A társadalmi rendet bizonyos irányító eszmék alapján az emberiség egységes felfogása alakítja ki, az államformát pedig a belső politika, avagy egy más állam kényszerítő hatalma. Vagyis míg a társadalmi rend az emberiséget az állami, népi és faji különbözőségtől eltekintve, egy általánosabb életfelfogásban egyesíti, az államforma mindig belső, vagy külső erőtényezők folytán alakul vagy módosul. A társadalmi rend, mivel eszmei alapon nyugszik, állandóbb, és változtatása is hosszabb fejlődési (evolúciós) folyamatot kíván, ha ugyan, mint például Olaszországban, maga az állam forradalmi úton éppen a maga államformája érdekében meg nem semmisíti. Egy és ugyanazon társadalmi rend érvényes lehet bármilyen államformában, akkor is, ha ez utóbbi változik, s a régivel legellentétesebb formát ölt. A társadalmi rend tehát nem egy és ugyanaz az állam belső rendjével, amelynek harmonikus megnyilvánulásaiból származik az emberiség általános és közös kultúrája.

A világtörténelem tanúsítja, hogy az emberiség kultúrfejlődését az olyan társadalmi rend szolgálja legeredményesebben, amelyik az emberi méltóságot a legtökéletesebben érvényesíti. Ez pedig nem más, mint a keresztényi felfogáson épült társadalmi rend. Ez vált a legáltalánosabbá az egész földkerekségen, s ez hatott legnemesítőbben az egész emberiségre. Folyamatosságában alig mutat kihagyásokat, s amely nép kívül helyezte magát rajta (leginkább az államforma forradalmi változtatása folytán), az is előbb-utóbb mint legmegfelelőbbet, ismét magáévá teszi. A legszerencsésebb népek azok, amelyek állami rendjüket is minél huzamosabban, minél állandóbban kapcsolják az emberi civilizációt jelentő keresztény társadalmi rend eszmei törvényeihez: Krisztus tanításához.

A keresztény társadalmi rend őrzi az emberiség legbecsesebb közös eszmei kincseit. Mindazokat a nemesebb fogalmakat, amelyek az emberiség haladását biztosítják. Ilyen közös kincse az embernek az erkölcs, a tudomány, az egészség, az élet- és vagyonbiztonság, és ilyen a munka fogalma is. Ezeknek tiszteletét és értékelését a keresztény társadalmi rend minden államban, tekintet nélkül azok belső berendezkedésére és formájára: egyformán megköveteli.

Bennünket különösebben a munka megbecsülése és értékelése érdekel. 

Ha tüzetesen és tárgyilagosan vizsgáljuk a dolgokat, látjuk, hogy a munkát legjobban azokban az államokban becsülik és értékelik, ahol a keresztényi társadalom rendjéhez igazodnak. Az újabb keletű államformák egyik-másikában azonban a hatalmon lévők nem csak a munkát, hanem az erkölcsöt és a tudományt is sajátos érdekeik szerint, és a keresztény társadalmi rendtől eltérően értelmeztetik népeikkel. Az erkölcsöt államerkölcs címén másítják meg, a tudományt hivatalosan irányított tudomány váltja fel, a munkát pedig állami munkává minősítik. Mindezeket kizárólag az állam szolgálatára, helyesebben: kiszolgálására szorítják. De amiként az erkölcs csak akkor igazi értéke az embernek, ha azt az egyén az emberi méltóságából, lelkiismereti szabadságából önként és hatalmi kényszer nélkül vállalja élettörvényéül, épp úgy a tudomány is csak akkor igazi tudomány, ha szabadon nyilvánul, és az emberiség a tiszta ész szabad felfogása alapján fogadja el tudománynak.

Hasonlóan vagyunk a munkával is. Ez is csak úgy kapja meg igazi értékelését, s csak akkor válik az emberi haladás alapjává, ha azt az egyén a szabadság légkörében, emberi méltósággal teljesíti. Ezt így fejezzük ki: a munkaszabadság az emberi méltóság elismerése - a munkakényszer pedig az emberi méltóság letörése. Ha nem így volna, úgy akkor a gályarabok és rabszolgák munkája sem lett volna sérelmes az emberi méltóságra, mert hiszen azok sem önkéntes áldozatból, hanem a föléjük kerekedett hatalom kényszerítő parancsából húzták az igát. De sehol, soha, még az emberiség ama sötét korszakaiban sem, amidőn ez a munkarendszer divatozott: sem költők, sem publicisták, sem államférfiak nem zengtek dicshimnuszokat a munka e neme fölött. Nem lelkesedtek érte, ellenkezőleg! Büntetésből, leigázásból, megvetésből, kizsákmányolásból, s legfőként az emberi méltóság elveszítésének bélyegeként rótták ezt akkor az emberek embertársaikra.

Az ókor után kibontakozó keresztény társadalmi rend alapvető harcai a lélek, az egyén felszabadítása érdekében indultak, s ezekben a harcokban a leghosszadalmasabb, legélesebb viaskodás a munka felszabadítása és értékeltetése miatt volt. A kereszténység elsőbben is [sic!] a szerencsétlenek szenvedéseinek enyhítésére törekedett, majd az államok belső formai berendezkedésében történt változtatások alkalmával iparkodott érvényesíteni az emberi méltóságot a munka mezején. Magyarországon Szent István királyunk vezette be a keresztény társadalmi rendet, s ennek követelményeként a rabszolgák felszabadítását is. A keresztényi társadalmi rendnek harca az egyén és a munka szent fogalma felszabadításáért egészen napjainkig folyik. 

Mármost felvethetjük a kérdést: vajon a keresztény társadalmi rend tiltja-e az egyén munkájának felhasználását az állami életközösség számára? Felhasználását nem, de az önkényes (diktatúrás) kisajátítását tiltja. Az állami, vagy nemzeti életközösség javára szolgáló munkát kötelezőnek tartja, viszont az egyén- és munkaszabadság mellett, mint a múltban, ma is síkra száll.

A közszolgálatnak parancsa ugyanis benne van a keresztényi társadalmi rend eszmei szabályaiban: a vallásban. A munka erkölcsi kötelesség, és nem állami kényszer, s ha a keresztény társadalmi rend még a keresztény államokban is küzdött a kapitalizmus kapzsisága ellen, annál inkább harcol az olyan államkapitalizmus ellen, amely az egyént, s annak nemesebb lelki megnyilvánulását, a munkát kisajátítja. Jézus fizikai tevékenységének fénye az erkölcsi kötelességből végzett szabad munkára sugárzik, s viszont az erkölcsi kötelesség megszegőinek, a resteknek nyaka fölött csördül Pál apostol kemény szava: „aki nem dolgozik, az ne egyék...”

Ezt az apostoli szózatot már sokszor kisajátították úgy a kommunista elvek, mint a liberális gazdasági rend érdekében. Ez utóbbi a gyakorlati kizsákmányolás terén körülbelül meg is hamisította, hogy: aki dolgozik - az ne egyék... A liberális rend nyomában dúló nyomor legalábbis erre az értelmezésre mutat. Ha pedig már most valamely államkapitalizmus folyamodna a kényszermunka igazolására ehhez az apostoli szóláshoz, ugyancsak hamisan magyarázná, mert abban a mondásban az emberi méltóság, a munkaszabadság elve és a restség erkölcsi bűnhődése van kidomborítva. Mert Pál apostol nem tagadja meg a szabad akaratot, amit az ember még a munkára való erkölcsi kötelezettség előtt Istentől kapott!

A szabad akarat! Ez a sarkpontja az emberi méltóságnak, s ha a munkát, mint más egyéb hazafias szolgálatot is az egyén szabad akaratából adja áldozatul, akkor ez a társadalmi rend szerint való, amint azonban valamely állam - habár belső berendezkedésében egyébként alkalmazkodik is a keresztényi felfogáshoz - diktatúrás hatalmi úton rendelkezik polgárainak munkájával; ez már a társadalmi rend ellen indított harc, s ebben a harcban a dolgozó tömegeknek - akármilyen államformában is éljenek - a keresztény társadalmi rend védőinek soraiban van a helyük. 

*

In Dhivally Géza - Tobler János (szerk.): Keresztényszociálista évkönyv [az] 1940. szökőévre. Máté Ernő Könyvnyomdája, Budapest, 1940, 51-54.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés