Mindenki tudni óhajtja, hogy milyen lesz az az új világ, melyet Hitler és Mussolini nagyméretű egyéniségei képviselnek. Az az új világ, melynek alappilléreit nemcsak a két nagy európai birodalomban fektették le, hanem amely már mint történelmi szükségszerűség jelentkezik a többi európai államban is. 

Bennünket, magyarokat viszont elsősorban az érdekel, hogy milyen lesz a magyarság helyzete ebben az új Európában.

A közíró a politikai, gazdasági és társadalmi életformák vizsgálata során, anélkül, hogy a realitások síkjáról a jóslások terére csapna át, már sejti az új világnak a kontúrjait. A művész ösztönösen megérzi és megjeleníti az új világnak formakincsét, és a tudós, a szakember a maga egzakt zárt területén szintén meg tudja mutatni azokat az utakat, melyeken ennek az új Európának tudományos élete haladni fog.

Mindez természetes is. Mert a nagy forradalmi átalakulások korában a művészet és tudomány rendszerint elhagyja barokkdíszes elefántcsont-tornyait - minden elvénhedt korszaknak ezt a nagy értékgyűjtő helyét, s a betűk, gondolatok és eszmék világa élettel, a közösség realitásaival, a magasba lendülő új ember dinamizmusával telítődik meg.   

Az 1920 óta eltelt két évtizedben a Bartha Miklós Társaság volt a legjelentősebb és legkorszerűbb tudományos, irodalmi és művészeti egyesülés. Nem működése látható eredményeinek abszolút becsével mérjük ezt le - hiszen e téren az öreg akadémiával és a szakegyesületekkel aligha vehetné fel a versenyt -, hanem eszmei és mozgalmi hatásával, és művész-, író- és szakember-tagjainak jelentős szerepével, melyet az első világháborút követő időszak művelődéstörténetében és irodalomtörténetében betöltött. Éppen ezért a társaság most megjelenő évkönyve is fokozott igényekkel lép elő, és meghallgatást, megfontolást kíván mindenkitől, aki a magyar holnap érdekében dolgozik. Ez az évkönyv a kialakulóban lévő új Európát, és az abban elhelyezkedő új magyarságot ismerteti meg az olvasókkal.

Már az évkönyv jellegénél fogva sem adhatunk módszeres összefoglalást; ennek az ideje még különben sem jött el, de hisszük, hogy a következő tanulmányok olvasóink szemei előtt képzeleti egységgé forrnak össze.  

Korunk a szintézis korszaka, oly hatalmas összefoglalásé, amely a megbízható részletmunkán épül fel. Az új Európa szintézise nem rögzíthető hozzá egyoldalúan sem a vezéri államhoz, [1] sem pedig a korporációs rendszerhez. Ezek az új világnak kétségkívül érzékelhető külső formái. A római császárkor kollektív élet- és gazdaságszemlélete a népvándorlás súlyos zavarai és az európai felfordulás dacára is tovább él, és megtermékenyíti a középkori európai kultúrát. Viszont a reneszánsz, az újkor, a francia forradalom és az ezután következő szabadelvű korszak visszatér a hellén-római individualisztikus életszemlélethez, és kötetlen, szervezetlen gazdasági és társadalmi életformákhoz. Az európai történet mai új szakaszában ismét a közösségi szemlélet válik uralkodóvá. Ez a közösségi szemlélet szoros kapcsolatban áll a kozmosz és az impérium gondolatával, ennek új megfogalmazása a kizárólagosságra törő vezéri állam, és annak a nemzeti egységkeretet túlszárnyaló népi élettér fogalma. 

A közösségi szemlélet nem áll ellentétben a nacionalista-népi gondolattal, bár szélesebb egységeket (közép-európai, mediterrán, eurázsiai, stb. élettér) ölel át. A nemzeti-népi közösség ugyanis része a nagy, emberi egyetemesnek, s ennek nagyobb élő egységeit reális, színes tartalommal tölti meg. Szintézis nem képzelhető el az összetevő részek öntudatos életakarata, közösségi szelleme nélkül. Korunk nagyméretű közösségei alapjában véve túldimenzionált nemzeti-népi közösségek. A nemzeti gondolat visszavezethető tulajdonképpen a görög polisz és a római res publica fogalmához. A népi és faji gondolat ellenben új. Az egyetemes, a birodalmi elem Hitlernél és Mussolininál a népi-nemzetiből szélesül ki, és a megnövekedett nemzetkeret, a birodalmi keret valósítja azt meg. 

A lovasnomád és kelta törzs, vagy a görög polisz már magában hordozza a közösségi szellem csíráit; olyan átmenet a birodalmi gondolathoz, mint aminő a mezőgazdasági Európa faluja a maga zárt egységével a nacionalista államhoz. A nomád törzs, bár közös leszármazáson, a rítus és a népszokások, a nyelv és a kultúra azonosságán épül fel, mégis már felvesz magába idegen faji elemeket. A modern nemzeti államok népi és faji tartalma még összetettebb ennél. Mégis ezek a nemzeti-népi államok domináns történelmi fajták kiválasztására törekszenek, és ezek vezetése alatt akarják a nagy tisztítást végrehajtani, és vezetőfajta [sic!] uralmára akarják az új nagy közösségek feletti uralmat bízni. A szabadelvű állam megelégedett a jogi kerettel, bizonyos kulturális egyszínűséggel, és azt hitte, hogy az állami nyelv azonossága, jogi intézmények és a mesterségesen létrejött civilizáció máza elegendő a nacionális erők biztosítására. Ezzel szemben az új európai állam nemcsak keret, hanem tartalom és lényeg is, egységesebb alkotás, mert az államon belül a történelmi vezetőfajta uralmát biztosítja, annak életszemléletét teszi közösségi életszemléletté, és annak kultúráját közösségi kultúrává. A modern nemzeti állam a népi és faji gondolat érvényesülése. Mussolini ezt tömören akként fejezi ki, hogy államalkotó akarattal rendelkező nemzet. A népi és faji szemléletű biztosítja a népi élettéren belül élő nemzetiségek önmagaélését [sic!] is. Mert egy fajtának vezetőszerepre való kiválasztása maga után vonja egyéb fajták asszimilációjának a megszüntetését is. A népi beolvasztás lehetőségeibe vetett hit valóban a liberális korszak tipikus szülötte. [2] A modern nacionalizmus felismerte, hogy a nemzeti államok valódi tartalmát a vezetőfajta sajátosságai és kultúrája határozzák meg. Mivel a fajták túlterjednek a nemzeti államok határain kívül is, reális összefogó erőt, hidat jelentenek az egyes államok és nemzetek között, s ekképp közrehatnak nagyobb európai életterek megformálásában is.    

Ily módon lett a közösségi szellem az európai nacionalista megújhodás irányt adó alapelve. Természetes ellensége a nemzetköziség bármely formája. A szabadelvű korszak nemzetközisége a faji és népi közösségek feloldására törekedett, s ezzel biztosította a nevető harmadiknak, a zsidóságnak nemzetek feletti uralmát. Pedig éppen a zsidóság története nyújtja a legátütőbb erejű bizonyítékot a faji tényező mindennél hatalmasabb voltára, kultúra- és sorsformáló erejére. A zsidó szellem a közösségi szellem legnagyobbszerű megnyilvánulása, de rideg, zárt, kizárólagosságra törő, nem egyetemes, és az egész emberiség részére közkinccsé nem tehető. Világuralmi telítettségű, s ebben alapvetően különbözik az új Európa szellemiségétől. Mert míg a német, olasz és spanyol imperializmus csak az adva levő életteret tölti ki, a zsidó és angolszász imperializmus az egész föld feletti közvetlen és közvetett uralomra törekszik. 

Az új európai közösségi szemlélet továbbfejleszti azt, ami a szocializmus eszméjében örök életű. Az egyén felolvad a közösségben, de ugyanakkor a közösség biztosítja az egyén számára a maximális szükséglet kielégítését, a legemberibb életet. A szocializmus az új Európának lényeges jellemzője, olyannyira, hogy a szocializmus egyetemes értékű tartalma nélkül vezéri állam el sem képzelhető. Az új Európa fejlődést jelent a régi szabadelvű Európával szemben, mely a régi szabadságideálokat korántsem tudta megvalósítani, a régi megbontott természetes életközösségeket pedig nem tudta újakkal pótolni.

Az új európai közösségi szemlélet, mint alkotó erő az új világ szintézisét is magában foglalja, mégis következményei, velejárói, természetes hatása nélkül megmaradt volna egy többé-kevésbé jelentős filozófiai rendszernek, ha az új Európa megalkotói, az állam, a társadalom és a gazdasági élet egész területére nem vitték volna át ezt az új életfelfogást.  

Ha a közösségi gondolat ellentéte az individualista gondolatnak, akkor a vezéri állam megfelelő ellentéte a szabadelvű parlamentáris államnak. A parlamentarizmus lényege a közösségi akaratnak területi képviselet útján való gyakorlása. Nem egyes vezetők, vezető-osztályok, hanem az állampolgárok összessége intézi választott képviselői útján a közösség (itt ez alatt elsősorban politikai közösség értendő) sorsát. A népképviselet gyökerei messze visszanyúlnak a törzsi rendszer korába, mégis a parlamentáris képviselet a gyakorlatban nehézkessé vált. A parlamentarizmusnak már csaknem egy század óta érezhető hibái már 1918 előtt közhangulatot teremtettek az új Európa uralmi rendszere mellett. Az új Európa a vezéri államokon belül kiválasztott nagy egyéniségek uralma alá került, akik át vannak hatva a közösség szellemétől, vágyaitól, s a népi közösségek akaratát az önmaguk személyében testesítik meg. [3] A népi és faji érdekek fokozott védelme és biztosítása, és az új európai rendre való áttérés a szabadelvű államokban nem volt elképzelhető, hiszen a régi liberalizmus ellensége annak, amit az új Európa képviselői hirdetnek. Ezért volt szükség arra, hogy a vezéri államokon belül a politikai életforma is korszerű átalakuláson essen át. A parlamentáris területi képviselet jelentősége csökkent az egyes foglalkozási ágak érdekképviseletével szemben. A vezéri államokon belül különben is a népképviseletnek csupán csak tanácskozói jellege van, a törvényhozás és a végrehajtás a vezér hatáskörébe ment át.

Ma már nyilvánvaló, hogy a szabadelvű korszak minden alsóbb életegységre bomlasztóan hatott. 

Már az első világháborúban kitűnt, hogy a magángazdálkodás felsőbb irányítás és állami beavatkozás nélkül képtelen a közszükségletekről gondoskodni. [4] Ez a tökéletlenség még jobban kiütközött az első világháború után. Az állami beavatkozás azért nem szűnt meg, sőt a vezéri államban a gazdasági élet irányítása és ellenőrzése rendszeressé és tervszerűvé vált. A szükségletek kielégítése, s következésképp a termelés fokozása nemzeti érdek, s ott, ahol a magántulajdon ennek a kötelességének nem ébredt a tudatára (hanyagság, mezőgazdasági, ipari szabotázs, szakértelem hiánya), ott az állami, városi hatalom tevőlegesen avatkozik be. Tehát nemcsak az állami, városi és hadigazdálkodással kapcsolatos üzemek kerülnek ellenőrzés alá, hanem az állami irányítás kiterjed a nemzeti termelés egész területére is. A magángazdaságok a maguk szervezetlenségében, egymás közti versenyükkel nem hagyhatók magukra. Ezért van szükség az állami gazdasági statisztika hatékony felhasználása mellett a szükségletek mennyiségi megállapítására, a termelés rendjének szabályozására, a gazdasági továbbképzésre, a szövetkezeti és nagyüzemi termelés rendjének ellenőrzésére. A modern európai gazdálkodás éppen emiatt jogosan nevezhető tervgazdálkodásnak.

Az új Európa a közösség érdekében korlátozza a magántulajdont. Megszűnt a gazdasági élet öncélúsága, mert az emberi gazdálkodás végső célja a közösség szükségleteinek a kielégítése.  

Mivel pedig az állam a maga rendelkezésre álló szerveivel a gazdasági élet vezetésére képtelen volna, az addig széteső, egymással a profit harcát vívó, anarchisztikus termelési egységeket termelési ágak szerint nagyobb érdekképviseletekbe fogja össze. Az ún. korporációs szervezetek az összes vezéri államokban részben kiépültek, részben pedig kialakulóban vannak, és az új Európa gazdasági csontrendszerét fogják alkotni. A fejlődés számára talán itt van a legszélesebb tér. A korporációk valódi jelentőségét kezdetben igen sokan félreismerték. [5] Annyi már ma is bizonyos, hogy a korporációknak nem az a hivatása, hogy a parlamentek politikai szerepkörét átvegyék, mert ez homlokegyenest ellenkeznék a vezéri állam lényegével. A korporációknak az sem lehet a szerepe, hogy mint csúcsszervezetek a gazdasági életben tevékenykedjenek. Ebben a tekintetben a magángazdálkodás a kis- és nagyüzemek megjavított formáját megtartja, s legfeljebb a szövetkezeti szocializmust fejleszti a közösség érdekében tovább. A korporációk szerepe egészen más: képviselni az egyes foglalkozási ágak érdekeit, összhangba hozni egymással azokat a nemzeti termelés egységén belül; irányító szerepet betölteni nemcsak a tőke és munka egymás közti viszonyában, hanem a szociális kérdés egész területén is. Tagadhatatlanul a totális állam fejlődésének csúcspontját elérve, a természettől adva levő gazdasági egységek autonómiáját meg kell, hogy erősítse, különben enélkül a hivatalnoki szellemi államszocializmus veszedelmes réme fenyeget. És itt lesz kétségtelenül döntő szerepe a korporációknak, valamint a szövetkezeti gondolkodásnak.  

Hitler és Mussolini ismételten kihangsúlyozták, hogy az új európai rend nem merev, módszeres és elméleti, mint amilyenné a marxista szocializmus vált, hanem rugékony és fejlődésképes. Nem a katekizmus-szerű program kényszerzubbonyába akarják beleszorítani az új Európát, hanem az új politikai, társadalmi és gazdasági rendet fokozatosan az élet szükségleteinek megfelelően fejlesztik ki. A munkához való jog biztosítása, az irányított gazdálkodás, a korporációs szervezet, az egypártrendszer és a vezéri állam gondolata vezérelvek, melyek között a fejlődésnek tág lehetősége nyílik. [6] Az új Európa építő közösségi szelleme azonban mindent áthat, és egyaránt megnyilvánul a vezéri állam, a nacionális és faji gondolat érvényesülésében épp úgy, mint a korporációk hatalmas méretű rendszerében.

Annyi már ebből a rövid vázlatból is kitűnik, hogy az új Európa szellemi alapvetése könnyen áttekinthető. [7] Mégis olyanok részére, akik közelről nem ismerték meg, bonyolultabb probléma. Régivágású, szabadelvű, vagy marxista nevelésű egyének a lényegét még sokáig nem érthetik meg. 

Vizsgáljuk meg most röviden az új Európának az újarcú magyarsághoz való viszonyát. Hitler, Mussolini, Franco és az ifjabbik Primo de Rivera ismételten kijelentették, hogy az új rend ugyan egész Európát átöleli, mégis az egyes országokban a kölcsönös szellemi hatások dacára is egymástól függetlenül jött létre. Korszükséglet hozza létre, nem pedig egy szomszédos nemzet bármennyire is hatásos példája. Sem a nemzetiszocializmus, sem pedig a fasizmus nem importálható. Az új szellemnek egyéni formába öntése az egyes nemzetek nacionalizmusának a feladata. [8] Természetesen ebből az elvből korántsem következik az, hogy minden nacionalizmus egyúttal korszerű is lenne. A nemzeti gondolat szabadelvű megfogalmazása szöges ellentétben áll az új európai szellemmel, mert hiányzik belőle az új világ forradalmi lendületű építőakarata, a faji szempont nem hatja még át, hanem még mindig a nacionalizmus régi, merev, etatisztikus szemléletű fogalmazását ismeri csak el. Hitler közérthetően mutatott rá arra, hogy Dollfuss osztrák nacionalizmusa miért áll ellentétben a nemzetiszocializmussal, és hogy a tavasszal elbukott jugoszláv nacionalizmus miként lehetett kiszolgálója a szabadelvű demokráciáknak. Mindkét nacionalizmus hazug nacionalizmus volt, mert lelke mélyén filoszemita volt, és megtagadta a faji gondolatot. Mindkét próbálkozásnak nem az új európai rend megteremtése volt a célja, hanem a régi szabadelvű államnak parancsuralmi eszközökkel való megerősítése. 

Sokat vitatott kérdés, hogy az Európa-szerte bekövetkezett változás vajon külső behatások és példák hatása alatt jött létre, vagy pedig az egyes nemzeteknél azonos törvényszerűségek váltották ezt ki. Kitűzött célunktól messzire vinne ennek a kérdésnek részletes megvitatása; elégedjünk meg annak a történelmi tapasztalatnak a megállapításával, hogy az európai kultúrának ezernyi szála által egybefűzött európai nemzetek fejlődése évszázadok óta azonos feltételek mellett alakult, és így társadalmi, gazdasági és népi problémáik lényegükben azonosak. Magyar viszonyokra alkalmazva ezt a tételt azt látjuk, hogy a szükségszerű magyar átalakulás nemcsak európai, hanem belső szükségszerűség. Nemcsak az európai átalakulás parancsa követeli a zsidókérdés megoldását, hanem a magyarság jól felfogott saját érdeke. A régi liberálkapitalista gazdasági rendszer felszámolása is eminensen magyar érdek; az érdekképviseletre való áttérést sem az olasz példa beválása teszi sürgőssé, hanem a magyar gazdasági élet átszervezésének belső szükségszerűsége. Így és ezeken a mélyrelátó, a magyar faj érdekeit szolgáló meglátásokon keresztül jut el a magyarság az új Európához, és nemcsak, mint a liberálisok állítják, a külföldi példák hatása alatt. Az új Európa eszméi a magyar földön már azelőtt termő talajra, hirdetőkre, rendszerezőkre találtak, mielőtt ezek az eszmék az egyes diktatórikus államokat meghódították volna. Ma is, mint mindig, a magyar faj érdekei összehangolódtak az egyetemes európai érdekekkel, és a magyar nacionalizmus igazi képviselői egyúttal a legeurópaibb magyarok.

A magyar szintézis valahol középen keresendő a magyar irodalom és művészet népi vonala és a húszéves ellenforradalmi, napjainkban öntudatos faji mozgalommá szélesült tényezők között. A szintézis még nem jött létre. Alapfeltétele, hogy egy hinni és alkotni tudó új magyar lelkiség hasson át minden magyart. Bár Szabó Dezső és iskolája értékes adalékokkal járult hozzá az új magyar lelkiség megformáláshoz, még mindig hátra van, hogy a közösségi szellem legyen úrrá az egész magyarság felett. A magyarság számára a Duna völgyének rendezése után olyan speciális feladatok várnak megoldásra, mint aminőkkel sem a németeknek, sem pedig az olaszoknak nem kellett megküzdeniük. Újból, mint mindig, egyszerre várja a megoldást a nemzetiségi kérdés és a földkérdés. Hitlernek leghatalmasabb feladata a német egység megteremtése volt, Mussolininek szintén az új olasz embertípust kellett megformálnia, de nálunk minden a maga teljességében egyszerre követeli a  megoldást. Mi nem estünk át, mint Európa, a szabadelvű-demokratikus korszakon, a magyarság számára tehát szemmel láthatóan nehezebb feladatok várnak, mint azt nálunk igen sokan hiszik. A központi hatalom megerősítése mellett, az érdekképviseleti rendszer megszervezés[ér]e, a magyarság zárt faji és nemzeti egységének a megteremtésére van szükség, öntudatos, magabíró, új generációra, [9] magyar származású, új vezető- és középrétegre, és kiegyensúlyozott, európai színvonalat elért parasztságra és munkásságra. A nagy jelentőségű zsidómentesítésnek és az ehhez hasonlóan sürgős és mélyreható földreformnak is, nem az ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági értékek helyes és igazságos mennyiségi megosztása adja meg az igazi jelentőségét, hanem az a körülmény, hogy ezen keresztül sikerül majd széles dolgozó rétegeinket úgy gazdasági, mint kulturális téren felemelni. A magyarságnak hosszú századok alatt elvesztett milliónyi kulcspozícióját kell visszaszereznie a Duna-völgyében, és csak akkor tud igazi történelmi hivatásának megfelelni. Ez egyúttal a magyar élettérnek, a nagymagyar gondolatnak és a magyar hivatásnak a legpontosabb megfogalmazása.

Ez a könyv a Bartha Miklós Társaság hagyományaihoz híven sem nem propagandafüzet, sem pedig nem száraz és nagyképű, lélektelen adathalmaz, hanem összefogó és élettel telített tudományos feldolgozása az egyetemesen magyar és európai sorskérdéseknek.

Tagjaink mint tudósok, mint írók és mint művészek egyforma öntudatossággal és kitartással szolgálják a magyar holnapot.      

*

[1] Diktatúra és diktátorok. Országépítés, I. évf., Budapest, 1938, 30-72.

[2] Ezt részletesen kifejtettem Nemzetiségpolitikánk válsága. A dunai kérdés című munkámban.

[3] Diktatúra és diktátorok, 55-56.

[4] Erre az Egyesült Államokban már 1917-ben rájöttek, s a háborús gazdálkodás ott is diktatórikus irányítás alá került. Roosevelt alatt is az állami beavatkozás elve áttörte a gazdasági individualizmus elvét. 

[5] Így például Dollfuss Ausztriájában, s a mi reformista szellemű klerikálisaink között.

[6] Magyar vonatkozásban sok, ma még nyitva álló kérdésre mutattunk rá Szokolay Bélával A magyar kibontakozás útja című közös tanulmányunkban.

[7] A jogi koncepció tekintetében ld. Diktatúra és diktátorok című munkámat, és az ott felsorolt irodalmat.

[8] Ezt az elvet hangoztattam már 1929-ben az első Magyar Nemzeti Szocialista Párt megalakításakor. Mindazok, akik útmutatásomat nem követték, szellemileg elvéreztek, politikailag pedig hatásuk nem lehet tartós.

[9] Lásd A magyar lelki egység című cikkemet a Magyar problémák munkában (1939), továbbá A nagymagyar gondolat és a Duna-medence című tanulmányomat, Országépítés III. (1939), 409-414.

*

In Gallus Sándor (szerk.): Új magyarság és az új Európa. Bartha Miklós Társaság, Budapest, 1942, 5-12.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés