megerősítéssel folyik be az állam vagy közvetve azáltal, hogy az egyház statútumai kerülnek megerősítés alá.

X.

Míg azonban az 1920: I. tc. a főkegyúri jogról mint a kormányzó által nem gyakorolható jogról rendelkezik, a ius placeti-ről [a tetszvényjogról] ilyen értelemben nem emlékezik meg, s így azt a kormányzó által is gyakorolható jognak kell annál is inkább tekintenünk, mert a ius placeti nem szerzett joga az államnak, mint a főkegyúri jog, hanem a szuverén lényegéből folyó természetes jogosítványa. Ebben a vonatkozásban tulajdonképpen nem is a magyar államnak a szentszék esetleges azon jogáról kell logikusan beszélni, hanem a szentszék esetleges azon jogáról lehetne, hogy az a magyar állam területén a szuverén magyar állam tudta és engedélye nélkül közvetlenül rendelkezhetik. A jog mégis a magyar állam jogaként alakult ki, s azt, miután e tekintetben a kormányzói jogkör kifejezetten nem korlátoztatott, a kormányzó által is gyakorolható jognak kell tekintetnünk.

Megállapíthatólag különben ez a vonatkozás is olyan, mely az ingadozó joggyakorlatra való tekintettel kétségtelen értelmű írott jogi elrendezést igényelne.

Hogy azonban a ius placeti-ben a magyar államnak egy valóban élő jogáról, vagy csupán jogeszményéről van szó, ez azon múlik, hogy adott esetben akar-e és tud-e az ezen jogszabály szerinti követelményszerűségnek a római katolikus egyház illetékes funkcionáriusaival szemben érvényt szerezni.

Azután a sors után, amely az állam főkegyúri jogát érte, nem lehet reális megalapozottsága annak, hogy a ius placeti hatályosságáról beszélhessünk, s azt is időlegesen elvezett államjogként könyvelhetjük el, s csak mint jogeszményünket tekinthetjük, s küzdhetünk annak hatályosulása érdekében.

XI.

A lex posterior derogat priori [a későbbi törvény lerontja a korábbit] esetét kell azonban megállapítanunk az 1937: XIX. tc-nek az országtanács személyi összeállítására vonatkozó azon rendelkezésében, hogy abban a hercegprímás is helyet foglal. Ezen testületi szervbe az egyházi személyeknek a bevonása – amennyiben ez politikailag indokoltnak mutatkozott – csak az 1848: XX. tc. 2.§-a azon rendelkezésének figyelembevételével lett volna alkotmányszerűleg eszközölhető, hogy „Ezen hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetre nézve különbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapíttatik meg”.

Ez a rendelkezés – miután a megnevezett új alkotmányjogi testületi szervben csak a római katolikus egyháznak biztosít helyet – nem felel meg a bevett vallásfelekezetek közötti tökéletes egyenlőség és viszonosság követelményének. A rendelkezés a római katolikus egyház államegyházszerű jogi helyzetének, ezen helyzet joglogikus folyományának felel meg, de nem a fentebb idézett újabb keletű alkotmányi alaptételnek.

XII.

A mai alkotmányjogi helyzetről nyerendő kép teljessége okából meg kell emlékeznünk a felsőház tagjainak tagsági jogát megállapító (1926: XXII. tc. 2.§) rendelkezésről, mely szerint „A felsőház tagjait a tagság joga 1. méltóság vagy hivatal alapján, továbbá 2. választás vagy kinevezés alapján illeti meg.”

A kimerítő felsorolás születési és vagyonon alapuló örökletes jogcímet tehát, melyet a törvényjavaslat indokolása szerint a törvényhozó megszüntetni kíván, nem említ, de a Habsburg-Lotharingiai-ház meghatározott férfi tagjainak felsőházi tagságában (12.§) azt mégis létesíti. A Habsburg-Lotharingiai- ház közelebbről meghatározott férfitagjai felsőházi tagságának „létesítéséről”, és nem annak „fenntartásáról” van itt érdemben szó, mert az 1885: VII. tc.1 szerinti tagságuk óta közben a család (ház) alkotmányjogi helyzete megváltozott, s felsőházi tagságuk ezúttal a család volt alkotmányjogi helyzetének méltánylásaképpen állapíttatott meg. A rendelkezést az alkotmánypolitikum vonatozásaiban nem vizsgáljuk.

A törvény tehát a születési a vagyonon alapuló örökletes jogcímet, a törvény 2.§-ának megtévesztő hiányos felsorolása ellenére mégis fenntartja, s eredményeképpen a felsőház arisztokratikus jellegét csak lényegesen enyhítette, de azt teljesen nem szüntette meg. Felsőházunk demokratikus jellege tehát csak fenntartással állapítható meg.

Megemlítjük még ehelyütt a „Habsburg-Lotharingiai-házban” használt terminológiát, mely nem juttatja kifejezésre a nevezett családnak a magyar államhoz fűződő abbeli kapcsolatát, hogy itt de iure a volt királyi házról, annak tagjairól van szó. Az 1921: XLVII. törvénycikk óta ugyanis magyar alkotmányjogunk szerint vagy egyszerűen a volt királyi házról, vagy a Habsburg-Lotharingiai volt királyi házról kell szabatos terminológiával beszélnünk.

XIII.

Ha a kormányzói jogkörnek az 1920: I. tc-ben megállapított terjedelmét annak legutóbb az 1937: XIX. tc-ben megállapított terjedelmével egybevetjük, úgy azt állapíthatjuk meg, hogy a jogkör lényegesen ki lett terjesztve. A leglényegesebb kiterjesztő módosítása volt a jogkörnek az, mely a kormányzó felelőtlenségét állapította meg a megelőző jogállapot szerinti felelősségével szemben. Ez a rendelkezés azonban csupán levonta a logikus következményét az 1920: I. tc. 14.§-a azon megállapításának, hogy a kormányzó személye sérthetetlen. A sérthetetlenség és a felelősség ugyanis egymást kizáró személyi minőségek.

Ami a királyi törvényszentesítési jog és a kormányzó vétójoga közötti különbséget illeti, ez joghatás tekintetében érdemleges különbséget jelent. A szentesítési jog ugyanis lehetetlenné teszi, hogy a király hozzájárulása nélkül szuverén államakarat létrejöhessen, míg az 1937: XIX. tc. szerinti vétójog mellett szuverén államakarat a kormányzó hozzájárulása nélkül is létrejöhet.

A király és a kormányzó között az alkotmány betartására vonatkozó lekötelezés szempontjából csak annyiban van különbség, hogy a kormányzó – miután államjogi állása szerint a szuverén államakarat kialakításának a nemzeti képviselettel nem egyenrangú részese – államszervi minden ténykedése tekintetében –, ha nem is személyes közvetlenséggel, de a miniszterek által viselt jogi felelősség révén közvetetten a jogrend alatt áll, amivel szemben a király a szuverén államakarat kialakításában a jogrend felett is áll.

Az alkotmány megtartására vonatkozó jogi lekötelezés természetesen csak a jogrend alatt álló ténykedésre vonatkozhatik, és nem a jogot hatalmi alapon teremtő működésre, amely – mint leszögeztük – jogi értelmű megkötést állambölcseleti természeténél fogva nem tűr.

A király és a kormányzó – a királyi jogkör javára kimutatható sajátos szuverén és jogilag megköthetetlen működés leszámításával – az alkotmány megtartására vonatkozó lekötelezéssel jogi értelmű kötelezettséget vállalnak, vagyis kötelezik magukat mindenkori jogi alakszerűségek betartására. Kötelezik tehát magukat arra, hogy azoknak megváltoztatását sem államcsínyszerűleg, sem forradalomszerűleg nem engedik meg.

Az alkotmányhűség azonban sem az államszerveket, sem az államtagokat nem akadályozza, mert nem akadályozhatja meg abban, hogy az alkotmányt az alakiságok betartásával érdemben is megváltoztathassák. Az alkotmányhűség tehát mindig csak az alaki, és nem az anyagi értelmű jogfolytonosság tekintetében tartalmaz megkötést.

Ha ugyanis a megkötést anyagi értelemben is fennállónak vennénk, megszűnnék az alkotmány békés fejlesztésének, illetve átalakításának a jogi lehetősége, s az csak erőszakos módon lenne eszközölhető.

Amidőn a kormányzói jogkörnek a királyi jogkörrel szemben korlátozottsága okául a történeti alkotmányunkat hozzuk fel, azt, hogy a szuverenitás csak a koronás király államfővel osztható meg, hogy tehát a kormányzó törvényszentesítési joggal való felruházásnak alkotmányjogi akadályai vannak, lényegileg az alkotmánypolitikum jelenik meg a jogszerűség fedezetében, mert hiszen kétségtelen, hogy a szuverén az alkotmányi életviszonyokat az alkotmányjogi rendre való tekintet nélkül rendezheti.

A szuverén ténykedéseinek a jogrendből származtatott érvekkel történő alátámasztása, különösen abban a formában, hogy bizonyos jogtételek a szuverén elhatározásának áthághatatlan jogi korlátját képezi, csupán ornamentikus indokolásai a szuverén hatalmi elhatározásának.

A szuverén minden elhatározása mögött társadalmi erők állanak, s ha ezeknek az elrendezés úgy felel meg, hogy összhangzatos legyen az eddigi jogrenddel, úgy a ténykedést a jogszerűség, az alkotmányszerűség fogja indokolni, ellenesetben az attól való eltérés észokokkal fog megindokoltatni.

XIV.

Így vagyunk a nemességadományozás jogával is. A kormányzó az 1920: I. tc. 13.§-a szerint nemességet nem adományozhat. A rendelkezés indoka az, hogy ősi alkotmányunk szerint nemességet a király csak megkoronázása után adományozhat. Ha az ilyen értelemben kialakult szokásjog rációját kutatjuk, úgy fedezhetjük fel, hogy a nemzet a nemesség adományozásának a koronázási feltételhez való kötésével mielőbbi birtokába kívánt jutni a koronázással kapcsolatos alkotmánybiztosítékoknak, a koronázási eskünek és a hitlevélnek. A királyi ténykedéseknek a koronázáshoz kötéséből tehát logikus jogászi érv nem vonható arra, hogy az alkotmányra már esküt tett kormányzótól ez a funkció megvonassék, s ismét csak az ily értelmű alkotmánypolitikum jogászi fedezésére szolgál az ősi alkotmányszerűségre való hivatkozás.

Esetleges visszaállításának azonban politikailag ellene szól a főkegyúri jog jelenlegi nem gyakorolhatásához fűződő érdek. Ezt az álláspontot erőtlenítené meg, ha megadnánk a nemesség adományozásának jogát, amivel ismét dokumentáltatnék, hogy a kormányzói jogkörnek a nemzeti egyetemes érdekek szerinti kialakításának az akadálya nem belső alkotmányjogi, hanem bel- és külpolitikai természetű. A szuverént – mint megállapítottuk – sohasem vezetik jogi szempontok, hanem az azok rációját képező politikai szempontok, s jogi érvekkel csak akkor él, ha azok rációja a politikai ideológiájába vág.

XV.

Az alkotmányi főszerveink kreálásának egészen különös módját állapítja meg a kormányzóhelyettesről szóló 1942: II. tc. egyrészt abban, hogy az nem töltendő be feltétlenül, hanem csak akkor, ha betöltésének szükségességét a kormányzó megállapítja, másrészt abban, hogy annak ki általi betöltését is a kormányzó általi jelölés esetén a választásnak az így jelöltek körére való korlátozással, az országgyűlés jelölése vagy közfelkiáltással történő választása esetén pedig a minden esetben gyakorolható megerősítéssel teljesen a kormányzóra bízza.

Az országgyűlésnek tehát nincs kezdeményezési joga a kormányzóhelyettesi tisztség betöltése tekintetében, s ha a kormányzó azt nem kezdeményezi, úgy a kormányzó akadályoztatása eseteiben (7.§) – mely esetekre való tekintettel mutatkozott pedig szükségesnek a kormányzóhelyettesi tisztség szervezése – a törvény rendelkezései szerint nincs jogi lehetőség kormányzóhelyettes beállítására, s adandó ilyen esetben ezt lehetővé tevő megfelelő új törvényalkotásra lesz szükség.

A tisztség személyi betöltése tekintetében pedig az országgyűlésnek csak abszolút vétószerű joga van abban, hogy a kormányzói jelöltek közül egyiket sem választja meg, de viszont [sic!]  abszolút vétószerű joga van a kormányzónak is a szuverén ténykedéssel szemben abban, hogy nem erősíti meg az országgyűlésnek a kormányzói jelölés híján a saját jelölése alapján vagy közfelkiáltással eszközölt választását.

Ez a jogi lehetőség arra az államelméleti visszásságra vezet, hogy a mai elrendezés szerint a szuverenitásban nem is részes államszerv megerőtlenítheti a szuverén szerv intézkedését, s így a szuverén szerv kerül a nem szuverén szervvel szemben alárendelt helyzetbe.

Az elrendezés ezen visszásság mellett még arra a fonákságra is vezet, hogy a törvény a kormányzóhelyettesi tisztség betöltése szükségességének eldöntését ugyan a kormányzóra bízza, de a betöltését már nem biztosítja, mert megvan a jogi lehetősége annak, hogy az országgyűlés nem választja meg a kormányzó jelöltjét, vagy a kormányzó nem erősíti meg az országgyűlés által a saját jelölése, illetve közfelkiáltása alapján választott kormányzóhelyettest, s így a célzott közérdekű eredmény – a kormányzóhelyettesi tisztség betöltése – nem történik meg akkor, amidőn annak betöltése államérdekben szükségesnek ítéltetett.

Ez az elrendezés hibás, mert ha politikai meggondolásból célszerűnek látszott, hogy a szuverén teljesen kiadja kezéből annak megítélését, hogy mikor áll elő a kormányzóhelyettesítésének szükségessége, s annak eldöntését más szervnek – az államfőnek – engedje át, úgy ennek megállapításához képest az államfőt helyettesítő szervnek a megtételét jogilag feltétlenül biztosítani kellett volna.

A kormányzóhelyettesi tisztség azonban nemcsak annyiban van elvonva a szuverén rendelkezése alól, hogy a tisztség betöltését joghatályosan nem kezdeményezheti, hanem annyiban is, hogy a megválasztott kormányzóhelyettes működésének igénybevételét, s az igénybevétel megszüntetését sem kezdeményezheti.

A törvény ezt is teljesen a kormányzó megítélésére bízza. A minisztérium ugyanis, amelynek az országgyűlés ide vonatkozólag utasítást adhatna, joghatályosan csak a kormányzó akadályoztatása esetén folyhatik be ebbe. Az utóbbi eset pedig részben akkor áll elő, ha a kormányzói tiszt megüresedik, részben pedig ha a kormányzó az ilyen irányú kezdeményező intézkedés megtételében vis maior-szerűleg akadályozva van.

A miniszteri indoklás ugyan azt állapítja meg, hogy az országgyűlésnek ide vonatkozó kezdeményezési joga érintetlenül megvan, szerintünk azonban ez a megállapítás nem helytálló. Az ide vonatkozó rendelkezés ugyanis kizárja, hogy az országgyűlés a fentebb említett két eseten kívül ebben a vonatkozásban a minisztérium közvetítésével a kormányzóhelyettes működésének igénybevételét, vagy annak megszüntetését joghatályosan kezdeményezhesse.

A kormányzóhelyettes személye az ide vonatkozó rendelkezések értelmében a sérthetetlenséget és ennek logikai függelékét képező felelőtlenséget csak precariusan élvezi, mert a kormányzóhelyettesi működése alatt az országgyűlés, egyébként pedig a kormányzó felhatalmazásával ellene büntető vagy más eljárás indítható.

A kormányzóhelyettesről alkotott törvényünkben sok a logikai ellentmondás, s azoknak kiküszöbölése csak az intézmény új elvi alapokon történő felépítése mellett eszközölhető.

XVI.

Ebből a szempontból kifogástalan a kormányzóválasztásról rendelkező 1937: XIX. tc.

Ezzel kapcsolatban csupán egy értelemzavaró szövegezésre, s egy célszerűtlen rendelkezésre kívánunk rámutatni.

A törvény 4.§-a ugyanis arra az esetre, ha a kormányzói tiszt olyan időben üresedik meg, midőn az országgyűlés akár a ciklus letelte, akár feloszlatás következtében nincsen együtt, s az új országgyűlési képviselőválasztások befejezése a kormányzói tiszt megüresedésétől számitott nyolcadik napra sem történhetik meg, a kormányzóválasztás megejtésére a régi országgyűlést rendeli, s erre – és csakis erre – az esetre rendelkezik úgy, hogy a törvény értelmében az országgyűlés két házának elnökeire – az országtanáccsal kapcsolatosan – háruló feladatokat a régi országgyűlés elnökei látják el. Ebből a rendelkezésből a contrario az következik, hogy abban az esetben, ha az új országgyűlési képviselőválasztások befejezése a kormányzói tiszt megüresedésétől számított legalább nyolcadik napra megtörténhetik, a két ház elnökére az országtanáccsal kapcsolatosan háruló feladatokat nem a régi országgyűlés elnökei látják el. De – kérd[ez]hetjük – kik láthatnák azt el úgy az egyik, mint a másik esetben, ha nem a régi országgyűlés elnökei? Hiszen az új országgyűlés megalakulva a két esetben, amelyről itt szó van, abban az időpontban, amikor az országtanács megalakítandó, s illetve összehívásáról a házak elnökeinek intézkedniük kell, még nincsen, s így csak a régi országgyűlés elnökei állanak rendelkezésre, akiknek működése különben is az új országgyűlés megalakulásáig tart.

Csak félreértésre szolgál tehát okul a törvénynek ilyetén szövegezésű rendelkezése, mely azt csak az egyik eshetőségre alkalmazandó különös rendelkezésnek tünteti fel, holott az mindkét esetre vonatkozik – de felesleges is, mert hiszen magától értetődő.

Viszont célszerűtlennek tartjuk a határozatképtelenség okából már másnapra elhalasztani kényszerült kormányzóválasztó országgyűlésnél – ha enyhébb feltételekkel is – ismét határozatképesség megállapítását, és pedig abból a meggondolásból, hogy amint az első napi országgyűlés határozatképtelenségének okából egy második napi országgyűlésre kerülhet sor, megtörténhetik, hogy a második napi országgyűlés sem lesz határozatképes, és ez okból nem ejthető meg az ország érdekében sürgősen megejtendő kormányzóválasztás.

Magunk részéről a második napi kormányzóválasztó országgyűlésnél már nem állapítanánk meg határozatképességet. Annak jogi lehetőségét, hogy az aktust a nemzeti képviseletnek csak minősített többsége hozhassa meg, egy alkalomra mindenesetre biztosítani kell, de ha ezzel a lehetőséggel a képviselet tagjai kellő időben nem éltek, az aktus megejtését nem helyes újbóli határozatképesség megállapításával még tovább halasztani.

Ugyanez a meggondolás volna érvényesítendő a kormányzóhelyettes választásánál is.

XVII.

A jelen dolgozatunkban elmondottak összefoglalása eredményeképpen lerögzíthetjük, hogy a szuverén hatalom birtoklása nem jogi, hanem hatalmi kérdés ‒ merő ténybeliség. Szuverénnek viszont az minősül, aki a hatalom tényleges birtokában van, s társadalomrendező szabályainak a rendelkezésre álló hatalommal érvényt tud szerezni. Az a társadalomrendező szabály, amit a szuverén a lehetőség keretében megállapít, tartalmára való tekintet nélkül jog, s a sajátos értelmű jogszerűségnek kizárólag ez a mértéke. Az ezzel nem egyező államszervezési és egyéb vonatkozású társadalmi ideológia szerinti értékelés eredményeképpen nyert jog-, illetve alkotmányszerűtlenség, vagy ennek ellentéte nem jogi, hanem politikai értékelés szerinti minősítés.

A politikai minősítést korántsem szándékunk leértékelni, de a tudomány hivatott őrködni a fogalmak tisztasága felett, s amidőn arra vállalkoztunk, hogy a mai alkotmányjogi helyzetünkről tiszta képet adjunk, mely képnek a két jellegzetes színe az alkotmányszerűség és alkotmányellenesség, elengedhetetlen, hogy ezeknek fogalmi lényegét teljesen tisztázzuk.

Jelen alkotmányjogi dolgozatunkban a kitűzött fő célunk az volt, hogy nyomatékosan reá mutassunk az alkotmányjog és az alkotmánypolitikum érintkezési, illetve elhatárolási pontjára. Tisztázni kívántuk azt a kérdést, hogy az alkotmányi jogi szférát hol váltja fel a politikai, a hatalmi szféra, s reá kívántunk mutatni arra, hogy „az alkotmánynak” a fenntartása csak annyiban jogi lehetőség, amennyiben a szuverén akarat kialakítását alakilag meghatározó jogi rendelkezések mögött ott áll az azok szerinti ideológiát valló hatalom, de ez is csak alanyi értelmű biztosítás és nem tárgyi értelmű.

A jog csak azt biztosíthatja, hogy „kik” nyerjenek befolyást az alkotmány meghatározására, de nem biztosítja azt, hogy „milyen” legyen az alkotmány, mert ez végeredményben szuverén elhatározáson múlik, s a szuverén elhatározás jogi megkötése bölcseletileg lehetetlen.

„Az alkotmánynak” a fenntartása tehát csak kisebb részben múlik jogi, nagyobb részben pedig hatalmi eszközökön, s így az nem annyira jogi, mint inkább politikai probléma.

A szuverénnel szemben, aki maga a jognak ősforrása, a jogszerűségi érvek csak annyiban esnek latba, amennyiben azokat erkölcsi és hatalmi meggondoláson alapuló belátásból hajlandó magáévá tenni. Hasonló sorsuk van az észokokon alapuló érveknek is. A szuverénnél tehát az akaratkialakító motívumok forrása sohasem közvetlenül maga a valamilyen értelmű jogi elrendezés, a jogszabály, hanem az azok ősforrását képező erkölcsi, politikai indítékok, amelyek mindig számot vetnek a hatalmi lehetőségekkel.

Amidőn tehát szóvá tesszük például a főkegyúri jog mai állapotát, és kimutatjuk annak az ősi alkotmány szellemiségével való ellentétességét, ebből a szempontból való alkotmányellenességét, jól tudjuk, hogy ez a vita csak külső formák szerint jogvita, s annak eldöntése a szuverén szervben megnyilatkozó társadalmi erőkön dől el, s így lényegileg alkotmánypolitikumról van szó.

Mihelyt ugyanis a kérdés eldöntése a szuverénen múlik, megszűnik annak érdemi jogi jellege, s szükségképpen politikaivá válik.

A jogi érvek ugyanis csak a bíró előtt esnek elhatározólag latba. Minden más fórum a felismert érdekei szerint határoz és cselekszik. Ez elsősorban a szuverénre áll, mert ha valahol domináns szerepet játszanak az érdekek, úgy elsősorban a szuverén elhatározásában.

Az ősi magyar alkotmány visszaállítása is – miután az a szuverénen múlik – alkotmánypolitikai program. Ennek eddigi részbeni, s jövőbeni további és teljes megvalósulása ennek az alkotmánypolitikumnak a győzelmét, elmaradása viszont annak a sikertelenségét jelenti. És ha a mai ideiglenes alkotmányjogi helyzetről, mely mögött a szuverén áll, bárki azt állapítja meg, hogy az alkotmányellenes, ez par excellence alkotmánypolitikai, és nem jogi minősítés.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés