Itt az ideje őszintén szembenézni a Duna-medence népeinek döntő jelentőségű kérdéseivel. Mindegyik félről elmondhatjuk, nemhogy a megoldás felé tettek volna egy lépést, de egyetemes, átfogó szempontból meg sem fogalmazták az előbb-utóbb életükbe vágó tételt. Egyszerűen megelégedtek eredménynek feltüntethető diplomáciai formulákkal, vagy hangulatos jelszavakkal. A világháborút befejező események változásai önkéntelenül is kitermeltek országokon végigszáguldó jelszavakat; a bűnt azok követték el, kik nem öntudatosították, s nem mélyítették el a fajok életének öntudatlan mélységeiből feltörő kívánságokat. A magyar élet talán a legfelületesebben sem vizsgálta meg jelszavait, s ennek következménye, hogy ösztönös felkiáltásai, a fajta életének alapmegnyilvánulásai csak szavak maradtak bent a nemzet testében is. Az anyaországról lekapcsolt földek magyarságának életében pedig mindenütt többet ártott, mint használt. Már csak ezért sem késlekedhetünk.

Az »új országokat formáló események« hatása alatt az első időszak lázas hangulatában megértjük, mint irányíthatják a jelszavak fajták életét, de később - amikor belső politikai attrakcióként újból és újból szüntelenül csak a régi jelszavakat kiabálták - nemcsak az illető fajta tehetetlenségét mutatta súlyos kérdéseivel szemben, hanem rendszerint rossz időben is történt mindig az ilyen csatakiáltás, mert belpolitikai aktualitásoktól tette függővé a külpolitikát, ami helyesen vezetve mindig a fajta metafizikai adottságaiból táplálkozik. Ennek a csak érzelmi alapokon nyugvó, belpolitikától függő külpolitikának szomorú eredménye, hogy a Duna-medence államaiban a kisebbségek helyzete majdnem kivétel nélkül romlott, pedig mindenki jól tudja, hogy a jelenlegi Közép-Európa elvérezhetik a kisebbségek kérdésén.

De azért is őszintén szemébe kell nézni e kérdésnek, mert egyének és közösségek életében a legnagyobb tehertétel a nem tisztázott fogalmak ezer félreértése.Nem mondják ki őszintén, vagy nem egymás jogainak tiszteletben tartásával mondják, hogy mit értenek ez vagy ama tételük alatt, s ez tesz gyanakvóvá egymás iránt. Így termelődik olyan nemzetközi légkör, amelyik mindig a másik fajta robbanásig feszülő nehézségeire épít, s a fajták gyűlöletének olyan tengere támad, ahol nem marad az egymással való egységes együttműködés számára egy talpalatnyi hely, jóllehet ezek a népek a természet megváltoztathatatlan elrendezése folytán a legerőteljesebben egymásra vannak utalva. Miért nem épülhet országrendezés (s még nagyobb egységekben is kellene beszélnünk) például azon természetes és semmi politikai határrendezéssel nem változtatható tényen, hogy hol van a Duna-medence középpontja. Ennek a meg nem értésében legszomorúbb, hogy még mindig egymással szemben álló érdekekről beszélnek, pedig ez minden itt élő népnek közös érdeke, s amelyik előbb kezd ilyen politikát folytatni, lesz a győztes.

Meggyőződésünk, hogy hamis szempontoktól mentesen csak azzal az alaptétellel írhatunk, ha vállaljuk a magunk iránt is kellemetlen dolgok őszinte kimondását mindegyik oldalon. Ez ma már nem magyar vagy román vagy cseh kérdés; földrészek és világösszefüggések szigorú láncolatában élünk; ez a józan ész, az emberiség, az eredményesebb holnap kérdése. Máris oly késő van, hogy nem lehet elég sürgősen hozzáfogni; máris oly kuszán és bonyolult, hogy a legőszintébb nyíltsággal sem lehetünk a szükségig őszinték. Itt értelemnek és szívnek mindegyik oldalon helyén kell lenni azzal az alázatos érzéssel, hogy sem mindenképpen újat, vagy népszerűt nem akar mondani,csak egyszerűen azt a reánk is félelmetesen ható gondolatot akarjuk fajták és határok fölötti horizontba beállítva látni, amitől oly sokszor visszariadtunk.

Nem hallgathatjuk el azt sem, hogy felfogásunk szerint a távolabbi és a közelmúltban éppen úgy, mint a Duna-medence népeinek holnapjában természeti és faji adottságok törvényei érvényesülnek; a népek vezető szerepét az határozza meg, hogy melyik tud ez adottságok szolgálatába eredményesebben belekapcsolódni. Végeredményben tehát rajtunk túlmutató metafizikai tényezők határát érezzük, s a jelenleg egymással szemben álló felek csak e közös tételből indulhatnak el a rendezés felé. Általunk nem változtatható adottságok méhében készül a jövendő; mindahányunknak csak az a feladatunk, hogy reálisan felismerjük, és minél teljesebb erőinkkel szolgáljuk ez adottságok nyújtotta lehetőségeinket.

Miután egyetemes szempontból vizsgáljuk kérdésünket, annak negatív és pozitív formáját egyformán vonatkoztatjuk mindegyik félre. Így akarjuk elkerülni a mindenütt fennálló fokozott érzékenység bántását; megállapításaink nem egyik, vagy másik fajtára, de kölcsönös hatásukban mindegyikre vonatkoznak. Így tudunk számolni a revízió kérdésével kapcsolatban az ilyen vagy olyan formában mindig föllépő antirevíziós mozgalmakkal is.

Szégyelljük magunkat azok helyett is, akik csak tüntetést értenek alatta. Ezek a kérdések a tömeg és az utca határait régen túlhaladták; önmaga is az egyetemes emberiség ellen követ el bűnt az a fajta, amelyik az utcán akarja megoldatni. Ugyanilyen könnyelmű, ha a teljes nemzeti életet megváltoztatni kívánó törekvés helyett csupán hangulatkiélésnek tekintjük, melynek eléggé el nem ítélhető utálatos következménye a jelszószaporítás. A fajta ellen való bűnnek tartjuk, ha a kisebbségek új és erőteljesebb tulajdonságaik kifejlesztése helyett az anyaország mechanikus segítségét próbálják igénybe venni; ez valójában hamis, dekadens, legföljebb egyéni lehetőségeket nyújtó segítség több kárral, mint haszonnal.

Az erőszakos megoldás mindegyik oldalon újabb viharmagvát hinti el. Egyik oldalon sem lehet utca vagy cégtáblák kicserélésével elintézni a kérdést, sőt még a közigazgatási apparátusnak a finomabb vagy durvább erőszak szolgálatába állítása sem segít.

Egyoldalú beállításnak tartjuk a különböző földterületek ide, vagy oda kapcsolását is. Ezek a földdarabok éppen az ideiglenes megoldások miatt váltak tűzfészekké. Kényszerítő erővel kezdik érezni mindegyik oldalon annak szükségét, hogy olyan légkört kell teremtenünk, mely a Duna völgyének hosszú, lehető végleges rendezésére alkalmas lesz. Valami olyan helyzet teremtésére kell itt gondolnunk a fajták nevelése folytán, mint Svájcban is van, ahol józan ésszel senki sem gondolhat a mai élet megváltoztatására. Amelyik fajta a maga földjét erre először teszi alkalmassá, az fogja legerőteljesebben látni, hogy milyen szent a föld, s mennyire metafizikai a hozzá való viszonyunk.

A népek kicserélése a másik kedvenc eszme. Teoretikusok dédelgetik ezt, kiknek nincs tapasztalatuk arról, hogy a környezet milyen változhatatlan hatásokat sugároz egy-egy népre. Fajta és föld évszázadok alatt eggyé lesz, s csak együttesen fejezi ki az örökkévalóság gondolatát. Ha technikailag elképzelhető is modern keretek közt egy ilyen kényszernépvándorlás, spiritualiter alig lehetséges.

A határok spiritualizálása hivatalos helyről is többször hangoztatott. Kisebbségek tömegei felelik reá: Csak lássuk a spiritualizált határok reális eredményeit. Önmaguk ellen követnek el e gondolat szülői helyrehozhatatlan bűnt, ha engedik jelszóvá aljasodni e tételt, ami pedig kiindulópontnak nyilván nélkülözhetetlen, s ha mindegyik oldalról őszintén felkészülnének reá, záloga lenne a végleges rendezés lehetőségének.

Mi a revíziót a belső szükségérzetből vezetjük le. Ma,Közép- és Délkelet-Európában mámorba vagy bánatba vadult népek élnek az új rendezés után több, mint másfél évtizeddel. Ez mutatja, hogy mindenütt egyformán szükség van a belső revízióra. Számunkra például a magyar föld, a magyar népi élet olyan átépítését jelenti, amely nemcsak szomszédjaink kisebbsége számára kívánatos, de követésre érdemes a környező népeknek is.

Jelenti az egymás őszinte megismerését, a közéletben való több erkölcsiséget, mindennapi életünkbe több spirituális elem bevitelét, e kisebbségektől sistergő földdarabon a nemzetiségek kérdésének az észt kultúrautonómia mintájára való rendezését. Jelenti azt, hogy a Duna-medence népei fölismerik, hogy természetes vonzása van a földnek, a geográfiai adottságoknak, a népélet ösztönös megnyilvánulásainak, a léleknek, s ezt próbálják öntudatosan előkészíteni. Ezzel nem szűnik meg a magyar mentalitás, sőt kitágul, mert magyar öntudatunk egy új meghatározót nyer a Duna népeinek öntudatában. Magunknak is jobb, ha nemcsak magunkért, hanem a Duna minden népének dolgozunk, mert az élet alaptörvénye a szolgálat, s előbb vagy utóbb, de föltétlenül a legjobb életformák érvényesülnek. Így küzdünk igazán azért, hogy a Duna-medence népeinek összefogása alapján (ezt a munkát egyik sem végezheti el önmagában, csak készülhet reá) nem egyik vagy másik fajta részigazsága, de a népek felett levő igazság alapján oldódjanak meg e kérdések lehető végső elrendezésben. Így egyetlen drága értéket sem kell senkinek áldozatul dobni; ez mindenütt az értékek legteljesebb kivirágzását jelenti.

Tudjuk, hogy ma még nem népszerűek e gondolatok. Valakiknek egyszer mégis szóvá kell tenni, hogy azt a pályát futhassa ez az irányzat, ami föltétlenül vár reá. A múlton rágódók, a hangulatmagyarok nem fogják megérteni, hogya magyarság tulajdonképpen így nem ad föl semmit, s csak így teljesítheti hivatását. A maguk javait mentő kérészéletek egy ideig még átkot szórnak erre az irányra, hogy később elsőkként fölözzék, de a jövőbe nézők már érzik a történelem fölséges kiváltságát, s egyúttal parancsát. Ahol későbben döbbennek reá az egyetemes megoldás szükségére, vagy apró érdekek késleltetik azt, az a fajta egyre jobban veszít lehetőségeiből. A magyarság küldöttjei má rtudják, hogy ennek a nemzedéknek élete legjavát kell alázattal felajánlania e munkára, s így lesz fajták nyomorúságából a múltak igaz tradícióit megszentelő küldetés, a nagy magyar útra lépés, az egységes Duna-medence megteremtése, a magyarság új missziója.

*

In Magyar Út, 4. évf., 18. szám (1935), 3-4.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés