A civilizáció alkonya - e kijelentés pesszimizmusa csak viszonylagos pesszimizmus. Az alkony az éjszaka hírnöke ugyan, de maga az éjszaka a nap közeli eljöttét jelenti. Így van ez az emberi történelemben is: gyakran előfordul, hogy az estébe hajló alkonyt már a reggeli szürkület első fényei színezik. Úgy gondolom, hogy azok a megpróbáltatások, melyek ma a civilizációra zúdulnak, elválaszthatatlanok egy új humanizmustól, mely ma már elkezdődött, és egyúttal kezdetét jelenti a civilizáció megújhodásának is. 

Az első fejezetben a nyugati civilizáció alkonyának belső okaira fogok rávilágítani, vagy ha jobban tetszik, a modern humanizmus válságára. A másodikban a szemünk előtt tomboló nagy keresztény-ellenes erőkre és szellemi jelentőségükre. S végül, beszélni fogok arról, amit ma a világ a keresztény lelkiismerettől és azoknak az erőfeszítésétől vár, akiket a karácsonyi angyalok jóakaratú embereknek neveztek.

I.

A humanizmus szónak több értelme van, és ezek az emberről alkotott fogalomtól függenek. Helyes, ha rögtön kezdetben én is meghatározom, [hogy] mit értek a humanizmus fogalmán. Hogy a későbbi megvitatás lehetőségét nyitva hagyjam, azt mondom: a humanizmus lényege az, hogy igazabban emberivé akarja tenni az embert, és úgy akarja megmutatni eredendő nagyságát, hogy megadja neki mindazt, amivel a természet és a történelem gazdagabbá teheti; a humanizmus megkívánja, hogy az ember kifejlessze önmaga szunnyadó képességeit, teremtő erőit és észbeli tehetségét, s a fizikai világ erőit szabadsága szolgálatába állítsa.

Ha a történelmi események tényleges egymásutánjának távlatából nézzük a dolgokat, azt látjuk, hogy így szemlélve a dolgokat - vagyis nem a tiszta bölcseleti vizsgálódás, hanem az emberi élet és [az] emberi tevékenység szempontjából -, számos elméletileg helyesnek látszó meggondolás elesik, mert hamar életképtelennek bizonyul, nem ilyen vagy olyan egyén, hanem az emberi közösség számára.

Most látni fogjuk, mi volt a klasszikus humanizmus eredendő bűne, azé a humanizmusé, mely a Reneszánsz óta három évszázada évszázadra nyomta rá bélyegét. Ez a bűn, véleményem szerint, nem annyira a klasszikus humanizmus állításaiban található, mint inkább abban, ami tagadás, elutasítás, megkülönböztetés benne. Azt lehetne mondani, [hogy] ebben a korban az emberről és a kultúráról antropocentrikus felfogás uralkodott. Tudom, ez a szó nem nagyon szerencsés, én is csak jobb híján használom. Azt is mondhatnánk, ennek a kornak az volt a tévedése, hogy elfogadta egy önmagába zárt, önmagában is megálló emberi természet fogalmát.

A valódi természet és ész nyílt; de abban a korban nyílt természet és nyílt ész helyett egy önmagában elszigetelt, zárt természetet és észt akartak a létbe állítani.

Emberi és észszerű fejlődés helyett, mely hozzákapcsolódik az Evangéliumhoz, a tiszta észtől remélték ezt a fejlődést, az Evangélium helyett.

Ez nagyon komoly csonkításokat jelent az emberi élet, a történelem folyamatában. 

Az imát, csodát, észfeletti igazságokat, a bűn- és kegyelemtudatot, az evangéliumi boldogságokat, az aszkézis és a szemlélődés szükségességét, a kereszt eszközeit vagy zárójelbe teszik, vagy végül is megtagadják. Az emberi élet uralkodó rendszerében az ész különválik az észfelettitől.

Különválik az ész attól is, ami irracionális az emberben, vagy egyszerűen letagadja az irracionálist, annak az álokoskodásnak az alapján, hogy ami „irracionális”, vagyis csak az ésszel fel nem fogható, egyúttal „irracionális” abban az értelemben is, hogy antiracionális, vagyis összeférhetetlen az ésszel. Egyrészt félreismerik az akarat világának sajátos életét; és azt is félreismerik, ami nem-racionális a megismerés világában létezik. Másrészt az infra-racionális, az ösztönök, a sötét erők, a tudattalan egész világát szintén zárójelbe teszik, és szemérmesen fátyolt vetnek rá, mindazokkal a nyugtalanító, sőt démoni erőkkel együtt, melyek azt kísérik, de azzal sem törődnek, ami termékeny a tudattalan világában fakad. 

Így alakult ki lassan a polgári képmutatás embere, akiben a tizenkilencedik század oly sokáig hitt, és akiről majd Marx, Nietzsche, Freud hivalkodó diadallal rántják le az álarcot. Igen, leálcázták, de az álarccal együtt lenyúzták az ember bőrét is, és felismerhetetlenné torzították arcát. 

Amellett a klasszikus humanizmus Descartes óta óriási ígéretekkel hitegeti az emberi nemet. A felvilágosodás eredménye boldog nyugalom és pihenés lesz, valóságos földi paradicsom.

Nos, a történelem megmutatta, hogy mindez így nem megy. Az ember először elvesztette Istent, mert elég akart lenni önmagának, majd lelke is elkallódik, hasztalanul keresi magát, mindent össze-vissza dobál a világban, hogy megtalálja énjét, de csak álcákra bukkan, s mögöttük a halálra.

Ekkor egy irracionalista szökőár különös látványának lehetünk tanúi. Az élet és az értelem között tragikus ellentét támad. 

Ez az ellentét Lutherral kezdődött, Rousseau-val folytatódott. De a szimbiózis-jelenségek csak később mutatkoztak. 

Ma ez az ellentét - az élet és az értelem szembenállása - gyakran szolgai alakokban jelentkezik, például a rasszizmus alakjában, vagy egy túlságosan leegyszerűsített formában, mely azoktól ered, akik halált kiáltanak az értelemre. Erre azonnal visszatérek. 

Ez az ellentét ma nemes és nagyon nemes formákban is jelentkezik. Nietzschére, Kierkegaard-ra, Karl Barth-ra, Chestovra gondolok itt. Ezeket a gondolkodókat a leglelkibb és legszabadabb dolgok iránti vonzalom készteti arra, hogy az embert védjék az ésszel szemben; s bár téves úton járnak, mindenesetre igazságtalanság lenne összetéveszteni őket az ész szolgai ellenségeivel, akik az ő ellenségeik is. De bármilyen értelmesen is küzdjenek az értelem értéke ellen, és bármilyen nagylelkűséggel is igyekezzenek megmenteni az emberi értékeket, magatartásuk végső eredményét ellen-humanizmusnak lehet nevezni. És a társadalmi létben s fejlődésben a nemes ellen-humanizmus formáinak az a szomorú sorsuk, hogy az emberek végül is szolgai formákat csempésznek a helyükbe - Nietzsche után Alfred Rosenberg következik.

Most világosan látható lesz, hogy az észimádat veszélybe sodorta az észt, az antropocentrikus, elhibázott humanizmus [pedig] a humanizmust. Szörnyű hangok kelnek életre az emberben, s ezt kiáltják: „Elég a hazug optimizmusból és megtévesztő erkölcsi prédikációkból, elég az idealizmusból, mely megöl bennünket, tagadja a rosszat és a bajt, és kiveszi kezünkből a fegyvereket, amikkel küzdhetnénk ellenük.” Térjünk vissza az örvény, a lehetetlen, a kétségbeesés etikájának nagy szellemi termékenységéhez. Szegény Nietzsche! Az igazán szörnyű hang, a végzetes hang nem Nietzsche hangja, hanem azé a középszerű és hitvány tömegé, melynek hitványsága és középszerűsége, és ocsmány arculata úgy tűnik fel, mint mindmegannyi apokaliptikus jel. Ez a hang az ész gyűlöletének evangéliumát bömböli a világ négy tája felé, a háború vagy a fajiság és a vér kultuszának alakjában.

Ha a szeretet és a szentség nem szellemíti át az emberi létet, és nem emeli fel Isten fiaivá a rabszolgákat, a Törvény áldozatainak se szeri se száma. Nietzsche nem tudta elviselni a kereszténység nyomorékjainak látványát; még Goethénél is erősebben lázadozott a kereszt ellen; dionysosi emberfeletti emberről álmodozott, de ez csak elképzelés volt. Ma minden reggel Dionysosról ad hírt a rádió és az újság, megtudjuk, hogyan táncol át koncentrációs táborokon, Kína és Spanyolország bombáktól szétszaggatott városain, a fegyverkezési őrületbe esett Európán. Nietzsche nem látta, hogy az emberek csak két út között választhatnak: a Kálvária és a vágóhíd útja között. Az irracionalista szökőár voltaképpen az ész-humanimzus tragikus sorsfordulata; visszahat az önmagába zárt ész humanizmusára, de úgy, hogy megnyitja az embert a földalatti hatalmak előtt, még jobban elzárja a felsőrendű áramlatoktól és a szabadító szellemtől, befalazza a teremtményt az állati vitalitás feneketlen mélységébe. 

Egy másik látványnak is szemlélői vagyunk: teljesen ellenkező irányban, az antropocentrikus humanizmus folytatódik, súlyosbodik, nekivadul abban a vonalban, melyet kezdettől fogva követett, a racionalista reménykedések vonalában. Csakhogy ezekből a reménykedésekből most nem csupán filozófiai, hanem átélt vallás lett. Vagyis le akarják vonni az összes következményeit annak az elvnek, hogy az ember önmaga szerzi meg üdvösségét, és önnön eszközeivel.

Ennek a felfogásnak legtisztább példája a marxizmus. Marx megfordította a hegelianizmust, de azért racionalista maradt. A marxista materializmusban nem az irracionalista ösztönök fejezik le az észt, sem a faji misztika, hanem maga az ész fejezi le önmagát. 

Azt hiszik, hogy az ember önmaga és saját maga által üdvözül, tölti be hivatását. Ennek következtében ez a hivatás tisztán és kizárólagosan földi, ez [az] üdvösség természetesen Isten nélkül történik, mert hiszen az ember csak akkor van igazán egyedül, csak akkor cselekszik igazán maga, ha Isten nem létezik; sőt az üdvözülés Isten ellen történik, vagyis mindaz ellen, ami az emberben és az emberi környezetben Isten képmása. Ez az üdvözülés megköveteli, hogy az emberiség olyan testületet alkosson, amelynek végső célja nem Isten látása, hanem a történelem teljhatalmú irányítása. Ez a magatartás még humanistának vallja magát, de voltaképpen gyökeresen ateista, s így saját maga semmisíti meg az elméletben vallott humanizmust. Az a mód, ahogyan a materialista forradalmi dialektika - amint az húsz év óta a gyakorlatban megmutatkozik az általa meghódított országban - felfalja vezetőit, és lecsökkenti bennük az erkölcsi érzéket, hogy minden eszközzel a célt szolgálják, ahogyan ezer és ezer gyanús egyént koncentrációs táborba zár vagy eltesz láb alól - mindennél többet bizonyít.  

Végül van egy magatartás, [amely] egyformán távol áll az antropocentrikus humanizmustól és a humanista-ellenes irracionalizmustól: a keresztény humanista magatartás. Szerinte a klasszikus humanizmusnak nem az a baja, hogy humanizmus volt, hanem, hogy antropocentrikus volt; nem abban hibázott, hogy sokat várt az észtől, hanem [abban], hogy elszigetelte, s szinte kiszárította az észt; nem akkor vétkezett, amikor a szabadságot kereste, hanem [akkor], amikor az egyén-isten Országának csalóka mítosza felé fordult, ahelyett, hogy az Isten képmására teremtett ember Országának eszménye felé irányította volna tekintetét. 

Egyszóval, a modern világ jó dolgokat keresett rossz úton; ezzel megingatta a bizalmat az autentikus emberi értékkel szemben, melyeket most meg kell menteni, oly módon, hogy teljesen újjáöntjük a humanizmust.

Egy új humanizmusnak kell újból elvégeznie - megtisztított légkörben - a klasszikus kor egész munkáját; át kell dolgoznia az antropológiát, vissza kell adnia a teremtmény becsületét és méltóságát, de nem úgy, hogy elszigeteli és önmagába zárja az embert, hanem úgy, hogy megnyitja az isteni világ és az ész-feletti felé; az emberi személy méltóságának mélyebb és valóságosabb értelmét kell felfedezni, aminek az lenne a következménye, hogy az ember megtalálná önmagát a megtalált Istenben, és a szociális munkát a testvéri barátság hősi eszménye felé irányítaná.

Ezt a humanizmust, mely természetes és természetfeletti integritásában tekinti az embert, és amely nem állít semmiféle a priori korlátot az isteni elem behatolásának az emberbe, a Megtestesülés humanizmusának nevezhetjük.

Ennek a teljes humanizmusnak távlataiban az embernek nem kell választania az örök élet felé irányuló (s már a földön jelenlévő és elkezdődött) függőleges haladás és a vízszintes haladás között, melyben fokozatosan megmutatkoznak a történelemben élő ember erői és lényege. Ennek a két előrehaladásnak ugyanabban az időben kell megtörténnie. És a második, a történeti fejlődés vízszintes haladása - csak akkor történik rendben, csak akkor nem végződik az emberi megsemmisülésével, ha vitálisan hozzákapcsolódik az elsőhöz, az örök élet felé irányuló függőleges haladáshoz, mert ez a második, a vízszintes haladás - ugyanakkor, amikor saját és sajátlagosan földi célok hajtják, és arra törekszik, hogy megjavítsa itt a földön az ember sorsát - a történelemben is előkészíti Isten országát, mely minden egyes ember és az egész emberiség számára valami történelem-túli.

II.

Így látom én általános vonásaiban a modern humanizmus dialektikáját. Amíg az új humanizmus, melyet az imént vázoltam, nem kerül be a történelembe, [addig] az elhibázott humanizmus dialektikájának csak szembenállás[sal] és veszélyekkel teli zűrzavara lehet. Ez magyarázza meg a nyugati civilizáció alkonyát. Ha a bennünket fenyegető éjszaka közvetlen okait nézzük, azt mondhatjuk, hogy ez az éjszaka bizonyos történelmi jelenség felbukkanásának a következménye, melyet politikai megjelenésében [a] totalitarizmus névvel jelölnek: [egyfelől] kommunista totalitarizmus (vagyis a társadalmi közösség totalitarizmusa), [másfelől fasiszta és nemzetiszocialista totalitarizmus (vagyis a politikai állam és a faji közösség totalitarizmusa)].

[Egy bekezdésnyi szöveg hiányzik.]

Az ateizmus és a kommunizmus viszonyát is megvizsgálom röviden. A kommunizmus eredete Marxnál bölcseleti jellegű; Hegel és Feuerbach tanai indították el: Marx elképzelésében az a gondolat, hogy a magántulajdon embertelenné tett az emberi munkát, kezdetben csak a feuerbachi gondolat után következett, mely szerint Isten eszméje megfosztotta emberi jellegétől az emberi tudatot.

Ha mélyebbre hatolunk, észrevesszük, hogy Marx megfogalmazásában a történelmi materializmus elmélete ateista magatartást feltételez; mert minden transzcendentális okság (s általában a keresztény világmindenség) helyébe a történelem dialektikus fejlődését iktatja; következésképpen a történelmi materializmus azt jelenti, hogy a természet világa és az emberi világ: levés, mely önmaga által helyezkedik el a létben - ez a gondolat pedig kizárja minden isteni lét fogalmát. 

A kommunizmus szerves kapcsolatban áll ezzel az ateizmussal. Mert, amikor az individualizmus ellen küzd és közösség után szomjúhozik, nem akar valami magasabb rendű elvet állítani az antropocentrikus humanizmus helyébe; éppen ellenkezőleg, még fokozza ezt, és a közösség utáni szomját a gazdasági tevékenységben próbálja csillapítani, a maximális termelőképességben, mely - ha az emberi tevékenység sajátos területének, hazájának tekintik - nem több egy levágott fejű, egy Isten nélküli ész világánál. A társadalmi valóság metafizikájában az ipari közösség istene csak a demiurgoszi, gyártó emberi ész lehet, a munka titanizmusa. A kommunizmus így átváltoztatja a keresztény közösséget egy más, teljesen földi közösséggé, melynek a magántulajdon eltörlése vagy elgyengítése révén kellene megvalósulnia.

III. 

Mindez igazán kétségbeejtő helyzetbe sodorja a nyugati civilizációt? A hivatásos optimisták bátorítgatásától épp úgy kell óvakodni, mint a fatalisták sötétlátásától. Úgy érzem, az igazságnál maradok, ha azt mondom, hogy itt minden az ember szabadságának és szellemi energiáinak nehéz és fáradságos erőfeszítéseitől függ. A helyzet valóban kétségbeejtő lenne (legalábbis a közeljövőre vonatkozólag), ha azok az emberek és nemzetek, akik tudják, [hogy] mi a szabadság ára, nem lennének elhatározva valami hősi megmozdulásra.

Tanulmányom első részében új humanizmusról, integrális humanizmusról beszéltem, melyet a Megtestesülés humanizmusának lehetne nevezni; úgy érzem, a mi történelmi korunk úgy vágyódik utána, mint az egyetlen orvosság után, mely meg tudja gyógyítani a világ bajait.

Ennek a humanizmusnak egyik jellegzetessége az lenne, hogy nemcsak az intellektuális emberrel törődne, hanem gondja lenne a tömegekre is, őrködne létjogaik és szellemi életük felett. A tömegek problémáját korunk tisztán látja. Két megoldás lehetséges: vagy arra fognak törekedni az illetékesek, hogy jókarban tartott eszközöket csináljanak belőlük, önámító, egységesített, hazugsággal megmérgezett rabszolgákat, akik boldognak hiszik magukat - ez a totalitárius megoldás -, vagy azon lesznek, hogy a szellem erejére és az embernél magasabbról jövő energiákra számítva, megnyissák előttük azt az életet és szabadságot, mely igazán méltó az emberi személyhez és küldetéséhez - ez a keresztény humanizmus megoldása. Középút nincs.

De ez a feladat csak úgy hajtható végre, ha teljesen megújítjuk vallásos öntudatunkat. A modern világ egyik súlyos bűne Isten dolgainak és a világ dolgainak elkülönítése, kettéválasztása volt. A szociális, gazdasági és politikai élet dolgait saját testi törvényükre hagyták, kivonták az Evangélium hatása alól. Az eredmény: mindinkább életképtelenek lettek. Ugyanakkor a keresztény erkölcs nem önmagában vagy az Egyházban, hanem a világban üres formula és szó lett, mert a népek szociális életében már előbb megszűnt valóságos gyakorlati tényező lenni, és éppen mert üres formula és szó lett, a Krisztustól elszakadt földi erők valóban leigázták. Ezt a zűrzavart csak a földi létben felbukkanó vallásos öntudat legmélyebb energiái tudják rendbe hozni. 

A modern civilizációt, mely ma fizet a múlt súlyos bűnéért, úgy látszik, éppen azok az ellentmondások és végzetszerűségek taszítják a szerencsétlenség és a felfokozott materializmus ellentétes formái felé, melyekben most vergődik. Ahhoz, hogy civilizációnk erősebb legyen e végzetszerűségeknél, a szabadság és teremtő erőinek ébredésére van szükség, [a] lelki és társadalmi feltámadás energiáira, de ehhez nem elég az Állam jóindulata, sem a Párt tanítása; ezt csak a szeretet tudja megadni, a szeretet, mely a civilizáció életének középpontját a világ és a földi történelem fölött végtelen magasságban rögzíti meg. Civilizációnk általános elpogányosodásának az a következménye, hogy az emberek csak az erőben és a gyűlölet hatékonyságában bíznak, pedig az integrális humanizmus szerint csak a testvéri barátságon alapuló politikai eszmény tudja irányítani az igazi szociális megújhodás munkáját. Lehet, hogy először a felebaráti szeretet vértanúira van szükség, akik nélkül a világ új korszaka el nem kezdődhet. Ez is mutatja, mennyire az öntudat belső energiáinak megújhodásától függ itt minden. 

Valójában a szellem elsőségének eszméje dönti el a vitát. Ha azt mondjuk: a kereszténység keresztény eszközök segítségével fog újjászületni, vagy teljesen felbomlik; ha azt mondjuk: nem lehet semmi jót várni az erőszaktól és a kényszertől, mert ugyanaz a szellem ösztönzi mindkettőt, mint amit a civilizáció mai bajainak forrásánál találunk; ha azt mondjuk: a keresztény rend külső szerkezeténél fontosabb a keresztény szellem állhatatos és türelmes tanúságtétele és működése a világban - egyszerűen csak azt állítjuk, hogy a szellem elsőségének elvét az ember még abban a módozatban is tisztelni tartozik, ahogyan az életben meg akarja valósítani azt. Ezzel egyszerűen csak azt állítjuk, hogy a szellem elsőséges megvalósíthatatlan, ha megtagadja önmagát.

Ugyanakkor világosan látom, hogy a földi rendben csak az a magatartás tudja megmenteni az emberek hitét az Evangélium földi hatékonyságában, amelyet mindig a keresztény ember szabadságának neveztek, szabadságnak a világgal és a test hatalmaival szemben. 

*

Nem állítom azt, hogy a keresztény civilizáció megvalósította az Evangélium szavát - csak a szentek valósítják azt meg, nagyjából. Azt állítom, hogy a keresztény civilizáció, s még az elvilágiasított keresztény civilizáció maradéka is, legalább tudta, hogy ez az értékrendszer az igazi. Ennek a megsemmisítésébe kezdett szemünk láttára a világ szelleme, vagy a pogány Birodalom, a Bestia szelleme, melyről Szent János tesz említést, vagyis a gyűlölet egyeduralmának a szelleme. 

Néhány évvel ezelőtt egy kis könyvemben [1] jeleztem, [hogy] mennyire helytelen Isten országának lelki közösségét földi közösség vagy földi állam mintájára elképzelni. Folytassuk ezt a gondolatot. Ha az ember elgondolkozik a pogány Birodalom és az Evangélium szembenállásán, azt kell mondania: minden egyes esetben, amikor egy keresztény úgy gondolkodik és cselekszik, mintha a gyűlölet fontosabb lenne a szeretetnél, és mintha a gyűlölet alapja lehetne a keresztény közösségnek, mindig behódol a pogány Birodalom, a világ szellemének. Naivság volna lenne csodálkozni azon, hogy gyakran inkább e világ szellemét követjük, mint Krisztus szellemét; súlyosabb lenne, ha önmagunk előtt eltitkolnánk, hogy amilyen mélyen megtagadjuk így Krisztus szellemét, oly mélyen sebezzük meg a kereszténységet, és magát a civilizációt is.

Állítom tehát: ha azt gondoljuk, hogy az igazi katolicizmus nem különbözik a két apostolétól, aki az ég tüzét kívánta a gonoszok fejére, katolicizmusunk nem Jézus, hanem a világ szerint való. Nem tudjátok, milyen szellem van bennetek, válaszolta Krisztus azoknak, akik azt kérték tőle, hogy így változtassa hamuvá a hitetleneket.

Állítom továbbá: ha a keresztényi eszmét és a belőle adódó közösséget egy faj gyűlöletére akarjuk felépíteni, megrontjuk ennek a közösségnek a fogalmát, magát a kereszténységet, a keresztény földi közösséget pedig a pogány Birodalom szelleme szerint képzeljük el. Ebben az értelemben mondhatom: kétségtelenül lehetséges, hogy egyes keresztények antiszemiták legyenek, mert hiszen ez az eset gyakran előfordul. De csak akkor lehetnek antiszemiták, ha a világ szellemének engedelmeskednek, nem pedig a keresztény szellemnek. 

Ha valakinek ez az igazság nem tetszik, talán hajlandó meghallgatni azt, amit XI. Pius egy csoport belga zarándoknak mondott. Megmagyarázta a Sacrificium Patriarchae nostri Abrahae, az Ábrahám Atyánk Áldozata kezdetű misekánon szavait, majd így kiáltott fel: „Figyeljétek meg, Ábrahámot pátriárkánknak, ősünknek nevezik. Az antiszemitizmus nem egyeztethető össze azzal a fenséges gondolattal és valósággal, mely ebben a szövegben kifejezésre jut. Az antiszemitizmus olyan mozgalom, amelyben nekünk keresztényeknek nem lehet semmi részünk. Szellemileg mi szemiták vagyunk.” [2] Szellemileg mi szemiták vagyunk: ennél erősebben keresztény nem nyilatkozott az antiszemitizmussal szemben, és ez a keresztény Péter apostol utódja volt.

*

A teljes humanizmus teocentrikus ihletésű. Igazán tiszteli az emberi méltóságot, nem az elvont és nem létező egyénben, akinek sejtelme sincs a történelmi körülményekről és rétegeződésekről, hanem minden valóságos és létező személyben és életének történeti összefüggésében. Az integrális humanizmus a személy szabadságát akarja kivívni, s tudja, hogy az egész emberi történelemre lesz szükség, hogy ezt a szabadságot teljesen meghódítsa. Tudja, hogy az értékek rangsorában a szellemi életet, a szemlélődést és a szeretetet illeti meg az első hely. Politikai téren nem a falánkság kielégítését, sem az anyagi természet vagy más népek fölötti külső uralmat tartja lényegesnek, hanem a lassú és küzdelmes előrehaladást a testvéri barátság történelmi eszménye felé. Végül, ugyanakkor, amikor elismeri a politikai közösség és a közös jó jogait, elismeri a család és az emberi személyiség jogait is. S ha valaki megkérdezné, [hogy] melyek az emberi személyiség elorozhatatlan jogai, XI. Pius szavait idézném a Divini Redemptoris enciklikából: „Az élethez, a test teljességéhez, a mindennapi kenyérhez való jog; annak a joga, hogy mindenki végcélja felé törekedhessen az Isten által kijelölt úton; a társulás, a tulajdon birtoklásának és használatának joga...” Amihez még hozzá lehetne tenni: annak a joga, hogy az ember átgondolhassa és kimondhassa, mit jelentenek tudata számára a totális hatalmak civilizáló eszközei.

Tévedés ne essék: nem új foltokat akarunk varrni az elhasznált szövetre. Gyökeres megtisztulásra van szükség. És az események rendjében, a történelem szankcióinak rendjében éppen ez a megtisztulás megy végbe [a] szemünk előtt, szörnyű formákban. Néhány év óta politikai téren a demokráciákat minduntalan veszteség éri; ennek azonban nemcsak az az oka, hogy állandóan hibákat követnek el, de maguk ezek a hibák, maguk ezek a fogyatkozások is minden alkalommal végzeteseknek látszanak. A modern demokráciákat üldöző végzet voltaképpen az a hamis életfilozófia, mely egy teljes évszázadon keresztül meghamisította igazi életelvüket, s miközben belülről bénítja meg ezt az elvet, elveszi összes önbizalmukat. Ezzel párhuzamosan a totális diktatúrák nagyszerűen alkalmazzák a gyakorlatban Machiavelli tételeit, bíznak vezérelvükben: az erőben és ravaszságban, és nem riadnak vissza semmi kockázattól. A történelmi megpróbáltatás mindaddig folytatódni fog, amíg az emberek felfedezik a baj gyökerét, s egyúttal a megújhodott reménység és [a] legyőzhetetlen hit forrását.

Just Béla fordítása

*

[1] Vallás és kultúra.

[2] La Croix, 1938. szeptember 16.

*

In Just Béla (szerk.): Mi európaiak. Vigilia, Budapest, é. n., 7-19.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés