Problémalátása helyes volt, de a részletezés, a behatás és ráhatás mikéntjének kutatása már csak az üres spekuláció és okoskodás szintjén mozgott. Foglalkoznunk kell Taine naivitásával, hogy ezáltal közelebb kerüljünk a probléma újkori megoldásaihoz. Taine tétele a következő. [1] „A nép mindig a vidék bélyegét hordja magán, melyen lakik; e hatás pedig annál erősebb, mennél műveletlenebb és gyermekibb, midőn odatelepszik.” A tétel bizonyítását Taine a görög nép és kultúra ismertetésével kísérli meg. Szembeállítottam Taine táji jellemzését azokkal a testi, szellemi és materiális következményekkel, amelyek Taine szerint a táj jellegéből következnek.

„Az embert nem görnyeszti el, vagy lágyítja el a rendkívüli meleg, se nem dermeszti meg a szörnyű hideg. Nincs kényszerítve sem az álmodozó tétlenségre, sem a folytonos munkára, nem süllyed el sem misztikus szemlélődésben, sem durva barbárságban (...) a fizikai természet enyhesége és mérsékeltsége (...) osztja el a lélekben egyensúlyban az élénkséget, hogy a tevékeny és élénk szellem a gondolkozás és cselekvés felé vezettessék.”

„(...) ily életmód nem teszi nehézkessé a szellemet, megkevesbítvén a gyomor szükségeit, megszaporítja a lélekéit.” „Már a régiek megjegyezték a megfelelő ellentétet Boeotia és Attika, valamint a boeotiai és az athaenaei között: az első kövér térségeken és sűrű levegőben lakván, nehéz táplálékokhoz és a Copais tó angolnáihoz szokván, nagy ét[k]ű, nagy ivó és nehézkes észjárású vala; a másik Görögország legrosszabb földjén születvén, megelégedvén egy halfejjel, egy hagymával, néhány olajbogyóval, a könnyű, átlátszó, fénylő légben növekedvén, születésétől fogva különös szellemi finomságot és élénkséget tanúsíta.”

Taine, amint láttuk, sok banalitást halmozott össze. Különösen naiv akkor, amikor korának materializmusa alapján a lelki tulajdonságok és a táj között keresi a döntő kapcsolatokat. Első hallásra Taine behízelgő fejtegetései igen jó benyomást keltenek az olvasóban, de ha jobban elmerülünk a kérdés tanulmányozásban, akkor látjuk csak, hogy mennyi nehézséget került meg könnyed előadása segítségével. Mindenesetre igaza van akkor, amikor felismeri, hogy a táj a benne lakó embert bizonyos gazdasági életforma felé irányítja. [2] Ez abból az egyszerű folyamatból származik, hogy valamely tájban élő ember oly életre törekszik, amely a táj életlehetőségeit a leggazdaságosabban kihasználja. A szélsőséges tájak nem jöhetnek tekintetbe, mert például a trópusi táj nagy bősége éppen a gazdaságosságra való törekvést öli ki a benne élő emberből, jobban mondva nem is váltja ki belőle azt. Az előbb megfogalmazott tétel megfordítható abban az értelemben, hogy valamely gazdasági életformával bíró népközösség vándorlása és elmozdulásai során oly tájat keres magának, amely adott életformájának a legjobban megfelel. Ettől a törvényszerűségtől eltekintve azonban, Taine katedrai okoskodása teljesen meddőnek bizonyul, amikor a szellem és lélek sajátságait az átlátszó levegővel, a szép tájjal, a táj arányosságával és egyéb általánosságokban mozgó és nehezen ellenőrizhető, tehát hangzatos jellegzetességekkel kívánja egybekapcsolni. Taine megpendítette a politikai életforma, a történelem és a táj összefüggésének kérdését is. Hogy ebben a kérdésben jobban láthassunk, Georg Stadtmüller egy cikkét ismertetem. Stadtmüller gondolatait Albánia helyzetével foglalkozva fejti ki. [3] Az albán táj emberének történelem-sorsát a táj természeti adottságaiból és az európai nagy útvonalakhoz viszonyított helyzetéből vezeti le. Valamely táj helyzete tehát befolyásolja a tájban élő ember történelmi szerepét és politikai életformáját. Az albán vidék példának okáért, különböző kisebb tájegységekre, hegyekkel határolt síkokra oszlik, és geográfiailag a legkedvezőbb helyzetű (megközelítően központi fekvés, nagyobb kiterjedtség, védettség) tájegységek voltak azok, amelyeknek lakói a többi felett váltakozva uralmat gyakoroltak. Albánia esetében még az is kidomborodik, hogy miután alapjában véve a kisebb tájegységek közül egy sem bír kimagasló központi helyzettel, az albán etnikum által fedett területen politikai egység is csak korlátolt ideig, és kisebb-nagyobb területrészeken létesülhet csupán. Stadtmüller arra is rámutat, hogy „a táj által meghatározott gazdálkodási formák a legősibb időktől mostanáig majdnem változatlanul fennmaradtak”. A történelem és táj kapcsolatait Stadtmüller a következőkben fogalmazza meg: „Albánia példája bizonyítja, hogy a geográfiai helyzet egy terület történelmében döntő jelentőségű sorstényező. A terület természeti adottságai oly kezdettől fogva fennálló valóságok, amelyek megkötik az ember történelemalkotó tevékenységét. Ámbár nem erőszakolják rá a táj emberére a történelmi cselekvés pontos részleteit, mégis ösztönzőleg hatnak cselekedeteinek irányára. A cselekvés bizonyos irányának utat nyitnak, más utakat pedig elzárnak. A táj tagoltsága, a föld formája, a föld minősége, folyóhálózat, forgalmi lehetőségek és a partvonal milyensége eldöntik a kultúra és az állami lét fejlődési lehetőségeit. Az ember cselekedetei elé oly határt vonnak, amelyet nem léphet át.”

A táj tehát az eddig ismertetett hatásokban az ember cselekedetei elé korlátokat von, az ember cselekedeteiben kénytelen a táj adottságaihoz alkalmazkodni, és így, miután a táj valósága bizonyos megoldásokat kizár, a táj egyúttal bizonyos megoldások lehetőségét kényszerítő erővel tolja előtérbe. A táj adottságai által előtérbe nyomuló megoldás az adott feladatnak a helyzethez mért leggazdaságosabb megoldását jelenti. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az ember szabad akarattal felruházott lény, cselekedetei nincsenek kizárólag a gazdaságosság szabályainak alávetve, és így a táj kényszerítő valósága sok esetben csak az ösztönzés erejével, és nem a nyers determinálás kényszerével hat. Mendöl Tibor igen jó összefoglaló tanulmányában a táj és ember további alapvető kapcsolataival ismerkedhetünk meg. [4] Mendöl szerint a táj és ember kapcsolata a legkézenfekvőbb abban a viszonylatban, ahol az ember szükségleteinek fedezésénél a táj nyersanyagaira szorul, vagyis a gazdasági életforma alakulásánál. Taine is ezt a kapcsolatot ismerte fel és okolta meg a leghelyesebben. A fejlett kultúrnépek korában, amikor valamely táj autarkiája megtörik, vagyis megszűnik az az állapot, amikor az a táj embere szükségleteit valamely zárt táj nyersanyagával fedezhette csupán, és az ember a legkülönbözőbb piacok felé nyúl, ebben a korban a gazdasági élet és a táj kapcsolatai végtelenül bonyolultakká válnak. Mendöl megelégszik azzal, hogy erre a helyzetre rámutasson, és a jelen tanulmánynak sem feladata, hogy a részletekkel foglalkozzék. 

A táj, mint ahogy Mendöl mondja, folytonosan jelen van. A táj tehát valami változatlan, az emberi cselekvések és elhatározások változatlanságával szemben. Az élet eseményei a táj adottságaihoz kell, hogy idomuljanak. A táj az emberi cselekedetekre ott gyakorol befolyást, ahol a gondolat a megvalósulást keresve a kivitel állapotába kerül. A táj nem befolyásolja a gondolatok születését, nem gyakorol befolyást a népek vezetőinek koncepcióira, de a gondolat-terv megvalósításánál a változatlanul jelenlévő táj a koncepciót bizonyos irányba tereli, elősegíti, vagy éppen meghiúsítja, és így a táji adottság alkalmas arra, hogy a benne élő népek évezredeken át hasonló sorsot diktáljanak, vagy szenvedjenek el. Mendöl e jelenséget így fogalmazza meg: „A miliő mozdulatlan adottságai és a benne végbemenő periodikus, vagy bizonyos állandó határok közt ingadozó mozgásjelenségek (éghajlat, stb.) folytonos jelenlétükkel bizonyos kereteket adnak az ember szükségleteket kielégítő cselekedeteinek. A miliőnek ilyenfajta hatásai nem közvetlenek, nem a szervezetet formálják, hanem az ember tevékenységét, életmódját.”

Kérdés, találhatunk-e oly kapcsolatokra a táj és ember viszonyaiban, amely kapcsolatok az eddigieknél is mélyebben befolyásolják az ember életét és fejlődését? Spengler szerint (Untergang des Abdenlandes) a primitív állapotban élő, történelem nélküli embertömegből, amely tömeg csak zoológiai életet él, és nem magasabb egységekbe, hanem csupán zoológiai törzsekre tagolódik, valamikor és valahol kialakulnak a nagy „kultúrák” egységei. A nagy kultúrák formáiban egyesített embertömeg egységes organizmus, „kozmikus egység”, egységes tömeglélekkel, lelki alapélményekkel és akarattal. Eltekintve attól, hogy Spenglernek ez a látásmódja, különösen ami a primitívek „zoológiai” életfokára vonatkozik, elfogadható-e vagy nem, munkája mégis azt a lényeges felismerést tartalmazza, hogy az ember tömegegységekben él. Tömegegységekben él, amely egységeket a vérségi származás, vagy a közös történelem, a közös hagyományok, az esetleges egységes megszervezettség, vagy az összes tényezők bonyolult szövevénye tart együtt. Ezt a tömegegységet nevezhetjük egy bizonyos embercsoport egységes életformájának. Azonnal felmerül tehát a kérdés, hogy milyen viszonyban állhatnak egymással egy emberi tömegegység és a táj, vagy valamely élesen körülhatárolt tájegység? 

Teleki Pál előadásaiban [5] mindenütt a táj tagoltságát hangsúlyozza. A táj nem tagolatlan, hanem egységes karakterű részekre hull, amelyeket természetes határok öveznek. Ilyen egységen belül a klímaadottságok, növénytakaró, stb. egyformán jelentkeznek. A nagy kontinentális egységeken belül, mint aminő Európa is, azok az egységek érdekelnek bennünket, amelyeket Teleki „nagytájaknak” nevez, és amelyeket természetes földrajzi akadályhatárok öveznek többé-kevésbé. Ily nagytáj-egység a Kárpát-medence.

Ha eltekintünk Spengler zoológiai látásmódjától, úgy a prehistória és etnológia segítségével felismerhetjük a primitív ember tömegegységeit: a népeket. A nép egységes életformában élő embertömeg. A nép és valamely nagytáj legszerencsésebb viszonya akkor áll elő, ha ily nagytájegységet egységes nép tölt be. Ha valamely nép történelme során oly nagytájjal kerül kapcsolatba, amely egyúttal zárt táj is, úgy ösztönszerűen a zárt földrajzi egység határain belül marad, és ezt a zárt tájat birtokba veszi. Ily zárt nagytájakra vonatkozik Teleki megállapítása: „Domborzatilag adott nagytájak szabták meg az európai nagyhatalmak méretarányát. Ilyenek a Brit-szigetek, Ibériai- és Appennini-félsziget, a Párizsi-medence a periférikusan hozzásimuló tájakkal, a Közép-Duna magyar medencéje.

Ezeken a nagytájakon belül, mindenütt ott, ahol a történelmi fejlődés mindenütt elég hosszú idei zavartalan volt, többé-kevésbé egységes nemzetek alakultak ki.” „A táj, mint termelő egység, az államnak mint nagyobb termelő egységnek fontos része. Az egyik azonban a természeti adottságok alapján kialakuló életegység és kategória, a másik emberi, éspedig politikai akarat alapján kialakuló.”

Alig, hogy bekapcsoltuk az emberi életegységek tanulmányozásába a nagytáj fogalmát, máris új kategóriával, a „nemzet” fogalmával találkozunk. Mi a nemzet? A nemzet fogalmát megértjük, ha a nemzetegység kialakulását megértjük. Ha valamely nép (életformaegység) egy nagytájban meggyökerezett, úgy a nagytáj többi lakosait is (őslakók, bevándorlók) a maga képére és hasonlatosságára formálja, a maga életformájának részesévé teszi. A magyar nép a Kárpát-medence nagytájában megvetve lábát, az itt talált és az ide vetődött népelemeket a magyar nemzetben egyesítette. A nemzet arisztokratikus fogalom. Jelenti azt az egységet, amely az életformát és kultúrát adó nép, a birtokba vett nagytáj széttöredezett, kisebb kultúrájú őslakói és a bevándorolt idegenek között létesül, a vezető, szervező és életformát nyújtó nép feltétlen hegemóniája alatt. A nemzet fogalmához tehát hozzátartozik a szervező nép által birtokolt egységes nagytájterület is. A „nép” fogalma nincs tájhoz kötve, a „nép” tisztán emberi egység, és így a tájak felett terjeszkedhetik (népvándorlások). A magyar kivándorló is, addig, amíg a magyar életforma hatása és emléke alatt áll, a magyar nép tagja Amerikában és Ausztráliában is, de megszűnik a magyar nép tagja lenni bárki, aki nem részese a magyar életformáknak akkor is, ha a Kárpát-medence kellős közepén lakik. Ezzel szemben a „nemzet” tájegységhez kötött fogalom, szintézis a nép, a nagytáj és a nagytájat lakó más népelemek között.

Amint látjuk, a táj azáltal, hogy tagoltságában elhatárolt részekre bomlik, keretet ad az emberi életegységek (népek, magasabb viszonylatban nemzetek) meggyökerezése és megmaradása számára, sőt a benne élő kisnépek sorsát jelenti. Még mindig nem érkeztünk azonban el a tájegység döntő és végzetszerű hatásának legmélyére.  

A nép, amely kulturális, szellemi, történelmi és hagyományegység, egyúttal faji egység is. Ez a gyakorlatban rendszerint az emberi fajtaelemek egy állandó egyensúlyarányát jelenti. Tiszta fajtákból alakult népek csak a legprimitívebb viszonylatok közt, az őskorban, és jelenleg a primitív népek körében akadnak. Az egység tehát, mint állandó fajtaelemek huzamos egyensúlya szerepel. Szabó Dezső ezt az egységet „történelmi fajtának” nevezi. A fajtaállapot egyensúlyát az életformaegység, a népi kultúra egysége tartja fenn, amelyen belül rendszerint a fajtaelemek egyik csoportja tartja megközelítőleg a kezében az egység konkrét szervezési feladatait. A harmadik összetartó erő a táj. A táj a népet egy bizonyos területre szorítja, és körülzárja természeti akadályokkal. (A németek „élettér” fogalma ennél tágabb. Jelenti azt a területet is, amelyet egy erős nép állandó vonzási körébe erőszakol.) A természeti akadályokkal körülzárt tájban endogámia, az emberek állandó egymás közti, a táj keretei közt élő emberekből válogatott házasodása lép fel. Mindig ugyanazok a fajtaelemek kereszteződnek, tehát a nagy számok törvényénél fogva a keveredés állandósul. Állandósul a beltenyésztés, és fellép a beltenyésztés jellemzője, az őscsökkenés. Az őscsökkenés annyit jelent, hogy két házasulandónál az állandó régi kereszteződések folytán, ha századokra visszaszámítjuk az ősöket, lesz olyan ős is, amely úgy az egyik, mint a másik fél őstábláján szerepel. A táj tehát tartály, drága edény, amelyben a benne élő nép vére állandó körmozgást végez, örvényhez hasonlóan.

Ha feltesszük a kérdést, hogy az emberiség szempontjából mit jelenthet ily viszonylagos zártság, amelyben szerencsés körülmények közt évezredekre menő faji beltenyésztés alakulhat ki, akkor be kell látnunk, hogy a zárt tájnak az emberiség variációkra, fajtákra való bomlásánál, nagy szerepet kell tulajdonítanunk. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk: ha a föld területe tagolatlan volna, nem valószínű, hogy a ma élő emberiség fajtákra bomlott volna. Nem célunk, hogy a fajták, vagy egyenesen a fajok keletkezésének kérdését részletesen feszegessük, hiszen itt oly erők működését kell feltételeznünk, amelyeknek tisztázása a biológia legkényesebb feladata (spontán mutációk fellépése, stb.), azonban rá kell mutatnunk arra, hogy a tényezők közt döntő módon kell, hogy szerepeljen valamely táj zártsága is. A zárt miliő fajta- és variánsképző erejére jó példát szolgáltatnak a Galápagos-szigetek. [6] Vannak, akik ennél a kérdésnél a táj egyéb hatásait is tekintetbe veszik, és fajtaalakító erőt tulajdonítanak a környezet klimatikus behatásainak és táplálékot adó viszonyainak. [7] Mendöl Tibor szerint: „Valószínű, hogy az emberfajok elkülönülésében is döntő szerep jut a közvetlen klimatikus és egyéb milieu tényezőknek, de még inkább a nem közvetlen hatásoknak, mint például a táplálkozásnak és életmódnak, amelyeket azonban a növény- és állatvilág nyújtotta lehetőségeken át közvetlen, szintén főleg a klíma szabályoz.” Ennél a tételnél is a tájnak az emberi életmozgalmassághoz viszonyított mozdulatlanséga és évezredeken át ható azonossága az a faktor, amit tekintetbe kell vennünk. Mendöl szerint: „Valószínű, hogy a milieu hosszú időn át folytonos egyirányú hatása válogatja ki azokat az egyéneket, akiknek csíraplazma-módosulása a szervezet megfelelő reakcióját váltotta ki, s így a tájat később már kizárólag a milieu adottságainak legmegfelelőbb szervezetű egyének lakják.” Az „ősi milieu” volna az a zárt táj, ahol valamely emberfajta, vagy esetleg maga az ember kialakult, és ahonnan az ember természetesen már rég megint elvándorolhatott.

A táj tehát mozdulatlansága, „állandó jelenléte” és zártsága folytán egyike azon tényezőknek, amelyek az ember létezését, különböző életformáinak (testi és lelki egyensúlyállapotainak) kialakulását meghatározzák. Még szabatosabban kifejezve: a kialakulás lehetőségeinek szabnak áthághatatlan határt és keretet.

Végiggondolva az eddig mondottakat a táj legfontosabb szerepe a sztatikus létezésben, az áthághatatlan akadályok, korlátozások és életfeltételek nyújtásában áll, amelyeket a folyton ömlő és váltakozó anyagi és szellemi életnek, mint elmozdíthatatlan valóságokat kell tekintetbe venni. Mint ahogy a folyam közepébe állított gátnál a víz csak ott ömölhet keresztül, ahol a gáton nyílások vannak, és semmi esetre sem erőszakolhatja önmagát a betonfalakon át. És lényeges szerepe még a tájnak a zártság, a megmásíthatatlan összefoglaló keret, az élet terének nyújtása. Épp ezért nem mondhat le a magyarság sohase arról, hogy élete köré a táj zártságát, mint védő és megtartó páncélt szorítsa. A Kárpát-medence, mint kitöltött keret biztonságot, biológiai és természeti biztonságot ad népünknek. A Kárpát-medence politikai és kulturális egysége természetfilozófiai és szigorúan tudományos szempontból is életfeltétele a magyarságnak. 

Táj és szellem

Mindeddig az emberi lét dinamizmusát vizsgáltuk, a történelem, az élet mozgására ható tájat. Taine azonban más kérdésekre is igyekezett feleletet kapni. Láttuk már, hogy Taine milyen naiv általánosításokba és metaforákba tévedt. Ma már ezen a téren is többet tudunk. Kerényi Károly szerint az Istenhit alapjául szolgáló Istenélmény, mint az emberben keletkező hangulat, érzelem és bizonyosság nem a semmiből születik, hanem mögötte örökké ismétlődő valóságok, világtények, realitások állanak. Az ember bizonyos megmásíthatatlan tényekkel találkozik szembe, és az azokból áramló hangulat a lélekben Istenélménnyé sűrűsödik. A Halálisten élménye mögött a halál valósága, realitása áll. Aphrodité istennő élménye mögött az ölelkezés örök valósága áll. Az Istenfogalmat tápláló élmény az, ami az antik Istenségek köré egy logikusan hozzájuk tartozó világot, „aspektus”-kört, sűrít. Így a Halálisten körébe, vagy Aphrodité körébe tartozik a világnak minden viszonylata, ami a halál vagy az ölelkezés vonzási körében, „szférájában” kering. A legkülönbözőbb tárgyak sugározhatják a világ hádészi, aphroditéi vagy hermészi valóságát és viszonylatait. [8]

A táj, a vidék is oly valóság, amely az ember számára szinte örökké változatlan hangulatélményt jelent. [9] A táj vagy egy már megfogalmazott Istenségre emlékezteti a hívőt, vagy pedig sajátos jellegénél fogva lényegesen színezi valamely Istenélmény vonásait, esetleg az Istenélmény előidézőjévé válhat. Itt természetesen nem általános szabályról van szó. A táj hangulathatása igen változó, és az észrevétlenségtől a legerősebb behatásig terjedhet. A primitív ősember kiszolgáltatottságában egész más lélekkel állott a tájban, mint a görög kultúra embere. A görög lélekre a táj mély élményekben hatott. Így beszélhetünk antik értelemben „zeuszi tájról”, „démétéri tájról”. Kerényi szerint: „Démétér és Koré szentélyekből, amelyek rendesen a sík földnél csak kissé magasabban, hegyoldalban és lehetőleg barlangok bejáratánál állnak, a tájat csak «démétéri szempontból» lehet nézni.” (Démétéri: a termés és az érés és a megért dolgok elszakadása az érlelőtől, a termés, halál és újjászületés: az élet állandó körforgása.) [10] „Olympia síkjának és hegyeinek duzzadó erőteltsége Zeusz alakjától kapta meg értelmét; de ez az értelem a szellemalak «meglátóját» a tájon keresztül ragadta meg: amikor erre a tájra nézett, a zeuszi valóság jelenléte kényszerítette arra, hogy lásson.” A görög templom a benn tisztelt Istenség lényegének (hangulat-élményének) megfelelő táji környezetben áll. Kerényi szavaival: a templom az Istenség „táji hatáskörében” épült. Valamely táj és valamely Istenalak érzelemhullámai összecsenghetnek, és egységes képpé rendeződhetnek. 

A tájból kisugárzó élmény néha oly erős, hogy maga a táj az alaprealitás, alapvalóság, amelyből az Istenalak fakad. Így születtek a nimfák és hasonló kedves Istenségek, akik a forrás és a patakvíz valóságának köszönhetik létüket. A táj néha még a mai emberben is megdöbbentő és megborzongató Istenközelség-élményt ébreszthet, mennyivel inkább az antik kultúra emberében, aki a környezet valóságai felé szomjasan nyitott lélekalkatú volt. A nimfák már figyelmeztetnek arra az Istenalakra, aki a leginkább megkötöttje a tájnak: Diana-Artemiszre. [11]

Mindebből világos, hogy a táj a maga változatlanságával az emberi lélekben oly élményhullámokat kelthet, amelyek a befogasára hajlamos lélek Istenélményét és kedélyvilágát mélységesen befolyásolják. Ez a lényege azoknak a tanulmányoknak, amelyekből eddig merítettünk. A táj hatása azonban a szellemre még ennél is mélyebb és hosszantartóbb. A táj valamely nép alkotó művészein keresztül inkarnálódhat. A táj hatása a lélekre szinte kikutathatatlan szövevényben jelentkezik. Itt kell leginkább óvakodnunk a felületes és álérzelmes összehasonlításokról, és ebben az értelemben citálja Kerényi Goethét: „Aki egész életét magas, komoly tölgyek közt tölti, egész más ember kellene, hogy legyen, mint aki napjait levegős nyírfák alatt éli.” (Taine hasonlatai is ily érzelmi alapról indulnak el.) „Csak arra kell figyelemmel lenni, hogy az emberek általában nem oly érzékeny természetűek, mint mi többiek, és hogy rendszerint erőteljesen haladnak az élet útjain anélkül, hogy sokat törődnének külső benyomásokkal.” A táj érzelmi és lelki hatásainak kutatásánál nem elégedhetünk meg a pusztán logikusnak látszó következtetésekkel (napfény egyenlő vidámság, stb.).

Különösen fontos, hogy itt a tényekre és a valóságos összefüggésekre irányítsuk figyelmünket, akkor is, ha azok az első pillanatban nem is hatnak logikusan. Az összefüggések azonban sok esetben homályba borulnak, és kikutathatatlanok. Ferdinándy Mihály a következőképpen fogalmazza meg a táj és szellem kapcsolatait (Ferdinándy: A történeti táj): „A táj maga is szellem. Nyilvánít ugyanis bizonyos erőket, amelyek olyan természetűek, mintha valamilyen szellemi hatalom sugározná ki őket, aki a tájban él, és benne, vagy általa működik. Lehetséges, hogy ennek az erőnek feltételezése csak szubjektív belelátás, mert hiszen ilyen táji erő csak ott létezik, ahol ember is létezik, ahol ember és táj kölcsönhatásából létrejöhet a genius loci.” Egy bizonyos szellemiségnek (kultúrának, emberi magatartásnak) egy bizonyos tájhoz való kapcsolódását, és ennek a kapcsolódásnak soká kiható történelmi valóságát látta meg Ferdinándy. A „történeti táj” tartósan csak valamely földrajzi táj körülhatároló egységében jöhet létre, amelynek határai, mint állandóan jelenvaló akadályok a történeti táj határait is rögzítik. Gondolatmenete folytatásaként Ferdinándy még meghatározza a „politikai táj” fogalmát is, és szép definícióval zárja le fejtegetéseit: politikai tájnak nevezi azt a tájat, „amelyen a földrajzi feltételek és a népi adottságok korlátai közt bizonyos szervezett embertömeg tör bizonyos célok megvalósítására. (...) Ez a fogalom már adja a történeti tájét is: mert ennek az embertömegnek működése térben és időben lefolyó dinamikus cselekmény; azaz történetiség. (...) Egy-egy táj hosszú időkön keresztül önmagának egyszer nyilvánított lényegéhez hű marad - a sztyeppe nem termel ki városi polgárságot, és a hegyvidék nem nevel lovas népeket.” Ferdinándy a lankás, kék egű római táj emberének alapmagatartását az „agricolában”, a földművelőben találja meg, a sztyeppe jellemzőjeként a nyughatatlan legeltetőt, a „vándort” írja le. A táj determinálja  a benne élő nép gazdasági életformáját, megoldásait és magatartását. Az élet anyagi biztosításának megszervezése, a gazdálkodás pedig bonyolult kölcsönhatásban van a szellem fejlődésével abban az értelemben, ahogy Schmidt és Koppers megállapítják. [12] A gazdálkodás maga nem valami különálló funkció, hanem a kultúrának szerves tartozéka, a kultúra és a gazdálkodás formái a legszorosabb kapcsolatban állanak. Így nyomul a táj a kultúra és szellemtörténés kellős közepébe, szívébe.

Legújabban a német kutatás is ott keresi a táj szellemi hatásának gyökereit, ahol a nép (német szakkifejezés szerint a „törzs”) biológiai léte a tájba gyökerezik. [13] Karsai így jellemzi ezt a szemléletet: „A törzs elemezhetetlen testi, szellemi és lelki egység, amelynek jellemző tulajdonságai az alkotó egyéniségekben, mint a törzsi jelleg megtestesítőiben néha évszázados szünet után is, hasonló módon jelentkeznek. A törzsi jelleg az ősi törzsalkatból fejlődik ki a környező táj és más tényezők ráhatása folytán. (...) Folyton változó nagyságú és életerejű «cellák», az egész nép alkalmazkodó és védő szervei a törzsek.” A táj a törzs szellemi vezetőire hat, a tájban élő törzs tradícióiba épül a táj, mint egység és a törzs, mint egység kölcsönhatásba kerülnek. Konkrétabban kifejezve: „A kiterjedt frank táj változatossága, gazdagsága vagy védtelensége három jellegzetes vonást formált ki a frank nép szellemi arculatán: az alsó-rajnai városokban (Gent, Brügge, Antwerpen, Löwen, Leiden, Harlem, Amszterdam, stb.) a kereskedői és gyarmatosító hajlamot, a Közép-Rajna (Köln) vidékein a szerzetesektől örökölt nagy szőlőkultúra a legnagyobb változatosságot mutató frank szellemiséget (?), a Nürnberg körüli táj szegénysége és a szláv néphatár közelsége pedig a feltalálókészséget és a kézügyességet fejlesztette ki.” Amint látjuk, a részletes indokolásoknál megint veszedelmesen kerültünk kiindulópontunkhoz, a naiv taine-i gondolatokhoz. A megtett úttal azonban mégis gazdagabbak lettünk. Rájöttünk arra, hogy a táj és ember viszonyában a legmélyebb kölcsönhatás nem az egyéniség és a táj, hanem az egyéniség feletti emberi egységek, a fajta, a „kultúra”, a „nép” és a táj között áll fenn. De nem felejtkezhettünk meg azokról a kapcsolatokról sem, amelyek az egyéniséget és a tájat hozzák kölcsönösségi viszonylatba. A táj mindkét esetben kétféleképpen érvényesülhet. Lényeges különbség van aközött, ha a táj, mint keret és akadály lép fel, mint megmásíthatatlan végzet és sors [14], és aközött, ha az emberi lélek közeledik a táj felé élményszomjasan, mert az utóbbi esetben a táj csak tényező lehet, de az előbbi esetben könyörtelenül az. [15]

*

[1] Taine: A görög művészet bölcselete. Fordította dr. Ferenczi Zoltán. Budapest, 1888.

[2] A„táj” szó alatt geográfiai és geológiai egységet értek, amely bizonyos kiterjedésben, egységes jellege és körülhatároltsága (hegyek, vízrajz, természeti határok) által, a környező többi ily egységektől elkülönül.

[3] Georg Stadtmüller: Landschaft und Geschichte im albanisch-epirotischen Raum. Revue internationale des études Balcaniques. Beograd, 1938, II. kötet, (6), 345, s következő oldalak.

[4] Mendöl Tibor: Táj és ember. Az emberföldrajz áttekintése. Kincsestár, 46. szám, 1932.

[5] Európáról és Magyarországról, 1934.

[6] Dudich Endre: Darwin és a Galápagos-szigetek. Természettudományi Közlöny, 1936, 566. skk. o.

[7] Slijper: Die Cetaceen című munkájában hosszú fejezetet szentel ennek a problémának, amelyet egyesek a tápláléknak a belső elválasztó mirigyekre gyakorolt hatására akarnak visszavezetni.

[8] Kerényi Károly: Hyppolitos, Sziget, II., 1936, 33. sk. o.; Sophron, Sziget, I., 1935, 22. sko.; Valláslélektan és antik vallás. Athenaeum, 1936; Gondolatok Dionysosról, Pannónia könyvtár, 4, 1935; Pythagoras és Orpheus, Filozófiai Értekezések. Kiadja a Magyar Filozófiai Társaság, 1938; Helena születése, Sziget, 1939; Gyermekistenek. Mi a mitológia? Homéroszi himnuszok, 1939.

[9] Kerényi Károly: Táj és szellem. Sziget, II., 1936, 9. skko. 

[10] Kerényi: Homéroszi himnuszok. B. Prótogonos Koré.

[11] Kerényi Károly: Die Göttin Diana im nördlichen Pannonien. Pannónia, 1938.

[12] Gesellschaft und Wirtschaft der Völker. 

[13] Karsai Géza: Törzsi és táji irodalomszemlélet. Magyar Szemle, 1937, XXIX., 344. skko. 

[14] Garzuly József: Geopolitika. Magyar Szemle, 1938., 3. szám, 354 skko.

[15] Tanulmányomban nem foglalkoztam a tájnak geológiai okokra visszavezethető változásokból eredő hatásával. A tájt az emberi élethez viszonyítva változatlannak tüntettem fel. Egész más a helyzet, ha a tájt magának az életnek fejlődéséhez viszonyítva szemléljük. Valószínű, hogy a tájnak geológiai korok szerinti változása ugyanolyan nagy szerepet játszik a fajfejlődésnél, mint aminő nagy szerepet játszik a sztatikus táj tagoltsága a fajtafejlődésnél. Innen van az, hogy míg az élőlények fajai a geológiai korok folyamán egymás után jelennek meg az időben, addig a fajták egymás mellett, egy korban élnek. Mindenesetre akkor, amikor az ember és táj kapcsolatairól beszélünk, a geológiai korokon keresztül változó táj szemlélése kiesik tanulmányunk köréből. 

*

In Gallus Sándor (szerk.): Új magyarság és az új Európa. Bartha Miklós Társaság, Budapest, 1942, 137-148.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés