Mintegy nyolc és fél évtizeddel később egy amerikai szerző, Joel Kotkin egyenesen azt állította, hogy amennyiben a jelenleg érvényesülő tendenciák továbbra is érvényesülnek, úgy egyenesen a „neofeudalizmus” időszakába navigáljuk magunkat, ahol az egyéni szabadság és a társadalmi prosperitás elegyét sikeresen megvalósító társadalmat egy olyan egyenlőtlen, hierarchikus és a társadalmi mobilitás lehetőségét kizáró struktúra alakul ki, amelyben a vagyon a technológiai vállalatok élén álló oligarchák kezében koncentrálódik, s amelyben a magántulajdonnal, egyben önálló autonómiával bíró középosztály – amely hosszú időszakon keresztül a polgári társadalom fő bázisát, egyben derékhadát képezte – egy vagyontalan, kiszolgáltatott és az „új arisztokrácia” nómenklatúrája által pórázon tartott „új jobbágysággá” deklasszálódik. [2] A Dessewffy által posztulált új arisztokráciával szemben a Kotkin által anticipált új plutokrata réteg tehát egyértelműen negatív jelenségként értelmezendő. E kötet mondanivalójának összegzése előtt fordítsuk tekintetünket a középosztály államelméleti témakörének vizsgálata felé!

A középosztály patronálása komoly hagyományokkal rendelkezik az államelméleti kánonban. Ismert, hogy Arisztotelész a Politika című munkájában a politeia államformája mellett horgonyozta le magát, azt állítva, hogy „a mérséklet és a középút a legjobb”, ekként „vagyoni állapotban is valamennyi közt legtöbbet ér a közepes. Az ilyen ember hallgat legkönnyebben a józan észre, ellenben a szépségben, erőben, származásban és vagyonban kiemelkedő. (…) A városállamnak (…) lehetőleg egyenlő és egymáshoz hasonló polgárokból kell állnia, ez pedig leginkább a középosztályú emberek közt lehetséges. Úgyhogy szükségszerűen annak a városállamnak összetétele a legjobb, amely azokból az elemekből áll, melyekből szerintünk a városállam természetszerűleg kialakul. S rendesen ezeknek a polgároknak a legbiztosabb a helyzete a városállamban; mert sem ők nem áhítoznak a máséra, mint a szegények, sem az övékére mások, mint ahogyan a gazdagokéra a szegények szemet vetnek; s így, mivel sem őellenük nem ármánykodnak, sem ők maguk nem fondorkodnak, háborgatás nélkül élik le az életüket. (…) Világos tehát, hogy az a politikai közösség a legjobb, amelyik a középosztályra támaszkodik, és azokat a városállamokat kormányozzák helyesen, amelyekben népes a középosztály, és lehetőleg mindkét, de legalábbis az egyik félnél jelentékenyebb…” [3] 

Dacára e nemes hagyománynak, a középosztály csak a modern értelemben vett demokrácia gondolata által inspirált újkori szellemmel tudott komolyabb szimbiózisba kerülni, uralmának pártolása pedig a polgári társadalom körülményei között sem mondható egyöntetűnek a szakirodalomban. Kuncz Ignác példának okáért úgy látta, hogy a középosztály alanyilag a „gazdászati értéket”, tárgyilag pedig a „nemzetgazdászat törvényeit” fejlesztette ki, meghonosítva egyúttal az „aranyimádást”. Tevékenysége Kuncz szerint más fronton is Janus-arcúként értékelhető: ti. sikerült ugyan kivívnia a „társadalmi körök önkormányzatát”, ugyanakkor nem maradt ideje az „állami önkormányzatra”; s felszabadította az államot a felekezetiségtől, de „elmulasztá azt philosophiai [filozófiai] értelemben [az] isteni világrendre alapítani, s atheismusba [ateizmusba] esett.” [4] A polgárság mint olyan ráadásul az „összezárás” terén is komoly deficittel küszködött, nem függetlenül attól, hogy „sohasem tudott oly messzire eljutni, hogy abban az időben szerveződjék, amelyben a legnagyobb tekintélynek örvendett”, aminek egyenesági következménye lett az „anarchikus szétforgácsolódás”; „szabály szokott lenni a széttagolódás és az egymás iránti meg nem értés a polgári és kispolgári körökben, amelynek ellenállnak az összefogásnak” – summázta véleményét Duprat 1925-ben. [5] Magyar viszonylatban pedig – amint az Ady Endrétől tudjuk – sósabbnak szoktak bizonyulni a könnyek, a fájdalmak viszont nem minden esetben mások; így Szabó Dezső 1939-ben magabiztosan konstatálhatta, hogy a magyar középosztály nem más, mint „különböző fajú, különböző hitű, különböző történelmi érdekű embercsoportok hazug magyarságú, anarchikus tömege”. [6] 

A középosztálynak természetszerűleg komoly „mecénásai” is akadtak magyar földön. Már Gisswein Sándor is missziójának tekintette, hogy megteremtsen és fenntartson „az állam számára egy jólétben levő, egészséges és intellektuálisan képzett középosztályt”, mégpedig „nem az alsó nép rovására, hanem azon belül kell lennünk, hogy a legalsóbb rétegek a proletárizmusból minél inkább a középosztályba emeltessenek.” [7] Kornis Gyula sokkalta „arisztokratikusabb” véleménye szerint pedig a középosztály a „nemzeti szervezet legszívósabb elemeként” képes híven reprezentálni a magyar nemzet történetét és „halhatatlanságának tudatát”, nem függetlenül attól, hogy „benne feszül és lüktet a nemzet szellemi és erkölcsi ereje és föltörő aspirációja”. A középosztály lelki értelemben ráadásul – cáfol rá Szabó és mások verdiktjeire – egynemű entitásnak is számít, amelynek biztosítéka „a történeti hivatásérzés, a nemzeti missziótudat, mely sok nemzedék közös munkája alapján mint erkölcsi-szellemi hagyománytőke sűrűsödik össze.” [8] 

Láthatjuk tehát, hogy a középosztály mikénti megítélését illetően komoly polémia alakult ki már a múltban is. Nos, Joel Kotkin e nyugvópontra manapság sem jutó vitában a középosztály képzeletbeli véd- és dacszövetségének sorait gyarapítja. Kotkin a neofeudalizmusról szóló munkájában levezeti azt a közismert tételt, miszerint a középosztály tudott  igazán profitálni abból, hogy „liberális kapitalizmus” szárba szökkentésében érdekelt – s olykor az arisztokrata elit részéről is patronált – vállalkozók meggyengítették, majd fel is bomlasztották a feudális rendszert. [9] Kotkin nem rejti ugyan véka alá, hogy e szisztéma számos-számtalan társadalmi, politikai és környezeti problémát szabadított rá az emberiségre, mégis úgy látja, élen járt abban is, hogy milliókat szabadítson fel a szolgaságból, és védelmet nyújtson a kegyetlenség, valamint az instabilitás korábban virulens jelenségeivel szemben. [10] (Más kérdés, hogy Kotkin meglehetősen artikulálatlanul tekint a történelmi kapitalizmusra, s olykor még haloványan sem húz határt annak egyes korszakai közé, s így külön nem is nevesíti a szervezett kapitalizmus keynesiánus jóléti államát. [11])

Kotkin lajstromozza, hogy az 1970-es dekádtól – ami hogy, hogy nem, egybeesett a jóléti állam leépítését célzó dezetatizációs projekt kezdetével – mindinkább sikerült letérni a nagyobb jólét és a társadalmi igazságosság felé vezető útról, s egy olyan vágányra terelték a fejlődést, amelyben a munkásság és a középosztály társadalmi felemelkedése egyre intenzívebben kezdett akadozni – ezzel párhuzamosan pedig a felsőbb osztályok jövedelme egyre nagyobb ugrásnak indult. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdasági globalizáció egyes egyedül a felsőbb osztályok érdekeit szolgálta, akik a „kiváltságosok enklávéjában” élhetik gondtalan mindennapjaikat, mindenki más viszont annak vesztesévé vált. [12] Egy olyan – neofeudálisnak titulált – struktúra kontúrjai kezdtek mind élesebben körvonalazódni, amelynek esszenciáját az értelmiségi elit és az oligarchia közötti hatalmi kapcsolat szolgáltatja. Ennek hátterét pedig egy szűk kör, nevezetesen az az Amerikai Egyesült Államok-béli technokrata vállalati elit biztosítja, amely „egyre szorosabb ellenőrzés alatt tartja az információáramlást és a kultúrát. Új hűbéruraink nem viselnek páncélinget vagy cilindert, hanem farmerban és kapucnis felsőben irányítják a jövőnket.” [13]

A politika jövője – sugallja Kotkin – azon fog múlni, hogy e „domináns rendek” szövetsége milyen mértékben lesz képes biztosítani a harmadik rendként aposztrofált középosztály alávetettségét. E függő viszony egyik biztosítéka a társadalomra erőltetett normarendszer, amellyel azok apologétái szavatolni tudják a merev osztályszerkezetet. Kotkin utal a René Guénon, Julius Evola vagy éppen Hamvas Béla által precízen elemzett, ugyanakkor mélyen elítélt szcientifizmus normalegitimáló szerepére. E korifeusok – folytatja Kotkin – sutba vágják a hagyományos polgári értékeket – az önrendelkezést, a családot, a közösséget és a nemzetet –, s újakat emelnek annak helyébe: a globalizmust, a környezeti fenntarthatóságot, az újradefiniált nemi szerepeket és a szakértői tekintély progresszív eszméit. [14] (Egy ponton korrigálni vagyok kénytelen Kotkin eszmefuttatását: ti. a környezeti fenntarthatóság propagálása nemcsak a magát progresszív köntösbe bújtató elit sajátossága, hiszen a természeti értékek megőrzését és a küszöbön álló klímaválság elleni küzdelmet – nagyon is helyesen – számos, magát konzervatívként definiáló aktor is a magáénak vallja.)

Mi a teendő? – tehetjük fel újra a történelem viharjai közepette kissé elcsépeltté vált kérdést. Kotkin szerint a harmadik rendnek – azaz az ő interpretációja szerint a kisvárosi lakosok „erőteljes osztályának” köreiből rekrutálódó polgárságnak – öntudatra kell ébrednie és ellenállást kell tanúsítania a neofedualizmus projektjével szemben. Kotkin egyetértőleg idézi R. H. Tawney brit történész gondolatát, aki szerint „Boldog az a nemzet, amelynek tagjai nem felejtették el, hogyan kell lázadni”, majd hozzáteszi: „Az, hogy képesek leszünk-e összeszedni az elszántságunk és elkötelezett polgárokként megállni a helyünk, meghatározza majd, hogy gyerekeinkre milyen világ száll majd örökül.” [15] 

1935-ben a Magyar Cobden Szövetség folyóirata ankétot szervezett A középosztály és a vajúdó világ címmel, melyhez a magát középosztály-béliként aposztrofáló Kosztolányi Dezső is hozzászólt. Úgy gondolom, hogy Kosztolányi ott kifejtett gondolatainak „záró akkordjával” mi és – és ma is – egyetérthetünk: „Hogy meddig él ez az osztály, hogy pusztulásra van-e szánva, nem tudom. De hirdetem a divatos és könnyelmű sírbeszédekkel szemben, hogy ha megsemmisülne, olyasmi veszne el, annyi függetlenség, szeretetreméltóság, emberi nemesség, melyet érdemes megsiratni, s olyan szépség, melyért érdemes volt élni. Kár volna érte.” [16]

[1] Dessewffy Tivadar: A magyar arisztokrácia kettős válsága (1934). In Pesti Napló, 85. évf., 90. szám (1934. április 22.), 7.

[2] Kotkin, Joel (2020): A neofedualizmus eljövetele. Figyelmeztetés a globális középosztály számára. Ford.: Forgács Ildikó. MCC Press Kft., Budapest, 2024. 342 oldal.

[3] Arisztotelész: Politika. Ford.: Szabó Miklós. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984, 193-194.

[4] Kuncz Ignác: A nemzetállam tankönyve. Harmadik, bővített kiadás. Stein János Magyar Királyi Egyetemi Könyvkereskedése, Kolozsvár, 1902, 158.

[5] A Soziale Typen oder soziale Klassen? sorait idézi: Dékány István: A középosztály szociológiájáról. In Társadalomtudomány, 24. évf., 1-3. szám (1944), 124.

[6] Szabó Dezső: A középosztály fogalmáról. In Szabó Dezső: Az egész látóhatár. I. kötet. Magyar Élet Kiadó, 1939, 237.

[7] Gisswein 1907. július 5. napján elhangzott szavait idézi: Nagy Miklós: Gisswein Sándor mint politikus. In Gisswein-emlékkönyv. Országos Gisswein Emlékmű-Bizottság – Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Rt., Budapest, 1925, 223-224.

[8] Kornis Gyula: Az államférfi. A politikai lélek vizsgálata. II. kötet. Franklin Társulat, Budapest, 1933, 303.

[9] Kotkin: i. m. (2024), 37.

[10] Kotkin: i. m. (2024), 19-20.

[11] Erre nézve lásd pl. Szigeti Péter: Az állam mozgáspályájának átfogó íve és csomópontjai a jelenkorban. In Egresi et al.: Államelmélet. Széchenyi István Egyetem Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Kar, Jogelméleti Tanszék, Győr, 2016, 260-264.

[12] Kotkin: i. m. (2024), 20-22.

[13] Kotkin: i. m. (2024), 23.

[14] Kotkin: i. m. (2024), 24.

[15] Kotkin: i. m. (2024), 231.

[16] Kosztolányi Dezső: A középosztályról. (Letöltés: 2025. 04.18.)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés