Bámulatos szemléltető erővel állítja elénk Hajnik Imre a föld- és hatalomszerzésre szervezkedő germán Fiihrer, s a köréje csoportosuló, kalandjában, harci vállalatában mellé álló, érette germán hűséggel küzdő kíséret (Gefelge, Gesind, Vasalli) viszonyát, s az ebből magánjogi alapokon lassanként kiépülő állami szervezetet.

A germán Führer egyéni vállalkozásával, s az ő egyéni vállalatában részes, neki szolgáló és iránta hűséggel lekötelezett harcosaival szemben odaállítja a magyar honfoglalás képét, amikor a régi hazájától megfosztott nép szervezkedik közös munkára, új haza szerzésére, s erre a célra megszervezi magát, választ alkalmas vezetőt, aki a nemzeti erőt a közös célra legmegfelelőbben tudja munkába állítani. A germán és szláv világ közé földrajzilag beékelve egy évezreden át azért maradhattunk magyarok, mert csontig-velőig átitatott bennünket a magyar és a germán államalkotó ideológia közötti különbségnek tudata, vagy ösztönszerű alapszemlélete. A hatalomszerzésre magának harcosokat biztosító germán Führer és a vérszerződésben a köz szolgálatára lekötött honfoglaló Árpád vezér olyan beszédesen fémjeleztek két külön eszmevilágot, hogy ezt a magyarság előtt elhomályosítani nem lehetett.

A Hajnik Imre által oly nyomatékosan hangsúlyozott, s jelentőségében és kihatásaiban megvilágított magyar nemzeti közszellem volt az, amelyik a Szent Korona-tan alkotmányjogi gondolatvilágának kialakításával felépítette a magyar szabadságnak, a magyar önállóságnak és függetlenségnek azt a várát, amely évszázadokon át dacolt a totális államnak egész Nyugat-Európáhan, de főképp a germán államokban akkor dívott formája: a fejedelmi abszolutizmus ellen.

Nagyot fordult a világ azóta, amikor Hajnik Imre az ő nagyszerű tanulmányát ezzel a mondattal vezette be: „A világtörténelem az emberiség folytonos haladásának története a szabadság és egyenlőség, mint végrendeltetése elérésének eszközei felé”. Nagyot fordult a világ azóta, amikor minden magyar ember - a tanultak tudatosan, a tanulatlanok ösztönösen - abban láttuk függetlenségünknek biztosítékát, önálló nemzetként való fennmaradásunk jogcímét, hogy mi, magyarok, az egyetemes emberi eszmét sajátos elgondolásban, más népek államfelfogásától különböző, de az egész emberiség szempontjából értékes nemzeti formában valósítjuk meg.

Azóta az új utakat kereső történetírás nem egy képviselője nagy buzgósággal igyekszik a nemzetnek ezt az évezredes közmeggyőződését megingatni. Állítják, hogy a magyar alkotmányfejlődésnek jellegzetes közjogi iránya soviniszta illúzió, jelszavas romantika, amely nem ismeri, vagy félremagyarázza a jogtörténeti tényeket. A valóság - szerintük - az, hogy a germán jogviszonyok hatása alatt végbemenő közép-európai jogfejlődés nagyban-egészben azonos módon befolyásolta a magyar, a cseh és a lengyel állami szervezet kialakulását, s azok a jogintézményeink, amelyekre, mint a magyar géniusz termékeire olyan büszkék vagyunk (vármegye, nádori méltóság, királyi tanács, rendi gyűlések, adományrendszer, stb.), kisebb- nagyobb eltéréssel a környező államok jogrendjében is feltalálhatok. Az új utak munkásai ígérték, hogy ezeket az egyelőre még csak odavetett állításokat a részletkutatások során felderítendő nyomokon és adatok alapján bizonyítani is fogják. Közel egy évtized óta hiába várjuk ugyan ezeket a bizonyítékokat, de a fanyar cinizmus szellemessége iránt betegesen fogékony mai akadémikus ifjúságunk lelkében ezek a tanítások mégis hihetetlen rombolást vittek végbe. Megingatták a hitet nemzeti géniuszunkban, s annak értékességében, megfúrták azt az alapot, amely nélkül nincs nemzeti önállóság, nincs állami függetlenség. s jogunk sincs arra, hogy ilyesmit követeljünk, ilyesmiről ábrándozzunk.

Nagy nemzeti szerencsétlenségünk, hogy amikor az évezredes magyar jogfejlődés értékeit és dicsőségét sikerült ilyképpen elhomályosítani, vagy diszkreditálni, ifjúságunk üressé tett lelkére akkor hullanak rá a mai európai alkotmányjogi égszakadás- földindulásnak lávatömegei.

Ami ma Németországban végbemegy, az lehet jó Németországnak: ezt megítélni nem mi vagyunk hivatottak. Nem vitatható, hogy ami ott most végbemegy, az a germán néplélektől egyáltalában nem idegen. Aki elolvassa Hajnik fent idézett munkáját, az láthatja, hogy ma ugyanaz a germán lélek alakítja Németország sorsát, amelyik a népvándorlás germán Führer jelnek és Gefolge-juknak törekvéseit sugallta. A mai német jogfejlődés valóban ősi nyomokra megy vissza. A német népek lelkében nem vert még gyökeret, s nem hagyott erős nyomot az az alig egyszázados látszatalkotmányosság, ami az előbbi patrimoniális totalitás, s a mai totális rendszer között csak felszínes és múló átmenet volt.

De a magyar lélektől annyira idegen totális állásrendszernek nálunk megkísérelt majmolása önálló államként való fennmaradásunk alapjait ingatja meg. Mi szükség van önálló magyar államra, ha nincs külön magyar államszervező géniusz? Ha gleichschaltolva van az állam ­ felfogás?

Ne mosolyogjunk a „Hungária Egyesült Földek és Gyepűk” zöldségein. Ne mosolyogjunk azon, amin kétségbe kell esni. Nem az a kétségbeejtő, hogy nagyképű akarnokok és tudálékos félművelt emberek ilyen zöldségeket kitermelnek, de az a kétségbeejtő, hogy ilyen eszméknek és ilyen kaliberű Führereknek Gefol-géja akad. Az a kétségbeejtő, mikor bírói tárgyaláson kiderül, hogy magas fizetési osztályban nyugdíjazott, tehát az értelmiséghez számító akarnok 4000 pengőt fizetett azért az államtitkárságért, amit az egyik Führer az ő megalakítandó kabinetjében kilátásba helyezett.

Azon kell kétségbeesni, hogy Gefolgéja akad annak a zagyvaságnak és halandzsának, amely vérszerződésről és aranybulláról fecseg, mikor a Führer kalandjához társakat toboroz. Azon kell kétségbeesni, hogy ma már a komolyság igényével fellépő nagyképű fejtegetéseket olvasunk és hallunk a csizmadia és a kéjgáz problémájáról, s egyre többen akadnak, akik még ennél is furcsább szóösszetételek kifaragásán izzadnak és hevülnek, mert minél értelmetlenebb a szóözön, annál jobban izgatja a gondolkodáshoz nem szokott, de az érvényesülésért mindenre kapható elemek fantáziáját. Azon kell kétségbeesnünk, hogy nincsen már olyan szellemi zöldség és maszlag, aminek ne akadna fogyasztója és élvezője.

Hajnik Imre így jellemzi a germán hűbéri uralom alapítását: „Valamely vitézségéről ismeretes egyéniség, ha vitézségében bízva, magának birtokot akar foglalni és azon uralmat alapítani, felszólítást intéz törzsrokonaihoz, részvételre a kísérletben (...) és hírneve számosakat hoz zászlója alá, kik készek őt kalandjában követni (...) esküvel kötelezik magukat, hogy (...) ügye érdekében küzdeni fognak; ő pedig viszont szerződésileg ígéri nékik, hogy (...) a foglalmányban (ma államtitkárságban, vagy más hasonló jóban) őket érdem szerint részesítendi.“ Így a germánoknál!

Ezzel szembeállítva, a magyar honfoglalást így jellemzi: „őseink is vezetnek zsákmánylási harcokat, mint egyáltalában a nemzetek mindannyian államéletük kezdetén, de oly kalandozást hadjáratoknak, melyek külön főnökök alatt, külön uralmaknak alapítására lettek volna irányozva, sehol nyoma. (...) Kifolyása volt ez az együvévalóság érzetének, bizonyos nemzeti közszellemnek, amelyet őseink első fellépésüktől kezdve tanúsítanak, amely nem engedett a szabad magyarnak felfogásában helyet a germán jellemben és nézetekben gyökeredző azon ragaszkodásnak egyes személy irányában és ennek érdekében teendő önfeláldozó szolgálatkészségnek, hanem mindkettőt a magyar csak az összes nemzetre irányozva érezte s gyakorolta."

A történetírás új útjainak egyes túlbuzgó munkásai gleichschaltolták a magyar múltat. A gyakorlatba átviszik ezt a germán államfelfogást átültetni akaró Führerek és Gesinde-jük. Ez a jelen. Ugyan milyen lesz a jövő?

Berzsenyi ma bizonnyára több joggal forgathatná meg az ostort, mint az ő korában:

„Más néppel ontott bajnoki vért hazánk szerzője, Árpád!”

*

In 8 Órai Újság, 24. évf., 134. szám (1938. június 22.), 3.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés